Csikós Attila: Tördemici képek, gondolatok
Az író
Nem olyan régen egy barátságos borozó udvarán megkérdezte tőlem egy kedves ismerős, hogy hát mit is csinál egy író? Zavartan azt válaszoltam, hogy igazából nem tudom, és ahogy a saját hangom meghallottam, még jobban elbizonytalanodtam, mert nem elég, hogy nem tudom, de bizonyos szégyenérzet is van bennem azzal kapcsolatban, hogy írok. Hogy nem kapálok, nem vezetek buszt, és egy villanykapcsolót sem tudok megszerelni. Csak írok. De hogyan dolgozol, kérdezett tovább, ülsz az asztalnál, és várod, hogy elkapjon az ihlet? Délután volt, aranyló napfényben boroztunk a diófa alatt, áldott magányban. Olyan is van, feleltem, bár az ihlet szótól kiráz a hideg. Meg olyan is, hogy adódik egy helyzet, mint most a miénk, és egészen értelmetlennek tűnik, és köznapinak, és aztán egyszer csak eszembe jut valamiről, és megírom. Meg foglak írni, mert abban a tűnődésből, ami az életem, kizökkentettél egy látszólag ostoba és haszontalan kérdéssel, és bár most, itt a diófa alatt ennek nem tulajdonítok különösebb jelentőséget, de eljöhet a pillanat, amikor a valóság pont úgy rendeződik össze, hogy ennek a naiv és némiképp tudatlanságodról számot adó kérdésnek minden más, az újságok címoldalain hirdetett problémánál is nagyobb jelentősége lesz, tudod, mondtam hirtelen nekibuzdulva, én így dolgozom, ez az írás. Riadtan nézett rám. Ennyi, kérdezte. Elgondolkodtam a határidőkön, a színházi produkciók kapkodásán, a jobb mondatokért ácsingózó színészeken, a dalszövegben tempóhibát találó zenei vezetőn, az éjszakáimat felzabáló mondatokon, a saját igazságomon, amit meg kellett tanulnom elmondani. Ennyi, feleltem. Egyszer, egy hangsúlyosan nem ihletett pillanatban, ez a beszélgetés, és ebben a beszélgetésben te is és én is, megtaláljuk a helyünk, és ez a pillanat és a te kérdésed és az én tanácstalan hebegésem így együtt kipótolunk egy hiányzó részt az egész Univerzum érzékeny felhám rétegén, szar mondat, tudom, csak, hogy értsd, a dal, amire csajoztál, a film, amire a csajod elvitted, mindaz írók, persze ilyen-olyan, de írók munkája, de hogy mit is csinál egy író? Semmit, mondtam. És ehhez a végsőkig és minden sejtjével, igazságérzetével, kíváncsiságával és tettrekészségével együtt ragaszkodik.
Helyrajz
Mindig is éreztem, horribile dictu mindig is tudtam, mégis mindig meglep az érzés, hogy tulajdonképpen és alapvetően „kisvárosi” vagyok. Nem emlékezem sem a falura, sem a metropoliszra. Minden embernek megvan a maga léptéke. Én, bár rajongok Párizsért, az egészért, mindig egy eldugottabb téren, egyetlen bárban, egy elkanyarodó utcácskában éreztem igazán jól magam. Valószínűleg Pesten is ezért bújtam el mindig alkalmas és ismerősökkel teli törzshelyek szűkösebb univerzumaiban. Így egészen érthető, hogy mi vonz a Badacsonyhoz, Tördemicre. A macskakő, az elhajló út Hegymagas felé, a régi, meghúzódó házak, a fákra vigyázó templomtorony.
Most például Szombathelyen vagyok, ahol az őrült forgalom négy-öt autót és a Fő téren bóklászó pár családot jelent, épp annyit, hogy a napsütötte, üdítő szellővel átjárt székesegyház épülete előtt ne érezze magát az ember egy apokaliptikus pillanat utáni teljes elnéptelenedés közepén, inkább a szombati ebéd utáni kellemes, jóllakott fáradtságot, egyfajta ráérős békét. Most tehát elementáris erővel tapasztaltam meg ennek a származásnak és egyben elszármazásnak minden mágikus erejét.
Otthon vagyok.
Mint amikor lenézek a Balatonra.
Talán nem is az a jó meghatározás, hogy itt vagy itt vagy ott otthon vagyok. Talán csak annyi, hogy emlékek, kapcsolódások, történések és városok, emberek és pillanatok végtelen és változó hálózatában egy megismételhetetlen pillanatban felismerem magam. Ráismerek arra, aki ott és mindig méretarányosan én magam vagyok.
Meghalt apám
Ez életem legnehezebb, legpontosabb írói mondata, s ehhez méltóan a legsikeresebb is lehet, mintha mindenki tudná, hogy ez mit jelent, mintha Nádasi sűrűségben vagy éppen EP bravúros „mellébeszéléseiben” fognám meg a lényeget, ti. a tökét az életnek, minthogy jól meghalni éppoly nehéz, mint az életet a maga tömegvonzásában megírni, s mivel meghalni szomorú (drámai, tragikus, bár utóbbi helyett lehet néha elégikus is vagy egészen prózai), s a szomorúság, mint a meccs vagy a bál, afféle társasági esemény, különben meg sem jelenik, láthatatlan és nem észlelhető, tehát meghalni is mindig „közös ügy”, ebben a szomorúságban pedig osztozni illik, azaz máshonnan nézve ugyanazt, a bánatban részt lehet venni, mint egy lakógyűlésen, lehet együtt hűházni, megbeszélni, megérteni és kijegyzetelni, szóvá tenni és feljelenteni, mintha a gyász osztatlan közös tulajdon lenne, mint egy loggia vagy a pincelejáró, s mert aki a halálról beszél, az mindjárt az életről is, mint előzményről, az élet egészéről, gyerekkorról és álmokról, sorsfordulásokról, ilyesmije is volt és van mindenkinek, meg hát apja is, tehát aki azt írja, hogy meghalt az apja, az voltaképpen mindenki apjának életéről ír, az eposzi apáról, az eposzi apáknak meg van eposzi gyereke is, aki tehát a haláláról ír, az a in usu a gyermekéről ír, rólam, rólad, mindenkiről, arról, ami és aki voltunk, és arról, ami és aki nem lennénk ma nélküle, közös és jelenvaló bánatunkról és szomorúságunkról, halott apáról írni tehát mindig olyan, mint bevégezni egy mitológiai korszakot.
Maghalt apa.
Egyetemes mondat.
Apa regényesül.
A halott apáról írni olyan, mint megnyitóbeszédet mondani egy bejárhatatlan kiállítás előtt.
Az első holttest, amit életemben láttam, az apámé volt, ma délelőtt. Két karja a fején, ahogy aludni szokott. Bal lába lelógott a rendelt kórházi ágyról, nem mertem feltenni a matracra csonttá fogyott lábfejét. Az jutott eszembe először, hogy Istenem, tele vagyok témával. Anyám Alzheimere, meg a halott apám élete története. Az erdélyi nővér, aki megy vissza Szilágyságba vagy Csíkba. Sat.
A mentősök precízen végzik a dolgukat. Apám karjait a teste mellé teszik, lábait elfektetik a matracon. Kitöltik a papírokat, intenek, mennek. A halál már nem menthető tovább.
Apám keze kilóg a takaró alól, és amikor hátraosonok, mint egy gyerek, akinek megtiltották, hogy belépjen oda, végigsimítom hideg tenyerét. Bizonyos értelemben még most is félek, hogy rosszul csinálom, holtában is tartok tőle egy kicsit. A temetkezési vállalkozó emberei rettentő csendesek. Nem suttognak, mert suttogni bántó, mégis alig intonálnak, gyomrukban képzik a hangokat, lenyelték és már megemésztették a halált, a halottat és a hozzátartozót. Bizalomgerjesztően erősek, bátrak a halotthoz nyúlni, az ember, ha nem élne igazán, azonnal rájuk bízná magát. A szürke műanyag alatt ott van apám. Kitolják a kapun, ahogy a mentősök egy éve anyám, közel volt a halálhoz ő is, elbúcsúztam tőle, mégis apám megy előbb.
Nyilván ebből lesz a regény.
Hogy ki honnan jött. Mi akart lenni. Mi volt. Mi lett. Ki, mikor és miért? A létezés milyen rétegeit járta be. Mindez a nyelv által hogyan keretezhető. A regényt kitolják egy kerekes kocsin a furgon mögé, és beemelik a koporsókat tartó plató alá.
Ki volt apa?
Konkrétan? Átvitt értelemben? Leírón? Nagyzolva? Fellengzősen? Kihívón? Kötődve? Intőn? Tragikusan? Bámulva? Lírailag? Naivul? Parasztosan? S végül, torzítva…
Csend van. Majdnem otthon. Se vita, se kiáltozás. Nélkülözi az időt a tér. A termosztátot letekerem, apa fázott, rólam ömlik a víz, átnézzük a papírokat. Passzív szerkezetben vagyunk. Át vannak nézve a fiókok, meg vannak találva dédszüleim kalligrafikus mívességgel írt keresztlevelei, diplomák és fényképek is meg vannak találva, anyám húsz évesen, apám bajusszal valami kongresszuson. Egy emlékeztető nyolcvannégyből, futtában olvasom, az MNB akkori elnöke szerint az USA gazdasága az összeomlás előtt áll. Főzök egy kávét, a friss gőz a műanyag borítású diplomák szagával keveredve megidézi a hetvenes évek félelmetesen nyugodt irodaillatát. A körömcipőben is puha léptű titkárnőket, a dauert, a hajlakkal lefújt finom sassoont, a sokgombos telefont, az égbekiáltó írógépkopogást, ami, mintha örökösen zuhogna az eső, akár egy Tarr Béla filmben, szétveri az ember gondolatait, megidézi kovács vagy piros elvtársat, aki talán a mai napig ott van a vonal végén, és az sem érdekli, hogy apa halott.
Apám majdnem meghalt, amikor egy kollégája kezében elsült a fegyver. A golyó valószínűleg a mai napig ott van az Irodaház valamelyik irodájának a falában.
Apa túlélte.
Apa meghalt.
Az élet röviden.
A történet.
Felhívom a nővért, hétfőn már nem kell jönnie, az infúziót se váltja ki senki a patikából. Kinek is lenne már szüksége rá?
Ki is volt, aki kapta volna?
Ki volt az apám?
Berakom a kávéscsészéket a mosogatóba. Letörlöm a pultot, mintha érdekelne bárkit is. Az asztalon ott van a pohár víz, amiből előző este ivott. Valahol megvan a levél is, amit kamaszként írtam neki, rólunk, és arról, amit nem tudunk sosem megbeszélni. Sose válaszolt. Pedig mindenét feláldozta volna értem. Nem ismertem drámaibb sorsú embert. Sem becsületesebbet. Sem makacsabbat. Sem ellentmondásosabbat. Történetet sem ismertem, ami az el nem mondottságából válik megérthetővé. Magánügy, lezárt levélben.
Lekapcsoljuk a villanyt, az ajtót bezárom.
Mégis, belátom, néha a hiányból van a regény, a megbocsátás és a szeretet.
Látod, meghalni a kihagyásban, a szünetben, két bekezdés között nyitni soha be nem fejezhető új fejezetet, az nagyon hozzád illő, apa. Igaz, a posztmodernt sosem szeretted.
Pedig látod, már az a mondat is, hogy meghalt az apám minden áthallásával, elhagyásával és távolságtartó, játékosan továbbgondolható tárgyilagosságával együtt maga a történet nélküli posztmodern regény…
Vadlesen
Talán tizenkét éves se voltam még. Szentendrén, a Kada-csúcs alatt valahol kimásztam egy löszfal fölé nyúló faágra. Almát ettem, és távcsővel néztem lent a Dunát. Akkor még nem volt beépítve a hegy. Szamárral járt fel a hegyre a “szamaras-asszony”, a nevét senki sem tudta, csak a kordéja nyikorgását ismertük, a vízmű szivattyúi mellet kanyarodott el az út a tanyája felé. A kanyar eltűnt, az út is, be van kerítve a kis völgybe vezető földterület, a völgy is, talán már a tanya sem áll. A “szakadék” az úttól pár száz méterre állt, alatta, mellette erdő. Bevallom, akkor még nem láttam élő szarvast. Amikor nyolc méterrel alattam feltűnt a bozótban, egyszerűen üvölteni kezdtem. Kapkodva másztam vissza az ágon a löszfal széle felé. Kicsit sem nyugtatott meg, hogy a szarvas hátra hőkölt, megfordult és vágtatni kezdett a faágak között az ellenkező irányba. Meg voltam győződve, hogy tud egy rövidebb utat a tetőre, és pillanatokon belül nekem esik. Kiabálva rohantam végig a kanyargós ösvényen a makadám útig, és azon is trappolva iszkoltam hazafelé. Franc se tudja. Ma sem szégyellem, hogy megilletődtem, megijedtem tőle a terepen, ami végül is az övé. Az ember meg szokjon hozzá, vagy köszönje meg, hogy néha nagyvaddal találkozik. Ma láttam Dést. A postánál állt a zebra előtt, a Margit utca sarkán. A zöld jelzés után lassan elballagott a szerpentin fái felé. Már nem kiabáltam. Csak néztem. Nem sokkal később a Grinzingi borozó teraszán ültem, és épp e vadlesről meséltem, amikor a Veres Pálné utca sarkán feltűnt Cserhalmi György. (Általa nem ismert közös történetünk ott kezdődött, amikor a Komédium színházban keresztapám, aki a Cserhalmi főszereplésével játszott előadást rendezte, Tyutyu mellé ültetett. Kicsit később megjelent Balkay is, és akkor már mozdulni se mertem. Aztán Párizsban láttam, a Café Voltaire-ben, egy hátsó asztalnál ült, olvasott valamit, és felszabadultan röhögött. Arra gondoltam, megszólítom, aztán inamba szállt. Pár éve a Nagymező utcában bóklásztunk országos hírű színész-énekes barátommal, amikor a Piaf oldalán láttuk vonulni az Andrássy felé. Bazdmeg, annyira odamennék, hogy megszorítsam a kezét, mondta barátom, akit a legnagyobb színházak színlapjai mindig az első sorban említenek, de nem merek. Nos, így nem találkoztam soha Cserhalmival.) Ahogy taxiba szállt, és én hátra dőltem, hogy fröccsömre hajolva elmeséljem ezeket a nemtalálkozásokat, Ady háza felől közepes iramban elvonult előttünk Spiró. (A Kamarában, egy Shakespeare fordításának bemutatóján nem találkoztam vele. Nádasdy Ádám és Dolmány Attila, az előadás egyik főszereplője hosszan nógattak, hogy mutatkozzak be neki, de talán megint a hosszú, szakadék fölé kinyúló ágon ültem, és nem álltam kötélnek.) Kimérten, szép tempóban haladt a házak előtt, mint aki nem is sejti, hogy figyelik. Ilyenek ezek a vadak. Csöndes őszi estéken olvashatók, meghallgathatók, megfigyelhetők. Elvégre övék, s hasonszőrű társaiké a terep, amíg. S amíg el nem kerítik a szamaras asszony útjának és ösvényeinek erdő nőtte vidékeit: ahol.
Az írásról
Visszaemlékezéseink mindig készek, lezártak, ellentétben azzal, aminek folyamatában vagyunk, amin gondolkodunk, amit elbeszélünk, amit megélünk, aminek folyamatos „felejtésében” létezünk, amire majd egyszer „pontosan” emlékezni fogunk. (Krasznahorkai regényei nekem ennek a folyamatos felejtésnek meséi, a vesszőtől vesszőig tartó szövegfolyamban sodródó Élet part és kitett pont nélküli, emlékeinkben soha nem rögzített, állandó lényegtelenedésre, eltűnésre kárhoztatott sorsoknak a történetei, „felejtés-regények”.) Az emlékezet a felejtés stilisztikája. Lassan, szinte észrevétlenül, szívódunk fel a mában, s csak nekrológjainkban lesznek olvashatók kerek, levitt hangsúlyos, ponttal záródó mondatok. Az emlékezésben felejtettek leszünk. Pont. Sajnos közelről kell látnom, néznem ezt a folyamatot, a volt és a vala tipródását, a jelenből kilépő emlékezet és a ma valóságába kapaszkodó felejtés vívódásait. Az Alzheimer-kórt. Az elme, egy élet emléke, tudása, vágya, szépsége nem lassan foncsorba, ezüstbe forduló méltósággal tűnik el, mint a nem fixált fényképek alakjai, tárgyai a galéria falán, csak megszűnik emlékezni arra, hogy élete, emléke, vágya szépsége van. Nem tud, mégis láthatónak akar maradni egy egyre áttetszőbb, lassan elszivárgó világban. Kéne egy tárlat, ahol a galéria, az utca, a házak falai tűnnek el lassan a nappali fényben, s csak a képek maradnak láthatók, mintha mindaz, amire megtörténtként emlékezünk, valóban megtörtént volna velünk.
Illusztráció: Csikós Attila, Badacsonytördemic
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
