Komoróczy Emőke: Egy folyóirat szellemisége
A Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában szokatlan versösszeállítás látott napvilágot. Az antológia szervező szempontja: a Napút mindazon szerkesztőjétől és néhány konzulensétől, akinek verseskötete van – együttszereplésre a főszerkesztő mintegy háromszáz-háromszáz verssort kért a folyóirat printlétének befejeztekor. Hogy összeadódjék egy jelenlétemlék.
Az Útravallók címet kapott gyűjtemény húsz költő alkotásait tartalmazza Babics Imrétől Zalán Tiborig – szerzői ábécérendben.
Műhelymunkánk régi követője és értékelője, Komoróczy Emőke hónapokon át betegen fogalmazta szubjektív elemekkel teli elemzését és bocsátotta elénk publikálásra munkánk megbecsülésének újabb eredményét.
A huszonkét éven át elevenen virágzó Napút (Irodalom, Művészet, Környezet) 2021. márc. 15-i szamizdat számában köszöntötte a Szerkesztők Szerkesztőjét: a kiváló és folyóirata minden gondját-baját mindig megoldani kész irodalomtörténészt, SZONDI GYÖRGYöt. Ő pedig fájó szívvel jelentette be: a nyomtatott folyóiratot – ereje fogytán – már nem tudja megjelentetni. De munkatársainak, szerkesztőinek és konzulenseinek, nem utolsósorban olvasóinak vigasztalására azt is bejelentette, hogy a lap nem szűnik meg, csak átalakul. Profilja nem, de alapvető struktúrája megváltozik; online-változata 55 rovatával az interneten lesz hozzáférhető (http: / www.naputonline.hu), így hát szerzőik írásait továbbra is várják. Azután még megjelent a 222+1. sz. (NAP/út/nyugta) a régi formátumban, sok tucat ismert költő, irodalmár, tudós szakember köszöntő-köszönő szavaival. A hátlapon Márkus Béla irodalomtörténész lakonikusan mindössze ennyit írt: „Cédrus-barátok, köszönet a szellemi tágasságért, amit a NAPÚTtal 22 éven át nekünk adtatok”. A magyar ‘humanoid’ értelmiség legfontosabb folyóirata évtizedeken át ez volt.
A számtalan méltató írás közül hadd emeljük ki csupán Füleki Gábor fiatal költő-kritikus Napnyugta című versét: „Tematikus számok sora / 222 enciklopédikus csoda /…/ ezer téma, ezer író / nyílhatott itt szóra / sok-sok évtized lesz bíró / s tesz majd méltó polcra”. A Napbárka megszűntével sok százan maradnak majd fórum nélkül – írja, hiszen a kultúrára manapság igen zord idők járnak! Öröm az ürömben, hogy (a hajdani NYUGAThoz hasonlóan magas színvonalú) vezető folyóiratunktól mégsem kell teljesen megválnunk: „Napút-szekér, égen ott jársz / lassan elgörögve / tüzes fényen elragyogtál / NAPÚT aranygömbje. / Százszor köszönjük, hogy voltál / s vagy is mindörökre / szent írói térben oltár / Napisten Égöve”.
A NAPÚT főszerkesztője, szellemi inspirátora, felelősségteljes Gazdája, Vitéz Szondi György Várkapitány személyesen kérte fel egy-egy számhoz a témához legjobban értő szakembereket. Olykor szerkesztőtársait is meginvitálta. Egy új kezdeményezéshez kiemelte közülük azokat, akiknek volt már legalább egy kötete; s meghívta őket, hogy a szerkesztők versantológiája számára állítsanak össze legkedvesebb verseik közül egy csokorra valót (legyenek korábbiak vagy újak), amelyek alapján a kíváncsi olvasó megismerheti emberi-alkotói habitusukat, versízlésüket, netán életélményeik hátterét. A húsz alkotó húsz különböző egyéniség, így széles spektrumban, több irányból tájékozottak mind a közéleti, mind a művészeti kérdéseket illetően – s „több szem többet lát” alapon, kizárva a politikai, művészeti életben szerveződő „szekértáborok” káros (kóros!) gyakorlatát, a sajátos nézőpontokat egymással összhangba hozva, idősebbek és fiatalok élményeiknek olyan széles panorámáját tárják olvasóik elé, hogy „képben legyenek” nemcsak a hazai, hanem az európai (sőt a világ-) kultúra fontos jelenségeit illetően is. Életútjukat, pályájukat illetően a Szondi György által összeállított Önlexikonban tájékozódhatnak az érdeklődők (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2017), amelyben többségük tömören és színesen prezentálja önmagát.
Csáji Attila, a nemzetközi képzőművészeti élet élmezőnyének egyik legnevesebb magyar művésze, a búcsúszámban Szondi Györgyöt „erőt sugárzó, zömök, vaskos alkatú Botond”-nak nevezi, „aki erejével és buzogányával betörte Bizánc kapuját /…/”. Erre az erőre és elszántságra nélkülözhetetlenül szüksége volt egy olyan társadalomban, amelyben az induló ifjúra katonatiszt felmenői miatt megbélyegzettként, osztályidegenként tekintettek – de ő elszántan, hatalmas lelki és testi erővel áttört a kirekesztés falán. Könyvtáros lett, író, költő, szerkesztő, és a Szófiai Magyar Kulturális Intézet vezetője (1999-2014). S mint ilyen, lehetőséget kapott a Sorstól, hogy hivatásként végezze mindazt, amit csinált.
Szondi György, aki élete nagy részét a kultúraszervezésnek, a bolgár-magyar kulturális kapcsolatok kiépítésének, a tehetséges fiatal költők szóhoz juttatásának szentelte, s a közép-európai népek, kisebbségek autonómiája, nyelvi „egyenrangúsága” ügyét felkarolva, a nemzetek (nemzetiségek), nemzedékek egymással való megbékélését szorgalmazta mindenkor, méltán nevezhető a Kárpát-medencei (többajkú) értelmiség egyik kiváló prototípusának, aki minden előítélettől mentesen hangsúlyozta mindig az itt élő népek, nemzetiségek egymásrautaltságát és összetartozását, anélkül, hogy politikai csatározásokba bonyolódott volna. Bolgaristaként lett a nyelvtudomány kandidátusa, az MTA és az MMA köztestületének tagja. Minden kérdésben a népek-nemzetek különböző álláspontjának, érdekeinek „összebékítésére” törekedett – hiszen a Jövő Útja csakis ez lehet, és nem az esztelen „háborúsdi”, amelynek győztese már nem lesz: kiirtja magát az egész emberiség.
E kis bevezető után térjünk át a szerkesztők versantológiájának, az ÚTRAVALLÓKnak a bemutatására. A szerzők többsége – alanyi költő lévén – személyes belső ÉNjéről, a világhoz való viszonyáról vall; mások életük „csomópontjait” veszik szemügyre, esetenként (az idősebbek) „összegeznek” már; a fiatalok inkább a továbblépés lehetőségét mérlegelik; s van, aki emlékeit, tapasztalatait szeretné továbbadni az utána jövőknek. Így, együttesen, valójában teljes körképet adnak az ezredforduló körüli magyarság szellemi – lelki – mentális és szociális állapotáról, a különböző nemzedékek életlehetőségeiről, sőt a jelenkori magyar költészet és kultúra nem éppen rózsás helyzetéről (is). Ezért választottam a bemutatáshoz az életkori rendet: a „rang- és koridősök” után fokozatosan eljutunk az „átkos” Múltból a MÁig: napjaink létproblémáiig. Hiszen minden nemzedék más-más történelmi helyzettel találja szemben magát (legalábbis a mi folyton változó térségünkben), így hát nemzedéki válaszuk is más és más a felvetődő társadalmi kihívásokra. Ugyanakkor kirajzolódik egy nagyjából közös (bár egyénenként különböző) nemzedéki sors-vonal is a személyes élmények hátterében, ami nagyjából jelzi, hogy egy-egy korszakban mi volt az emberség, emberi helytállás legfontosabb kritériuma.
+
A legidősebb generáció tagjai (akik még 1945-53 között születtek, a „sztálinista” korszakban, kivétel nélkül hátrányos helyzetből indultak: perifériára szorított szüleik sorsa rányomta a bélyegét a pályájukra, egészen a rendszerváltozásig. Így, érthetően, ők mindig lemaradtak a Kádár-korszak díjazottjainak listájáról.
SZONDI GYÖRGY (sz. 1946) ludovikás tiszt édesapja miatt maga is megbélyegzett volt sokáig. Ma már a Veliko Tirnovói és a Szófiai Egyetem díszdoktora, számtalan kitüntetés tulajdonosa. Ő az életéről ad számot verseiben. Nem véletlenül tartotta József Attila sorsát az igazi, a saját útjukat kereső, alkura képtelen költők sorsszimbólumának. Aki fuldokolva kereste a szabadságot, a Levegőt egy olyan korban, amelynek eszmevilágához nem tudott / akart illeszkedni, s végül kudarcos élete a periférián ért véget, holott a század egyik géniusza volt. Életrajzi verseinek, a Kései Sirató motívumkincsének parafrázisa bukkannak fel Szondi TOVA című emlékversében („Kerestem kenyeret, moslékosvödörből, magamnak / cipeltem moslékosvödröt utcák hosszat, másnak. /…/ Vesztegetett esztendők sértő szirtje / kerestem héjmúltam, te tetted / Csillevilágban levitézlett szabadultak – ki helyett? /…/ Ragyavert emlékek dübörögnek / Lávadermedt mozdulatok / Gallyak fekete rácsa / S te nem ápoltál / Eltakarsz”. A tudatalattiban lerakódó emlékek, élet-és élménytapasztalatok (apja „sorompós sorsa”: „Ludovika főhadnagya / Sztálinváros kubikosa”, „mésszel pörölő édesapám!” – és saját „ikszes” volta, megalázottsága) köszönnek vissza Padlásaknák című versében is.
Nem véletlen tehát, hogy Bulgáriában érezte először igazán fontos költőnek magát. „Bolgár költőnek”, sőt versészetújítónak tekintik ott mindmáig bolgár nyelven írt két kötete miatt. A Szófiai Magyar Kulturális Intézet igazgatójaként befogadta a jeles bolgár haikusok találkozóit, rendszeresen szervezett haiku-esteket, hazatérte után itthon is évente írt ki haiku-, sőt haibun- és haiga-pályázatokat a „naputasok” számára. Haiku-találkozókat összehíva terjesztette a „magyar háromka” (háromsoros) hírét-nevét. Kétnyelvű (bolgár-magyar) haiku- antológiát jelentetett meg. Maga is írt haikukat, az Útravallókban azonban inkább töprengő, filozofikus ÉNjének mélyebb régióit tárja fel előttünk. RABLÓ című költeményét akár szerelmes versnek is tekinthetjük, de Istennel való párbeszédként is felfoghatjuk: szinte „bűnvallás”-ként sorolja negatívnak tartott tulajdonságait („szavam téged rabol”, „szavam életed fosztja”, „esdeklésem téged bitangol / hars énem téged tépáz”). Bocsánatért, irgalomért esd, „hogy szavamtól foszlik most / mit tőled tolvajolok / ontom valód perceit / tékozlón // Velem feslesz / Kegyelem”. Hasonlóképpen kurta kis négysorosát: „Hordozom kereszted / én szálka / vagyok csak belőle / szemedben” (Igen, te nem).
Mindenesetre, maga is „nehéz fajsúlyúnak” tartja önmagát, akivel az együttélés nem könnyű: sokat követel nemcsak saját magától, hanem a másiktól is. Különös képekbe sűríti fájdalmas felismerését: „összeférhetetlen” természete miatt ellehetetlenült a családi élete. „A lakatlan sziget te vagy / Tisztásidon bólogatnak kicsapva pányván /…/ Hiúzügetésben az ábránd / Őröl a malom magtalanul // Repedés tartja egybe még / a fészket ahol tűz honol”. Bocsánatért esdve fordul hát társa felé: „Engesztelő frigy foganjon / szavaim zigótacsírá… / Akadozik mert a fékpofák / satuba fogott malomkövek / akadozunk magtalanul hajótörötten / pányván kicsapva / te vagy” (Repedés tartja egybe). Volt elég alkalma tehát megismerni-megérteni az ellentétek összetartozását, azt a vibráló feszültséget, amely mégis feloldódásra vágyik, s amely szerencsés esetben örökre összekapcsolhat két embert. De ha mégsem: „Omlik a ház le /…/ Csak ing leomlik / Sziklás neszek / Messziről jött két közel / Két messzi összeöl / Piros nap pirkadatán /…/ Ősi érintés ébredés / Rengetegében / Téblábolunk”. Nagy- lelkűen, önzetlenül hátrább lép tehát: „Neked adom szárnyunk / Késem / Várjanak” (Messzi–ről jött két közel). Inkább magányban didereg, mintsem terhére legyen a másiknak. „A tétova lépés sután szegül / pirongó tájak mind egyedül / omló éjjelek széjjelhamuhodván / vonkodott szavak őszülő holdnál / Dideregnek ” (Didereg a parázs). A „pőrére hullt királyságban” szava „szél a szélcsend idején / karc hullámzó éjen / zord ék tények delén / heg hogy sarjún éljen / a hű lángba szökő” (Képtelen hang). S most már tisztában van azzal is, hogy senki nem bűntelen – ki ebben, ki abban vétkezik. „Hány jártányi vétek / voltunk leszünk” (Kunkog az ész).
Évtizedek múltán már megérti önmagát is, a másikat is – s megbocsát mindkettejüknek. „Sok év, sok dallás, ficamos futam. / Ültetni. Át. Nyikorgó csengés is utam. / Nem szembe az, nem ellen, anti, mi más”. Mikor ezt megérti, felismeri az ember – akkor tud igazán megbocsátani, mert elfogadja a másik, a mások nézőpontját, élethelyzetét is, és nem tartja többé kizárólagosnak a saját szempontjait. Békesség a családban, a világban csakis ilyen alapon lehet. A megélt, elraktározott, feldolgozott ellentétek feloldódnak a szívben, s ekkor vesszük észre: nemcsak nekünk lehet igazunk egy bizonyos szituációban, hanem másoknak, akár többeknek is. És ekkor bölccsé, toleránssá, másokat segítővé válik az ember. Az ilyen embert szokták irigyelni. És a beltenyészetben élő, csak önmaguk igazát keresők, ha tehetik, kivetik, “kigolyózzák” őt. „Sűrű szövétnek a volt ma. / Teszed te is, ön is, Didergőn ázunk. / Hiány falazza föl házunk. // Nem alszom. Tenyeredbe temetjük arcom” (Pőrére pacuhát).
Szondi Várkapitány – tarsolyában immár mindeme bölcsességgel – kormányozta a légi (magaslati) utakon NAP-bárkáját, amely végül is célba ért: online változata talán még többeket fog sarkallni (legalábbis az ifjabb generációk köréből) egy „magasabb szempontú”, tágasabb és befogadóbb irodalomszemlélet kialakítására. Adja Isten, hogy így legyen…
+
Szondi György tehát élete esszenciális tanulságait hagyományozza az utódokra, míg a vele csaknem egyidős SUHAI PÁL (sz. 1945) az életét formáló alap-élményeket. Természetesen, neki sem volt könnyű kifutása az „átkos”-ban, a Kádár-korszakban; így hát nincs oka nosztalgiázásra. Inkább kissé fanyarul, mégis az ifjúkor felsugárzó fényével idézi maga elé megpróbáltatásokkal teljes, de „boldog” ifjúságát, amikor reményekkel telve nekivágott az ÚTnak (a 60-as évek végén). HÓBA fúlt UTAK, / nagy telek / s ti fényben úszó régi kertek / elég pár év vagy évtized, / már mind szememből integettek: / örök vakok, vakult sereglet / kik képeimmel festetek / festitek ki most e vermet / amelybe egykor löktetek”.
Tekintete előtt elvonul a Sok színes, paksi kép – ma már szinte csak fantomok: mindig ugyanazok (Imsósi erdő, Sánc-hegy, Kálvária). Már-már úgy érzi magát, mint a fiatal Ady érezhette Érmindszent döcögős földútjain („Velem is fut egy rossz szekér, / s ha rázós úton hazaér, / elsőnek ő jön a / domb mögül elém: a Duna”). Sietett volna ő előre, tova; de helyben futásnak érezte minden mozdulatát: „a szembeszél / arcomba vág, zuhog / sok merev, néma él”. Ma már persze mindez csak emlék, amely „immár a múltamból havaz rám”. A Keskeny utca sarkán, ahol lakott, indult minden reggel iskolába, templomba; s képzeletben ma is „ide tér meg, / de immár mint kísértet: / megszédült szép ikon- / feje bolyong utcáidon”. Hajdani önmagát már-már fantomnak érzi, ahogy „dinnyét majszol” az utcakövön ülve – hiszen „már nincs hol laknia”; s képzelete mint kísértet bolyong a régi helyeken. Akit hajszol (régi önmaga), talán már nem is létezik – „s viszi, mint hozta: el-tova / a Duna?”
Hiszen ő, Suhai Pál, egykoron vagabundos, tréfás kedvű, mozgékony szellemű vándorlegényként vágott neki a nagyvilágnak, amint azt Önlexikon-beli fotója is tanúsítja. Az ufó-korról igaz képet akart a Jövőnek hátrahagyni. Nem véletlenül jellemezte így magát: „Aki olvas, tudja, mért: / Nézz tükörbe könyvemért. /…/ Suhai de Bezenye / írta mindezt. Bizony, e / fickó költő, de henye”. Pedig nem henyélt soha: mint költő, nagyon is termékeny volt (ma is az). De mert nem simult bele a pártállami struktúra irodalmi „szabályrendjébe” (Három T.), inkább csak tűrték, mint támogatták.
Volt alkalma neki is megismerni a „dobozba zárt lét”, a tiltott szó, az agyát feszítő belső robbanások láva-erejét („Agyad, mert gyilkolják a verssorok, / forró szirupban háborog, / szemed már kéklő szilvákkal mered, s dől / kifelé a dunsztosüvegből” – Befőzés; Takáts Gyulának). Mint a magas panelházak lakói mindannyian, plafon és padló közé beszorulva körbe-körbejár naphosszat pár négyzetméternyi padlója szűkös terén; hallgatva a mennyezetén (azaz a fenti lakása padlóján) köröket rovó föntebbi lakó lépteit. Mint ahogy az alatta lakó az övéit. „Mióta utam járom, / előbb mint mennyemet, / földem én sem találom”. Így szorítják be egymás mozgásterét korunk emberei (Plafon és padló – Tandori Dezsőnek).
A diktatúra természetrajzát is az emberek egymáshoz való viszonyában ragadja meg (ahogy József Attila írta: „szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát – így mindegyik determinált”). Egyik ember veri a másikat – az visszavág („Az agresszor s az áldozat / helyet cserél egy perc alatt”) – s így végtelen láncolatban mindenki ver mindenkit, mindenki bosszút áll, s fájdalmat okoz másoknak. „Az ostornak is büntetés, / a botnak is fáj a verés, / a pálca éppúgy szenved, és / a korbács merő szenvedés”. Mindenki mindenkitől tart, mert nem tudja, hol, mikor csattan az ostor (ez az a „fortélyos félelem”, amiről József Attila beszélt!). Így aztán mindenki bizalmatlan, ellenséges a másikkal (másokkal) szemben, s „páncélban mind-halálig / száműzetésben, pörben”, „egyedül este, reggel / szemben egy hadsereggel” védi emberméltóságát, függetlenségét, véleményszabadságát – míg végül eltorzul a magányban (Furcsa szonett a büntetésről, Begombolkozva állig). Költőnk mégis – Utassy sorait mottóul választva („engemet ha árván hagytok, / ti is egyedül maradtok”) – konokul járja a maga útját : „ha az útnak ez az ára, / ha az útnak ez az ára, / magam legyek az az árva, magam legyek az az árva: / ha az útnak ez az ára (Vízöntő).
A „világváltozás” talán még inkább az ádáz harcok, gyűlölködés irányába sodorta nemzetünket; így hát a lírai én – belefáradva a sok küzdelembe – egyre inkább a természet közelében, a kerti munkákban keresi megnyugvását, miközben a világ sorsáról elmélkedik (Hétvégi ház, Téli munkák elé). A Szentkirályi utcán hazatartva „börtöne”, vagyis „otthona” felé „a romlandó, szikár házfalak” között, tisztító esőre vár, hogy végre felderengjen egy új horizont a városlakók előtt (A Szentkirályi utca). Olykor meg-megjelenik képzeletében „egy ló, akár gyerekkoromban”, a Bródy Sándor utcán járva. “Úgy jön most mögöttem / a négy láb egy ütemre, mintha egy ló / s mint női kentaur már – úgy közelget”. Az elmúlás küldötte…? „Mert mögöttem, / ha léptet már az utcán lassan egy ló, / lányok jöttét kopogva – ő közelget, / a múlás, bár előre – s hátra nézek, kutatni még – keresni – már a szépet. Mert mögöttem lassan egy ló / lányok nyomán közelget”. S ő visszanéz; hiszen előbb-utóbb szembe kell néznie a múlással is… (Sestina a női szépről).
A vers-én voltaképpen most is úgy érzi magát, mintha egyszemélyes fülkébe (kabinba? magánzárkába?) lenne zárva, „valami furcsa fürdőhelyen”. „Miféle büntetőintézet ez?” Vagy inkább „vigasztalóhely”? S amint ott áll, és nézi a falat, képek sora jelenik meg előtte: „keretben gyermekkor, anya, s aztán képek, megint és megint. Egész valómat betöltötte az emlék. /…/ Álltam a fülkefényben, s tudtam, ezekért éltem / egykor, semmi másért, csupán e képekért” (Fülkefényben).
+
GOSZTOLA GÁBOR (1945-2018), a neves grafikus és költő, aki már Parkinson-kórtól sújtva, felesége (lelki-szellemi társa) odaadó segítségével kezdettől fogva jelentős szerepet töltött be a NAPÚT-kör alkotó közösségében, nagyszerű grafikai munkáival éppúgy, mint verseivel mély nyomot hagyott modern művészeti életünkön. Az új évezred nyitányán induló Napút csodálatos-szép első borítóján az ő remeke: egy fényes napkorong tündököl, mintegy a megújulás – újjászületés reményének jelképeként. Magát a laptervet, az egyes számok belső kialakítását, a hármas irányultságnak (ökológiai tudatosság – szerves kultúraszemlélet – kultúrateremtő kreativitás) megfelelő tagolását is ő tervezte; s haláláig jelen volt grafikáival, verseivel a folyóiratban. Neve – a Napút-kör örökös tagjaként – gyászkeretben jelenik meg a folyóirat impresszumában. Képzőművészeti albuma, grafikáinak gyönyörű gyűjteménye, a Cédrus Alapítvány gondozásában jelent meg.
Költeményei egy mélyen töprengő, filozofikus alkatú és indíttatású személyiségről vallanak, akit betegsége nem kesergésre, inkább a létösszefüggések keresésére késztetett. Az egészséges ember figyelmét gyakran csak a felszín köti le, s nem is próbál mélyebbre nézni, bepillantani a lélek titkaiba – figyelmeztet. „BEKÖTTETETT az ELMÉNK / szemmel, füllel, érzetekkel / A FÉNY zsilipjei kinyitva / Tombol az ár, hogy tévelyegj” – írja. A tévelygő ember előbb-utóbb eltéved az Élet útvesztőiben – csakis agyunk „tisztán tartása”, belső látásunk ereje óvhat meg bennünket a katasztrófáktól.
Megrendítő értéktudattal tekint szét maga körül, s mérlegeli a világ hamisságait; s „a birtokosok és birtokok korában” a legfőbb Jónak azt tartja, ha valaki világosan fel tudja állítani a hierarchiát a fontos és nem fontos, értékes és értéktelen dolgok között. „Ki dönti el – ki fogja meg kezem / tekintetem miért éppen terád… / mitől volna benned mélyebb / Hozzád miáltal inkább… // Érdektelen talán – miféle rokonság / mi áldott anyaföld: verseskötet? – fiók?” – mi tart össze két embert? Ki-ki benső, lelki igényei szerint választja meg társát, nem pedig a látszat alapján. „Csak agyadban legyen védelem elég / mert nincs álom-tudat-lövedék / nincs verskód-ágyú csak akarat / csak agyroncs / csak erő ereje / csak a VÉR / hogy a föld igya fel”. Nincs nagy távolság „az OTT és az IDEÁT között, / távozót megidéző, érkezőt veszni tanító tér”; aki Itt jó úton járt, az Ott is megtalálja társát, helyét (CSAK – Önarckép felőled).
A költői elkötelezettség poézise című költeménye valódi hitvallás: „Ha akarod, ha nem – nincs más utad. – Vállalnod kell. Mennyi írás gyűlt már össze a Kezdetektől a Földtekén! – vajon kik s hányan olvassák?! Mily fontos lenne az önkontroll: mit s mennyit? – ha nem lenne mindenki elfogult saját magával szemben!” „Port ki a szemedből! / kezedbe mankót: egy másik kezet!” S így, egymást vezetve-tanítva, ki-ki megtanulna mérlegelni: mit és mennyit – kinek és mennyire volna szüksége? Persze lehet, hogy eközben „gyönge hasonmásokat” földicsérnek – s te hiába lelkesedsz, vagy szitkozódsz: nem tehetsz mást, mint „legbölcsebben vállalod a közömbösök állapotát: Te is elmondhatsz még pár lényegtelent” („hogy port ki a szemedből” stb.). S „az önreprodukció megsokszorozódva túlél”, zajlik a „túlélők mámor-tolulása”, míg „szavát veszi a szó a szónak”. „Itt már csak annyit, / mi nélkülem is rád marad: /vedd a kezedbe az almát / mit tudsz eredetéről / rajta nyelved – ha sót érint: anyád érzed / vagy álmaid bimbaját viszed / a tenger ízével?” A legegyszerűbb bölcsesség útbaigazítja az embert minden kérdésben. „Nem késik már a harangszó / mozdulat indul – mozdulat”.
1968 őszén (a Prágai Tavasz eltiprása után), „Ady Endre hiányára” írt versében (Üzenet) panaszolja: „káprázat-korunkból” égetően hiányzik Ady Endre útmutatása a nemzet dolgaiban: „Vérszagú ködben / lezuhantak a fények /…/ Összefogózva váltak hamuvá bálványaink. // Elégett napok: Krisztusok / Zokognak. Hódolt falak közt hangod földre hull”. „Szétvert nyomokban” kérleli hát Prófétánkat: „Szüless újra / vérem hamuba írta arcod / korommal elegyült” //…// „Fekete füstöt fújnak homlokodra / homok Zöld fénye csillan vak poromban. /…/ Delelnek lappangó virágok: CSÓK / HAMU / KOROM”. Hiszen a Nagyok halála végzetes veszteség az egész nemzet számára – amint azt kis mozaik-kompozíciója jelzi: „Azt hiszed, végleg visszatértél /… / követnek széttört csillagarcok”, pedig „koponyáddal már csak a füstjét / ereszted más tüzeknek” (Azt hiszed…).
Reménytelennek látja még a 80-as években is az ország helyzetét (Negyven, 1986). Egyre mélyebben foglalkoztatja tehát az elmúlás gondolata is: mielőtt léte beteljesednék, múmiává sorvadva elpusztul, hiszen minden törekvésében gátolva van. Sorsa: „Elrendelés helyett – megítéltetés”; „eleven hamvadás kezdete”. S bár (Ady nyomán) ő is úgy érzi: e „halálszagú bús magyar rónán” oly sokan elvéreztek („sorsa, hogy helye másnak kell…”), mégis élteti a remény: az „elrendeltetett múmiák” talán mégis túlélik e korszakot.
S igaza lett. A rendszerváltoztató küzdelmek nyomán végül is sorsa, tehetsége kiteljesedett: a NAPÚT minden száma őrzi emlékét; míg az őt egykor elbotlasztani akarók arca már rég alámerült az Időben. „Kívülem ÁRAD a NYÁR / zöld galoppban keringenek az álmok”… (Ki érti meg ezt a dalt…). Így végül is sorvadás helyett diadal lett osztályrésze: „ünnepet vár ki távozik” (Nettó).
+
Az igen jelentős és sokoldalú életművet termő-teremtő KOVÁCS katáng FERENC (sz. 1949) voltaképpen már „beleszületett” a Rákosi korba, „három határ ölén”, a Nyírségben. Az akkori életviszonyok természetesen az ő gyerekkorát is nyomasztották; de a nyírségi táj varázsa, az akkor még tiszta, őszinte és szeretetteljes családi viszonyok, az otthon melege olyan lelki védettséget varázsolt köré, amelyből hosszú élete során táplálkozni tudott. Iskolás éveit pedig már közvetlenül ’56 után kezdte – pályája a 70/80-as években kezdett kibontakozni; s ekkor már nem volt része annyi gáncsoskodásban, mint a nála pár esztendővel idősebbeknek. A nyíregyházi gimnázium kiváló tanulójaként a Budapesti Műszaki Egyetemre jelentkezett, ahol – amint az Önlexikonban írja – három diplomát is szerzett: műszakit – kultúra-közvetítőit – és házastársit. No de ez idő tájt Magyarországon a kulturális élet fórumain működni, a klubéletet szervezni nem volt veszélytelen vállalkozás (a kiváló népművelők élete nem véletlenül fulladt gyakran italozásba: dönteniük kellett, meddig lehet elmenni a „kényes kérdésekkel” egy-egy rendezvényen, milyen retorzió várható? – stb.). Így hát Kovács Ferenc – a „krisztusi kort” éppen meghaladván – jónak látta távozni a pályáról, de még az országból is (ami ekkor már könnyebb volt persze, mint az 50/60-as években!). Kijutva Oslóba, komoly tanulmányokba kezdett (design, film- és színház-dramaturgia, oktatástechnológia); majd 30 éven át az Oslói Egyetem médiamérnökeként mint főmérnök dolgozott. Két hazája (Magyarország, Norvégia) között a médiatudományi és a színházi kapcsolatokat szervező „összekötőként” tevékenykedett, s feleségével együtt mindmáig szakmai könyveket, cikkeket fordítanak a norvég kollégáktól. Mindemellett termékeny íróként-költőként is megismerhette a nagyvilág (no meg hazája is). Verses- és novelláskötetei, műfordításai, drámái, esszéi már a 90-es évek derekától rendszeresen megjelentek itthon, könyveit folyamatosan kiadták, kiadják (többségüket a Napkút K.). 1999-ben szülőhazája a Köztársasági Elnöki Arany Emlékéremmel tüntette ki, s azóta még sok fontos szakmai (az oktatás, a kultúra, az irodalom terén) kitüntetést, elismerést kapott; 2008-ban pedig az Oslói Egyetem BTK Kara a „népszerűsítés” kategóriában díjazta munkásságát. 2012-ben elnyerte A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét.
Egy időszembesítő drámai jelenettel (IBSEN én vagyok, 1995) „üzen” most hazai olvasóinak. Ibsen álarcában vall rejtőzködve önnön élete belső fordulatairól, az ifjúkor érzelmi viharairól és az öregedéssel járó elcsendesedésről. Ibsen életének egy fontos mozzanatát állítja középpontba, utalva a saját életével való párhuzamokra (Norvégia nagy fia nem hazájában, hanem a nagyvilágban aratta sikereit, végül mégis megdicsőült otthon is). Visszatérve elhagyott hazájába, a kiemelt jelenetben, mint a norvég irodalom legnagyobbját ünneplik éppen. Öröme mégsem teljes: ifjúságát, lázálmait, első darabjai sikerét s az osztrák rajongó kisasszonyhoz, Emilie Bardalhoz fűződő időskori kapcsolatát – azaz a szívét – nem vihette magával a ködös, szürke Norvégiába. Ez a fájdalmas ellentmondás a drámai monológ központi gondolata: a saját tudatalattijában tárolt, intellektuálisan mélyen átélt emlékeit, az alkotás örömét, a célok megvalósulását, a gonddal-bajjal, de türelemmel és kitartással leélt, társával vállalt közös élet szépségét egy-egy utalással bele is szövi a belső monológszerű szöveg-részekbe.
Az idős Ibsen tudatában fel-felvillannak az egykori események, érzelmi megrázkódtatások, s most, amikor már darabjait Európa legnagyobb színházai játsszák, ismét visszatér képzeletben az egykori tiroli pihenőhelye színterére, és az Emilie Bardallal, „a nyelvelő angyallal” folytatott beszélgetésekre, S most, mikor az élete, életük már lassan véget ér, Ibsen oslói otthonában, az ablakból szemléli a sétáló, pezsgő-nyüzsgő tömeget, amely őt, világhíres kedvenc szerzőjét ünnepli, és közben fájdalmas szívvel gondol arra, hogy Emilie már nincs, soha többé nem is lehet mellette.
„Az évek elrohantak, Emilie / arca az oslói hétköznapok / álmos ködébe veszett. // Odaát ünnep volt minden perc / a koraérett bécsi lánnyal / éjsötét hajából hegyi szérű / száradó fű illata áradt / keményített blúza mint széltől duzzadó vitorla feszült / s én csak álltam tanácstalan…” Mi lett volna, ha…? „Sétáim Bardal kisasszonnyal / senkit sem zavartak / emelkedőn összekapaszkodtunk // Istenem de forró volt a karja // nem vettek tudomást rólunk / utánunk nem forogtak / szemük sem rezdült // úgy tettek mintha lennénk akárki…” És norvég hazájában? „Irigységgel vegyes haraggal követték honfitársuk idegenben / írt drámáival aratott sikereit / romantikusan azt várták volna: / a haza mindenek felett…”
És mégis: ha meghal, „ő a nemzet halottja lesz”. És mi lett Emilie-vel? Utolsó látogatásakor „Emilie betegen feküdt /…/ Keveset szólt, meresztette rám / óriás fekete szemét /…/ felült hirtelen, nyakamat akarta / erőtlen karjával átölelni // Botom, kalapom hátrahagyva / gyáván elfutottam”. Most ablakából alá-alátekint a nagy tömegre… Töpreng a Múlton. Végül is, minden úgy volt jól, ahogy volt – mindkettejük sorsa így kívánta… Odalent várják, ünneplik, fényképészek lesik minden mozdulatát. Lemehetne közéjük, Suzanna, a felesége, szívesen elkísérné… De inkább marad… Besötétedik. Szobájába megy. Ledől az ágyra. Írni nem tud már, hisz nem írhatja mindig ugyanazt!?! Suzanna benéz hozzá. Ibsen ki sem nyitja a szemét. / kerüli a fölös beszélgetést / fárasztja minden // leginkább a nem várt vendég”.
Hiába: az Árnyak sokszor erősebbek az élőknél. „Emilie! Emilie! Emilie!” – búcsúzik tőle egy mély sóhajjal.
A drámai jelenetet a szerző egy Márai-idézettel zárja (jegyzet formájában): „Nincs jogom vaksi bizalommal mindent az Ő kezébe tenni le. Isten reám bízta, hogy csináljam, és igazítsam a sorsom. S csak ha vállalom ezt a feladatot, akkor segít”.
Isten segített tehát – mind a nagy Ibsennek, mind Kovács katáng Ferencnek – sorsuk formálásában; s mindketten el is nyerték az Élettől, amire vágytak, törekedtek.
+
RAKOVSZKY ZSUZSA (sz.1950) a NAPÚT-Kör avatott konzulenseként ismeri, és támogatja a lap munkáját – az évtizedek alatt semmit se távolodott a folyóirat szellemiségétől. Ő a 80-as évek derekán, költőként berobbanva a szellemi életbe (és nagy sikert aratva Jóslatok és határidők (1981), majd Tovább egy házzal (1987) című köteteivel), csakhamar prózai remekműveivel emelkedett az élvonalba. Maga is tűzláng alkatú lévén, mély érzelmi átélőképességével és mélylélektani tudásával, titokzatos és sodró élményvilága rejtelmeivel tűzbe-lázba hozta környezetét, s mások iránt nyitott szível figyelte a közelgő társadalmi változásokat. Mivel a tüzet legyőzhetetlen erőnek tartotta, hitt pusztító s újjá-teremtő erejében, „mintha valamely okkult hatalmú lény volna, amely csak tetteti a meghunyászkodást, és bár színleg hajlandó ideig-óráig szolgálni bennünket – fölforralni a levesünket és megsütni a kenyerünket – bármelyik percben mást gondolhat, és kimutathatja igazi természetét.” (A kígyó árnyéka című regényének bevezető sorai). Később szemlélődőbb magatartásra váltott, s tárgyilagosabban formálta véleményét is. Felismerte, hogy mi, magyarok, csak két végletet ismerünk; színárnyalatok nálunk nemigen vannak (Fehérfekete, 1991). Az évek teltével szürkébbnek, köznapibbnak látta már ő is a valóságot; s mire betöltötte ötvenedik évét, beletörődött: mi csak Egyirányú utcán (1998) szeretünk / tudunk közlekedni. Aki arról letér, azt sehol, semmilyen csoportban sem látják szívesen. Az ún. „másként gondolkodók” tehát „nem férnek be” az egyengondolkodók szervezeteibe – jobb kívül, odakint nekik.
A Napútnak küldött csokornyi verse egy hajdani színes, élményektől duzzadó világról vall, s az egyre inkább romló, pusztuló és egyhangú valóságot annak szomorú ellen-párjaként idézi meg. Kedveli a kötött formákat, a zenei hangoltságot és a nőiesen lágy dallamvilágot; nosztalgikusan tekint vissza az elmúlt rég-időkre, amelyekben még a Természet és a természetes értékvilág uralta az Élet rendjét, s amelyben ő is otthonosan érezte magát. Odatartozik ma is, ahhoz a világhoz, bármily messze is van már az „avart égető őszi este”, a szüret „nehéz illata”; s bár már akkor is „tépett szivárvány” tündökölt az „estézők” feje fölött, még teljes volt az élet illúziója. A lírai én fájó sóvárgással idézi meg ezt az élményt, amelyért, ha még egyszer átélhetné, talán az életét is odaadná: „még egyszer ezt, és mást sosem / többé leszállnék az őszi alvilágba, / jobb kezem / kezedben árnyék” (Avart égettek). Minden romlik és pusztul azóta; miközben még „kék az ég, a fű zöld”, s a Nap fullánkja hétágra süt, „a tetszhalott, fakó gallyak rügyekben törnek ki sorra”, „dél dől a romos telekre”: s itt a nyár. „Minden úgy jó, ahogy van” – mondja a szem; de az agyban már „egy végtelen védő- és vádbeszéd folyik egyszerre s szortírozza szét – a képeket”. S az embernek magának kell eldöntenie: „egész-igen, vagy az egészre: nem” (Fehér–fekete).
Párbeszéd az Időről című kompozíciójában a múltat s jelent (látszólag) szembeállítva, ő a folyamatot hangsúlyozza: nincs időszakadék! „Soha nem múlik el, amit szerettem” – s az új jelenségekben is azt keresi, amit már ismer, amiről tudja, hogy: VAN. „Ahogy a holt tavasz kísért az új tavaszban / jéglapba zárva évtizedeket / kivár a gyűlölet, a szeretet, / amíg új kés sajog a régi sebben: / soha nem múlik el a szeretet, / ahogy nem múlik el a gyűlölet sem”. Miden megváltozik, minden átalakul; „kinn habzik, elforr az idő, de benn / valami nem bír megváltozni mégsem / soha. A vénkor udvara felett / a gyermekkor holdja int fényesen /…/ soha nem gyógyul be a régi seb. / Azt szeretem, akit mindig szerettem”. Két részletet küld emlékbe nekünk a Napforduló című versből (Otthon – „ez itt a hely, ahonnan nincs tovább”: ahol örökké otthon vagyunk; valamint a Dal – „Egy régi hang esőben, hóesésben, / régmúlt szemek, rég elsüllyedt kezek: / mindaz mi volt, minden, amit megéltem – / mi lesz velük, ha többé nem leszek?”)
Egy Csillag kíséri végig mindnyájunk életét „az öntudat sötét peremvidékén”. S „mikor már minden mást befed a köd”, tudjuk: „ez volt a kezdet / ez maradt a végén”. Ez lenne puszta ÉNünk „a folyton változó képek mögött?” „Isten-szilánk? Lidércfény?” „Őr-láng? – Kiolthatatlan? /…/ Képzelt világ csilláma holt agyagban”. Vajon Ő marad útitársunk mindvégig? „A ködbe, hol már nincs idő se, tér se, / A szürke révbe, csillag, elkísérsz-e?”
A Fortepan ciklusban születése idejét, a háború utáni viszonyokat idézi meg – amikor „a tér s idő csapdájába esve” lakcímet kapott, testet és nevet / időt, hogy ússzam benne, mint folyóban, / és körülményeket, hogy meghatározódjam / s én én legyek”. Aztán jöttek a nehéz évek, miközben felnövekedett: „A múlt, így mondták, eltörölve, mégse érzékelünk éles korszakhatárt. / Az idő felszíni hullámverése / a mélyréteget még nem hatja át”. Semmi nem jelzi „az új korszak szellemét”, hiszen maga az élet ugyanolyan, mint volt. „A tejszínt felverik, / télen az ünnep gyertyalángja lobban, / csengettyű szól, régi szokás szerint. // Őrzi a leigázott törzs titokban/ szokásait és istenségeit. // A vitrinben villog a múlt ezüstje, / befogja a falat a rossz vaskályha füstje”
+
TAMÁSI OROSZ JÁNOS (1953) hármas nevével és lázadó hangvételével már a 70-es évek derekán nagy visszhangot keltett irodalmi berkekben, mert bár remek közéleti, társadalmi töltetű verseket írt, a hatalom szempontjából „megregulázhatatlan” volt, Nem véletlen tehát, hogy „nem illett bele” a tűrt-támogatott kategóriába, s így kötete sem jelent meg szinte a 80-as évek végéig – de akkor azután több is, egymás után (Apám, rejtőzködő, 1987; Mindentől távolodom, 1988; Elvégeztetett, 1989). A Tamási nevet édesanyjától „örökölte”- s ezáltal „költőibbé” vált egész lénye, mert egyébként erősen filozófiai, nagyon magas szintű társadalom-politikai műveltsége volt. Sztálin halálának „gyászos” éve az ő számára jelképesen is örömünnep lett: a bolsevik diktatúra szorítása kissé engedett: Nagy Imre miniszterelnöki beiktatása az „olvadás” jótékony, bár átmeneti időszakát hozta; s az ország mintha titkon máris „új tavaszi seregszemlére” készülődött volna. De aztán csak ennyi jutott neki a mindig vágyott szabadságból. Mikor felnőtté ért, s szóhoz juthatott (itt-ott, folyóiratokban), a Kádár-korszak erkölcsi züllését, az ún. „munkás-hatalom” torzulásait ostorozta, mert a „javító szándék” eleven volt benne – no de hát mindez „pusztában elhangzott szó” maradt, semmi nem változott.
Viszont a NAPÚT-ragyogásban ő is otthonra talált. Nem véletlen, hogy az Útravallók antológiájában megidézi e korszakát, azt a valóságot, amelyben a tisztán látó elme csak káromkodott, átkozódott, s ha nem akarta, hogy elméje megbomoljon, az irónia, sőt a blaszfémia fegyverével kellett megvédenie magát.
Feleskönyve a visszájára fordult élet gúnyrajza. A hazai talponállókban „felesező” (azaz apró féldeciket ivó) munkásokkal beszélgetve-koccintgatva „feltérképezte” a valós helyzetet, s e beszélgetések tanúságait apró versmozaikokká formálva, kacagtató s egyszersmind sírni való képet rajzol a magyar munkásság egykori életformájáról (mint László Bencsik Sándor tette a Történelem alulnézetben című drámájában a 60/70-es évekről). De vajon különb világban élünk-e ma?
„Már felesből sem iszod a régit: / négycentest mérnek féldeci helyett”; így némi nosztalgiával indítja ciklusát – „ki sem töltik mit hajdanán csapvízzel színeztek”. „Így írjad hát te is razglednicáidat / út porába, Európa felől / graffitiket nyírfalevelekre; / s el ne feledd: aki gyengébb – az öl”. Most már nem „munkáshatalom” van; de az ún. ‘polgárság’ se különb. Megegyeznek a ‘szajréban’: én ellopom a nagyját, te elviszed / a koncként hagyott apraját. / majd a hűlt helyen kaparászóra / ráveretjük mind a hiányt” (átvilágítás). De az ún. köz-értelmiség sem különb: „kifordítom / befordítom mégis / bunda a bunda; gyúanyag / a szó, alítom, de benned farkast / kiáltó, hazug hang fakad” (Vezércikk). Ugyanazok a típusok, bármelyik társadalmi réteget nézzük: az emberi minőség mit sem változott. Jó tanácsa tehát: „ne akarj többet: érd be a kevéske jóval, / ám esélyt ha látsz: havazd be erényed sóval / és lobbal, sebbel üzekedj – arravalókkal! / sokasodjatok, / mondá az ÚR betűje is; / szabad a gazda / a kor düledékein már” (szabad a gazda).
A korkaméleon és a választópolgár korunk két fő embertípusa. Érdekeiket követve alaposan beszennyezték már magukat a sok ide-oda-hajlongással. „Tekintetében nyoma sincs a hitnek; / döntenie kellett egyszer: azt – vagy a fogát? / harminckettedik válasza ugyanaz volt / s készítteti már tartalék műfogsorát”. S aki nem ilyen: az koldus marad. „Élemedett a kor / mely arcodon / rozsdaként ül; / nem a te szégyened: / marad a kolduskalap” (Koldus). Levonja hát a konklúziót – kézfogás helyett: „ne nyújtsd barátom nem tehetem / bár szívem már csak a szereteté / mégis vert sorsom ajándéka ez / én nem fogok itt s kezet veled”. Az élet bizony nem csupa öröm – inkább „brutusok és caligulák rómája” – hát „távozz el / utad pusztába vezessen”.
Azért nem kellett mégsem a pusztába kivonulnia. „Élte gyászból fogant gyászos életét – s abban sok örömet talált”– írja az Önlexikonban. Hiszen családja megértéssel vette körül. Boldog volt a „Katalinok, Annák, Ilonák” körében, akik majd sok évtized múltán unokáit adták neki (Katát, Pannát és Ilát): a szinte már szentháromságos Egyet. S eközben újságot szerkesztett, írt, könyveket adott ki, és így dúdolgatott: „egyszer majd másképp lesz minden / ha egyszer majd kétszer élünk / s háromszor is meggondoljuk / hogy először mitől féljünk…” Most pedig azt dúdolja: „vén költő, ezt nem most – tegnapelőtt írtad / vártuk s hittük a holnap hídját // akkor még nem tudva: hosszában, / csak hosszában járhatunk rajta / s mert nincs út: marad az úttalan“.
S most keserű szívvel ajánlja versét Mesterének, Németh Andrásnak (SUMMUM JUS, summa iniuria): „Boldog az, ki hősnek / mondja mind a holtakat és / gyilkosoknak mondja mind / a gyilkosaikat és szégyenpírt / érez, hogy ő él s élt, amikor az / újult lomb újult viharba ért. / Szégyene új, de régi sebből / fakad a genny”. „Így válik vanná / s gyógyíthatatlanná az mi új / háborút és elmaradt halált kíván. // Így vették el tőlem és tőle is / örökkön elvették közben az élet / jogát. Számít? A jog: ÚR ír. /…/ Terramocsár.” „A legnagyobb / jog: a legnagyobb jogtalanság.”
+
ZALÁN TIBOR (1954) bár mindössze egy évvel fiatalabb Tamási Orosz Jánosnál, mintha már egy egészen más nemzedékhez tartoznék. Az eddigiekben bemutatott szerkesztők (akiknek az életét eleve megterhelte a Rákosi-korban átélt sok-sok családi sérelem) szinte az egész Kádár-korszakot outsiderként élték végig, hiszen e kor szellemiségével, ha akarnak sem tudtak volna azonosulni.
Zalán azonban téglagyári munkáscsaládból érkezett (apja abonyi kubikos volt), s a Szegedi Egyetemen (JATE) diplomázott a 70-es évek vége felé magyar-orosz szakon. Eleve úgy érezte tehát: neki ‘jussa’ van e világhoz. Lázadó alkatú lévén (ő is), nem hajtott fejet az ’56-ot vérbe fojtó párt-elit politikai és kulturális hatalma előtt, s mintegy szószólójává vált a szabadabb szellemi élet megteremtéséért küzdő vidéki értelmiségi ifjúságnak, amelynek a hatalmi apparátus igyekezett torkára forrasztani a szót. A 70-es évek kitűnő (vidéki) folyóirataiban sorra megjelenő írásaira csakhamar az egész ország felfigyelt; ő pedig a fiatalokat elmarasztaló kritikákra keményen válaszolt (Arctalan nemzedék?! – Életünk, 1979). A pártállami cenzúra (ekkor még) fűnyíróként működött; a költőknek szinte élet-halál harcot kellett vívniuk még negyvenévesen is egy-egy erőteljesebb hangú kötetük megjelenéséért. Az (új) avantgárd lázadó ifjai nem voltak hajlandók beilleszkedni a „felülről irányított” irodalmi élet skatulyáiba. Így a 80-as évek elején – részben épp Zalán vitairata nyomán – heves polémia bontakozott ki az ÉS, az (első) Mozgó Világ, a Kritika, a Kortárs sőt a jobb vidéki folyóiratok (Alföld, Tiszatáj, Életünk, Jelenkor, Napjaink stb.) hasábjain a fiatal írók helyzetéről és törekvéseiről. Zalán ekkorra már ünnepelt hőssé vált nemzedéke szemében, s az Írószövetségben ekkortájt alakuló József Attila Körben Lezsák Sándorral létrehozta a Csütörtök Esti Társaságot, amelyben az (új) avantgárd is mind merészebben hallatta hangját. 1983-ban Zalán és Kulcsár Szabó Ernő együtt szerkeszti a Ver/S/ziók című vizuális költészeti antológiát, amelyet újra éles vita követ. Zalán ekkor búcsút vesz lázadó önmagától, s a Kortárs versrovatának szerkesztője lesz. Családot alapít, s (most már csendesebb hangon) valóban eredményesen beavatkozik az irodalmi élet formálásába: támogatást nyújt pályakezdő alkotóknak, rádiós-televíziós és pódium-műsorokat szervez, antológiákat szerkeszt, regényeket, drámákat, hangjátékokat ír, költészete megújul. Csakhamar az irodalmi élet egyik legismertebb, legtermékenyebb alkotója lesz. Úgy tűnik tehát: beteljesítette mindazt, amit első kötetében (Téglagyári történetek, 1980) célul tűzött ki: „Innen indulj el / a széldárdákkal átvert irányban / kövesd a vonatzakatolást, a mindig szótlan embereket. //…// Ha átérsz, ints vissza azoknak / akik mégis itt maradtak. / Aztán felejtsd el, hogy éltél közöttük / ők nehezen felejtenek / és sohasem bocsátanak meg. // És most indulj a széldárdákkal átvert irányban” (A fiú indulása).
A 90-es években a politika aztán elnyelte mindazt, amiért ez a nemzedék küzdeni akart, s az ún. „szekértáborok” az irodalomban – éppúgy, mint a politikában – azóta is heves csatákat vívnak egymással, ahelyett, hogy a művészeti élet szabadságáért, autonómiájáért küzdenének – egymással, egymásért, nem pedig egymás ellen. Zalán – sokakkal együtt – a 90-es évek derekára a „senki földjén” találja magát: visszavonul minden közéleti tevékenységtől, egyik csoportosuláshoz sem csatlakozik. Szellemi függetlenségét megőrizve, hol tanárként, hol dramaturgként, rendezőként, több színháznál is munkát vállalva, hangjátékokat ír, máskor munkanélküliként próbál családjával talpon maradni. Csakhamar felismeri: „Aki középen áll, azt minden oldalról ellenség veszi körül”. S amikor megérti, mi zajlik itt tulajdonképpen („azok, akiket vertek, összeszövetkeznek azokkal, akik verték őket”), félreáll („Gondoltam magamban, ha ezt kibírom, akkor már mindent kibírok; remélem, nem lesz rosszabb”).
Csendben írja tovább hangjátékait, verseit. Az Élet azonban máris tartogat számára egy fontos fordulatot: nemzedéktársa, Mányoki Endre, 2010/11-ben meghívja őt frissen alapított internetes folyóiratához, az Irodalmi Jelenhez (több más jelentős költőtársával együtt), hogy Verstörténés rovatában rendszeresen publikáljon. Zalán számára ez az időszak az összegzés boldog ideje lett. „Ahány vers, annyi lírai stílus, forma, megszólalás” – emlékezik Mányoki (in: NAPÚT, 2011/4.). Önnön ifjúkorát felelevenítve (NAP–szilánkok), a radikális avantgárd megannyi formáját, változatát felfrissíti; haikuk végtelen sorában ragadja meg a reflexív Időt, a múltat, a változásokat, miközben teljes költői arzenálját mozgásba hozza. Formai bravúrokban dúskálva, a teljes hagyományos színképet új műfajokkal bővíti (tükörszonett, medaillon); kísérletező kedve tetőfokára hág. Zalán tehát „nem a halálára készül – írja a jó barát – ő meg van rettenve valamitől /…/ ami ellen hiába is ágálna. /…/ Úgy rendezi el a költészetet magában, mint aki tudja: nincs rá többé szükség. /…/ Azt hiszem, a költészet halálára készül. Elbúcsúzik tőle, mint a vikingek a tutajra temetett halottól. És egy fényes ívben lángoló nyílvesszőt küld az elúszó ravatalra”.
Zalán Tibor 2011 óta A NAPÚT B/2-es páholyának állandó tárcaírójaként jelenünk kulturális és társadalmi életének jelenségeire reflektált (pro és kontra) a maga remek (hol ironikus, hol lírai, hol tárgyilagos) stílusában. Érdekes és nagyon tanulságos töprengéseibe éppúgy bevonta a mindennapi élet dolgait, mint a magasabb rendű eszményvilágot – akár vallási kérdéseket is. Elsősorban mégis a hősiesség titka és rejtélye foglalkoztatja: miért áldozza fel önszántából az életét a hős valamely nemes ügyért? Miért válik áldozattá, mártírrá a körülmények szorításában? A mártírok, az ártatlanul elítélt, megrágalmazott hősök vére tartja össze egy-egy nemzet, sőt az egész emberiség életét (Jézustól kezdve a hősi halottakon át a mindennapok heroikusan küzdő (és vereséget szenvedő) harcosai – övék minden babér!)
Zalán számára a költészet nélküli világ egyenesen visszataszító. Olyan, mint „az erdő madárfütty nélkül” – „patak csobogás nélkül”. Vers nélkül kiürül a lélek, az ember rossz hajlamai veszik át az építő-alkotó tendenciák helyét. Vagyis mi magunk tesszük rosszá, gonosszá a világot, ha lemondunk az életértékek, a magasabb minőségű dolgok védelméről; hiszen az ember(iség) maga felelős saját sorsáért, a körülötte élők életformájáért, s az egész emberiség múltjáért-jövőjéért. Bennünk van a rosszra-jóra való hajlam egyaránt; mi magunk döntjük el (nemcsak az egyén, de maga a nemzet is!), hogy melyiknek engedünk.
Az Útravallókban megjelent Felezőszonettek című ciklusa az emberi felelősségről, a társadalmi tudat fokozatos leépüléséről, az egyén degenerációjának folyamatáról vall. A Három látogatás egy pszichiátriai osztályt villant elénk. Két öreg tanár (természetesen szimbolikus figurák) felváltva látogatja egymást a kórház IV. emeletén (zárt osztály): hol egyikük, hol másikuk a beteg („Tanár vagyok. És homok a szélben”). A harmadik látogatáskor már mindketten a zárt osztály foglyai – „barna fürdőköpenyben” üldögél hol az egyikük, hol a másikuk „az árva padon”, miközben „a rácsokon át-áttör az üvöltés”. Ami Ginsbergnél még lázadó üvöltés volt – most már csak szorongó szűkölés: az árnyalakok „ismerős halottak, szerethetetlenek”. „Őrület épít romokat bennük. Nemzedékem nézem legjobb elméid. Látlak s nem látok semmit” (Szűkölés). Mit hozott az Égalité eszméje a világba? Nem megoldást, nem esélyegyenlőséget, hanem áthidalhatatlan különbségeket. „A szerencsétlenebb embereknek nem az utóéletük a viharos, hanem épp az életük maga”. Aztán a sírok… „Rubint csillag a parlament tetején Érdemrend munka és kalász”. „Mi van az igazamon kívül? – kérdezi egyik író. / Cinikusan megnyitja a csapot. Ömlik a lé”. A mindig külső elismerésre sóvárgó elrontott életűek is önként mennek a halálba – de ez nem ‘hősiesség’!
Zalán pályaíve mintha ezekben a filozofikus-meditatív költeményekben és a B2-es páholy lírai esszéiben, tárcáiban teljesedne ki. A felező- (vagy tükör) szonettekben az életet színéről-fonákjáról láttatja. A kétszer hétsoros tömbversek első strófája a kezdetet, a még normalizált viszonyokat mutatja be, s a második strófa (szinte ugyanazokkal a szavakkal, kifejezésekkel) „visszatükrözi” az előzőekben mondottakat, de épp ellenkező előjellel. Tehát ami jónak látszott – az eltorzult; a pozitív dolgok ellentétükbe fordultak át. Kusza, kaotikus kapcsolódásokat látunk az élet második felében, amelyek tükre és következménye a halál. Az Életre készülő lélek szárnyal, csapong; a megfáradt és megkeseredett pedig már csak vonszolja rozoga testét – „hóban-sárban, viszi sírásban testet a lélek”; de már nincs ereje, hogy röptesse, fel a magasba. Igen: a lélek is belefáradhat, belerokkanhat az elernyedő testtel való küzdelembe („vonszolja beleszakadva / keresztig viszi / krisztusi időben a testet a lélek”. De mi lesz, ha elhagyja, a hóba ejti – „nevet és száll és elfelejti?” – s a test a porba hull? Válasza saját kételyeire: „De még élek” – s addig minek gondoljon a végre? (2021, Hévízi ősz).
A halál-gondolat is egyre mélyebben foglalkoztatja a lírai ént – belefáradt már az Életbe! „Ha meghalok egy döglött madarat találnak az / orvosok a szívemben ki majd csak harmadnapon fog felrepülni a kristályegekbe. / Idelenn a szurok ragyogása tölti el a termeket. / Hiába volt minden. / Hiába voltam hát én is”. De harmadnapon majd megfordul minden: „a teraszról ledobott könyvek ragyogással töltik el a szurok gyász-termeit”. A madár felrepül… Az orvosok pedig a halott szívében a döglött madarat keresik… (Döglött madár).
Egyre inkább megbarátkozik hát Zalán a holtak világával, a holtak nyelvével is, amely tömörebb, élőbb és kifejezőbb, mint bármely evilági fecsegés a halálról. „Október első napjaiban a sírok között kószáló szél” megszólította őt is; s ő „a holtakkal a holtak nyelvén beszélt”; majd „az élőkkel is a holtak nyelvén beszélt”. Háta mögött „titkon összenevettek a szirmok / nézték és látták, hogy holtak nyelvén beszél élők / között ez a vörösesbarna kószáló szél. /…/ Hajnalodott”. A vers-én immár otthonosan jár-kel a holtak világában; „Fülébe még sokáig visszazengett a sírás”. (Október első napjaiban).
Természetesen a kiválasztott költemények között a Zalántól megszokott ironikus, „világiasabb” versek is akadnak (Kínai rózsák – a művirágokról; Ukrajna – a fenyegető világháborúról; Egy s más a halottakról, akikre az élők azért haragszanak, mert saját közelgő halálukra figyelmeztetik őket stb.). Az élet nagy paradoxona: az ifjúkori álom, legyen az bármily szép és tiszta, valóra válván, eltorzul. S az ifjú, felnövekedve, egyre azon töpreng: „hová rejthette egykor a rongyokba tekert, sápadt holdvilágot?” (A két opció).
A három utolsó vers a Haláldolgozat (kissé morbid) címet kapja, amelyet költőnk ifjúkori barátja, Zelei Miklós emlékének szentelt; de valójában mindannyiunk közös búcsúzásáról szól. A Bevezetés a vidám-boros, régi kollégiumi estéket eleveníti fel, amikor még a Szőlőfürt-kocsmában duhajkodtak. A Tárgyalás már maga az Élet. „A helyét kereső ember óhatatlan botlik és tévelyeg. A tévedés kockázata az életénél is nagyobb…” A Befejezés: az elkerülhetetlen Végállomás. Költőnk „előredőlve a ferde esőben a ravatalozó felé botorkál. Ezen az esős Keleten az ember nem porból, hanem sárból vétetett”. Maga az „esemény” (a temetés) szinte már érdektelen. „Kettévágott falu harangjai zúgnak szét a / ravatalozó felé. /…/ Lassan a végéhez ér ő / is. Tudja”. Ennyi volt csupán? Igen, ennyi…
+
Kicsit előreugorva az Időben, nézzük most meg a „lélekrokon” PRÁGAI TAMÁSnak (1968), a NAPÚT névadójának és „örökös szerkesztőjének” életművét, amelyet a Sors oly rövidre szabott (2015-ben költőnk már halott volt). De neki legalább megadatott, hogy a rendszerváltás utáni első évtizedben szabadon kibontakoztathatta tehetségét, és soha nem kellett gáncsoskodó elutasítással szembenéznie. Az elemzőnek azonnal szemébe tűnik: Madárúton című első kötete (1993) mintha Zalán első verseskötetének (Földfogyatkozás, 1980) a „folytatása” lenne; s mivel Zalán az 1979-ben megjelent Fiatalok antológiájában (MADÁRÚTON) debütált országos szinten, nyilvánvaló volt, hogy Prágai tudatosan „rájátszott” e címre. Mindkét szerző még ifjan (Zalán huszonhat, Prágai huszonöt évesen) jutott kötethez, az ifjúkor lendületével és hamvasságával. Zalán lázadó kötete egy új kezdetet jelzett a magyar költészetben (az „arctalan nemzedék” – útra kelésre buzdítva önmagát – ostromgyűrűbe fogta a pártállami kanonizált, „irányított irodalmat”); Prágai pedig továbbhaladt ezen az úton (felszárnyalva, a madarak útján alakította ki röppályáját). Zalán „közösségből indulva” egy magasabb minőségű közösség felé tartott (a természeti környezet felől az urbanizált viszonyok felé). Prágai viszont a már fojtogató viszonyok közül, a városi magányból kilépve haladt egy magasabb minőségű, intellektualizált magány felé, túllépve az individualizált létkereteken: „hagyd magad mögött” a múltat, menj tovább… (A két pályakezdő kötetet Handó Péter veti össze a NAPÚT 2011/4. sz.-ban, az ÚT folytonosságát hangsúlyozva: Ítéletnapig adott).
Zalán kötetében az önmegszólító versek vannak túlsúlyban (párbeszéd, vita önmagával is); Prágainál a mozgásban lévő, a múlttól, a várostól távolodó ember képei (aki előtt hosszas bolyongás, keresés után végre megnyílt a perspektíva („feledni kell”, „a hangod is vesd el”, előtte „nincs határ, át nem léphető”). Zalán kötetzáró versének címe (Jelek egy XX. századi totemoszlopra) ihleti Prágait Egy város emlékoszlopa című záróversének megírására: a madár egy szárnycsapással felemeli a Zalán által elejtett testet, hogy új élettel töltse meg, s „elhagyja az éjszaka grádicsait”. „Távolban ősi város / kapui kitárulnak”. Zalán előtt a lebontandó társadalmi viszonyok álltak 1980-ban – Prágai pedig a még ez után felépítendő új formáció küszöbén áll: „Nincs félelem már. Nézem a vizet. // Szélárnyékban vacogunk ítéletnapig” (utalás Illyés Szélárnyékban című – utolsó – figyelmeztető versére). „Adott tehát két történeti Pillanat. Az egyikben Zalán Tibor, a másikban Prágai Tamás. És az egymást százra kerekítő évek. S azok az első kötetekben fellelhető szöveghelyek, amelyek kezdetet és véget jelölnek. Meglehet, ítéletnapig” – zárja Handó Péter irodalomtörténeti fontosságú fejtegetéseit.
A NAPÚT 2011/4. száma (ZALÁN 57; PRÁGAI 43) nagyszerű, sokoldalú képet ad e két költő egymást kiegészítő szellemi és alkotói szövetségéről (bizonyos értelemben metafizikai rokonságáról); s egyúttal – háttérként – a kibontakozó új korszak művészeti életének döbbenetes anomáliáiról, a művészetnek (újra) „a politika szolgálóleánya” szerepébe való kényszerítéséről – ami, változatlanul, mindmáig tart. S ki tudja, felvirrad-e még valaha a művészeti élet új virágkora? Lesz-e kinek írni? Hiszen az élet maga is már romlásnak indult!
A Zalán-Prágai-szám voltaképpen arra az ötletre épült, hogy 2011-ben a két költő életkora együttesen épp száz esztendő; s ez a 100 év voltaképpen a magyar irodalom 1954-2011 közötti korszakát öleli fel. Vagyis összefoglalja, milyen jelentős változások mentek végbe a magyar költészettörténetben ez évszázadnyi 75 esztendő alatt. Az „irányított iroda-lom” szocreál korszakát odahagyva szerves belső fejlődéssel eljutottunk az intellektuális költészet több válfajához, sőt: a költészet computer-irodalommá válásához; másrészt azonban egy másik ágon vissza a leghagyományosabb formákhoz, a legősibb műfajokhoz, s a tradicionális életszemlélet „regenerálódásához”. Így a „kettészakadt irodalom” XX. század-eleji vitáját, a modern költészet és a népnemzeti iskola polemizálását folytatjuk ma is. A NAPÚT azt a rendkívül kényes feladatot vállalta magára, hogy e vitás kérdésekben a modern irodalom mellett tegye le voksát; de úgy, hogy a hagyománynak még mélyebb rétegeihez visszanyúlva, az ősköltészet és a világköltészet jóval korábbi formakincsével vesse össze a modern költészet egyes alakzatait. Így – beágyazva a világköltészet egyetemes áramába – utat nyitott a magyar költészet előtt a XXI. századi megújulás felé.
Prágai Tamás kezdettől fogva, kritikusként, íróként-költőként egyaránt, a megújulást szorgalmazó alkotók közé tartozott, mert úgy érzékelte, hogy egész nemzedéke „felszabadult” végre az irodalmat szabályozó diktátumok uralma alól. Úgy látta: „a 90-es évek fiataljainak műveiben egy ‘szelíd-szolid rendszerváltás’ (azaz szemléletváltozás) ment végbe: új lírai nyelv alakult ki, sajátos dialektusok születtek. Megszűnt a „közéleti szerepvállalás” követelménye; s bár a különböző csoportok ízlésbeli, ideológiai sőt politikai alapon „szekértáborokba” szerveződnek, s ádáz harcot vívnak egymással a (főként pénzügyi) hegemónia megszerzéséért, mégis lehetővé vált egy virágzó, sokszínű, több-nézőpontú kulturális/művészeti élet kialakítása. Prágai (először mint a kritikai, illetve a vers- és prózarovat szerkesztője, majd – halála után – mint „örökös szerkesztő”) sokoldalú, rendkívül igényes, modern irodalomszemléletével erősen rányomta bélyegét a NAPÚT szépirodalmi arculatára. A Magyar Írószövetség elnökségének tagjaként 2004-2007 között – fiatal létére! – rengeteget tett a modern széppróza „menedzseléséért”, lerombolva a „hagyományos” (értsd: ideologikus, „történet-mesélő” stb.) vers- és prózaírás védbástyáit, hogy a széttört elemekből avantgardista, posztmodern „épületeket” rakjon össze. A költői én az Abszolút Középből figyeli mindig önmagát a világban (v.ö. Viola Szandra, Nyakas Szilárd elemzései Prágai műveiről, valamint Jász Attila verse: Maszk–próbák Prágai Tamás–arcra; in: Napút 2011/4. sz.). S mint a Kortárs Könyvkiadó szerkesztője, Prágai nagyon sokat tett a műfaj-gazdag modern magyar irodalom propagálásáért, értelmezéséért is, mind elméleti, mind ismeretterjesztői szinten.
Bár az Útravallók antológiájába már nem maga válogatta verseit, mégis igen jellegzetes képet adnak róla magáról, életfelfogásáról, alkotói programjáról, s arról a benső folyamatról is, amely – kudarcai, betegsége nyomán – mégiscsak keserű tapasztalatokkal terhelte meg utolsó éveit. Az Őszi tomahawk a tiszta harcokra készülő ifjú közérzetéről vall, amikor még félnie kellett nemzedékének a „megtorlásoktól”: „A városon átsuhan egy vércsík / a Hősök terén keresztül végig. // Azt hiszed: megúsztad? / A locska, lomha, lanyha szél / surrog: / őszi tomahawk”. De mert „nem igazán harcos” természetű, ütközni-ölni nem akar, a Természetben keres inkább oltalmat. Azon tűnődik: „zuhanni nemesebb s emberibb / levelek fölázott cellulóza / közt csattanni nyálkás betonra, // avagy zöld falaid között tévelyegni időtlen” (Egy gesztenyefához). A „lenni – nem lenni” kérdése, mint mindenkit, őt is foglalkoztatja; s úgy véli: lenni (azaz létezni) csak méltó életért érdemes. Így hát rezignáltan búcsút vesz Siker-asszonytól, mint egykoron Ady, hisz tudja: nem szabad olyan küzdőtéren ringbe szállni, ahol becsületed kell eladni „vaskos honoráriumért”. „Próbáld meg inkább egyedül”, ne állj be ösztöndíjakért könyörögni „tilinkós álparasztok”, „nyafogó ifjú-vének”, „finom kultúrlegények” közé. Akkor inkább: „kalap, kopott kabát” (Búcsú Siker–asszonytól).
Kivárja hát a Pillanatot, amely neki kedvez: „Átszívódni egy eleven homokórán: / éppen itt, éppen most van / az a perc /…/ pereg a felismerés: soha perc / nem lesz még ilyen / itt az idő…” Összeomlóban van minden, „a falakon / ujjnyi széles repedések //…// inog, kibillen a tető…”. Nem veszti el a fejét, tudja: csak erre a Pillanatra várt… „A sűrű omlás / közepén végre megállsz – / kiemelkedsz a romokból / mint egy látomás, / végre tényleg itt és most vagy, // végre most vagy soha”. Rendkívüli helyzetfelismerési képesség – mondhatnánk: sorsdöntő; s ő elindul Sorsa felé… S ami ezután kezdődik: az igazi nyargalás – meghozza számára afelé, amiért élni érdemes.
Az álmos, mozdulatlan vidéki életet, amelybe – fővárosi ifjúsága múltán – mintegy belesodródott; a FALU-t, amelynek változatlan egyhangúsága megviselte, örökre odahagyja: lezárulóban egy fontos életkorszaka („Sose lépj vakon / idegen házba, / kimerevített lények közé, / a láthatatlan testek megsebeznek, / beléjük ütközöl – minden bútor ököl”). Kilép a csöndből, a mozdulatlanul álmodó almák hadd porosodjanak polcukon. Nem rászabott életét feledni akarja; valami méltóbb életformára váltani (Páva a fürdőházban). Jönnek a munkával, tervekkel teli napok, értékes tartalmakkal feltöltve – s nem magányos többé.
Pázmándon építkezni kezd; új párjával tervez: kis önálló gazdaságot képzel maguk köré – de már ereje fogytán. Kínzó betegsége egyre jobban felőrli szervezetét. Kedvét, erejét s reményeit vesztve visszavonul végül a világtól; öregnek, nehézkesnek érzi már magát („Sötét lett. Ennyi. Kalmopyrin, nagy párna, dupla takaró, / túl sokat ültem fülkefényben és huzatban. /…/ Változásban bízni: ifjonti vétek…”). „Magamra maradtam én, magamra” (Megkopott költő). Már nem bízik semmiben: „Törvény lett, hogy mind kívül legyünk, / ha bent nincs – nem is nehéz ez…” Vörösmarty vén cigánya jár az eszében egyre: a zenész tépi-cibálja a húrokat: „siralomházi idill”. „Ennél kijjebb már nincs emberfia, // a levegő húrjait pergeti két verő…” (Egy összetört alkotmányra).
Szabadságunkat, hitünket hiába őriztük, hiába reméltünk oly soká: „a Kert, amelyről álmodtunk – lepusztult, üres. Se virág, se gyümölcs – senki a Kertben.” Hát „légy te nyugodt, légy víg”: „lám, asztalodon a sajt is rohad már, / beérett. Így romlik rád / időd, szeleteld, falatozd bölcsen, / míg lehet. Vadállatszag és sötét lesz / úgyis, barbárok, miattatok!” (Barbárokra várva). Mint oly sokan költőink közül, a (halálakor is még csak 47 éves) Prágai Tamás végül is felismerte: a régit le kell bontani, igen – de milyen legyen az új? S lesz-e, aki felépíti?
Prágai Tamás – akárcsak Zalán Tibor – sok műfajú, „polihisztor-féle szellemalkatú” költő; érdeklődésük sokfélesége is egymáshoz kapcsolta őket. A művészet, az irodalmi élet függetlenségéért, szabadságáért sokat küzdöttek egy olyan korszakban (mindketten 100 évnyi magányban, s mégis együtt), amikor az irodalmat a politika saját jármába akarta fogni; s egész életművük tanúsítja: kitartásuk nem volt hiábavaló. A NAPÚT-kör is heroikusan kitartott a függetlenség-eszme mellett; így kaput tárt a művészet új felvirágzás előtt, amelyben nem az ideologikumnak, hanem a nyelvi, műfaji és formabeli kreativitásnak, az alkotókedvnek jut majd a fontosabb szerep…
+
A NAPÚT szerkesztői körének van már egy harmadik halottja is: NÉMETH ANDRÁS (1956-2021), akinek ugyancsak nehéz sors jutott az „átkos” idején. Nem tartozott soha a „díjazottak” kategóriájába, de nem is földi babérokra törekedett; 9 gyereket nevelt élete hűséges párjával – inkább a Képzelet, a Szellem Birodalmában időzve, mintsem a köznapi gondokba bennragadva. Álmodott, küzdött, küszködött, betegeskedett; később már sikerei is voltak, s egyre jobban kitágult szellemi horizontja. Az Önlexikonban ezt írja magáról: „minek erről önéletrajzolni, a szülők és a szeretteik szenvedéseiről, a nélkülözés genetikus csodáiról, amennyiben azok átplántálódnak az utódokra. A nincstelenség ördögmetafizikáját a kiszolgáltatottak nem tanulják, tapasztalják, hanem elszenvedik, de a megszerzett tudást nem adhatják tovább. Szebb a lebegés, a szédülés, aminek tiszta példázatai talán megörökíthetők. Viseli a szédülés legszentebb stigmáit, mindig, megint és megint újra szédül, de ő nem botlik meg soha, csak az Idő…”
Szédüléseiből versek, majd újabb versek sora született; egyik-másik – szórványosan – itt-ott meg is jelent. Majd ötvenéves kora után végre eljött az ő ideje is: öt kötetbe rendezve, tematikus csoportosításban megjelentek költeményei, amelyek egymásutánja szerzőjük nagyszabású gondolkodói, kulturális felkészültségéről tanúskodott. Költőnk a mintegy 2500 éves európai kultúrtörténet szellemi alapjait vizsgálja – a Földfejlődésnek abban a stádiumában, amely a HALAK csillagképben zajlott (i.e. 2500 – Kr.u. kb.2000 /2100-ig, azaz napjainkig). Az emberiség a test / lélek kettős dimenziójába zártan nagyjából ez időszakban érte el spirituális fejlődésének azt a fokát, amikor már az „átistenülés” problematikája is foglalkoztatni kezdte. A kötetek egymásutánja a Helikon Kiadónál jelent meg (Philadelphia, 2011; Musica Sacra, 2013; Copia Publica, 2014, Alveoli, 2015;); végül az egészet összefogó és betetőző Tartalékevolució; Napkút Kiadó, 2016.
Talán még ő maga válogatta az Útravallókba szánt verseit (a covid váratlanul vitte el); de az is lehet, hogy a felesége. Mindenesetre a csokornyi költemény megrendítő képet rajzol a Sors hatalmáról, az élet kiszámíthatatlanságáról, a földi és az örök élet szerves egymásba épüléséről, amennyiben az ember „jól sáfárkodott” a kapott talentumaival. A Természettől (és a természetes dolgok világától) mindjobban elszakadó életszemléletünk már a XIX. században eltorzult: a túlszabályozott Homo geometricus – XIX a műtárgyakba (s nem Istenbe) vetette bizalmát. „Tökéletes testek, téglák, hengerek rejtik az altatásból magához térő éjjeliszekrényén előkészített gyógyszereket. Ezek akarják átlebegtetni egészséges honába a beteget” /?/. Ahelyett, hogy a nővérke ablakot nyitna rájuk, s a betegek tekintetükkel követhetnék „a szabálytalan ívben billegő vándormadár röptét, / a távozó évszak hamis tanúját”. S vele szárnyalnának a messzi távolba – el, el a földgolyótól, minél magasabbra…
Ő viszont már itt lenn „osztozik földdel az égen”, hiszen képzeletében „ott van az Isten”, ki „angyalesőket küldve segíthet” a földön vergődőknek (Sors kegyéből). Több versének is központi motívuma a Sors: nem mi határozzuk meg életünk döntő mozzanatait; bizony, a sors gyakorta próbára teszi hitünket is. Horatius, már vénemberként, így panaszkodik: „Életre kevés év jut, aratnánk az Idő / tábláiban, hullhat eső, / nyers érceket botlat a kő / búzára várunk”. Mégsem kesereg, hisz „velem üzent írással a lét. / Bár föl sose ment/ ki miben mulasztott, azért fizet.” (Hazatérő Horatius falernumi birtokán).
Költőnk beéri kevesebbel is – ő nem „önmaga tündöklésétől” elvakulva él (A Nap–hoz); inkább szerényen, mint klinika-kertész, „ki kórházi járdák / diletációritmust kiadó / réseiben / szeretne életjelet / felfedezni / hogy tudjon arról, / bárhol erőre kap / csenevész gyomkupac”. Ő ebből merít erőt: reménykedik, hasonlóan a gizgazhoz. (Klinikakertész mondaná). Özvegyének (előre ajánlott) versében biztatóan üzeni: “Ha nincs, ami összeláncol / bármivel, már eltűnsz hamis / időben elér akárhol / lángoló Nap, majd újra tél” – „CSAK az AVAR ÖRÖK” (Nélkülem sétálsz a Szigeten).
Megrendítő Sorsleltárt készít övéiről, az örök mellőzöttek és sorsüldözöttek viszontagságos, mégis hittel és bizalommal teli életéről. „Nagybátyánk hegedűvel szállt fel a messzire indult / szénkocsiforma vagonba, remélve, a hangszere tud majd / némi vigaszt cincogni fülekbe /…/ a tisztes öreg rokonoknak”. Sok-sok megpróbáltatáson keresztülmenve, mikor már nyirettyűjét is elvették tőle, ő még mindig énekelt, bejárva „poklok szörnypoklainál még szörnyűbb helyeket”; de ő várt, remélt, és énekelt, vigaszul a többieknek – „túlélve a vészt”. „Mert hazajött, bizonyítja a múltat. Vesz egy új hegedűt, s nyolcvanéves korában mindent elmesél unokaöccsének, aki megörökíti élettörténetét. „Én boldog elődöm. Véred a vérem”. A Költészet mindent túlél… (Sor/s/leltár). S ez az örökség olyan Sor/s/többletet adott ifjabb költő-rokonának, amit senki más nem adhatott volna neki. Akiben a HIT, REMÉNY és erős ÉLETBIZALOM él, az „nem elveszett” ember, soha, semmilyen körülmények között sem.
Költőnk, egy erős vihar után serényen munkálkodva kertjében (hogy mentse, ami menthető), hirtelen észreveszi, hogy a bádogtető alatt kis csuri fecskefiókák ülnek az anya-pótló, meleg fémvályúban, átvészelve a dühödt zivatart. Boldogság járja át testét-lelkét. „Hát Isten bámész kibicének végre beállok, / megdöbbenve fogom fel: igenis, volt, van GONDVISELÉS! Bár azt nem sejtem: lesz is vajon? Törpe fiókák most bizonyítják? Virgoncan várnak szüleiktől ennivalót! Ércnél maradandóbb: GYŐZHET az ÉLET!”
Mert a Szeretet erősebb mindennél. S aki szeretet-többletet, lelki biztonságot ad utódainak, az minden kincsnél, anyagi gondoskodásnál többet hagy rájuk. Nem kell aggódnia gyermekei jövőjéért: ők is meg fogják állni a helyüket. Mert az, aki az Égi Madarakról gondoskodik, őróluk is gondoskodni fog. Németh András tehát nyugodtan lehunyhatta szemét: már majdnem-felnőtt kilenc gyermekét édesanyjukkal együtt Istenre bízva távozott… Erős ÉLETHIT élt benne – mint azt utolsó üzenete: gyönyörű esszéregénye is bizonyítja (CÉDRUS Művészeti Alapítvány, Bp. 2019).
+
BÁTHORI CSABA (1956) – történelmi nevéhez illően – szintén a forradalom évében született; s ugyancsak bátran, újító kedvvel lépett be irodalmi életünknek a 80-as években még zárt kapuján. Nem riadt vissza az akadályoktól, így a 90-es években már országszerte ismerték nevét; ő mégsem erre büszke, hanem arra, hogy „sem ember, sem isten nem itt voltam, / hanem a szűk, áthatolhatatlan más világban” (Szárhegyen kapta ugyanis a lelkét, fenn a magasban, felhők között – ahogy az Önlexikonban írja). Ezért lett kissé „fellengzős” a földiek között. Szondi Várkapitányt 75. születésnapján az ünnepi számban „Három nonszensz legendával” köszönti, melyekből kiviláglik „fellegjáró” ÉNjének barátságos nyíltsága, tréfás mesélőkedve (A Szerkesztő séta közben, Úttalan út, Különkettes): „Angyalok, boszorkányok repkedtek körötte a légben” – s ő egy üres lyukat találva mellette, elhelyezkedett benne. „Azóta ebben az üresedésben élek, egy-grádicsos urammal és a griffmadárral”.
De Báthori Csabának (is) sokféle hangja, témája van, s nem szívesen viselné el, ha az egyhangúság vádjával illetnék. Így hát az Útravallókban változatos versformákkal, többszöri hangnemváltással mutatkozik be olvasóinak; s bár nem nevezhetjük őt kifejezetten „alanyi költőnek”, olykor igen intenzív érzelmi gazdagságról, lelki mélységről árulkodnak versei. Kedveli az elmélkedő-töprengő, elvont témákat, de mindig megmarad „a józan realitás” határán, s tudatosan figyeli-rögzíti és „szinten tartja” belvilága hangulati ingadozásait.
Ciklusát az antológiában egy temetéssel indítja, méghozzá az „után” állapotából, amikor is szinte menekülésszerűen távozik Farkasrétről („kilőttem a beton útszalagra. / sebességet termeltem bánatomban”). „A száguldás vitaminjaival / erősítettem magam /…/ úgy éreztem, hogy sehol se voltam: / csak önmagamnak voltam rabja, őre”. Lám, milyen önző, csak önmagával törődő az ember! – a „napot és nyugalmat” nem bírja elviselni, de „a hajszát – vért és polgárháborút” igen – gondolja. S „magát isteníti az árulásban / hogy legalább kizökkent életével / lásson eseményt ott, ahol halál van” (Sebességben). De azt ne higgyük, hogy nincs benne valódi együttérzés, mély empátia a szenvedők iránt! Keddenként, a kórházban meglátogatva idős szeretteit, megsejti „az örvényt, mellyel a nemlét fenyeget”, s szívét elfogja a remegés, látva a „sárga lázban” fekvő sorvadt testeket, amint „jövőt morzsolnak reményeik füzérén”. Az élők már éppúgy távol vannak tőlük is, mint a holtaktól. A SZAKADÉK áthidalhatatlan: „névtelen fájdalmak vízválasztóin / túl nem látjuk már színről színre egymást. Nem egymás nyomaiban, / hanem rettegésünk nyersanyagában” lépdelünk (Látogatási nap). A lelke mélyéig őszinte embert nyomasztja, hogy hamisságban élünk, áltatjuk egymást – mi, élők, azt hívén, hogy mindaz, amit sajátunknak vélünk, valóban a mienk; holott mindazokat más(ok)tól kaptuk, vagy lestük el (a vízcsepp – a láng – a felhők – a kövek – a kúszónövények mind-mind tanítottak bennünket; s mi „idegen tollainkra idegen tollakat halmozva rámondtuk: enyém”). Magunkat áltatva, „jó”nak hisszük magunkat; „kilépünk a tükörből, s azt mondjuk: ‘én vagyok a valóság, ő a látszat’. „Az árulás is az igazság szókészletével él”. „De a lélek tükre nem a szem, hanem a tettek” (Illeszkedés).
Báthori Csaba mélyen leás az emberi tudattalanba, ahol egészen más dolgok (is) rejtőznek, mint amilyeneket mi gondolni szeretünk önmagunkról. Erős intellektusával őszintén szembenéz az emberi természettel, s nem szépítgeti, amit éles szemmel felismert. Tisztában van vele, hogy mindnyájunkban egy állat és egy ember (ikertestvérek!) lakozik; s időnként (főleg idősödvén!) ki is tör, „kiforgat magunkból” párduc-énünk. Ha valaki „álmában arra ébred”, hogy „az aorta lovagol a vad bronchuszon”, az többé nem ura önmagának: „földönfutó, fura / bábuként rendezkedsz be hajthatatlan / új urad parancsa szerint saját / életedben”. Ez a másik, kiszámíthatatlan, „váratlan állatember /…/ mint Lázár várja, hogy valaha, egyszer /…/ arcodra s tetteidbe / préselje azt a sötét anyagot, / mely elárulja, véreddé vegyülve, / mint válnak bűnössé a boldogtalanok” (A párduc).
Azt vallja, hogy a lassúság jobban elvezet önmagunkhoz, mint az örök rohanás, száguldás: míg a földön lépegetünk, erősebb a realitásérzetünk; „a föld köve súgja talpadnak: moccant az idő”. (Míg a rohanásban nem érzékeljük a föld, a valóság jelzéseit). „A lassúság a játék egy neme. /…/ Önfeledt, hosszú mozdulatokat / kell teremteni a kimért időben, / ahol ellenáll minden pillanat”. Akár aforizmaként is elfogadhatjuk ezt a plasztikus képet: „A lassúság: szökőkút: szertelen / ívei egyszerre beszélik az / állandó mélység és a hirtelen / magasság nyelvét. Azt mondják: szavazz / magadra. Akkor élsz úgy, mint aki / járatossá vált önmaga halála / titkában, s ezt meg tudja vallani”. Aki elhirtelenkedi minden dolgát, annak nincs (belső) ereje, ideje arra, hogy önmaga lelkét kutassa; a lassúság tehát „a lelkiismeret anyanyelve”, az egyén töprengéseinek, önvizsgálatának forrása. „A száguldás a tömeg tebenned. Járj magadban, mint a fák” (A lassúság).
Filozofikus, töprengő szellemalkata ellenére (vagy talán éppen azért?) Báthori Csaba szeret elvegyülni az életforgatagban is, történeteket mesélni, az öregedő ember derűjével szemlélve maga körül a világot. Ezek a „szemlélődő” versei mutatják, hogy alapjában véve mennyire kedveli a mindennapok nyüzsgését, vidám-szomorú történeteit.
A LEHEL (mármint a piac) hosszú évtizedek óta az „öregek” (a mindenkori nyugdíjasok) találkozóhelye: itt tudnak eszmét cserélni egymással, itt kerülnek (újra) közel egymáshoz s magához az Élet forrásához – a természet-adta bőség látványához. Apja (vagy nagyapja?) nevében („én, Báthori Béla, /…/ akit éppen visszasodort / a honvágyó, vétlen magyar mivolt e nyamvadt, nyafka helyre”) ecseteli költőnk a piac gyönyörűségeit, szerdánként kijárva ide, töltekezni a látvánnyal és a szívélyes beszélgetésekkel. „Szeretek fürtben szem lenni, a sok közül egy, sőt szeretek senki lenni /…/ szerdánként így akarok létezni: szürke, névtelen, feledni /valócska emberiség-töltelék alakban: csak azok vegyenek észre, akiknek önmaguk léte elég. // S lássanak a Sült Bak csillagjegyében, / ha bort ürítve felnéznek az égre”.
A deklasszált öreguraknak az otthonuk sem volt már valódi menedék; most is csak nyugvóhely. „A hámló, malterfoltos körfolyosó érdes, szürke falát” bámulni napestig, majd az éjsötét kockaudvar kráteréből felhallatszó hangokat hallgatni – s végül „a gyűrődőzóna” félhomályában elcsendesedő ház őket is „mohó szomorúsággal” tölti el (Udvarbelső). A vers-én fönn, A harmadikon azon morfondírozik: mi lenne, ha… „Folttá fröccsennék én is ott, a mélyben? /…/ Lehintázhatnék, mint egy lágy galambtoll. /…/ Elhalnék, mint a harangszó. / Vagy megszakadnék, mint egy kurta zárszó”? Végiggondolja a halál különféle változatait, s szinte csodálkozik: „Miért, hogy a térben lengek még, s szédülten sem gyarapítom az anyaföld nyirokba fúlt, idétlen magvait, s magam létezésre szítom?” A kíváncsiság, a várakozás nagy erő az emberben! „Bevárom, naponta életre váltan, / mit hozok önmagamnak / vajon mit hoz / sorsom másnak, s hogy lassan elhalasztva / az elmúlásban, meddig maradok / halandó itt, zsúfolt lépcsőfokok tetején, / kitűzve a tátongó magasba”. Itt felejtve mintegy a Történelem által, mint egy őskori lelet a sivatag-magányban. Apák és fiúk lassan eltűnnek az Élet színpadáról – csupán emlékük marad velünk…
+
Az ötvenes évek szülötteivel nagyjából le is zárul azok sora, akik még az „ánti-korszakban” léptek be az irodalmi életbe. A 60-as évek szülöttei közül csak elvétve találkozunk egy-egy névvel, amely a NAPÚT-körhöz szorosabban kapcsolódnék – úgy tűnik: a rendszerváltás körüli esztendők „felszívták”, magukhoz vonták azokat a tétovázó fiatalokat, akik (egyre inkább) „szekértáborukhoz” kötődve képzelték az irodalmi élet további alakulását. A NAPÚT szerkesztői programja viszont kezdettől fogva kizárta a „szekértáborosdit”: örült, hogy az irodalmi élet kiszabadult a politika markából, s nem akarta elkötelezni magát egyik irányban sem.
Egy „vagabund-szerű”, rendkívül tehetséges poéta, BABICS IMRE (1961) azonban már az első számok szerzőjeként elkötelezte magát a folyóirat mellett; később Szondi György szerkesztőnek kérte fel – s ő mindvégig kitartott mellette a versrovat felelőseként. Babics Imre „nem evilágból való”-nak érezvén magát, távoli időkben és tájakon „kalandozott” (előző élete – úgy tudta – a XIX. századi Írországban zajlott, ahol is egy klán vezére volt; a következő „körforgásban” pedig a XXII. század Indiájában akar élni, hogy visszavezesse a hindukat „a szent ősi hagyományokhoz”). E köztes időben pedig a magyar költészetet szerette volna megújítani, méghozzá a sokféleség, többszólamúság jegyében. „Vízi embernek” érezvén magát, rajong a Tengerért, a Nőkért; a „vízelemben” megmártózva érzi magát igazán élőnek, tisztának, „az angyalihoz közelítő ártatlan lénynek”, „kit csak a Kozmosz öle érdekel” – s maga is a Kozmosz polgára (Vízágy).
Az Útravallókban közzétett verscsokra a Kali Yugában (Sötét Korban) élők boldogságáról beszél, akik – ha megértették, hogy Isten mindenütt, mindig velük van – nem tartanak semmitől, senkitől. Míg a koruk DNS-láncolatára fűzöttek ugrásra készen várják, „hogy megtegyék, amit sohasem mertek / s újból sivataggá züllesszék a kertet / melyre annyit áldozott a szív s az ész” – de minek? „Ha civilizációnk sírját megássuk magunk / megmarad nekik néhány letét: / kataklizmák, pólusváltás, fagy, sötét”. Ha már széthullt minden. Isten akkor is oltalmaz bennünket, híveit: „Nem tudod még, s már régen szívedbe véstem, / visszhangozzák majd egek, földek, vizek: / én állok melléd a teljes szétesésben”. Költőnk pedig esőcsepp-költeményeket ír az Úrnak, „mert betölt az elemi Szeretet, / s mert tudom, a széthullás fáj neked” (Búvárharang, Szfinx, Esőcsepp).
Nagyszabású apokaliptikus ciklusából (KŐ KÖDÖN) az Élethajót kalauzoló Kapitányról és csapatáról, valamint az utasokról „vészjelzőül ” tesz közzé részleteket. Sokféle ember evez együtt „a kitagadottság sötét vizein”, s a Kapitány már-már belefáradt a kilátástalan küzdelembe: az összes „lékelő lyuklélek” ellene dolgozik. Mégsem adja fel: „Esküd még köt!” – s megpróbálja összetartani a legénységet, amíg csak lehet. A Hajóács, aki az eszmevilágban élve boldogan ácsolta az életmentő bárkát, s vízre lökte („bűn, ha nem teszem meg”): csalódott: az „a sötét kor zátonyán rögtön megfeneklett”. Az ács is azt remélte: a regatta talán megtér a tükörsima tengerre, ám „mindenütt pálcikaemberkék faragta keresztek” állták útjukat. Az ács sem adta fel: „bolond, kinek úgy tűnik, vesztek, élőhalottak foszló nádtutaján evickél / míg tőlem vörösbegy kér fészket az árbockosárban, s pókfonál, kőbe eresztett”. Ő megmenekül. Amint a Szigonyos is; mert bár a bálnavadász-csónakból eltűntek az evezősök, ő Istenre bízta magát. Már hallja is a szózatot: „Te törékeny fiú, átok-, sorsverte lény, / ki játékfegyvereddel indultál felém, / hozzám hajítottad, mi elmúlt, mi jelen / így mélységbe s magasságba megtérsz velem”
Megy, döcög-dülöng még a bárka a sötétlő vízen; a Matróz is túlélésre játszik, bár már fuldoklik („visz a víz víg földi ördögök ravasz akaratából, felpuffadt dögöt áramlat”). De nem adja fel: „árbocom, vitorlám még szememben hordom / sudár mogyoróág, / hullámzó gabonatábla”. A Fedélzetmester az üres fedélzeten ellenszélben is tartja magát; a gyáva utasok pedig a kajüt mélyén lapulnak. „Lenn: a Fenn áradása a létben, / az óceán Isten iszákja”. S ő reménykedik: „mit kiérdemeltem, azt kapom”. Az Árbocőr is helytáll a strázsán, s nyugodtan jelent: „Semmi és Sehol, / csak mögöttem a sötét, mocsaras partok, / egy apály-országé, melyet naponta szövegdagály önt el”. Ő egy gyönyörű látomást őriz szívében: „fényes szárny csap ki zúgó hullámok közül, tollai idősíkok: a Menny könnycsepp-szobrai / létük nemmúlás”. S bár tudja: őrá „a Mélység szomjoltó gyomra vár”, nem veszti el fejét: „látóhatárt kémlelek / csillagfényben, s várom a testvéri jelet”.
Az Utas a hajóhídon állva érzékeli: útjuk végére értek. „Nincs kikötő, mégis ködkürtök recsegnek”, „az összhang csak az égben ered meg”. Ő maga – költőnk szellem-énje – már csak a bárka roncsait konstatálja, „s a víztükröt megtört tajtékból kémleli”. „Hitem bevéste / magát Időnkbe, nemlét ki nem kezdhetett, / valóm új utat tervez épp: / lesz ismét beltengerem, kivi-lugasom”. Az Élet nem hal meg, csak más síkon folyik tovább…
Babics Imre tehát hisz az élet – halálon túli – folytonosságában; s úgy véli: az emberi lény (is) különböző metamorfózisokon megy át, míg végre elnyeri saját spirituális teljességét. A halál nem lezárás, hanem a folytatás kezdete. „Jégkristály-világegyetem, / olvad teremtése óta: / téridő-pára; de nekem szavaim nem láthatóba / fagynak, ahol halálütem / nem gyorsul, nincs – ez a hitem” (MŰ).
+
BOLDOGH DEZSŐ (1967) a legjobbkor született ahhoz, hogy a rendszerváltás hajnalán bekerülhessen a frissen induló folyóiratok szerzői közé, majd a NAPÚT munkatársa lehessen. Az Önlexikonban közzétett fényképén egy valóban boldog, derűs fiatalember mosolyog a világra – nyilván sorsalkata predesztinálta arra, hogy ezen a költői álnéven kezdjen publikálni. Verseit többen megzenésítették, egy időben sokat szerepelt különféle költői versenyeken (pl. Aquincum); a sport területén is sokfele próbálkozott – reméljük, hogy – immár 50 körül járván – rátalált valódi énjére, s valóban boldog lett az élete.
Nem mintha elégedett lenne a korral, amelyben élnie adatott! – „boldogsága” (derűje) belülről fakad, s (ön)iróniája táplálja. Remek mesterszonettel indítja ránk hagyott „üzeneteit” – de csak FÉL–koszorúval készül el (egyelőre): hét tömör verstömbben vall eddigi életéről (ami tudvalevőleg még csak fél-élet). „Mióta felnőttem valék minden jóban / benne noha kissé kívüle a kornak / irányaim forgó táblái között / vagyok a megtűrt és az üldözött / akit elmebeteg kutyák csaholnak” (1.) „Akit elmebeteg kutyák maholnap / barátjukká fogadnának mégis /…/ a múltnak holdjait kik együtt ugattuk / egy kéz lassan lemetéli irhánk /…/ és folytatjuk ember- s kutyamód tovább (2.) „Vagyunk mind rossz kis népfelkelők / hiába az álca a butító ötvözet / hullnak legjobbjaink s a pöttöm agyvelők / mert jobb ma egy MOST, mint holnap három, / ha igazol vagy legazol a Sors / és vergődik az eszme törött szárnyon (3.). Mielőtt halódnál lassan tévelyegve, / csípj beléd, hogy élsz még, csak lassan nyugoszol / mielőtt átjutsz túlnan térfeledre / orczádon legyen elégedett mosoly /…/ még nem tudhatod, még kivárod mit hoz / az álom végén a happy end szele / hogy eljuthass ócska titkaidhoz.” (4.) „Még emlékekre várogatsz a holdból / odakint esztendők százmilliói / egy még minden megtörténhet regény /…/ idebent a valahol-az-út-felén / de sem sötétlő erdő, sem vadak / csak némi alvilág itt a nap alatt” (5.)
A sanzonszerűen könnyed dallamú Félszonett némi keserű szájízzel zárul, hiszen vigasztalhatják magukat bármivel az Életből kiszorítottak, tudván tudhatják: „hatalmasok ócska bábui a táblán / miránk örök vereséget szánván / tudást, golyót stb. a hülye fejébe / az álompolgárnak (6.). Aki persze /vesztőhelyeikről is odébb sétálgat / hóna alatt hordozva bölcs fejét / rózsavízzel (melyet a hullaszag áthat) öblíti a múlt öt sajgó sebét / még elhalaszt egy-két malasztot /…/ még szól a száj mit a kor betapasztott”; de már tudja: „Az út túlfelén már odalett a távol /…/ hogy ámuljon, ki itt már föl se támad” (7.)
Hát ezért boldog Boldogh Dezső. Mint hajdan Móricz Zsigmond hőse: A boldog ember. S a magyar költők is mind ezért boldogok: kisemmizve az Életből, ülnek a kávéházakban vagy a négy fal közt úgy 100 éve, s egy szolgálatkész pincér hozza a tálcát rajta a pohár víz. Telik-múlik az élet, de a kép mindig ugyanaz. Ha nem „kurblizol”, 100 év múlva majd röpülőn szárnyalsz, mint a középkori szentek elragadtatásban, s hallgatod a mantrát: bősz aiónunk végét egy távoli csillag útmutatása szerint. „Ez hát a Sors, és nincs vég semmiben?” – kérdezte Vörösmarty, s kérdezzük mi is, az ezredvég gyermekei, mert „a sátán még célelvű jövődről mantráz”. A cél mindig ugyanaz – csak soha el nem érjük.
Filozófusok, költők, álmodozók, lélekgyógyászok és orvosok mind-mind a Semmiből (Képzeletükből) élnek. „A mikrokozmosz ura a hangversenyzenekar” – hol vannak hát a reáliák? hol a való világ?. Boldogh Dezső a Történelem vogonversmixtúráját állítja össze – Moloch Zoltán és B.D. sorai alapján. S aztán Isten és a Teremtés titkait faggatja, tudván, hogy ennek végére sose érhetünk. A világ O(mega) meg A(lfa) – azaz: Isten rejtett jele –, ebből csak annyi tartozik ránk, hogy EGY az ÚT és a CÉL. „A közrendűek útja” pedig a tanulás.
+
HEGYI ZOLTÁN IMRE (1967) ugyancsak jókedélyű, vagabundos, énekes-gitáros „fiatalember” (immár 50 évesen!), akit ugyancsak megpróbált az élet, de kedvét, alkotóerejét nem vesztette el. „A pálya szélén” álldogált, s bár mindig írni szeretett volna, nem érzett magában kellő erőt, s nem is akart egyetlen csoporthoz sem tartozni – egyedül meg hogyan? Végül is, párjára rátalálva, blogot nyitott; minden nap egy vers; s így, megbátorodva, már színpadra is állt, és a slam poetry-körök kedvelt költője lett. Ma már tudja, hogy sokakhoz tartozik, sok barátja, társa van, akiknek ő is sokat tud adni viszonzásképp fellépéseivel, dalaival és képeivel. Mert a festészet-költészet furcsa együttesét teremtette meg; amit „jobb agyféltekés rajzolásnak” nevez, hiszen az alkotásban mindkét agyféltekéjét működteti; munkáit pedig szó-pasztelleknek nevezi, megidézett ihletadó képekkel.
Így ihletik meg J. William Waterhouse: Pénelopé és a kérők, valamint Odüsszeusz és a Szirének című képei (Pénelopé felejt, Partközelben). A mitológiai témák köré eleven életképeket rajzol korunk emberének gondolatvilágáról – ezzel is érzékeltetve, mennyire hozzánk szólnak, mennyire aktualizálhatók az ősi toposzok; s hogy a valódi művészet mindig is valós élethelyzetekből, életképekből születik. Istenről elmélkedik V. Fokanov Woman Carrying a Bull, valamint Birtalan Zsolt (vak)ablakképe kapcsán (Altató: Az Isten, November) – a két vers egymással voltaképpen összetartozik (utóbbi refrénje: „Ments meg Uram minket”). Vincent van Gogh Földúton képe alá írja a Temetést, ezt a végtelenül megrendítő, légies verset, amely minden siratóéneknél többet mond az Eltávozottról: „Hullám torlódik az ég / Lassú viharában csupaszul / verdesnek a fák. / Nem vagy sehol és / mindenhol téged rajzol / árnyfénybe világ. //…// Nem jársz már, úttalanom, / levegőből formálsz /ha/ körém / ölelő, békés kart”.
C. Phillips Pals című képe alá: Nimfa kutyával, M. Cornel Escheris Drawing Hands című képe alá pedig Ontológia című elvont költeményét, valamint Napi program címen egy testen kívüli élményét próbálja pólóra hímezni. Bizarr ötlet? Ez is művészet! – vagy nem? „Vágni egy szelet levegőt és / kibújni a folytonossági hiányon. / Megcsókolni a hagyma magszívét / a rétegek hatása nélkül. / Meggyökerezni és kihajtani a futóhomokon, / szárazföldi sebességi rekordállítás közben. / Katalogizálni a lehulló leveleket / az Őszapó világkönyvtárában. / A tenyerembe venni a hiányt. És nézegetni. Ahogy hiányzik”.
+
KÁLLAY KOTÁSZ ZOLTÁN (1969) – mint Énszópikke jelzi az Önlexikonban –ugyancsak a vagabundköltők sorába tartozik (mint látjuk, ez egy vidám-derűs nemzedék!). Kalandos élete volt neki is, s rendkívül ambiciózus voltát jelzi, hogy alig ötévesen édesanyjának diktálni kezdi első regényét… Számára nincs Jelen – csak az, ami már megtörtént, és az, ami történni fog. Ő tehát vagy a múltjában, vagy a vágyott jövőben él. Összes kéziratát bőröndökben cipeli magával, ha Budapesten belül egyik helyről a másikra költözik. “Szó-masszőr”, “szöveg-smasszer” hontalan vándornak tartja magát. “Csendmagokat” őriz – hogy azok kihajtsanak a Fényre.
S mit üzen verseivel olvasóinak és a Jövőnek?
Paradoxonokban gondolkodik, amelyeket így is, úgy is lehet értelmezni. A hír: írás – mesemondás – balzsam; „az esemény regélése” számára a legtisztább öröm. „Hiába tudod, hogy a részletekben / rejtekezel, ődöngsz // csak ha a hírre már nem adsz, / lehetsz vállaltan részes – az, aki ott van – ördög, hamisítatlan angyal”. Azaz csodatevő, varázsló (Igaz a hír, hogy…?). Bizarr létszituációkat örökít meg: az éhhalál szélén álló, önmagukat is kereső, utat tévesztett embereket (Egészen másnak); avagy olyanokat, akik egy sűrű erdőben, útjukat keresve társaikat megtévesztették, elárulták, vagy csak különvéleményen voltak, s emiatt legyilkolták őket a többiek. A csapat végül – kiérve az erdőből – így bátorítja magát: „addig nem veszíthetjük el a hitünket, amíg a nélkülözés, a létbizonytalanság, és kilátástalan jövőkép ellenére /…/ nemes érzések is sarjadnak a szívünkben”. A Jóisten rábólintott erre; „kibújt a nap a felhők mögül, és mi meneteltünk tovább…”
Apokaliptikus sorvezetőt készít az utána jövőknek, hogy milyen tanácsokat kell(ene) követniök, ha az emberi világgal békében akarnak élni. Legfőbb tanács: „Ha szeretni tudsz, szeress. / Ha nem tudsz szeretni, légy jó; ha jó sem tudsz lenni, légy erkölcsös”. A különböző fokozatokat betartva, lépésről lépésre mindig egy alsóbb lépcsőt mutat meg, míg végighaladunk az emberi gonoszság teljes skáláján. „Ha üldözöl és rombolsz, legalább ne hirdesd a tettedet jó cselekedetnek. Ha jó cselekedetnek hirdeted, legalább magadnak valld be, hogy hazudsz. Ha magadnak se vallod be, hogy hazudsz, legalább ne emeld a bűnödet ünneppé. Ha ünneppé emeled, és bűnödet tisztelik és követik, ne gondold, hogy örökké így lesz…” Szelíd-szolid kiskáté elvetemült emberek számára, akik minden különösebb lelkifurdalás nélkül járják be az utat lefelé – azt hívén, hogy valóban elrejthetik gonoszságukat a világ elől. Aztán úgy járnak, mint az Áttűnés hőse: aki felfelé haladt a lépcsőn, de az mindig elpergett mögötte, s már nem volt hová lépnie… „Süvít a levegő, a percek fogynak, és…” Alázuhan.
Költőnk a tiszta erkölcs védelmében írja példázatait – bízva benne, hogy lesz, aki hallgat rá. és „megjavul”. Hatodik érzékével tudja: ha kopognak az ajtaján, ki kell nyitnia. S bár olykor vonakodik ettől (mi a különbség a ’kell’ és a ‘lehet’ között?) – ő figyel. S ha a kopogás megszűnik váratlanul – „az álomszerű valóságban vagy valószerűtlen álomban” –, kitárja ajtaját a jövevény előtt (Kopogás).
+
A hetvenes évek szülöttei már a jól üzemelő, kiváló szerkesztői gárdával működő NAPÚT körében otthonosan elfoglalták a nekik szánt helyet, s éltek a lehetőségek széles skálájával, amelyet ez a sokirányú, sokhangú folyóirat biztosított számukra. Ők az „unokák”. Az ezredforduló első évtizedeiben ez a folyóirat már országos viszonylatban (is) hiánypótlónak számított. Tematikus rendje mind gazdagabb lett; befogadta, és „kifuttatta” az új és újabb tehetségeket, s táguló-bővülő poétikai szemléletét még inkább frissítették az új és újabb témákat felvető, új hangnemben megszólaló, új szemléletet hozó fiatalok. Így a folyóirat már-már a két szekértábor közötti híd szerepét is kezdte betölteni. Mi lett volna, ha…? Ha több anyagi támogatást kap, s ha a benne felhalmozódó kultúrkincset a két szélsőséges tábor is örömmel magáénak vallja, sőt elismeri?
Az ősi székely családból származó, Erdély hagyományos kultúráját már gyermekkorában magába szívó, az ősi gyökerekhez hű, ugyanakkor egész lényében modern DOMOKOS JOHANNA (1970) a nagy társadalmi átalakulások idején – a rendszerváltoztató törekvések határokon áttörő forgatagában –, alig 20-évesen jött át az anyaországba, s a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Irodalomtudományi Tanszékén elkezdett tanulmányait a Szegedi József Attila Tudományegyetem folytatja, az Összehasonlító Irodalom Tanszéken. 1994-ben a Babes-Bolyain magyar-angol nyelv és irodalomból, Szegeden pedig finnugor nyelvészetből diplomázik.
Mindemellett szoros kapcsolatban marad a szülőföldjén ekkortájt már (újra) felpezsgő irodalmi élettel, s felveszi a kapcsolatot a hazai modern költőgenerációval is. Ekkoriban Közép-Európában a sokáig tiltott avantgárdról szól a nóta. Odakint a Mentor Kiadói Tanács tagjai (Láng Zsolt, Markó Béla, Vida Gábor, Kovács András Ferenc, Gálfalvi György) támogatják Marosvásárhelyen könyvei kiadását; a kolozsvári Echinox-körből Bréda Ferenc, a pécsi Jelenkorban Fülöp László irodalomtörténész, a Hétvilágban Potó Attila segíti költői indulását (első kötete: Prélüde, 1995; performansz-bemutatója a JATE Klubban).
Különös életfordulatai folytán pályáját Szegeden, a JATE uralisztikai Tanszékén kezdi. Eközben Prágában 1996-ban, egy tudományos konferencián megismerkedik jövendőbelijével, Marcus Krachttal, a neves német matematikussal, aki csakhamar magával viszi őt Berlinbe. Két fiuk születik (1997, 1999); majd a család hat évre Los Angelesbe költözik: férj-feleség egyaránt az UCLÁ-n tanít. Eközben kötetei is sorra jelennek meg Zárt Kánon, 1998, Marosvásárhely, ugyanitt gyönyörű finnugor műfordításkötete, NAP, Édesapám, 2001, számi műfordításai. S azóta is sorra napvilágot látnak műfordítás-kötetei, elméleti tanulmányai, szebbnél szebb könyvei.
Domokos Johanna tehát oroszlán-bátorsággal építi ki párhuzamos (szakmai és költői) pályáját, s eközben – két-, majd háromgyermekes anyaként – a tanítás mellett boldog családi életet él. 2008-ban, kislánya születése évében jelenik meg a NAPKÚT Kiadónál az addigi életét mintegy összegző verseskötete, Vályi Sándor remekbe készült illusztrációival (Kísérlet valahol) – mintegy azt sugallva: költőnőnk az életét „kísérlet”-nek, példának (is) szánta, bemutatva (a feminizmus túlkapásaival szemben), hogy egy modern nő teljes értékű női életet is élhet, miközben férfi-kollégáival egyenértékű életművet tesz le az asztalra; s férfi-társával is el tudja fogadtatni sajátos egyéni törekvéseit.
Nem csoda hát, hogy a NAPÚT szívesen látta / látja őt szerzői, sőt szerkesztői között, hiszen „a szív nyelvén” beszélő költőnő éppen a nyelvek közötti kommunikáció lehetőségeit kutatja, s a kisebbségi nyelvek megismertetését, védelmét – és műfordításain keresztül megszerettetését is – fontos feladatának tartja. Két gyönyörű Napút-szám szerkesztésével (Szívem, te szívem I. – II. 2020/ 5. sz., valamint 2022/ 3.sz.) bizonyította: még mindig lehet új tematikával frissíteni a folyóiratot, és „az idők változásával” lépést tartva, új szerzőkkel, olvasókkal bővíteni a Kört. Sajnos, most már csak online – de így legalább még több emberhez eljut az üzenet.
Megtörténhet, hogy amikor már majdnem célba értünk, az Élet mintegy „levizsgáztat” bennünket, s olyasmi történik velünk, bennünk, körülöttünk, ami életerőnk teljes megfeszítésére, esetleg egész életünk „átprogramozására” késztet. Mintha Isten – ránk terhelve a „keresztet”, mint egykor Szent Fiára – szeretné megtudni: méltók vagyunk-e a kegyelemre, amellyel körülvette egész addigi életünk? Ha helyt tudunk állni, Isten újabb kegyelmekkel áraszt el bennünket.
Ilyen próbatétel volt Domonkos Johanna számára férje hirtelen-váratlan összeomlása, akit 2018-ban egy agyi katasztrófa (stroke) majdnem sírba vitt. De Johanna – modern Íziszként – visszahozta őt a halálból! Erről a hősi küzdelemről vall az Útravallók antológiában Egy tört ének című mozaikos hosszú versében.
Először a gyásszal már-már szembenézve, árván, feketén áll „lélekzetvékony lepelben / a múzeum fényében”; úgy érzi: „megállt tegnap az idő… – lehet, hogy már nem is élsz”; de akár egy mitológiai hősnő, érzi: ami egykor sikerült, most is sikerülhet! „Felhővé, illattá / madárrá már / váltam / legutóbb // virágként / fényt leheltem / test-, vérem és férjem / Oziriszba” – majd „kilenc hónap után középkorú / férfitárgyat szültem /…/ és az embercsecsemő / már biztosan / holtak ura / és én itt az élők között: a tárgy”. S e tárgyvilágban most „itt ülünk / ketten, / ameddig / szívünkből / egy szobor / marad”. Aztán majd „tovaszálló fények leszünk”. Ha olykor vissza-visszatér „holtak birodalmából” – „életre kelti / jelenben múltja”. Ő nem válhat árnnyá odalent; „az éjszakai ima talán segít”.
A versláncolat apró kép-mozaikokból áll: amint egy-egy gondolat felvetődik a vers-én fejében, az már vonzza is a másikat – így egy folyamatos belső monológot hallunk –, amelynek végeredményét mi is sejtjük. Hősnőnk hosszú képzeltbeli beszélgetést folytat férjével, aki azt kéri: „döntsek helyette is / ő nem a jelen tárgya / és nem a jövő alanya / hanem az elmúltak kútja…” De ebből a Forrásból fog Ő megéledni – hiszen „részeiben még meleg”; míg „rajtam hideg fényben / a kétségbeesés / izzadsággyöngyei”. A döntés mégis a feleségre hárul, itt és most, a szakadék szélén. Tétovaságában megkönnyebbül, amikor a hármas úton – három hazájuk közt – feltűnik egy „fényfajú”, „tekintetében fénye várakozik, hogy átvegyék”. És ekkor minden eldől: igen, ÉLNI FOG! Hiszen még életerős, 55-56 év – plusz-mínusz egy, kettő – mit számít az? Meg fog gyógyulni. Van remény…
+
HEGYI BOTOS ATTILA (1970) is különös, érdekes személyiség, kinek sejtjeiben összefutnak a különböző nemzetiségek, különféle társadalmi rétegek leszármazottainak génjei – vagyis egy jellegzetes Kárpát-medencei, délre és keletre futó családfagyökerekkel, s azokon még „újabb egzóta gumókkal”. Hiszen itt, ezen a tájon, szinte mindenkire érvényes a József Attila-i felismerés: „Az őssejtig vagyok minden ős”. Miért hát akkor az ádáz gyűlölködés, örök vetélkedés? Egyszerre értelmiségi és szőlőműves család egyszülött fia, aki előtt nyitva állt a tágas, univerzális alkotói tér, s ő a sok lehetőséget mind igyekezett megragadni (természettudományos narratívák, humaniórák, ökológia, filozófia, művészetek); de egyik mellett se tette le végérvényesen a voksát, mert a Természet mindennél jobban vonzotta – amint az Önlexikonban írja magáról.
Szabad akart maradni a foglalkozásbeli kötöttségektől. „Metszegethet, köthet, gondozgathat. Ugrándozhat. Óvhatja lepkeszárnyakon a hímport, magot ültethet, agyagot formázhat, teremthet, univerzumokkal bogarászhat.” És hogy sose unatkozzék: a NAPÚT online változatát gondozza, ő felel hát azért, hogy ez a rendkívüli szellemi termék továbbra is eljusson érdeklődő olvasóihoz. Kedve szerint csavaroghat gyermekeivel, együtt időzhet a családdal, barátokkal; barátkozhat kővel, vízzel, fénnyel, szellős ragyogással. Lávaömléssel, hullámveréssel, villámlással. Ő valóban boldog ember…
Sólo el Sol címmel tesz közzé egy csokornyit a NAPÚT antológiájában a mitológiához, misztikához közelálló természetverseiből. Szemével mindig a „rögnyi ÉG” boltozatát kutatja, mely „fehér aranyrögként ragyog”, ha a „belső égbolt rejtett hűse izzik” – s ez nyugtatja meg. Mert a külvilágban minden változik, de a Természetben semmi sem („a felkelő s elhaló szél, az esők zenéje, az örökifjú, fűzöld lomb” – mindig ugyanaz). Amint „a bambuszfurulyát fújó fiúisten / s az aranyként csörgő avar” sem változik évről évre. S a mitológiai alakok is mindig ismétlik tetteiket. A csillaggyapjas Jászon fáradtan az Éj partjára rogy, „szíve keresztjén pásztorbottal / elheverve csillaggyapján / egy elsüllyedt égbolt törmelékei alatt”. A muskotály szőlő mindig ugyanúgy mosolyog; a lámpáshalak átvilágítják a tenger mélyét, „sötét illatú dió parázslik / teraszra roskadó árnyakon / csöppenő fenyőtűn fények gyíkja villan”, s a Nap is mindig ugyanúgy járja égi pályáját – ez maga a megbízhatóság, a biztonság. A Természet ad keretet életünknek, s kínál biztonságot a változó világban. Ezért a Természet a valódi otthonunk.
Mint „hegyi ember”, Botos Attila (is) a Hegyet tartja a CSÚCSnak, az igazi békesség honának. „Ide már / harang se szól. / Ahogy a nyári napok, / előbb az emberi szavak / csöndesednek el. /…/ Magaslatok parázsló zuzmókertjei”. „Sivatag nappalok sercennek, / lángokban a briliáns. / S a ritkás test jege úgy ragyog, / ahogy Tejúton az éjszakák” (A HEGY). Istenek s Istennők lakják a Hegyet (Küdóniához, Anubias). Költőnket a hegyi magaslat Zsoltár-éneklésre ihleti („Az ég az én tengerem. / Partjain lakom. /…/ Egyszerre közeli, / egyszerre távoli, / ami történik / s ami mégsem: / mind izgatott csoda, / ismerős, / szerelmes talány. /…/ Ahogy kinyitja, / úgy hunyja / le szemét / bennem a világ”).
A korahajnal szelíd varázsa költőnket hálaadásra készteti: köszönet a szépségért, a bőségért, a szív boldogságáért. Maga az ébredő Természet: egy Istenhez felszálló hálazsoltár. A TEREMTÉS EVANGÉLIUMA elevenedik meg a felpárálló Fényben: „Csak a Számtalan / táncol úgy, ahogy az EGY: /…/ csordulnak a tükrök, / az ezüstlő üvegből / kibomló hajnali szárnyak. / Színek szirmai hullanak / Kámfor páráll a vizekből, / a földből. Köröznek, keringnek egyre sebesebben / tűfoknyi nappá / a ködlő ragyogásban. /…/ Ezerszemű Ég a Föld. / Ezerszemű Föld az ÉG”. /…/ Ezerlángú Nap / az Ezertükrű Hold / a Hullámzó Tearózsák Hegyén”. S költőnk „könnybe lábadt szemmel” köszönti a Reggelt „Megindult Csöndben, / ahogy az Idők s Mennyek Olvadása”.
+
CSÁJI LÁSZLÓ KOPPÁNY (1971) abban a modern művészeti közegben nevelkedett – lévén Csáji Attila világhírű experimentális művész legkisebb fia –, amely a hazai „tiltott avantgárd” egyik fontos műhelye volt. A 90-es években már maga is egy ifjúsági művészcsoportot vezetett (QuARTett), s egy képversével Polisz-díjat nyert; a NAPÚT megalakulásától fogva „naputas” lett, később pedig szerkesztő – amint az Önlexikonban írja. Időközben persze polgári foglalkozást is választott; s bár diplomatának készült (nemzetközi jogot, filozófiát tanult itthon és a bristoli egyetemen), mégis ügyvédjelölt, majd 1999-től ügyvéd lett; elvégezte a pécsi egyetem néprajz és kulturális antropológia szakát, s különböző etnológiai, folklorisztikai társaságok tagja lett. Mindeközben, s azóta is számtalan könyve (szépirodalmi és folklorisztikai, verses- és prózakötete, a kirgiz Manasz hőseposz műfordítása stb. stb.) jelent meg; s boldog családi életet él nyelvész-folklorista feleségével és gyermekeivel a Szemere-telepen, „ahol az emberek még köszönnek egymásnak az utcán”, s őket is szeretet veszi körül.
Csáji László Koppány „a NAPból születettek” egész nemzedéke nevében köszöni tehát Szondi György főszerkesztőnek, hogy ők, a legfiatalabbak, védett körülmények között, intellektuális függetlenségben és benső szabadságban nőhettek fel „a hazai kortárs irodalmi élet acsarkodásoktól mentes ‘béke-szigetén’, mintegy ‘szellemi inkubátor’-ban”. Csak azt fájlalja, hogy édes szülei most váratlanul azt mondják nekik: „költözz el itthonról!” De hát mi mást mondhatnának, ha az „édes otthon”, vagyis a lap, a külvilág zord viszonyai között már nem tudja fenntartani magát?! A kis ifjú csapat jól érezte magát az inkubátorban, de most már ők is belátják: itt az idő, hogy a fiókák kirepüljenek felnevelő fészkükből. Vigaszul ott van továbbra is a naputonline, ahol publikálhatnak, igazolva Szondi György szerkesztői jelmondatát: „egyedül együtt jobb!” – s a csapat így továbbra is együtt maradhat (NAPÚT-inkubátor; in: Napútnyugta, 222+1. sz.) Csáji Koppány elsősorban azt köszöni, hogy e szellemi inkubátorban felnőtt nemzedék elkerülhette az „irodalomipar” csapdáit, s független alkotói életet élhetett, főként Szondi György kiváló szerkesztői koncepciójának köszönhetően. „A NAPÚT sajátos tematikájával, rovataival, a kis nyelvek műfordítóira szánt különös figyelmével és a debütáló alkotók nyílt pályázati szereplésük nyomán a szerzők közé való beemelésével fontos irodalomtörténeti helyet foglalt el a magyar kulturális életben”. Éppen ezért mint „legkisebb fiú” ő biztatta szerző- és szerkesztőtársait, hogy Alapító Atyjuk előtt tisztelegve, mielőbb állítsanak össze egy Szondi Györgyöt köszöntő és a Naputat méltató számot (ez lett a 2021+1 márc. 15-i /szamizdat/ szám).
Az Útravallókban Csáji Koppány egy többhangú, a maga színes egyéniségéről (is) képet adó „mustrát” ad közre verseiből. Töprengő, az élet teljességében gondolkodó ember lévén, örül annak, amit az Élettől kapott, s fájlalja, ami mellett elhaladt. Mindaz, amit elmulasztottunk – véli –, örök hiányként marad meg bennünk: „mint letört ágak / visszafájnak / elnyűtt idő / korhadó álmaim / le nem írt sorok / feledett szeretők / a meg nem tett / örök nemlét” (Amputált idő). Egy hatalmas élet-mese részeinek érzékeli az emberi sorsokat, amelyeket Az álmodó Isten alakít-igazgat: „Mindannyian az álmodozó Isten / Csöppnyi gondolatai vagyunk. / Hősök egy szépen kigondolt, / épülő-múló, hömpölygő mesében. / Sorsunk nem az eltűnés, hiszen / Örökléte csillog mindünk szemében. / Remélem, mosolyogsz, Mesemondó / Amikor rám gondolsz éppen”.
De tréfás-humoros történetei is vannak a város labirintusáról, a mindennapi bosszúságokról, a forgalmi dugókról, amikor hazajövet „lidérclámpák ködpásztái” között bolyong. Otthon gyermekei várják, akik játszani szeretnének vele; de mire ő fáradtan-kimerülten hazaér, már „csöndre vágyva néz a csillagos égre”. Kulcsát keresi, de nem találja; s „ekkor kiszaladnak a gyerekek, a felségem, / tágra nyitják a kaput” – s ő fellélegzik: „Végre hazaértem! / Olyan lett a vége, mint a mesékben” (Haza/felé). A Róka-rege-róka mintájára készült játékos nyelvi „abrakadabra” Ördöghívogató és a rímbokrokkal teli Városi kesergő forgataga még álmát is megzavarja („álmomban ugyanaz a troli / agyamban ugyanaz a rumli / simogat ugyanaz a pracli”). Az életet magát egy nagy hullámmedencének látja, amelyben „Hullámokban jön az élet, / Hullámokban jön az álom. / Hozzák s viszik a meséket, / Átlüktetnek a világon”. S mikor már végre csendesedik a sok hullám, akkor jut csak némi nyugalomhoz az ember: „Tükörhomály, sóhajdunna. / Mohos szikla nem virágzik, / Létem lassan elsimulna” (Hullámok).
Játékos énje megmutatása mellett ad némi ízelítőt a történelmet nagyon is mélyen ismerő, az erkölcsi – nemzeti – kulturális értékekért bátran kiálló, a hagyományt és a szent dolgokat tisztelő önmagáról is (Flavius Claudius Iulianus szózata aquincumi seregeihez (i.sz. 361.), valamint Flavius Claudius Iulianus császár (az aposztata) utolsó szavai (i.sz. 363. un.26.). Arianus császár, aki a kereszténységet akarta megreformálni, hosszú küzdelem után leteszi a fegyvert üldözői, majd gyilkosai előtt: „Kit sértett az a célom, hogy minden hitet egyként / Elfogadom helyes útnak? Csak ha van egy igaz Isten, / És nem mindegy, hogy ki előtt borulunk le imádva, / Akkor bűnös e célom. Lám, győztél, galileai!”
+
KIRÁLY FARKAS (1971), a kolozsvári költő, aki lázadó természete folytán nem akarta költő-apja (Király László) „mesterségét” folytatni, nagykamaszként megszökött Cluj városából, s barlangász lett – mivel űrhajós, az ismert körülmények folytán, nem lehetett. Tanult – bulizott, töltötte az időt; kémiát-fizikát tanult a Babeș-Bolyai egyetemen, gazdaság-pszichológiát végzett, s jobb híján betársult egy ipari alpinizmussal foglalkozó cégbe, s idő-közben mégiscsak megszaporodó verseit is kiadta – s mit tesz Isten: díjat nyert kötetével Kincses Kolozsvárott, a Romániai Írók Szövetségétől. 2002-ben áttelepült Budapestre, s itt tovább gyarapította írói-alkotói hírét-nevét – amiről büszkén szól már az Önlexikonban. S most új lehetőségeket keres, mert hiszen azóta is ír – szerkeszt – fordít – irodalmat szervez, s teszi, amit kell. Győrben is elidőzve, s a Napútnál helyre találva egy időre, úgy érzi: mégiscsak erre a pályára szánta /őt is/ a Sors – így hát marad.
„Naptár-szerűen” írja le s örökíti meg versben kalandos élményeit (az időjárás viszontagságait, az évszakváltásokat, a napok múlását, s mindazt, amit gondolatban átél); az élet bizarr fordulatait, a lidérctáncot, ami köröttünk – bennünk folyik, az emberi sorsokat (a háborúkat, melyekben a nagyapák „meghaltak, megszöktek, túlélték”, s most új háborúk előtt állnak); s mesélt arról, „mily istentelen kalligráfiára képes / a lyukas emberből / kecsesen aszfaltra kígyózó vér…” S a szitáló eső hogyan törli el még a nyomait is minden szörnyűségnek…
„A városok olyanok, mint a szerelmek: / minden találkozáskor kicsit többet mutatnak / sosem mindent. / Mint ez a város is / apránként adja magát évtizede / óvatosan az élvezetek-kel, / maradjon későbbre is” (együtt / vaskakasváros). Az ilyen vándor-alkat, aki mindent szeretne ismerni, látni, kristálygömbökbe gyűjti emlékeit; s ahol újra jár, ott az előző rétegekre csipesszel rácseppenti az új élményeket. „Majd bedugaszolja az emlékgömböt, / visszateszi a polcra, a vitrinbe / Kolozsvár és a kék nő közé”. Az emlékek derűsen várják az újabb találkozást. Az újabb élvezhető kínálatot. Van, akinek csak ennyi az Élet: városról városra, pillangóról pillangóra száll…
Mindamellett Király Farkasnak is vannak mélységesen mély pillanatai /és versei/ is.
De valamiért szeret továbblépni mindig az adott pillanaton. Újratervezi s átstrukturálja életét. Elfelejti, ami rossz volt („ha nem is gyógyít az idő, de ápol”); s a hiányt dédelgeti, amit távozó Kedvese hagyott maga után: „úgy mész el, hogy itt maradsz / együtt szimatoljuk a télből lett tavaszt / közben úgy maradsz itt, hogy elmész…” Szeret szabad lenni, mert számára az a legfontosabb („börtön a szerelem és börtön a hit / szenvedély mind, mint a cigaretta / mint a töltött Colt, netán Beretta). „Az idő nem gyógyít, de ápol: / lassan szemünkre boruló fátyol” (Újratervezés). A költő-család költő-gyermeke szeret szembenézni önmagával; túlélni mindazt, ami nem tisztán önmaga („Nekem az otthon: önmagam. /…/ Nem kell más, csak hogy jól érezzem magam magamban”). „S akkor leültem / szemközt palimpszeszt-életemmel./…/ Nem küzdve, és messze nem bízvást bízva. / Belehalni készen. / Készen belehalni. / Belehalva. Készen”. S mikor felállt, már tudta: túlélte. Most is. „Jelentem: még van mit betárazni. / Te fedezd fel, miféle szél fújt miféle magot belénk. / Neveljük majd, bármi is leend. // Költők mi magunk vagyunk” (Apámnak, neked).
+
A frissen „naputas” HALMAI TAMÁS (1975) az Útravallók-antológia bevezetőjében arról beszél, hogy a XXI. század első évtizedeiben egy bizonyos fajta „poétikai átrendeződés” ment végbe. Az ideologikumról, a történet-mesélésről, az élet szociológiai szempontú megközelítéséről a hangsúly egyre inkább áttevődött a szív nyelvére, a személyiség morális aspektusára, a nyelvvé vált szubjektum világára. A mai olvasót „a költészetté emelt lélegzet, a papírra testált világ éthosza” érdekli inkább, semmint az, hogy „mi történik a nagyvilágban” (hiszen azt az újságokból megtudhatja!); sokkal fontosabb számára az, hogy ő maga hogyan viszonyuljon a történésekhez. Szeretne inkább „az antológia sok-középpontú szövegtengerében” tájékozódni, mégpedig úgy, hogy ő maga maradhasson az origóban, s a saját szemszögéből mérlegelhesse az olvasottakat. S mivel sokfélék vagyunk, sokféle életszemlélettel közelítünk a valóság dolgaihoz, engedtessék meg nekünk, hogy magunk döntsük el: milyennek látjuk-érzékeljük a világot, s ne mások mondják meg nekünk, hogy az milyen (legyen). „Mert bárhol ütjük fel e könyvet: centrumot olvasunk”, s mi magunk is centrumban állunk. „A költészet szíve mindig ott dobog, ahol valaki megfeledkezik saját szándékairól, és átengedi a nyelvnek a szót”. Az antológia szerzői végeredményben egy érdekes „alkalmi összhangzattan kimunkálásában” vesznek részt, ki-ki a maga módján. A „tetten talált távollét” versei ezek (Szondi Gy. kifejezése), „egytől egyetlenig”. Hiszen „a szívbe minden belefény” (Domokos Johanna szóalkotása) – azaz mindenki belefér.
Halmai Tamás antológia-beli „vallomásai” maguk is egy egészen sajátos vonulatot képeznek a szövegtengerben. Biblikus emblémák, evangéliumi és kulturális utalások, példázatok segítségével világítja meg előttünk az általa érdemesnek és követendőnek vélt út szépségét és buktatóit, hogy az Emberfiához méltók maradhassunk, s ne tévelyegjünk a világ útvesztőiben. A feltámadt Jézus így szólt Mária Magdolnához: „Noli me tangere!” – azaz „ne érints engem!”: míg fel nem mentem az Atyához, nem akarok a világgal érintkezni! Mert az beszennyez. Kertészként mutatkozik előtte: „Sírokat gondoz, kövekkel elegyedik beszélgetésbe, füvek lelki üdvösségét szolgálja”. Mert „a feltámadt utolsó erejét utolsó utánival feszíti meg”, hisz tudja: a világ, amely megölte őt, békén visszafekszik sírjába, semmit sem tesz megtérése érdekében. „A kertész azóta megtérített sziklát és ökörszemet” – de az ember mindmáig nem tanult meg imádkozni.
A költő – a nyelv kertésze – a „kertnek valót” a nyelvből keríti el – éneknek, imának nevezi, s ápolja-gondozza virágait. A kerten kívüli világ vad és nyers, a barbár lények Istent sem kímélnék; ezért a nyelvkertészek, növényművesek mindig újra s újra elkerítik a maguk külön kis kertjét, ahol szépen virágzik minden, de körötte: vad, terméketlen pusztaság (A szökevény kertész). Pedig a semmiből is lehetne virágzó kertet teremteni! „Jelt adnak jelek, de mögöttük nincs lét, / jelentés helyett jelenlétet hints szét / gyógynövényt neveljen angyali ínség” (Madárméz). Hiszen a világ „csillaggyümölccsel közös nyelvet óhajt”, s kertészeitől várja a megújhodást! „Ébressz bárkit társsá: nem egyirányú alvás a halál sem” (Csillag gyümölccsel). De van-e egyáltalán halál? „Nem ismer fájást a rózsa feje, se időt. Enyészhet szár és szirom, / szépség tövise szikkadt levegőben / lehet senkié: megmarad a rózsa / rózsa nélkül is. Nem kell kert a kerthez” – csak viruljanak a virágok, gyönyörű nyelven szólnak hozzánk így is. S ugyanígy: „piramisok csúcsot kereső élein örök / a tekintet, mely most is fáraóé”. A fáraó: örök Fáraó. S a piramis is piramis marad. „A szél nagy? Vagy a kegyelem kitartó? / Lehull, de földet nem ér évszakunk” (Fáraó).
A Kert – az Éden jelképe – lehet kiürült és puszta, mint a bűnbeesés után. De lehet virágzó és fényt sugárzó annak, aki Isten titkát látja benne: a Teremtés csodáját, a nekünk adatott életet. „Az alkonyi kert. A kerti alkony. / Az elveszített ősotthonok mása; eleven jelkép, mely készül kitartón / hajnali, rögtelen feltámadásra. // Zene indul a gyökerek felől, / fák csontjait a szél átvilágítja, / és szétárad a felhőtlen gyönyör, // és téridőből a Kert kiforog. / Most még burjánzó klorofill a titka, / akkor nyelveken szóló fotonok” (Téridő).
Halmai Tamás verseinek másik csoportja aforizma-szerűen fedi fel előttünk, halandók előtt, a Szent Titkokat. „Olyan tiszta fénnyel világít át, / hogy bűneim helyén / csak önnön ragyogását találja” (Vizsgálat). A feladatom: „Megtisztítani / csak egyetlen porszemet / csakis magamtól” (Higiénia). A megváltás: Isten kegyelme. „Mint akinek a mese megkegyelmez, / visszasétál a földig rombolt hegyhez, / s egymás után a vért síró nyakakra / a sárkány hét fejét visszaragasztja” (Az utolsó lovag). Az éjszaka csendjében kiürül a lélek; üres álomlovak ragyognak, vágtáznak köröttünk a csendben, „hitetlen erdőt angyalok laknak meg”. Miért érezzük üresnek a világot? „Sziklát is sziszüphoszi görgetés már malomkövekké koptatott – de hol a molnár? És a malom, a mező?” Nem értjük – s mégis: sejtjük. „Dúskál bennünk az Isten / ettől fájunk” (Üres lovak). Isten – jelek által – tudtunkra adja: mit miért kell tennünk, miből merítsük az Élő Vizet? „Létedre vall, hogy Veled boldogulnunk / adatik megsötétedés után / és élet előtt. / Nincs sírásnál hűbb érv / a feloszlatott bánatok völgyében; / tudhatnánk végre. / Kedvesek kezdettől / ezt nyüstölik énekbe, áldomásba, / a tanulságot ebből származtatják, / mint száműzetésbe vonult virágok. // Ha Forráshoz igyekszel, vízen sétálj” (Feloszlatott bánatok völgye).
Halmai Tamás világlátása, gondolkodásmódja közelebb áll a misztikusokéhoz, a LÉT titkait ostromló spirituális szemlélethez, mint az idősebb generációké. A Jövő útja is talán itt keresendő: megválaszolatlan kérdéseinkre, töprengéseinkre a választ nem a konkrét, köznapi megoldásokban kell keresnünk, hanem a Szent Hagyomány berkeiben, az Evangélium tiszta, egyértelmű szavaiban, az ÚT irányát jelző jézusi szeretet-parancs nyomán. S akkor megszűnik bennünk minden kétely – él(het)ünk a Kegyelem áramában.
+
BORBÉLY ANDRÁS (1982) a legfiatalabb a NAPÚT-szerkesztők között. (De rövid ideig tartó szerkesztőségi jelenléte az indulás időszakára esik.) Ő már csak hírből ismeri (ha ismeri) az „irányított irodalom” fojtó korszakát, csak a migráns-áradat rettenti meg kissé: nem fenyegeti-e megsemmisülés az európai kultúrát? De gyorsan emlékezteti magát arra, hogy valaha mi, honfoglaló magyarok is migránsok voltunk, jóval később pedig, a XIX–XX. században mind Erdélyből, mind a történelmi Magyarországról migránsok tömege indult Amerikába, ahol többszázezer magyar munkára, egész családjával megélhetésre talált. De még az 1980-as években is menekültáradat indult Romániából Magyarország felé; „szüleink is és mi is migránsok (is) voltunk és vagyunk Temesváron, Bukarestben, Budapesten és így tovább…” Majd „az adminisztratív korlátok megszűnte tízezreket indított útnak: eljött a feketemunka, az illegális vendégmunkások korszaka /…/ Németországban, Ausztriában, Hollandiában vagy máshol”. A keleti zsidók ugyancsak évszázadokon át vándoroltak migránsként (Bécs, Leopoldstadt, Berlin, tranzitváros; „Hamburgon, Amsterdamon át Amerikába tartottak”, hol fiaikból s lányaikból ügyvédek, orvosok, banktisztviselők lettek). Vagy Marseille-ben maradtak, fordítottak angolból, oroszból, németből franciára, s végül elutaztak Dél-Amerikába. „Menekültek kényszerből és önként, / sorsukat, vágyaikat vagy a tőkét követve /…/ az Isten se tudja, hogy mi végre hova és meddig // csak mert ilyen a történelem ecce // vándorlás – vonulás – menekülés – üldözés és üldöztetés”. „Kontinensnyi népek költöznek be egymásba / keverednek-szétválnak – ki- át- és betelepülnek vagy telepítik őket /…/ munkások bűnözők koldusok és szentek”. „Úgyhogy igazán abba lehetne már hagyni / ezt a gyalázatos „migránsozást” is végre / mert aki ellenzi a migrációt a történelmet / saját történelmét kénytelen végül is ellenezni” (MIGRÁNSOZÁS).
Fiatalember létére már indulásakor nagyon is tisztán lát, s elutasítja a sok sületlen érvet, amely „a történelem végét” jósolja: a történelemnek sohasem lesz vége, amíg az ember(iség) ki nem hal a Földről – talán inkább „a gondolkodás vége” ez? Hiszen „egy szám nem keletkezett, és nem múlik el sosem. Egy másik kezdet felől a történelmet már a csillagokról nézed / az igazságnak nem felel meg semmi”. Mindez nem más, mint „véletlen találkozás az üresség peremén – ez a szóhalmaz itt: PLATÓN tunikája“.
Más kérdésekben is józan eszére hagyatkozik ez az ifjú ember, s nem hagyja magát szlogenektől megtéveszteni. A NŐ legyen NŐ és FÉRFI a FÉRFI, ahogy a Teremtés Könyvében megvan írva, hiszen “N és F annyi mint I az I-ben / világosság a világosságban / annyi mint örökkévalóság”. Aki nem ezt gondolja, az tévúton jár; hiszen „fogy a folyó évről évre”, fogy a népesség – „darabjaira hullott az élet”, „mint lyukas tenyér, ég a nap”. „Nappali félhold / engedd szabadon / elefántjaidat” (Vakablak). Ha emberi Jövőt akarunk (s nem „mesterséges intelligenciák” kirakat-életét), akkor vissza kell térnünk az Élet alapjaihoz: F és N tiszta kapcsolatához, a Fák és a Növények tiszta (harc nélküli) életformájához. „Mondd hát, tájak tervezője, / füvek növesztője, beszélj, / az én szívem erősebb-e / vagy az időt hajlító szél?” „Sóban fürösztöm életem / sófényben ázik a part is /…/ fa alatt két kutya alszik, / egymásnak megbocsátanak”. Ez a jövő kulcsa: gyűlölködés helyett megbocsátás. „Sündisznót ne öljön kaszás, / siklót a halász a parton, / ne lőjön medvére vadász / ne verje nőjét a patrony /…/ s mintha patakon lépnénk át / úgy gondoljunk a halálra” (Nyári nyolcasok – Emesének).
Az Élet megújítása csakis a természetes Élet felől jöhet. Az utolsó értelmiségi generáció már „bűntudatban nő fel”: „kiszagolva összeomlás előtti állapotát, féltve előnyeit, életlehetőségeit a falakon kívül rekedtektől” – „biztonságra vágynak”: „már nem hedonisták, s még nem aszkéta szentek”. „Gondjaik kicsinyesek; elfogadják a tényeket, a dolgok erejét; következtetésük józan: nincs semmi remény”. Önkörükbe zártan, „régi mozgalmi dalokat énekelnek / táncolnak lángoló fák között / míg égett lóhússzagot fúj rájuk a szél…” A jövendő generációk ezzel szemben azt üzenik nekünk: próbáljunk meg újra tisztán, természetesen élni. S akkor megnyerjük a Jövőt – megújul(hat) az Élet a vén Európában is.
Illusztráció: Útravallók
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
