Friedrich Gorenstein: Pezsgő, epével (részletek)
*
Hetényi Zsuzsa
Friedrich Gorenstein
Friedrich Gorenstein, noha neve németnek tűnik, Kijevben született 1932-ben, ukrajnai zsidó. Keserves éveket követően Moszkvában kezdte alkotói életét, de alig publikálhatott, hacsak nem szamizdatban, végül Nyugat-Berlinbe emigrált 1980-ban, és az egyesült Berlinben hunyt el 2003-ban. Gorenstein szövegei példatárak is lehetnek Ukrajna igen zaklatott történelmének csöppet sem idealizáló megértéséhez, mert életművének jelentős része ukrajnai területen és emberek között játszódik.
Bányaipari főiskolát végzett Krivoj Rogban, bányászként, majd bányamérnökként dolgozott Ukrajna-szerte, végül 1961-től Kijevben. Sokáig csak filmes körökben ismerhette a közvélemény, mert forgatókönyvíróként is lenne miért magasztalni: a rendezők és címek listája impozáns: Andrej Tarkovszkij: Solaris, 1972, Nyikita Mihalkov: A szerelem rabja, 1975, és Andrej Koncsalovszkij: Az első tanító, 1965 (bár utóbbi felirataiban még nem tüntették fel a nevét).
Hatalmas életművet hagyott hátra, tizenhat regényt vagy kisregényt, kilenc elbeszélést, hét színművet, köztük három úgynevezett moziregényt és nyolc filmforgatókönyvet írt.
Most olvasásra ajánlott műve, amelyet már emigrációban írt, visszatekint a Jom Kippur-i izraeli háború szovjet propaganda általi elhazudására. Eközben igen bonyolult zsidó identitásválasztásokat ír le, amikor bemutatja az állami antiszemitizmus közegében kialakult nyomasztó atmoszférát. Aki jól ismeri a szovjet 1970-es évek hangulatát és az átlagemberekre kényszerített általános félelmet, fel fogja azt ismerni, aki pedig nem, az általánosabb áthallásokat fedezhet fel.
Magyarul nagyon kevés műve olvasható a 20 éve elhunyt írónak, akire az alábbi írással emlékezünk.
Az itt közölt szöveg részletekből áll, pusztán terjedelmi okokból. 2018-ban kezdtük közösen fordítani az ELTE orosz szakos Műfordító Műhelyének hallgatóival, és egy évig dolgoztunk rajta. A Covid és az azóta közbejött események miatt, no meg azért, mert a hallgatók azóta végeztek, idén őszre maradt az én egységesítő, hiányokat kiegészítő, jegyzetelő és stilizáló munkám. A Műhely korábbi kollektív fordításait korábban kötetekben publikáltuk, de ez a lehetőség kimerült.
A szeminárium résztvevői: Avar Katalin, Bóna Éva, Laki Dóra, Murányi Márk, Nagy Valentina, Pálinkás Balázs és Pásztori Attila. Szemináriumvezető: Hetényi Zsuzsa.
A szöveg közléséhez Dan Gorenstein, a szerző fia hozzájárult, amiért köszönetemet fejezem ki.
•
Friedrich Gorenstein
Pezsgő, epével
(1986)
(részletek)
Mert látom, hogy te keserű epében és hazugság gúzsában leledzel.
ApCsel
„Rohan a nyár, visszatarthatatlanul – gondolta J., a színházi rendező, miközben a vendégek távozása után a konyhában szedegette össze az üres üvegeket és az ételmaradékot az asztalról. – Visszavonhatatlanul, visszahozhatatlanul, és még az ördög tudja, hogyan” – gondolta J., ahogy az üvegekkel csörömpölt. Volt két krími pezsgősüveg, egy Zubrówkás és egy Szaperavis. „Nincs ki összeszedje, egyedül vagyok – gondolta –, mindhárom feleségem lelépett, visszavonhatatlanul, visszahozhatatlanul… Írhatna Csehov Három nővérének mintájára valaki egy ’Három feleség’-et – jó kis előadás kerekedne belőle.”
J.-nek második feleségétől volt egy nyolcéves kisfia, akit nagyon szeretett, harmadik felesége pedig elment egy fiatal színésszel. Ő pedig, mármint J., éjjelente horkol, vakaródzik és fújja az orrát, a fiatal színésznek viszont kicsi és csontos a feneke, és feszül rajta a farmer.
J. járkálni kezdett a sötét szobákban. Három szobája volt egy moszkvai belvárosi régi úri házban, a lakást jutalmul kapta a Pártfogójától. Korábban a lakás egy jól ismert színházi famíliáé volt, ahol nem maradtak örökösök, csak káosz, akárcsak az egykori orosz urak lezüllött birtokain. A parketta széttöredezett, a falon mindenfelé furcsa, pisiszagú foltok, a kamra pedig dugig törött vodkás üvegekkel. (Egytől egyig vodkással.) Teljes felújítást kellett csinálni, amit még a harmadik feleségével kezdtek el, valójában a nő kezdte el, de nélküle fejeződött be.
J. kinyitotta az erkélyajtót. Az erkély ferdén lebegett az éjszakai Moszkva fölött. Éj, járda, bolt, utcalámpa…,[1] ha leesne, kész a számla. A vendégekkel elfogyasztott sokféle alkoholtól, halkonzervektől és zsíros felvágottól, no meg az augusztusi éjszakai nyirkosságtól kirázta a hideg, rettegés fogta el, és mint már annyiszor, megint úgy érezte, hogy valami veszély közeledik, ott bujkál valaki vagy valami mögött. Még egy pillanat, és bekövetkezik valami helyrehozhatatlan. De telt az idő, és nem történt semmi.
J. a zsidók számára egykor kötelezően kijelölt letelepedési övezetből származott. Szerette azt a vidéket, ahol gyerekkorát és fiatal éveit töltötte, ha nem is verte nagydobra. Karriert viszont az orosz nemzeti művészet sűrűjében csinált, ahol a jóravaló férfias professzionalizmust szelíd nőiességgel kombinálta, utóbbit pártfogóival és ellenségeivel szemben alkalmazta. J.-nek ez a képessége, hogy a korai kereszténység igazi zsidó szellemében idejében alávetette és odaadta magát ellenségeinek, már nem egyszer mentette meg, illetve tette lehetővé, hogy sikereket küzdjön ki olyan helyzetekben, ahol úgy tűnt, hogy elkerülhetetlen a baj.
Így barátkozott össze Kaslevval, aki a KGB-nek dolgozott. Egy moszkvai szállodában találkozott vele, pontosabban Kaslev találkozott J.-vel. Ebben a szállodában szállt meg J. első felnőttkori szerelme, egy baltikumi színésznő, akivel abban a baltikumi színházban ismerkedett meg, ahol a karrierjét kezdte. Csodás idők voltak. Mennyi forró szenvedély, izgalom, éjszakai séta a balti aranyló avarban. És akkor újra jött a telefon, üdv a Baltikumból. J. akkor a második és harmadik felesége között újra facér volt, és Moszkva külvárosában, Nagatinóban vett ki egy szobát. Későig elüldögélt, helyesebben elhancúrozott a színésznővel. Késő éjjel lépett ki a folyosóra. Még le sem ért a lift, a gyezsurnaja[2] már le is szólt telefonon, és a lift ajtajánál már várták. Aki várta, némán karon ragadta, olyan erősen, mint egy harapófogó, és szorításán mit sem enyhítve átvezette az előcsarnokon. De mivel J. rögtön megadta magát, a szorítás enyhült, és az őrök szobájába már önként, külső kényszer nélkül lépett be. Ugyanilyen készségesen mutatta be iratait és válaszolt Kaslev kérdéseire. Kaslev arcán oroszos és mongolos vonások keveredtek, szeme ferde metszésű, bőre sárgás, haja hátra nyalt volt. Szikár testalkata ellenére folyton izzadt, zsebkendőjével nyakát és tarkóját törölgette.
Amikor J. megkapta új lakását és elvált a harmadik feleségétől, Kaslev egyszer csak felhívta. Egyre gyakrabban járogatott fel, hogy elüldögéljenek és elbeszélgessenek a kényelmes konyhában. Eleinte nem politizált, semleges témákról beszélgettek, például arról, hogyan sózzák le hordókban a vadhúst Szibériában, meg ilyesmikről, és csak módjával iszogatott, később aztán ráerősített.
– Ötvennégyben[3] – mesélte egyszer –, sok munkatársamat elbocsátották a szervektől. Voltak, akiket áthelyeztek, másokat egyszerűen szélnek eresztettek, menjenek, amerre szemük lát. Sokan öngyilkosak lettek. A barátom, akivel egy szobában ültünk, felakasztotta magát a vécében. Kinyitom az ajtót, hát ott lóg. A bicskámmal elvágtam a kötelet, leesett, én meg rá, mintha átöleltem volna, nem bírtam megállni a lábamon. Úgy hallottam, mintha hangosan azt mondta volna, hogy „hú” vagy „ah”. Pedig csak a benne rekedt levegő volt, én meg azt hittem, hogy él. Rohantam orvosért. Kijött az orvos, és megállapította, hogy a barátom már éjjel kettőkor meghalt. A felesége meg felakasztotta magát a szellőzőablakra.
Kaslev jól bírta a vodkát, de aztán benyakalt egy egész üveg drága francia pezsgőt, ami hirtelen a fejébe szállt, és akkor nagyon begurult.
– Ti voltatok – mondta J.-nek –, ti gyilkoltátok meg a mi orosz cárunkat… Büdös zsidók, ti esküdtetek össze ellene!
J. elnémult és behúzta a nyakát, annyira váratlanul érték a csekás szavai. […]
Úgy tűnt, hogy a francia pezsgő húzza fel ezeket a szavakat a felkavart nemzeti mélységből. J. úgy ült akkor saját konyhájában, mintha a Cseka vagy a gyenyikini[4] kémelhárítás vallatásán lett volna. „Mindjárt leteper – gondolta ittas félelmében –, és a kenyérvágó késsel vörös csillagokat kezd kivágni a bőrömből.” Kaslev azonban semmi egyéb ellenforradalmi dolgot nem mondott, semmivel mással nem fenyegette J.-t. Csupán a szokásosnál jobban elállatiasodott, kézzel ette a szardíniát a bádogdobozból, és amikor elment, megcsókolta J. száját, a sarkánál, és belecsípett a fenekébe. Távozása után J. arca még sokáig lángolt, mint az uraság által megbecstelenített lányé, aki csak ezzel a hallgatag szégyennel tud tiltakozni a zsákutca sötétjében. J. tompa levertségben és kétségbeesésben töltötte az éjszakát. Persze J. híres fővárosi rendező volt előkelő Pártfogóval, de tudta, hogy vannak bizonyos zsigeri problémák, amelyeket maga a Pártfogó is igyekszik kerülni. A Pártfogó ugyebár, minden tisztsége és rangja ellenére, szintén fogadott gyermeke volt ennek a hatalomnak, az ő ereiben sem proletárvér csörgedezett. Márpedig a legveszélyesebb a nemzeti zsigeri reakciókban az a jelenség, amikor a törvényes, egyívású gyermekek neheztelnek saját anyjukra.
Ült például egy portásnő a szolgálati bejáratnál. Csak egy mezei portásnő, de a Győzelem Napjára két kitüntetést is feltűzhetett: a Németország Legyőzéséért érdemérmet és a Moszkva Védelméért emlékérmet. Negyvenegyben éjszakánként a tetőkön ügyelt, homokkal oltotta a gyújtóbombákat, karján égési sebek maradtak ettől. Sárgás bőre egyébként Kaslevéra emlékeztetett, csak öregebb volt nála. Ha Kaslev anyjának nem is, de nővérének elmehetett volna. J. igyekezett jó viszonyban maradni vele, mosolyogni szokott rá, és jó egészséget kíván neki. Magának is, hangzott rá a válasz. […]
J.-nek eszébe jutott a színház júniusi nyugat-németországi vendégszereplése. Több darabot vittek ki, köztük az ő Schiller-premierjét is. J. járt már külföldön, nevezetesen Jugoszláviában és Görögországban, de Németország valósággal sokkolta. Annál is inkább, mert mint turista vendégművész csak kirakatnak látta, és ez a kirakat egy oroszországi ember szemével valóban parádés volt. Az utcák tiszták, zöldek, akkurátusan kikövezettek voltak, sehol egy gödör, sehol egy kátyú. Az emberek nem acsarogtak egymásra, nem siettették egymást, nem lökdösődtek. Körös-körül olyan bőség volt, hogy az ember valósággal megsajnálta az eladókat. J. szabadidejében legszívesebben csak járkált és vásárolgatott volna, hogy az udvarias eladók kedvére tegyen, csak nem volt miből, mert kevés német márkát adtak ki nekik, és J. takarékoskodott. Így nem járt étterembe sem, beérte azzal, hogy a mindennapos fogadásokon salátát és szendvicset evett, gyümölcslevet vagy könnyű, savas bort ivott, mert akart venni magának egy tisztességes farmernadrágot, és ezenkívül még valamit a kisfiának. Németország mélyebb benyomást tesz egy oroszországi emberre, mint például Görögország vagy akár Franciaország. Azokban az országokban minden olyan idegen, míg Németországban van valami rokoni, valami orosz, csak éppen jobb és gazdagabb, és reménykedik az ember, hogy valamikor mi is ilyenek leszünk, és nálunk is ez lesz. Különösen tetszettek J.-nek a német esték, amikor az emberek a járdán álló asztaloknál felszabadultan, nyugodtan, lazán a szabad, csillagos ég alatt ugyanolyan biztonságban érezték magukat, mint otthon, mutatva, hogy az egész város az otthonuk, annak minden kirakatával, cégtáblájával, kocsijával együtt, és kint az utcán ők, a csendes, békés polgárok az urak – nem úgy, mint a Szovjetunióban, ahol huligánok és rendőrök uralják az utcákat, és a békés szovjet polgárok védtelenek mindkettővel szemben.
J. Schiller-előadása tetszett a németeknek, és az utána rendezett vitákon J., miközben betartotta szovjet állampolgári kötelességét, csupa olyasmit mondott, ami tetszett a németeknek, meg is tapsolták. Az előadásról néhány híres német lap is tudósított, és Düsseldorfban J.-hez feljött egy német újságírónő interjút készíteni. Harminc körüli, sötét hajú, hosszú sötét szempillájú nő volt. Egy fejjel magasabb volt J.-nél, aki egyébként alacsonyabb volt az átlagnál. Barbara világos, majdnem égszínkék farmerdzsekit viselt, lazán kigombolt fehér sportos inge látni engedte dús keblét, combján feszült a farmer. Elég jól beszélt oroszul, amit viszont nem tudott, abban J. segítette ki rossz németséggel, amivel kifejezetten a Schiller-darabra készült. Egyébként lehet, hogy ebben közrejátszott jiddis nyelvtudása is, amit az egykori letelepedési övezetből hozott magával. […]
Barbara elmesélte, hogy még egyetemi hallgatóként írt egy dolgozatot Charlotte von Kalbról, aki Schiller bizalmasa és szeretője volt, és akinek a házában egy időben Hölderlin, a költő szolgált nevelőként. J. már Barbara mellett ült a szállodai pamlagon, és mintha csak véletlenül tenné, hol a vállával, hol a kezével ért hozzá, belélegezte parfümje édes illatát, amelyhez utána még sokáig, de az is lehet, hogy egész életében a szabadság képzetét társította. Forgott körülötte a világ, és kiszáradt a torka.
– Menjünk le a kávézóba – mondta Barbara, ráérezve, milyen állapotba került. – Szeretnék valamit inni. Meg enni is.
Felálltak és kimentek a szobából. „Jól van – gondolta J. –, épp egy nővel megyek a szállodai folyosón, és senki nem néz utánam. Ez volna hát a szabadság, ez van Barbara parfümjének illatában is. A szabadság illatáról kell szólnia a színdarabomnak is” – gondolta J., miközben Barbarával lefelé ment a lifttel, japánok és valamiféle angol ajkú emberek szabad és demokratikus társaságában.
De alighogy kilépett a liftből, karon ragadták, olyan erősen, mint egy harapófogó. Kaslev volt az. J. csak egy pillanatra hökkent meg. Tudat alatt mindig is érezte, hogy Düsseldorfban pontosan ugyanúgy karon ragadhatják, mint Moszkvában. […]
– Nem számított rám, mi? Hallottam, hogy dajcsok és nem-dajcsok beszélgetnek, hát gondoltam, ránézek a honfitársamra.
Kaslev már néhány hónapja nem telefonált és nem jelent meg a konyhában, ahová szeretett felugrani egy kis eszem-iszomra. Ez még hagyján, de J. ördögien félt attól, hogy valamelyik barátja ott találja nála Kaslevet. Ezért J. mindenféle okot kitalált és mindenkit megkért, hogy előzetesen hívják fel, ha jönnek hozzá.
– Maga, ha nem tévedek, néhány napja van itt – mondta Kaslev. – Én viszont három hónapja. A Szojuzverstransznak dolgozok. Fiatalkoromban ugyibár szakközépbe jártam, lakatos voltam a krasznojarszki Lenin gépgyárban.
Hármasban léptek ki a szállodából. Kellemesen meleg német este volt. A levegőt belengte a hársfák illata. Mindenütt, az éttermi és kávéházi asztaloknál, a szabad, csillagos ég alatt felszabadultan, nyugodtan, lazán ültek az emberek, beszélgettek, nevetgéltek, ettek-ittak. A ragyogóan kivilágított kirakatok előtt prostituáltak álltak, napbarnított combjukat vagy fedetlenül, vagy feszülő, fényes nadrágban tették közszemlére.
– Már elnézést, de itt még a kurvák sem olyanok, mint nálunk – mondta Kaslev. […]
A Düsseldorfban történtek után J. várta a „következmények likvidációját”, de semmilyen következmény nem volt. Épp ellenkezőleg, a Pártfogó szobájában egy kifejezetten reményteljes párbeszéd zajlott le Schiller Demetrius című drámájának ügyében. Ehhez a reményteliséghez nagyban hozzájárult J. Schiller-feldolgozásának sikere a német vendégszereplésen. J. fellélegezve és megnyugodva lépett ki a Pártfogótól.
[…]
Ljuszja közölte, hogy telefonáltak a Népek Barátsága Házából, és J.-t a Szovjet-Arab Barátság Társaságba helyezik át. A pontosabb részleteket meg kell beszélni Popovval, a színházi intézet docensével. „Hát megjött, még ha nem is onnan, ahonnan vártad – gondolta J. – Itt van a fizetség.” J. tudta, mit fed a Barátság Háza, de még inkább, hogy mit a Szovjet-Arab Baráti Társaság. Tudta, kicsoda Popov docens elvtárs, a színházi intézet pártszervezetének jelenlegi titkára.
Popov, ez a bozontos, deresedő hajú, görnyedt, testes (arcszíne alapján asztmás) férfi befolyásos ember volt, a Központi Bizottságban és a Kulturális Minisztériumban is rendelkezett kapcsolatokkal. Júniusban, éppen a vendégszereplés előtt, J. részt vett az izraeli agresszió áldozataiért rendezett szolidaritási esten a színházi intézetben. Ha valaki nem ment el, az annyit jelentett, hogy Izraellel vállal szolidaritást. Bevezető beszédében Popov az újságokban megszokottnál valamivel keményebb hangot ütött meg. Az „izraeli agresszor” helyett az „izraeli ellenség” kifejezést használta, mi több, nyíltan kritizált bizonyos külpolitikai szakértőket, akik az újságokban folyamatosan az „arab-izraeli konfliktus” kifejezést használták. […]
J. sokat tudott Popovról. Sokat, de nem mindent. Nem tudta, hogy Popovnak az általános okokon kívül személyes okai is voltak arra, hogy gyűlölje a zsidókat. Popov egy tambovi, istenfélő pravoszláv kispolgári családból származott. Apja, Makar Popov sztaroszta volt, Ivan pedig gyerekkorában a templomi kórusban énekelt, mert jó zengő hangja volt. Majd a húszas évek elején a templomot bezárták, vagyonukat elkobozták. Az anyja, aki azelőtt sem örvendett túl jó egészségnek, templomról templomra járt, jajveszékelve alamizsnáért siránkozott. De Popov, aki abban az időben erős fiatalember volt, valahogy megúszta a megtorlásokat, elment egy dízelmotor-üzembe dolgozni. Keményen dolgozott, élmunkás lett és Komszomol-aktivista, részt vett még a vallásellenes propaganda-hadjáratban is, a templomok bezárásában, és abban, hogy a sírokról leszedték a kereszteket. A Komszomolban a művészetnek is hódolt, kórusban énekelt, karikatúrákat rajzolt. Egyszer róla is megjelent egy karikatúra a városi lapban: négy nagyhasú apáca feküdt a szülészeten, és mindegyik ágy fölött lógott egy felirat: Mátétól, Márktól, Lukácstól, Jánostól. Popovnak már úgy tűnt, hogy megbocsátották és elfelejtették neki a múltját, de hirtelen Szolomon Snájder a „Könnyűlovasság” Komszomol-együttesből valamiért szükségét érezte annak, hogy vájkáljon ebben a múltban. Az aktivisták estjén Snájder leleplező versikével lépett fel:
Popov, s pópák táncikáltak
Mindenhova együtt jártak,
De most Popov dobta őket.
Kabátjára kitűzőket,
Komszomol jelvényeket aggat… Ha–ha.
És annak már nem volt jelentősége, hogy a következő versszakot Snájder egy istenfélő zsidónak címezte:
Vágd le a pajeszod, vedd le kipád,
Végy el egy helyre kis komszomolkát.
Popov úgy fogta fel Snájder ellene irányuló kitörését, hogy a zsidók üldözik az oroszokat. Snájder fellépése után Popovnak akadtak bizonyos nehézségei, de ez nem tartott soká. Akkoriban már megkezdődött a sztálini, Trockij-ellenes kampány, és fokozatosan felszínre kerültek az antiszemita hangok. Popov őszinte egyházi szenvedéllyel fogadta ezeket a hangokat. És judeofóbiájában tényleg volt valamiféle vallási megingathatatlanság. És amikor belső judeofóbiájának sokféle arcot mutató potenciálja összhangba került a külső közel-keleti birodalmi érdekekkel, Popov helyzete még jobban megszilárdult.
Ez volt tehát az, ami J. felé közeledett, fenyegette az életét, a jólétét, a sikereit, mert minden, amit J. eddig elért, jó lavírozási képességének volt köszönhető. Most viszont egy nagyon határozott lépést vártak el tőle. És mint zsákutca-helyzetekben mindig, J. most is Pártfogójához fordult.
A Pártfogó némán hallgatta J. zavaros, cseppet sem meggyőző magyarázkodását, amiből maga J. sem tudott volna más következtetést levonni, ha kívülről hallgatta volna magát, hogy egy gyenge, tisztességtelen és képmutató ember beszél. […] J. még zaklatottabb állapotban jött ki Pártfogójától. A szokásosnál korábban feküdt le, éjfélkor, de nem bírt elaludni. […]
Úgy döntött, hogy egy utcai telefonfülkéből hívja fel a Népek Barátságának Házát. Forró nap volt, reggel óta izzadva járkált. Elment az Arbat térig, leült egy kis parkban, a szomorú Gogol szobra mellett, tán fél órát együtt búslakodtak. Eszébe jutottak Gogol sorai: „Ó, Molière, hatalmas Molière! Te, aki oly teljességgel rajzoltad meg alakjaid… És te, nemes, lánglelkű Schiller, ki oly költőien fejezted ki az emberi méltóságot!”[5]
A kis park mögötti zsákutcában volt egy telefonfülke, amiről kevesen tudtak, és ritkábban volt foglalt, mint a többi. Most is üres volt. J. bement a fülkébe, elővette a jegyzetpapírt, amire felírta a számot, tárcsázott, bemondta a nevét. Egy barátságos hang válaszolt:
– Tudjuk. Ivan Makarovics leadta a társaság új tagjainak listáját.
– Elnézést, kivel beszélek?
– Serbany vagyok – válaszolta a készséges hang.
– Serbany elvtárs, sokat gondolkodtam ezen az ajánláson, és rendkívül hálás vagyok azoknak az embereknek, akik bizalmat szavaztak nekem. De tekintettel a Közel-Keleten uralkodó bonyolult politikai helyzetre, és az én tapasztalatlanságomra a politika terén…
– Igen vagy nem? – vágott közbe a hang, és ugyan a hangfekvése kétségtelenül Serbanyé volt, de hirtelen teljesen átváltozott, elvesztette lágyságát, már nem volt nyájas, hanem kemény lett és útszéli, és ha még egy egész picit keményebb lett volna, akkor már lehetett volna ezen a hangon azt harsogni, amit az ilyenek általában harsogni szoktak.
– Igen vagy nem?
– Nem.
Tú-tú-tú-tú…
J. lerakta a szaporán búgó telefonkagylót és kiment a telefonfülkéből. „Na ez megvolt – gondolta megkönnyebbülten –, csak egy géphang maradt”. J. remegve várta a tagolt és részletező leleplezést, de helyette csak egy búgó géphanggal válaszoltak neki arra, hogy először mondott nyilvánosan nemet.
És J. megint elkezdte várni a „következmények likvidálását”. Eltelt egy nap, eltelt három nap, eltelt egy hét, nem voltak következmények. […]
Semmilyen következmény nem volt, a kimerültségen, álmatlanságon és szívébe szúró fájdalmakon kívül. „Szabadságra kellene mennem, és ha már Bodensee nem lehet, akkor legalább a Krím”.
Abban az évben különböző tennivalói miatt nem tervezte meg a nyaralását. Sok barátja vagy éppen nyaralt, vagy már hazajött. Egyedül kellett hát mennie. Nos, ennek is megvan a maga előnye, teljes magány a távolban, valahol a Krímben, az isten háta mögött. És J. elkezdett intézkedni. Nemsokára a színházi szakszervezetnél átvett egy beutalót egy kicsi krími üdülőbe. A beutaló szeptember 20-ára szólt. Még kellett szereznie egy jó vonatjegyet, hogy kényelmesen utazhasson.
***
Nem sokkal krími útja előtt J.-hez benézett Avgyej Szamszonov, Avgyusa. Elhozta „Ivan Doncov” című színdarabja vázlatát, egy kortárs szovjet Don Juanról szólt. Ültek a konyhában, ették az étteremből rendelt vörös kaviáros palacsintát, vodkát és pezsgőt ittak. Avgyusa vidám lelkesedéssel beszélt magáról. Sorolta a híres színházi neveket.
– Ennek és ennek megmutattam a kéziratot és teljes izgalomba jött, azt meg azt felvillanyozta, amaz pedig könyörgött, hogy adjak egy példányt, hogy rögtön kezdhesse próbálni.
– Zseniális – mondta J. a kéziratot lapozgatva –, van Don Juan legendája Byronnak, Molière-nek, Puskinnak… Írt egyet Blok, egy másikat Alekszej Tolsztoj… Miért is ne írhatna egyet Avgyej Szamszonov? A művészetben a szerénység nem mozarti erény. […]
– Szörnyű idők – mondta Avgyusa –, mindenütt csak pangás, unalom, rideg közöny, a mai fiatalságból még a kíváncsiság is hiányzik. Ha fellépsz valahol, semmit nem kérdeznek; úgy tűnik, az égvilágon semmi sincs, ami felrázná őket. És mindent ural az ostoba, nyárspolgári gőg… Hát így nehéz…
Kiléptek az erkélyre. Az erkély megtette szokásos körét az éjszakai Moszkva fölött.
– Új regényt adnak kézről kézre Moszkvában – mondta Avgyusa –, az a címe, hogy: „Lerágott csont”, az alcíme pedig: „Egy ember kutyaélete”. Az első része „Ólban”, a második pedig „Pároztatáson”. Szerintem az új orosz próza elsőrangú írója, egy fényesen feltörekvő csillag… Olvastad?
– Még nem, de a cím zseniális − „Lerágott csont”.
A korlátba kapaszkodva álltak, és a moszkvai sötétségbe meredtek.
– Az Állami Filmalapnál elvágták az egyik forgatókönyvem – mondta Avgyusa. – Új főnöke lett a főbizottságnak, Vaszilij Blinok, Belorussziából.
– Milyen Blinok?
– Aki a „Kapcás” című népszerű katonadalt írta, és a „Beszélgetések a géppuska mellett” szerzője. A Katonai Kiadó embere.
– Jó ez a pezsgő – mondta J.
– Igen, a fejembe is szállt – válaszolta Avgyusa, és áthajolt az erkély korlátján. – Jó lenne lezuhanni – mondta ki hirtelen a gondolatot, ami J. fejében is megfordult néha éjszaka az erkélyen –, jó lenne lezuhanni, de csak úgy irodalmian, nem törjük össze magunkat, csak egy jót nevetünk.
Jót nevettek, aztán elhallgattak.
– Néha úgy tűnik – mondta Avgyusa –, mintha a hatvanas évek óta nem tíz év telt volna el, hanem száz. Hol van már az a kor? Hogy szidtak minket akkor. Istenem, hogy szidtak akkor a Kremlben. Micsoda boldog idők is voltak azok… […]
J. első osztályon utazott a Krímbe, egy 1952-es gyártmányon, a dátumot a fülkére egy csavarozott táblácskáról olvasta le. A kocsiban minden nyikorgott, csörömpölt és kopogott, az ablakokon súlyos, poros függöny lógott. Az utastársak idegen életek szokásos törmelékei: nők, férfiak, idősek, fiatalok, a kényelmetlen utazástól nyűgös gyerekek, keménytojás és fokhagymás fasírt szaga. A kalauz hígra főzte a teát, és hetykén behorpasztott, lovassági módra félrecsapta vasutas tányérsapkáját. Ha az ember egyedül utazik, nincs egy lélek sem, akivel normálisan szót lehetne váltani, nem találja a helyét, azt se tudja, hogy üljön. Az asztalra könyökölve kibámul az ablakon, aztán elunja a távíróoszlopokat, visszaül, nekiveti hátát az ülésnek, de attól, ami bent van, még jobban unatkozik. Ráadásul még a felső ágyról lelógó zoknis lábak kérdezgetik, hogy melyik állomáson vagyunk, és meddig állunk még. Válaszolni pedig nem akaródzik, úgy csinál, mintha szunyókálna. De a kínok legjava csak éjjel jött. Hideg volt a kocsi, az ágy kemény, bár első osztályért fizetett és ott puha járna, és a párna is egy kemény henger. A párnát ledobta, el is aludt, bár csak rövidke időre. Reggel hatkor zúgó fejjel ébredt, álmatlanságtól égett a szeme, és a torka is kapart. Az éjszaka a múlté, az észak is a múlté, hamarosan itt a Krím.
Mi is a Krím? A Krím forró szeptemberi nap, por, fülledt taxi, a szakszervezeti üdülő festékszagú irodája, nyikorgó, sok-sok test nyomától göröngyös ágy friss, kincstári ágyneműbe burkolva. És így sorjáznak egymás után a kellemetlenségek mindaddig, amíg a „Strand” táblát követve, a parkon átvezető ösvényen, mediterrán virágok illatátától kísérve le nem ér az ember tengerhez.
J. szándékai szerint és lehetőleg csak a tengerrel akart beszélgetni, de pár nap elteltével már meg is ismerkedett néhány üdülőtársával, és már beszélgetett is velük, jó ég tudja miről. Az ebédlőben J. a Türkméntextilker irodájának igazgatójával, Csari Taganoviccsal ült egy asztalnál.
Csari Taganovics dohogott:
– A Krím egy szarral töltött aranyedény…Hóu van a gyümőcs meg a zőccség? Hóu? A reggeli kása, az ebéd tészta… Bányásznak való elemózsia.
Az ebédlőben két sorban álltak az asztalok, közöttük hosszú futószőnyeg. J. asztalával átellenben az ablaknál egy fikusz alatt három bányász ült Karagandából. Mindig hármasban voltak, hárman jöttek, hárman mentek, a strandra is hármasban jártak. És mindig meghatározott sorrendben. Középen egy magas, kövér, láthatóan a legtekintélyesebb közöttük, mindig komoly képet vágott. A második nem volt túl magas, épp ellenkezőleg, és gyakran mosolygott, az arca pedig olyan volt, mintha nem is lett volna rajta bőr, vörös volt és húsos, meglehet, valamikor elfagyott. A harmadik pedig teljesen arctalan volt. J. rá nem emlékezett, nyilván azért, mert mindig háttal ült neki, míg a vörös arcú vele szemben, a kövér pedig oldalvást. A kövér gyakrabban beszélgetett a vörös arcúval, mint az arctalannal, olyan komoly szájmozgással, mintha helyre utasította volna vagy magyarázott volna neki valamit. J. soha nem közeledett hozzájuk, soha nem hallotta, hogy miről beszélnek, és ha összetalálkozott velük a fasorban, csak elsétáltak mellette, rá sem néztek, nem is köszöntek. J. rögtön megértette, hogy ezek zsigerileg hajthatatlanok. Főként a kövér proletár, aki láthatólag befolyásolta a másik kettőt. J. is próbált távolságot tartani, de egyszer, amikor véletlenül a közelükben találta magát, hirtelen megérezte azt a sajgó nyomást a hasában, ami hasonlít a tengeribetegségre, vagy ahhoz, amikor hirtelen és gyorsan elindul egy lift lefelé. „Ezekhez a megvesztegethetetlenekhez képest Popov egész tűrhető, Kaslevről nem is beszélve” – gondolta J. Ezután próbált még véletlenül sem összefutni a karagandiaiakkal. A másik pólus, akitől J. óvakodott, egy őszülő, nagyon pisze orrú, ovális arcú ember volt, akiről azonban könnyen meg lehetett állapítani, hogy zsidó. Ahogy J. hallotta, David Fajvilovicsnak hívták. David Fajvilovics egy baltikumi szőke nővel ült egy asztalnál, és hangosan beszélgettek az egyik balti nyelven. J. néhányszor érezte magán David Fajvilovics tekintetét, ahogy nézte a távolból, sötét, szemtelen, szomorú szemével. Láthatólag szeretett volna beszélgetni J.-vel, összeismerkedni vele. „Na nem, te szélhámos, ez nem fog összejönni neked” – gondolta magában J., aki gondolatban valamiért rögtön ráaggatta a szélhámos nevet a másikra, bár soha nem beszélt vele és semmit sem tudott róla. A középutat választotta a karagandiaiak és Fajvilovics között – Csara Taganoviccsal beszélgettek az ipar körüli témákról.
– A szövettek készítésével a terv szerint haladunk. Kilencven százalékát Oroszországnak kéne átvennie. De nem veszik át. Nálunk meg a közép-ázsiai piac már régen túl van telítve.
– Divatos szövetet kellene készíteni – tanácsolta J.
– Divatos szövet – fortyant fel Csari Taganovics – és a fösték? Honnan szerezzük a föstéket? Ha nincs fösték, nem lesz meg a terv, megbírságolnak szerződésszegésért. Nem jól van ez így… […]
Október elejére elromlott az idő, háborgott a tenger, és bár a nap még forrón sütött, az árnyékban már húzott a hideg, az esték lehűltek. A nyaralók melegen öltöztek és a parkban sétáltak, alkonyatkor pedig kiültek a sziklameredély szélére, a padokra, és bambán bámulták a sötétedő, nyugtalan tengert. Az üdülő a hegyen állt, alatta, három kilométerrel lejjebb a meredek lejtőn, az út mentén, ahol a Karaszu, a Fekete Víz hegyi folyó zúgott le a sziklákon, volt egy jellegzetes krími tatár város, Karaszubazar, bár mára már átnevezték, most Jablocsnoje. Azt beszélték, hogy a város környéke a hajdani tatár időkben egymást érték a gyönyörű gyümölcsöskertek, amit ma már nehéz volt elhinni. Mindenfelé csak vad bokrok nőttek. […] A víz monoton zúgását elunva hirtelen nyugtalanságot érzett. Hirtelen eszébe jutott, hogy a reggelinél a kövér karagandai férfi, aki általában oldalról látott, hirtelen szembe fordult vele, egyenesen a szemébe nézett, és vagy mosolygott, vagy vicsorgott. Ilyen mosolyt látni néha nagy, testes kutyák pofáján, mielőtt rávetnék magukat valakire és megharapnák.
Amikor J. befejezte körsétáját és ebédre visszatért az üdülőbe, az első ember, akit meglátott, ugyanaz a kövér karagandai bányász volt. Ott állt a parton, nehéz öklében tengeri szél újságot tépázott. Olyan volt, mintha az újság menekülni próbálna, de a kövér nem engedte el a zsákmányát, fejét ráhajtotta, és fogával tépte ki a számára nagyon is ízletes híreket. Kőnyaka, kőgerince megfeszült, egész teste részt vett ebben a mohó hírfalásban. A vörös arcú karagandai odafutott hozzá és azt kiabálta:
– Rögtön kezdődnek a hírek!
És mindketten elsiettek az üdülő felé. A folyosókon általános mozgás támadt, ajtók csapódtak, mindenki a társalgóba sietett, a tévéhez.
„Háború – gondolta J. ijedten –, háború Amerikával.” Tévedett. Nem a harmadik világháború kezdődött el, hanem egy másik helyi háború a Közel-Keleten, az 1973-as októberi háború. De a nyaralók hazafias lelkesedése olyan nagy volt, mintha valóban világháború lett volna. A legfrissebb hírek szokatlanul kezdődtek: elsőként nem belpolitikai híreket adták, nem is a gyárakból és mezőkről érkezett tudósításokat, hanem külföldi híreket. A „Háború Közel-Keleten” felirat után az egyiptomi csapatok győztes Sínai-félszigeti offenzívájáról készült felvételek következtek. Az offenzíva helyett ugyan ujjongó egyiptomi katonákat mutattak, akik szovjet katonai teherautókon vonultak és feltartott kezükben szovjet Kalasnyikovokat ráztak. Utána kimerült, elgyötört izraeli foglyokat mutattak.
– Ezeket a zsidrákokat bíróság elé kell állítani, el kell ítélni! – kiáltotta a vörös arcú.
– Hányat öltek már meg? – kérdezte Csari Taganovics a kövér karagandait.
A kövér karagandai érezhetően közös vezérré kezdett válni.
– A Majak rádiómon hallottam, hogy háromezer sebesült és halott van – válaszolta a karagandai.
Ez már nem nemzetközi politika volt, nem testvéri segítségnyújtás, mint Vietnamban. Ez az ő háborújuk volt, a harmadik honvédő háború. J.-nak eszébe jutott, hogy 1967-ben a Gorkij utcában külön hangszórókat szereltek fel, és ezeken keresztül ünnepélyesen bejelentették, folyamatosan ismételgették, hogy megszakították Izraellel a diplomáciai kapcsolatot, és Izrael elleni fenyegetéseket ismételgettek. Ilyen nem történt, amikor Chilével, Pinochettel megszakították a kapcsolatokat. Azt csak kinyomtatták az újságokban, a rádió és a televízió híradójában bejelentették, ahogy szokták. Akkor azonban az egész Gorkij utca végig dörgött, a Belorusz pályaudvartól az Ohotnij Rjadig. Mert a Pinochettel, Chilével való szakítás külpolitika, az Izraellel való szakítás pedig belpolitika. Chile számukra külső ellenség, Izrael pedig belső ellenség. E belső ellenség, Izrael iránti gyűlölet őszinte volt és átszellemült, ugyanakkor emlékeztetett a futballáz lelkesedésére is, hiszen a németek iránti gyűlölet a legutóbbi háborúban kölcsönösen veszélyekkel járt, itt azonban nem voltak veszélyek. A rosszindulat és az ünneplés pogromszerű örömben egyesült. Azonnal feszült belső harc alakult ki J. és ezek között az emberek között, akik közül némelyikkel még a közelmúltban kellemesen elbeszélgetett. A harc a tévé és a park végében álló újságosstand körül folyt, egy nagy virágágyás mellett.
J. rosszul aludt és keveset, szorongó gondolatok gyötörték. És minden kora reggel, hét óra körül hallotta a karagandaiak lépteit, ahogy az újságosbódé felé mentek. Eleinte J. is belenézett az újságokba, próbált a sorok közül valami mást olvasni, mint amit ott írtak, valami célzást a vad hazugságok és a gyűlölet politikai kifejezésekkel maszkírozott áradatában. Néha sikerült is valamit kihámoznia. Például arról számoltak be, hogy a háború kitörése után Izraelben katonai hisztéria légköre alakult ki, új hadosztályok alakultak, és megkezdődött a tartalékosok tömeges besorozása. De általában a hazugság, az ostobaság és a düh mellé káröröm is társult: mi figyelmeztettük Izraelt, hogy ennek rossz vége lesz számára. Különösen riasztó volt a szovjet újságok követelése, hogy az ENSZ ne avatkozzon be a konfliktusba, mert az arabok belső, nemzeti joga, hogy felszabadítsák területeiket. Ennek nem az ENSZ-ben, nem békekonferenciákon, hanem a csatatéren kell eldőlnie. Néhány nyugati liberális az ENSZ-ben fegyverszünetet, tűzszünetet kért, az arabok és barátaik a szocialista táborból és a „harmadik világból” pedig elutasították a tűzszünetet. Utóbbi szövetség ’67 óta követeli az ENSZ beavatkozását az arab területek felszabadítására. A liberálisok ebben támogatták őket. Úgy tűnik, hogy most már valóban hisznek abban, hogy Izraelt el lehet pusztítani, de nem szakaszosan, az ENSZ-en keresztül, a liberálisokkal folytatott konferenciákon és tárgyalásokon keresztül, ahogyan a nem kommunista Dél-Vietnamot elpusztították, hanem egy csapásra, katonai eszközökkel, nyílt támadással.
Egész éjszaka esett az eső, a vihar ágyúként ostromolta a partot. Hányinger kúszott fel J. torkán, de leginkább a hasát gyötrő érzés riasztotta, mert a valódi veszélynek, ami a győzelemről szóló újságcikkek és a tévében közölt hírek nyomán támadt rá, nem a szív, hanem a gyomor a gyűlölet célpontja, így van ez mindig, mikor zsigeri dolgokról van szó.
Reggel J. úgy döntött, nem megy reggelizni, hogy ne kelljen látnia a nyaralók győzelemittas örömét, meg aztán étvágya sem volt. Ágyán feküdt, és hallgatta a kintről beszűrődő hangokat. Hirtelen meghallotta azt, amitől végig tartott és amit félelemmel várt: tapsvihar és éljenzés. Kopogtattak, a takarítónő volt az. J. fölkapta a köntösét és kinyitotta az ajtót. Meg kell jegyezni, hogy az egész személyzet, főleg az alacsonyabb beosztásúak, a takarítónők és pincérnők szintén részt vettek a győzelmi ünneplésben, és most J.-nek úgy tűnt, hogy gúnyos lenézéssel kezdtek vele bánni. A takarítónő erős csontozatú idősebb asszony volt, aki durva mozdulatokkal csapkodva rakosgatta a székeket, mindent összefröcskölt a koszos vödörben áztatott cirokseprűvel, és mintegy mellékesen, vidáman nézegetett J. felé.
Az éljenzés oka az arabok döntő győzelmének híre volt, amely az egész üdülőben elterjedt. A hír Csari Taganovicstól származott, aki Jablocsnojéban a piacon találkozott egy földijével.
– A földim hazatelefonált. Ashabad már tudja, Dusanbe is tudja, Taskent is tudja, hamarosan Moszkva is bejelenti. Tel-Aviv megszállva egyiptomi hadseregek, Jeruzsálem szíriai hadseregek. A zsidók a tenger felé menekülnek. Amerika hajlandó menteni őket, Anglia és Franciaország nem hajlandó.
– Nehogy már elengedjék őket – mondta a vörösképű karagandai –, vállalják a felelősséget.
– Á, menjenek csak – mondta Csari Taganovics –, menjenek csak Amerikába, hagyják el a muzulmán területeket. A sidóu is ember, hadd fusson. A dzsugut[6] is ember… Jól van ez.
– Még hogy ezek emberek – mondta a kövér karagandai, és érezni lehetett, hogy minden szava súlyos, tömött, mert sok más szó bújik meg mögötte, amelyek még inkább zsigerből fakadnak, még nyersebbek és leplezetlenek. – Még hogy emberek… Férgek. Jobban sajnálnék megölni egy legyet vagy csótányt, mint ezeket… Nem hiába pusztította őket Hitler … Kár, hogy nem ölte meg az összeset.
J. kiment az esőtől hangos üres parkba, összeszorított foggal sétált a fasorokban, időről időre előre lökte ökölbe szorított jobb kezét, és fuldokló hangon azt mondta: „Gyűlölöm!”, aztán ijedten körbenézett, nem hallotta-e meg valaki. J. tudta, hogy külföldön is és Nyugaton is vannak ellenségek, vannak rendbontók, vannak antiszemiták. De ott az antiszemita magánember, és ezért van lehetőség önvédelemre. A régi időkben, a cári Oroszország idején is, egy olyan cár alatt, aki lelkes tisztelője volt a „Cion bölcseinek jegyzőkönyvei” című pamfletnek, az antiszemiták mégiscsak magánemberek voltak, és volt lehetőség az önvédelemre. Viszont a Szovjetunióban az antiszemita közéleti személy, és minden utcai rendbontó mögött óriásként tornyosul az állam. J. egyre rótta a fasorokat, és azt ismételgette: „Gyűlölöm”. Melege volt, fájt a tarkója, valószínűleg felment a vérnyomása. Hirtelen eszébe jutott, micsoda gyönyör lenne ott feküdni a homokban és az üvöltő támadókra lőni. Ha ezek is, a körülötte lévők is mind láncban ott állnának…
Rogyadozott a térde. Leült egy vizes padra, szívét és hasát dörzsölgette, tarkóját simogatta. Sokáig ült ott. „Hogy eldurvult az élet – gondolta J. – De ha így eldurvult és így lezüllött korunk, már hogy ne durvulna el, züllene el a kultúra is?” Ismét felállt és járkálni kezdett a parkban. „El kell innen menni, ördög vigye a Krímet és a nyaralást. Ugyan miféle Krím ez, miféle nyaralás? Moszkvába kell menni.” Na de Moszkva meg mire jó, gondolta J., vajon nem Moszkvából jön mindez, nem Moszkvában találják ki az egészet a különböző szervek, többek között a Szovjet-Arab Baráti Társaság, amibe nem volt hajlandó belépni. De most, ha Izrael tényleg elpusztul, erre az álcára az Internacionáléval és a progresszív zsidókkal már nem lesz szükségük.
J. ránézett az órájára, és sietve elindult az üdülő felé. Most mondják be a legfrissebb híreket. J. úgy dülöngélt, mintha egy viharba keveredett hajón lépkedett volna, szíve úgy dörömbölt, mintha valaki kívülről verte volna: bum-bum-bum.
A tévében megjelent a jól ismert, kellemesen mosolygó bemondó, a hallgatóság örömteli morajlással köszöntötte. A „Háború Közel-Keleten” feliratot követően ismét teherautók kezdtek száguldozni a kalasnyikovot magasba emelő egyiptomi katonákkal. Régi, már ismert felvételeket ismételtek. J. elővette a zsebkendőjét, és letörölte az izzadságot a homlokáról. „Nem, ez még nem a vég. Valami akadályba ütköztek, valahol el kellett akadniuk, ha egyszer ismételnek.”
– Amerikával tárgyalnak arról, hogy mihez kezdjenek a sidókkal – mondta Csari Taganovics –, azért nem mondanak be. Tán majd este.
– Moszkvában díszmenetet kell tartsanak Tel-Aviv elfoglalása alkalmából – mondta a vörös képű. – Gondolom, a mieink harcolnak ott… A mi fiaink…
Az üdülőben tovább folytatódott a győzelmi ünneplés. […]
„Na nem, akkor már inkább a park” – gondolta J.
Szeles volt az idő, de az eső elállt, és mintha a vihar is kissé elcsendesült volna. Nem messze a park bejáratától valaki odalépett J.-hez és megkérdezte:
– Elnézést, de mintha maga is…
David Fajvilovics volt az, akin J. eddig társadalmi gőgjében keresztül nézett.
– Látom, aggódik – folytatta David Fajvilovics –, én is aggódom, de van egy rádióm, külföldi adókat hallgatok. Elég rosszul hallani, de meg lehet találni, főleg este. Becsatlakozik?
– Igen – örült meg J.
Kezet fogtak. David Fajvilovics rögtön a becenevén mutatkozott be: Dáva…
Dáva nem az üdülő főépületében lakott, hanem az egyik kisebb házban, nem messze a tengerhez vezető úttól.
– Jó időben úszógatyában is le lehet menni a strandra.
Dáván látszott is, alaposan lebarnult, arca és teste is sötét volt, miközben J. csupán leégett. Davában egy kézműves leleményességét és makacsságát lehetett érezni, és valóban cipész volt, pontosabban egy cipészműhelyben dolgozott Litvániában. Mindaz, ami J.-nek korábban nem tetszett Dávában, most már mind tetszett: apró pisze orra, lóra emlékeztető arca, még sötét szeme és szüntelenül szomorú pimasz tekintete is. J. magában szemrehányást tett magának, hogy gőgjében nem barátkozott össze Dávával már korábban, és hogy egyedül állt szembe a zsigeri ellenség hordájával. „Vajon nem ez minden bajunk, satnyaságunk, kivetettségünk oka, ez a szobatudósi, szadduceusi, rabbinisztikus gőgünk népünk egyszerű kisembere iránt, amit már Jézus Krisztus is elítélt?”
– Maga is ott volt a koncerten? – kérdezte Dáva – Micsoda marhaság. Hozzánk Vilniuszba az odesszai Monya Zsitomirszkij együttes jött el, egy étteremben lépett fel. Az igen, az egészen más. Ha akarja, meghallgathatja, felvettem kazettára. Még van időnk a rádióadásig.
Bekapcsolta a magnót, és egy öblös hang hajlított zsidó dallamokat kezdett cifrázni.
Oj, papa, papa,
Lettem zsidó mama,
Ábrahám a papa.
Apuka a hírre
Minden edényt szétdobott,
Apuka a hírre
alaposan berúgott,
Oj, azohen vej, oj, azohen vej,
Oj, azohen, oj, azohen, oj, azohen vej.
Ujjával csettintgetve aláénekelt Dáva, és J. csatlakozott hozzá:
– Ó, azohen vej, azohen vej…
Azelőtt soha nem törtek rá J.-re ilyen nemzeti érzelmek, amelyek valahogy a szexuális élvezethez hasonlítottak. Bekapcsolták a rádiót, elkezdték keresgélni a megfelelő frekvenciát, de a hangminőség rossz volt, recsegett, zúgott, végül befogták Londont. Londonból arról tudósítottak, hogy Szíria sok tankot vesztett és visszavonul, továbbá, hogy az egyik egyiptomi hadsereget bekerítették, a másikat pedig a Szuezi-csatornához szorították vissza. J. megölelte Dávát, és megcsókolta hagymaszagú száját.
Másnap reggel a társalgóban, ahol tévé állt, most is alig lehetett elférni. Várták az újabb jó híreket Közel-Keletről, a harmadik Nagy Honvédő Háború frontjairól. A legfőbb hírnek azonban Brezsnyev és a német szociáldemokrata Brandt békés találkozója bizonyult.
Ám a tévéhíradóra összegyűlt közönség kevésbé volt békeszerető hangulatban, mint Brezsnyev és Brandt. Kalasnyikovos egyiptomiak és szírek diadalmenetéről készült felvételeket vártak, filmkockákat az égő Tel-Avivról, izraeli katonák homokban szanaszét heverő hulláit, a tengerhez menekülő rémült zsidó nők tömegét, időseket és gyerekeket, akiket nevetve és ujjongva lehet megszemlélni… Mindezek helyett jött Brezsnyev gogoli és Brandt hoffmanni arca. A közönség egy emberként csalódottan sóhajtott fel. Annál is inkább, mert a közel-keleti eseményeket a műsor legvégén adták le, a szerény „Külföldi események” rovatban. Sőt, a katonák diadalmenete helyett megint értelmiségiek hadonásztak az ENSZ-ben. Komoran, savanyú ábrázattal széledtek szét a tévétől, mintha elmaradt volna egy pogrom. Vért akartak, vért… És különös egybeesésként ugyanezen a napon a vörös ábrázatú karagandai lezuhant a hegyről.
Errefelé megszokott, rutinszerű haláleset volt, ami már előre bele volt kalkulálva a krími statisztikákba. Egyik évben ennyi haláleset volt, a másikban annyi… A halálozási görbe hol kicsit feljebb, hol kicsit lejjebb ment, de végső soron előre megjósolható és állandó szinten volt. Akárhogy is figyelmeztették az üdülőket, hogy a Fekete-hegy egyetlen sziklájában sem lehet megbízni, az üdülők mégis minden évben reménykedtek, és bekerültek a halálozási statisztikába. A hegy csalogatta és vonzotta őket. Vulkáni eredetű volt, magasba törő csúcsát benőtte az erdő.
A következő napon, amit a vörös ábrázatú karagandiai már nem láthatott meg, változó felhőzet volt, ki-ki sütött a nap. Dáva valahonnan szerzett egy kölcsön csónakot, és elindultak kettesben, hogy a tengerről vegyék szemügyre a hegyet, annál is inkább, mert néhány szép öböl terült el a lábánál. A rossz időjárás és viharok után a víz felszínét sok helyen gyökerestül kitépett tengeri növények bokrai borították, az evezőkkel kellett ellökdösni az útból. Időnként a hullámok által sodort tengeri fűnek egész dombjait, szigeteit kerülték meg. […]
– Jóféle tengeri fű – állapította meg Dáva a hosszúlevelű hajtásokról és kis kék virágokról –, rendes országokban megszárítják és jószágokat etetnek vele. Emlékszem, így csinálták régen Litvániában. De még jobb vele kárpitozott bútort kitömni.
– „Von Blumen der Garten und Schlaf rigfast” – szavalta J. Hölderlin-t, mivel a Schiller rendezéshez igyekezett eredetiben olvasni más német költőket is.
Dáva átható tekintettel meredt rá J-re.
– Jól beszél németül?
– Nem igazán – mondta J.
– Mit jelent, amit az előbb mondott?
– És a kert, szinte teleszórva virágokkal…
– Vagy úgy… ez egy vers – mondta Dáva csalódottan –, de azért mégis, ha tud német verseket, akkor biztos tud németül írni is.
– Tudok – mondta J. –, de nem túl jól.
– Azért mégis szeretnék valamit megbeszélni magával – mondta Dáva –, és a segítségét kérném. Ma este mutatnék magának valamit.
Este megint pezsgőztek, méghozzá alaposan. J. két üveget, Dáva pedig hármat vett. Izraelre ittak, a győzelemre, a családtagok, a rokonok, szeretteik egészségére.
– Pocsék étel – mondta Dáva –, itt vettem Jablocsnajában, szimferopoli sajt és fokhagymás kolbász… Jöjjön el hozzám Litvániába. Volt már arrafelé?
– Csak rövid időre – válaszolta J. –, de dolgoztam a Baltikumban, Észtországban.
– Akkor maga nem is tudja, milyen is a balti konyha. Az „indiriti ogurkaj”, a töltött uborka vagy a jakhine, ami májpástétom. Apám hitbuzgó ember volt, csak kóser ételeket fogyasztott, nagyapám is, a feleségem viszont litván. Emlékszik arra a szőke hajú férfira az asztalomnál? A feleségem testvére. Nemrég visszatért az apjuk… Hazajött, igen…
Dáva, ahogy J. is, elbágyadt, vontatottan, nehézkesen beszélt, hol előre dőlt, hol hátra, mintha kereste volna a súlypontját.
– Annyit megöltek közülünk, biztos hallotta, hogyan öldököltek a litvánok… a gyerekek fejét ütötték lapáttal … Nekem meg most három gyerekem van… – Dáva felállt, billegve, bizonytalanul odament a bőröndjéhez és kivett belőle egy tárcát, és kiszórt belőle néhány fényképet, egy pisze orrú, nyolc év körüli kisfiúról, egy pisze, copfos, tíz év körüli kislányról, és még egy fiúról, aki tizennégy-tizenöt éves lehetett. – Megmondom őszintén, számomra jelenleg mi a legfontosabb: a családi fészek és a hasam. Maga biztos csodálkozik ezen, maga művészember… Na, miért is mondom mindezt… Nem tudom, maga hogy van vele, de én már egy ideje gondolkozom a kiköltözésről. Élet itt nincs, és nem is lesz. Én mondom magának: ha az arabokat nem uszítanák innen, már rég kibékültek volna Izraellel. A Krímnek szintén megvoltak a maga zsidói: a krimidek…
– Karaiták – mosolygott J.
– Miért mondom én mindezt? Azért, mert itt az ideje, hogy elmenjünk innen… Honvágy? […] Én már választottam magamnak országot, ahova megyek, új hazát… Németországot, természetesen a nyugati felét… Az ország gazdag, maga is mesélte, hogy milyen jó ott az élet. Ezenkívül a németek nagyon sokkal tartoznak nekünk, zsidóknak, és ennek nagyon is tudatában vannak. Azt beszélik, hogy sok pénzt és új lakást adnak nekünk. De én különleges helyzetben vagyok, én hazatelepülőként szeretnék Németországba utazni, és ehhez minden jogom megvan. Hazatelepülés, kedvezmények, állampolgárság, német útlevél stb… Mondja, a moszkvai német nagykövetség valahol az állatkert közelében található?
– Igen, valahol ott.
– Nem éppen egyszerű beszélgetésre megyek velük, hanem dokumentummal – mondta Dáva –, ezért szükségem van egy emberre, aki mindent leír németül, kérvényt meg a többit. Természetesen, nem ingyen…
– Nem tudom, meg tudom-e írni a nyilatkozatot németül – mondta J. –, nem tudok olyan jól.
– Kár… Na de legalább adjon tanácsot. – Egy szépen összehajtogatott papírt vett ki az tárcájából, szétnyitotta. A papíron egy hivatalos bélyegző és egy lendületes aláírás volt. – Ez egy másolat. Az eredeti a feleségem apjánál található. De ha a német nagykövetségnek szüksége van rá, akkor elküldöm.
Átnyújtotta a papírt J.-nek.
A lágerek központi igazgatóságának tanúsítványának másolata volt. Az állt benne, hogy ilyen és ilyen nevű letöltötte tíz éves büntetését, amire azért ítélték, mert az SS csapatainak litván egységeiben szolgált. J. hallgatott, újra és újra némán elolvasta a nyilatkozatot, aztán ránézett Dávára, és még mindig hallgatott.
– Persze akkor más fejjel gondolkodott – mondta Dáva. – Akkor egyszerű parasztlegény volt, 18 évesen már három gyerekkel, a feleségem meg a testvérei… Leülte, ami járt érte, de most, ha jól értem, német alkalmazottnak számít, azaz veterán, aki Németországért harcolt. És a lányának, az én feleségemnek minden joga megvan a német kedvezményekre és a német állampolgárságra. És az én gyerekeim szintén jogosultak mindenre Németországban, és persze én is, lévén az apjuk. A halottakat pedig már úgysem ébresztheted fel…
Dáva még tovább beszélt, de J. csak valami tompa bugyborékolást hallott: bul-bul-bul-bul, mintha víz alól jönne a hang. Szemét és torkát nyomta valami, egyszerre fojtogatta a sírás és a hányinger. Ki tudja, mennyi pezsgőt ivott, egy üveggel, talán kettővel. Nem evett semmit, sem sajtot, sem fokhagymás kolbászt, csak pezsgőt ivott, egyik pohárral a másik után. Némán felállt, kiöntött magának egy pohár pezsgőt, egyedül felhajtotta, és kiment. Feje nehéz lett az italtól, lába pedig könnyű, magától vitte, szinte szökdécselt az ösvényeken.
Se hold, se csillagok, áthatolhatatlan, végtelen, pokolian nehéz éjszaka volt. Szörnyű egy ilyen éjszaka egy magányos embernek a tenger menti hegyvidéken. A tengert nem látni, csak hallani, ahogyan lent a messzeségben zúg, hallani az elemeket, hallani a káosz hangját, amely ember számára értelmezhetetlen, de ijesztő és fenyegető. J. Dávára gondolt. „Degenerált… degenerált, degenerált, degenerált… Szörnyszülött… Na és én mennyivel vagyok jobb nála? […] De vannak még nálunk is rosszabbak – azok, akik maguk is részt vesznek a fáraó elnyomó rendszerében… Ha mi, zsidók, még száz évig fennmaradnánk Oroszországban, ebben a forrongó, tüzes pokoli szurokban, gonoszság, hazugság és rágalmak között, a gyűlölségben, amely olyan végtelen és változatos, akárcsak a káosz, akkor mind erkölcsi és fizikai szörnyetegekké válnánk… Meglehet, hogy éppen ilyennek kellünk nekik. A munkánk, eszméink és felfedezéseink csak melléktermékek, a legfontosabb, hogy létezünk. Egy szerb író szerint az embereknek mindig szükségük van a nyomorékokra és bolondokra, hogy kiélhessék valakin állatiasságukat”.
J. csak ment, amerre vitte könnyű lépte, gondolkodás nélkül engedelmeskedett a lábának. Az először levitte a hegyről, aztán felvitte, egyre feljebb és magasabbra… Hirtelen levált egy kő és zörögve legurult a mélybe, messze-messze… Csak egy pillanat, egy lépés, fél lépés – és J. is utána gurult volna, szaporítva a Fekete-hegy szokásos évi halálozási statisztikáját. Hátra ugrott, és az utolsó pillanatban belekapaszkodott egy fatörzsbe. Fájt a szíve, fájt a gyomra. Görcsös fájdalmak voltak, jött a görcs, aztán kiengedett… De egyre erősebben görcsölt. Az enyhe nyomás hasában alulról erősödve nyomta, fölemelkedett, kiszakadt és áradt belőle. Hosszú ideig és kínok között hányt, először a pezsgőt, savanyúan rothadt szagút, aztán pedig a torkát, száját és ajkait égető, belsőjéből jövő keserűséget. „Epe – gondolta J. –, pezsgő epével… Az evangéliumi időkben általában epés bort, büdös italt adtak a keresztre feszített elítélteknek, hogy elkábuljanak, kevésbé legyenek érzékenyek a fájdalomra és gúnyolódásra… A gazdag liberális hölgyek kifejezetten jótékonysági tevékenységet folytattak, és a keresztre feszítés helyszínére epével kevert boros tömlőket hordtak. Egyesek gyilkoltak és gúnyolódtak, mások nyugtattak és vigasztaltak… Olyanok, mint az én Pártfogóm, vagy a többiek, akiknek még emberi arcuk van… Ám Jézus Krisztus nem fogadta el a csalárd vigaszt, nem volt hajlandó kiinni. Mi viszont isszuk.”
Már hajnalodott. A hajnal ködéből friss hideg érződött, de a világosodó ég azt mutatta, hogy aznap meleg lesz, strandidő. „Valamelyik középkori vallásfilozófus arra intett, hogy óvakodjunk gondolatainktól, mert felhallatszanak a mennybe – gondolta J. – Felszállnak-e a mennyig, vagy elkapják már itt? Ahogy a leveleinket is elkapják, amitől még jobban kell óvni a gondolatainkat.”
Részegsége nem múlt el, de miután kihányta pezsgőt epével, feje és hasa megkönnyebbült, viszont a lába elnehezedett. Leült egy sziklaszirtre. Az éjszakai vergődéstől homloka hideg volt és izzadt. Elővette a zsebkendőjét, és letörölte az izzadságot. Egy hajnali madár ismétlődő dallamot énekelt egyre a bokrokban. Úgy tűnt, azt kiabálja: „Pityókás – fuj-fuj-fuj, pityókás – fuj-fuj-fuj!”
A mélyben csendes volt a tenger, csalogatta magához a fáradt testet, hívta, hogy minél előbb merüljön bele a kékségbe, amelyen sziporkázott a reggeli fény. A levegő is egyre kékebb lett körülötte. „Az egész világot fel kell menteni, hogy élhető legyen” – jutott eszébe Balmont verssora.[7] „Pityókás – fuj-fuj-fuj, pityókás – fuj-fuj-fuj!” – kiabálta a madár szüntelen.
A tengeren, ahogy a sztyeppéken is, messzi a láthatár, de hegyről nézve végképp valami ősi végtelenségnek tűnik, és eme ősi végtelenség fölé emelkedett fel most a történelem előtti égitest, a primitív, tüzes istenség. Ferde sugarai égették az arcát. Szomjas volt.
Nyugat-Berlin
1986. augusztus
Jegyzetek
[1] Alekszandr Blok versének első sora, Galgóczy Árpád fordítása. (Jegyzetek: Hetényi Zsuzsa)
[2] A szovjet szállodák minden emeletén a liftnél kis asztalkánál ült egy nő, aki a vendégek szolgálatára állt, valójában megfigyelte őket.
[3] 1953-ban halt meg Sztálin, utána átszervezték az államapparátust.
[4] Gyenyikin az 1920-as polgárháború egyik fehér kozák hadseregének vezére volt.
[5] Idézet Nyikolaj Gogol: Pétervári feljegyzések (1836) című, a színház klasszikusairól szóló esszéjéből.
[6] Tadzsikul a zsidók gúnyolódó elnevezése.
[7] Konsztantyin Balmont 1899-es versének kezdő sora.
Illusztráció: Pezsgő, epével
Ezek is érdekelhetik!
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
