Nemes P. Ferenc: Bartimeus
[1]
Bartimeus vagyok, Timeus fia, születésem óta vak. Azaz legutóbbig az voltam.
Gondolom, nem kell részleteznem, mi mindenen mentem át. Ahogy mondani szokták, öröm az ürömben, hogy legalább nem Júdea egy lepusztult porfészekében, hanem a jóval élhetőbb Jerikó városában láttam, vagyis nem láttam meg a napvilágot.
Fordulatokban gazdagnak nemigen nevezhetném addigi életemet. Szüleim eleinte jómódúaknak számítottak, azonban az évek során rendesen legatyásodtak, nem kis részben annak a sok csodadoktornak köszönhetően, akikre – a pénz nem számít – mindenüket áldozták, csakhogy kezdjenek valamit egyetlen szemük fénye szemfény nélküli született nyomorúságával. Ha józan megfontoltság kevesebb is, az mindenesetre jól látszik, hogy nagy-nagy szeretettel vettek körül. Mivel fogalmam sem volt arról, milyen lehet a világ egészségesen, hiányérzetem se nagyon támadt, a sok egzecíroztatás ellenére is boldognak éreztem gyerekkoromat. Szüleim mindent megadtak, úgy pátyolgattak és terelgettek gondosan, mintha valami fényes pálya várhatna rám, bele se gondolva ennek teljes reménytelenségébe.
Mindig tiszteletre, a mózesi törvények akkurátus betartására és a társadalmi normák követésére neveltek. Ahogy anyagi lehetőségeik szűkülni kezdtek, még inkább erőltették a mindenkinek való megfelelést, mintha megérezték volna, hogy nemsokára ez lesz túlélésem egyetlen záloga.
Rövidesen be is igazolódott, hogy aggodalmuk nem volt hiábavaló, kis különbséggel követve egymást nemsokára mindketten még egészen fiatalon megtértek a Seregek Urához, engem a rokonság törvények által előírt könyörületességére hagyva.
Nem panaszkodhatok, igazán járhattam volna rosszabbul is, noha nem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy apám fivére népes családjával azonnal áthurcolkodott hozzánk, és attól a pillanattól kezdve megtűrt páriaként kezelt ő és egész háza népe is engem a saját szülői házamban. Durvának ugyan nem nevezhetem a bánásmódjukat, de egyetlen percig sem hagytak kétséget afelől, hogy a családi háztartáshoz fogyatékosságom ellenére nekem is kellő mértékben hozzá kell járulnom.
Ugyan mit mondhattam volna erre? Ettől kezdve nap mint nap kikísértek a Jerikóból kifelé vezető út szélére, hogy a többi sorsüldözött szerencsétlennel együtt koldulással keressem meg a betevőre valót, meg amit sikerül. A társadalombiztosítás gyerekcipőben járt még, szóval, egyetlen stabil megélhetési forrásnak ez számított, és én, az egyébként jó körülmények közé született és szerető család által gondos neveltetésben részesült körülrajongott gyermek sem kerülhettem el végül a sorsomat.
Sok-sok nyomorúságos év szállt el így felettem, egyik nap olyan volt, mint a másik, végképp letettem arról, hogy sivár életemben bármi is változást hozhatna. Reggelenként rokonaim egyike, többnyire a kis Áser kikísért a város falain kívülre, indulatosan elkergette a szokott területemet elbitorlókat, hogy jövedelemtermelő tevékenységemet semmi ne akadályozza.
A többi koldustól abban is különbözöm, hogy pontosan emlékszem a születésem időpontjára, és tudom, hány év telt el azóta, így azt is, hogy nemrégiben töltöttem be a harmincharmadik életévemet.
Sokszor tűnődtem, volt rá időm rengeteg, hogy mennyi lehet még hátra, meddig kell még ezt a porban csúszkálást elszenvednem. Vakságom ellenére tisztán láttam ugyanakkor mások szenvedését is, láttam, hogy mindenkinek megvan a maga baja. Ez sokszor tompította saját kínjaim elviselhetetlenségét, és hozzásegített, hogy valamiféle egykedvűséggel szemléljem a sorsomat.
A nyomorban élő ember megtanul minden különösebb remény nélkül fantáziálni. Gyakran képzeli, hogy egyszer jön valaki, aki megszabadítja bajaitól, és attól kezdve ugyanolyan életet élhet, mint bárki más, anélkül, hogy valamit is tudna arról, milyen lehet az az övén kívüli világ.
Hallottam ilyet már ezerszer a „kollégáktól”, eleinte rettenetesen bosszantott a sok süket beszéd, de aztán már közönyösen eresztettem el a fülem mellett. Az utóbbi időben különösen sokat beszéltek valami eddig ismeretlen csodadoktorról, egy Galileából érkező tanítóról, bizonyos názáreti Jézusról, aki ezerféle trükkel bolondítja az embereket, meg állítólag reménytelennek mondott betegeket is meggyógyított már. Nem először hallottam én ilyen varázserővel bíró csodás gyógyítóról, tudtam jól, hogy szemfényvesztés az egész. Beavatott szereplők színlelt betegségeiről van szó csupán. Fiatalabb koromban velem is megpróbáltak mindent a szüleim, rángattak folyton egyik kuruzslótól a másikig újabb és újabb reménnyel a szívükben, úgyhogy ma már csak legyintek az ilyenekre.
Ezzel sem foglalkoztam volna különösebben, ha nem hallom a lázas sutyorgást arról, hogy ez a nevezetes názáreti tanító egyenesen felénk tart, nemsokára a városunkba érkezik.
– Ugyan mi jó érkezhetne Názáretből? – kérdeztem tőlük gúnyosan, jócskán hagyatkozva gazdag és büszke városunk lakóinak a kis vidéki porfészkek iránti közismert megvetésére.
Így visszagondolva most jut eszembe, hogy már jóval a gyógyulásom után találkoztam Jézus egyik követőjével, akit azelőtt Nathanaelnek hívtak. Mondta, hogy ugyanezt kérdezte ő is, amikor bemutatták neki a galileai Názáretből érkezett férfit, mint az embert, akit az egész zsidó nép vár. Igaz, ennek a Nathanaelnek azért voltak kételyei, mert művelt írástudóként úgy tanulta, hogy a megváltónak Dávid városából kell származnia, nem ebből az isten háta mögötti (már ha lehet ezt a jelzőt éppen itt szerepeltetni) északi kisvárosból, ami falu inkább, mintsem valódi város. Nem tudtam erre mit mondani, de azért különösnek találtam, hogy mindketten éppen a származási helyén akadtunk fenn, még ha más-más okból is.
Az emberek azonban csak legyintettek okvetetlenkedésemre, és tovább sugdolóztak erős izgatottsággal. Egyesek már azt is tudni vélték, hogy időközben meg is érkezett a városba, és a farizeus Simeonnál szállt meg éjszakára. Egy másik azzal a hírrel jött, hogy tanítványaival érkezett, és a kíváncsiskodók már teljesen körülvették Simeon házát, hogy legalább megpillanthassák a híres vendéget. Felmerült bennem, hogy csak odabotorkálok én is, de aztán meggondoltam magam, és rántva egyet a vállamon visszaültem a helyemre. Ha még úgy is van minden, ahogy azt a bolond Ehod mesélte, ugyan mennyi esélyem lenne, hogy a közelébe jussak, nyugtatgattam magamat. Egyáltalán, mire mennék vele, ha történetesen mégis? Fog is ő pont velem foglalkozni abban a nagy tumultusban, főleg, hogy nem akárki a vendéglátója, hanem a város egyik legelőkelőbb embere, a gazdag Simeon! Az ilyen fontos ember társaságában ugyan ki venné észre a másik nyomorúságát?
Később aztán arról kezdtek fontoskodva sugdolózni a városkapu környékén elhaladók, hogy másnap Jeruzsálem felé folytatja útját Jézus. Ha ez igaz, és a legrövidebb utat választja Simeon házától, pont errefelé kell elhaladnia, erre, ahol a rokonaim már sok-sok évvel ezelőtt kiharcolták nekem ezt az aránylag jó kereseti lehetőséget nyújtó kéregetőhelyet. Gazdag kereskedők szokásos útvonala vezet el itt, akik pompás portékáikat a fővárosban próbálják piacra dobni. Aztán meg kegyes zarándokoké, akik a Szent Város felé igyekeznek, hogy áldozatot mutassanak be a salamoni templomban, és üdvösségüket már most igyekeznek megalapozni mindenki által jól látható nagyvonalú adakozással.
Persze, adódnak azért soványabb időszakok is, néha egész nap csak tevehajcsárok meg pásztorok éktelen ordítozása hallatszik, sokszor a betevőre sem jutna, ha nem lennének rokonaim.
A szűkösebb napok ellenére sem lehet családomnak oka panaszra, összességében elég stabilnak mondható az üzletmenetem, ezért a rokonoknak is jól felfogott érdekük, hogy értékes pozíciómat ne veszítsem el. Mi tagadás, tisztában voltam vele, hogy számomra sem közömbös a jövőm szempontjából, hogy hasznomat veszik-e a háztartásban.
Mint mondtam, nem hittem én már gyógyítókban, csodadoktorokban, e téren nekem kevesen képesek bármi újat mutatni. Lesz, ami lesz, akár erre jön, akár nem, én ugyan egy lépést nem teszek.
Azért sem bíztam ebben a Jézusban, mert eleve gyanús volt számomra minden előzmény nélküli, hirtelen jött népszerűsége. Néhány éve még azt se tudtuk róla, hogy a világon van egyáltalán, most meg tőle hangos az egész ország, Galileától a Dekapoliszon át egész Júdeáig, de még Szamáriát is bejárta már, és ott is tanított meg gyógyított állítólag. Amerre csak megfordul, előkelőségek, gazdag farizeusok házában száll meg, de közben a nép is rajong érte, mert életvitele semmiben sem különbözik az övétől.
– A saját sikerét hajtja ő is csak – bosszankodtam magamban a többiek kritikátlan lelkesedését tapasztalva –, engem ugyan nem téveszt meg, érdekli is őt az egyszerű emberek gondja, bánata! Nem foglalkozom veled, Názáreti! Maradj csak magadnak meg a gyülevész tömegeknek, akik csont nélkül benyalnak minden hókuszpókuszt!
Próbáltam elhitetni magammal, hogy előérzetem ezúttal sem csal meg, nem tévedek az ő megítélésében sem, noha a nyilván kikerekített elbeszéléseken kívül gyakorlatilag semmit sem tudtam róla. A végén sikerült annyira felheccelnem magam, hogy a méreg öntött el, amikor mégis azt vettem észre, hogy minden erőfeszítésem ellenére sem vagyok képes megakadályozni a remény szikrájának fellobbanását. Dühös voltam piszkosul, hogy megint áldozatául esem, és ha hagyom elhatalmasodni az érzést, most sem menekülök meg az újabb keserves csalódástól. Márpedig ezek az ismétlődő kudarcok mindannyiszor mélységes letargiába taszítanak, és hetekbe, hónapokba telik, amíg sikerül valamennyire összeszednem magam. Ilyenkor gyakran gondolok a halálra, kívánom, hogy mielőbb bekövetkezzen, ne kelljen tovább vonszolnom nyomorúságos életemet, de az életösztön végül mindig felülkerekedik az akaratomon, és tehetetlenül hurcolom tovább a magam végtelen terhét.
Igyekeztem másnapig nem gondolni semmire. Sikertelenül.
A reggeli megszokott nyüzsgés aztán egy pillanatra feledtette velem a különös rabbi nem sokkal későbbre jósolt érkezését. A közelgő ünnep miatt ráadásul mintha élénkült is volna a forgalom a kapuknál, ez pedig a koldustársadalom számára bőségesebb könyöradomány reményét hordozza magában. Ilyenkor persze észnél kell lenni, mert a nagyobb zsákmány reménye az indulatokat is jelentősen felkorbácsolja, ami aztán gyakran tettlegességbe torkollik, márpedig egy világtalan embernek visszafogottak az esélyei a nem kívánt csatározások során.
A múltkoriban is napnyugta előtt nem sokkal, amikor éppen Áserre vártam, hogy hazakísérjen, azt hallom, hogy valaki matat a holmim között. Délután már nem sokan indulnak útnak a kietlen sivatagon át, ezért a napközbeni forgalom jócskán alábbhagyott, és ez kedvezőtlenül befolyásolta egy esetleges segítségkérés esélyeit, nem beszélve arról, hogy a legtöbb utazó nem szívesen avatkozik bele koldusok civakodásába, igyekszik inkább elfordítani a fejét ilyenkor. Hevesen oldalra csaptam hát, hogy elriasszam a pofátlan tolvajt, amikor egy súlyos tárgy, nagyobb kődarab lehetett, de akár egy mankó vagy husáng is, zúgott a képembe, hogy egy pillanatra az eszméletemet is elvesztettem. Magamhoz térve, miután elállítottam az orrom vérzését, elégedetten konstatáltam, hogy az egyik tarisznyámat sikerült megmentenem. Ráeshettem talán egész testemmel, így ez a nap sem zárult végül teljesen eredménytelenül.
Az alattomos rabláson gyorsan túltettem magam, az utcán élő ember ne legyen túl érzékeny.
Rokonaimat se rázta meg különösebben az esetem, örültek, hogy legalább az egyik erszény megmaradt, az elveszített másikon csak a nagybácsi felesége, Mara néném morgolódott még egy ideig, de azért most is megkaptam az esti vacsoraadagomat.
Reggel aztán a szokásos menetrend szerint foglaltam el a helyemet a kifelé vezető út mentén. Aser kísért most is ki, nem mintha magamtól képtelen lettem volna odatalálni. Lehet persze, hogy ő így gondolta, én azonban a botommal végigkocogtatva már hangjukról ismerem az utca köveit. A kíséretet atyám sógornője forszírozta inkább, nehogy kódorgásaimmal veszélyeztessem az aznapi bevételt. Visszafelé dettó. Eleinte ágáltam kicsit ellene, de mára már beletörődtem.
Nincs semmi jelentősége, gondoltam, mint ahogyan alig maradt már jelentősége számomra bárminek is. Reménytelen és beletörődő voltam, akár a fogyatkozó holdkorong. Örömből nem sok jutott, szenvedésből viszont annyi, hogy már érzéketlenné kezdtem válni iránta. Harmincas éveimre szenvtelen közönnyel vártam, hogy leperegjen homokórámon az utolsó szem is.
Ebbe a színtelen, hamuszínű világba bezártan az időmet azzal töltöttem leginkább, hogy az engem körülvevő zajokat próbáltam osztályozni, kiépítve ezekből saját kis mikrokozmoszomat, minden különösebb cél nélkül, csak úgy, a magam szórakoztatására, hogy ez az újabb istenverte nap is elteljen valahogy. Na jó, azt, hogy istenverte, csak így ide leírva merem használni, mert mi vallásos zsidók Isten nevét még pozitív értelemben sem vehetjük a szánkra, de hogyan is érzékeltethetném ennél jobb szóval életem akkori kilátástalanságát, amikor nap mint nap a Magasságbeli súlyos ostorcsapásait kellett elviselnem a hátamon?
Azon a délelőttön egy ideig semmi sem jelezte előre, hogy bármi különös dolognak kellene bekövetkeznie.
A téren átvonuló rómaiak indokolatlanul indulatos ordítozása megszokott jelenség, ami mélyen leplezett félelemről árulkodik. Jerikó zsúfoltsága ellenére békés város, de ez a néhány tucatnyi katonából álló helyőrség egy közepes utcai verekedéstől is joggal tarthatott, nem még egy komolyabb incidenstől. A legkisebb zendülést is súlyosan fenyegető veszélynek tekintették, nem beszélve az árnyékban folyamatosan szervezkedő zelóták akcióiról. Ez a palesztinai terület nemrég vált a Birodalom részévé, kellő biztonságú katonai bázis kiépítése még váratott magára.
A jólét szerencséjükre alapjaiban fojt el mindenféle forradalmi hevületet. Ugyanez a helyzet a környező gazdag kereskedővárosok mindegyikében, a rablott kincs gazdája azonban mindig okkal aggódik a korábbi tulajdonos jogos igényétől. És hát hamu alatt izzik a parázs, ahogyan azt az ősi bölcsesség tartja.
A vásárosok és kereskedők fülsértő ricsaját nekem is sok időbe tellett megszoknom, de mára mindez szinte észrevétlen háttérzsongássá szelídült agyamban. Az állandó vitákra, veszekedésekre, még ha fokozódik is intenzitásuk, ritkán kapom fel a fejemet, ugyanakkor azonnal érzékenyen reagálok minden szokásostól eltérő zörejre vagy hangra.
Azon a délelőttön talán csak én éreztem úgy, hogy van valami különös a levegőben. Lehet, hogy másoknak fel sem tűnt, a tevehajcsárok ordítozása, az állatok patáinak monoton dübörgése, a kísérők megállás nélküli hablatyolása a legtöbb ember számára érthetetlen, egybefüggő masszába olvadhatott, nekem azonban e szokásos háttérzaj mellett is megütötték a fülemet azok a visszafojtott beszédfoszlányok, amelyek fontoskodva adták hírül valaki közeledését. Nem kapcsoltam rögtön, hát megrángattam az egyik mellettem elsuhanó alak köpenyének a csücskét, mondaná meg érthetően végre, mire föl ez a nagy izgalom.
Az én emberemet sem hagyhatta hidegen ez az újság, mert izgatottan vetette oda futtában, hogy a názáreti csodarabbi közeledik, állítólag rengetegen vannak körülötte. Még annyit kiáltott, hogy rohan ő is, hátha közelebb tud férkőzni hozzá.
Nem mentem utána, maradtam a helyemen, egyrészt nehezen is tudtam volna lépést tartani vele, másrészt meg, noha sok dolgom nemigen akadt, miért tettem volna? Még ha odatalálok is nagy botorkálva, ugyan milyen élmény részese lehetnék, hiszen még csak megpillantani sem vagyok képes. – Eh, ma ez a szenzáció, holnap meg valami más – hessegettem el magamtól a kérdést.
Maradtam hát, megpróbálva másfelé terelni gondolataimat, de kivételesen kiforrott hallásom egyre félreérthetetlenebbül jelezte a tömeg közeledését. Nem lett sokkal jobb a hangulatom ettől sem. A sok embernek örültem persze, nagy része zarándok, akiktől eleve nagyobb alamizsnára lehet számítani, ehhez pedig jelenlegi helyem egészen ideálisnak tűnik.
A távolság feltartóztathatatlanul fogyatkozott a népes embercsoport és közöttem, már az egyes hangokat is jól el tudtam különíteni. Az én irányomba tartottak, ez egyértelműen kiderült. Félrehúzódnom nem kellett előlük, az országút elég széles ahhoz, hogy egy seregnyi ember is gond nélkül kikerülhessen, szükségtelen arrébb taszigálniuk az útból.
Nem tudom, hányan lehettek, de a hangokból ítélve jó sokan, talán száznál is többen. Ennyire azért nem számítottam. Éreztem, hogy a tömeg egyre húzódik az úttest túlsó oldalára, hogy elférjenek mellettem meg a közelemben fetrengő néhány magatehetetlen roncs mellett, akiket reggel ismeretlenek saroglyákon idehoznak, napnyugtakor meg újra felpakolnak. Sok vizet nem zavarnak napközben, vannak, akik nekik is vetnek időnként valamit.
Az emberek tisztes távolságra haladtak el mellettem, és én úgy számítottam, hogy Jézusnak valahol a csoport közepén kell lennie, így ő még távolabbra kerülhetett tőlem. A tömeg zsivaja miatt egyértelműnek tűnt, hogy hiába is próbálnám megszólítani őt, úgysem hallaná. Hirtelen azonban, magam sem tudom, mi ütött belém, minden akaratomtól megfosztottan, önkívületi állapotban kezdtem el mégis artikulátlanul üvöltözni az emberek gyűrűjében lépkedő Jézus felé.
Atyám művelt zsidó férfi volt, ha nem is számított írástudónak. Buzgó gyakorisággal látogatta a zsinagógát, és élvezettel követte, ahogyan a rabbik az írásokat és a próféták jövendöléseit magyarázzák a hallgatóságnak. Hazatérve igyekezett megosztani velünk a hallottakat. Különösen nekem mesélt nagy szeretettel és igen-igen nagy átéléssel, hogy látásom hiányát képzeletemmel ellensúlyozhassam. Gyakran beszélt a Megváltó eljöveteléről, őt várta minden egyes napon egészen a haláláig. Nekem ebből máig megmaradt az emlékezetemben, hogy ennek a megváltónak Júda törzséből és Dávid király házából kell majd származnia. Atyámnak a Megváltó iránti olthatatlan vágya törhetett elő bennem akkor öntudatlanul, és ennek hatására már-már a torzulásig elcsukló hangon kiáltottam feléje:
– Dávid fia, könyörülj rajtam!
Egymás után többször kiabáltam, és érezvén, hogy semmi hatása nincs, még elszántabban kezdtem ordítozni, nem törődve azzal, hogy ez esetleg másokból rosszallást válthat ki. Magam is csodálkoztam önmagamon, mert ez a viselkedés merőben szokatlan volt tőlem mindazok szemében, akik ismerhettek.
Szüleim megbecsült dolgos és vallásos emberek voltak, mindig a jóra, a tisztességre, az elvárásoknak megfelelő magatartásra tanítottak. Később, immáron üzleti megfontolások miatt, a rokonaimtól is ezt hallottam, testi fogyatékosságom pedig állandó intő jelként volt velem, hogy elégedetlenségemmel és követelőzéseimmel csak én járhatok rosszul. Gyerekkoromtól egyértelmű volt számomra, hogy egész életemben másokra kell támaszkodnom, és csak az emberek jóindulatában bízhatok, hepciáskodásommal csak ártok saját magamnak. Nem is lehetett rám panasz soha, zokszó nélkül fogadtam el a sorsomat, és igyekeztem, hogy saját nyomorúságommal a legkevésbé se nehezítsem meg mások életét.
– Légy jó! Viselkedj úgy, mint a többi ember, mert sosem kedvelik azt, aki kilóg a sorból! – hallom még ma is jóatyám szerető oktatgatását.
– Aha, értem! És az lehetne, hogy ne csak a viselkedésemmel legyek olyan, mint a többi ember? Ha esetleg annak idején úgy intézitek édes szülőanyámmal, hogy ne legyek egy életre bezárva az örök sötétség börtönébe? Talán könnyebben menne a beilleszkedés, és kevésbé kellene esetleg attól tartani, hogy kilógok abból a rohadt sorból!
Ezt csak most, így utólag sorolom érzékeltetésül, hogy mennyire nehezen ment mindenben eleget tenni az elvárásoknak. Ennek ellenére elkövettem, amit lehet, és megmondhatja bárki, hogy egyáltalán nem kenyerem a feltűnősködés, a hőzöngés meg még kevésbé. De akkor ott, Jézus közelében egyszerűen képtelen voltam uralkodni magamon. Mintha nem is én lettem volna, annyira szabadjára engedtem indulataimat.
Az egyik kecskepásztor meg is bökdösött a botjával, hogy kotródjak, hordjam el az irhámat, meg a követői közül is néhányan csitítgatni kezdtek, hogy nyughassak már, ne háborgassam a mestert. Hiába igyekeztek elhallgattatni egyre többen, engem ekkor már semmi nem érdekelt. Még erőteljesebben, hangom egész erejét megfeszítve ordítoztam a rekedtségbe fulladóan tovább, „Dávid fia, könyörülj rajtam!”, anélkül, hogy tudatában lettem volna egyáltalán mondataim jelentésének. Nem Mestert mondtam, mint a többiek, vagy Rabbit, még csak nem is a gyakorta emlegetett Názáretit vagy Jézust, a rendes nevét, hanem a Dávid király trónját megöröklő Messiásnak, a zsidó nép várva várt megváltójának neveztem őt!
Soha korábban ilyet a számra nem vettem még, a gondolatát is istenkáromlásnak véltem volna, különösen, hogy az elmúlt időszakban, éppen a felfokozott várakozás miatt, ugyancsak megszaporodtak az önjelölt messiások. Nem ültem fel soha a felőlük származó mendemondáknak. Szélütött bolondoknak vagy szélhámosoknak tartottam őket egytől egyig.
Most meg itt van ez a Jézus, akit nem is ismerek, és éppen én nyilatkoztatom ki róla, senki által sem befolyásoltan, hogy ő az, akire eddig vártunk! Magam sem tudom, hogy történt, a hangok egytől egyig akaratom ellenére hagyták el a számat.
Később, már követőjeként, megemlítettem ezt az egyik apostolának, Jakabnak, aki csodálkozva mondta, hogy nem sokkal előtte tértek meg apostoli útjukról, és éppen valahol Fülöp Cezárea vidékén találkoztak újra Jézussal, hogy beszámoljanak neki, mit tapasztaltak útjuk során. Jézus pontosan azt kérdezte tőlük, hogy kinek tartják őt az emberek? Erre ők a saját tapasztalataik alapján válaszolgattak, hogy van, akik Keresztelő Jánosnak, mások meg azt gondolják, hogy Illés vagy egy másik próféta született újjá. De Jézus nem elégedett meg ennyivel, megkérdezte, hogy és ők kinek tartják? A pillanatnyi csöndben végül Péter vallotta be helyettük is, hogy ők a Messiásnak tartják, de Jézus erőteljesen rájuk parancsolt, hogy ezt egyelőre ne mondják el senkinek.
Ott hagytam tehát abba, hogy addig toporzékoltam fékevesztetten, amíg kiáltásom a tömeg zaja ellenére is elhatolhatott hozzá, mert megállt, és szólt a mellette állóknak, hogy vezessék ezt az embert eléje.
Ahogy ezt meghallottam, szinte önkívületi állapotban téptem le magamról az égető nap heve miatt a vállamra meg a derekam köré tekert rongyokat, hogy ne hátráltassanak nagy igyekezetemben. Teljes megrendültséggel közeledtem felé, a megindultságtól hirtelen a szavamat vesztettem. Átadtam a magam teljes valóját a rám váró eseményeknek, hogy aztán rögtön egy kiábrándító csalódásban legyen részem.
Jézus felém fordulva a következő kérdést tette fel, nem kis döbbenetemre:
– Mit akarsz, mit tegyek veled?
– Hát, köszönöm! Te aztán megéred a pénzed! Hatalmas varázsló, nagy gyógyító! – dohogtam magamban dühösen, mert egyáltalán nem erre számítottam. – Mégis, ugyan mit tehetnél? Itt állok előtted vakon, és megkérdezed, hogy mit akarok tőled, a messze földön híres gyógyítótól? Mégis, vajon mit kérhetne, egy ilyen istenverte szerencsétlen, mint én?
Szinte fuldokoltam a tehetetlen dühtől, hogy megint a hiábavaló bizakodás áldozata lettem, még most sem okultam korábbi kudarcaimból.
Ekkor azonban fura érzés vett erőt rajtam. Ismeretlen melegség járta át egész belsőmet, és az iménti elkeseredettségem helyett hirtelen valami addig nem tapasztalt mámor kerített hatalmába.
Ma már meg tudom mondani, mihez hasonlított ez az érzés. Olyasmi lehetett, mint amikor az ajtó kitárultával fény szökik a sötét szobába. Testemen kívülről hallottam a saját hangomat, amint elcsukló suttogással fohászkodik az előtte álló idegenhez:
– Add, Uram, hogy lássak!
Jézus nem válaszolt azonnal. Fogalmam sem volt már a körülöttem zajló világról, a bámész tömegről. A korábbi meleg érzés forrósággá fokozódott bennem, és az addig engem a külvilágtól elválasztó szürke, áthatolhatatlan fal, mint valami ködoszlop, alig észrevehetően oszladozni kezdett. Szemem égett az ismeretlen világosságtól, de az állókép lassan megmozdult és egyre kivehetőbbnek láttam az alakokat magam előtt. Még elmosódottak voltak ugyan, de pillanatról pillanatra különültek el egymástól, egyre határozottabb körvonalakkal, és amiről eddig fogalmam sem volt, mi lehet valójában, különböző színek tűntek elő. Percek múltával teljesen megváltozott minden, amit eddig az életről tartottam. Fokozatosan kezdtem csak tudatára ébredni annak, ami velem történt. Ekkor mertem először ráemelni a szememet. Leírhatatlan volt a tekintet, amibe belenéztem, az első kép, amit igazán tudatosan láttam, és ami életem végéig belevésődött kitörölhetetlenül az agyamba. Az arc, amelyből a tekintet sugárzott, komoly volt, de valami végtelen, földöntúli jóság áradt belőle. Hang sem jött a számra a meghatottságtól, ő szólt hozzám először:
– Menj, hited meggyógyított!
Bevallom, szavai zavarba ejtettek. Az én hitem az, amely meggyógyított? Való igaz, hogy hozzám sem ért, nem is biztatott, amikor megkérdezte, mit akarok tőle, ígéretet sem tett semmire. De hogy az én hitem? Döbbenten hallgattam, mint aki kigyógyulva a vakságából, most egyszeriben megnémult volna. Közben többen kezdtek el ujjongva hozsannázni köröttem, tapogattak, lapogatták a vállamat és nevetve, kacagva ujjongtak az újabb átélt csoda láttán. Hallottam a szavakat, most már láttam is a hozzájuk tartozó arcokat, de csak álltam ott megbabonázva. Olyannak tűnt a körülöttem örvendező emberek zsivaja, mint a tenger morajlása.
Mire felocsúdtam bénultságomból, Jézus már távolodóban volt tőlem, az újabb csodás gyógyítástól fellelkesült tömeg teljesen elrejtette már a szemem elől. Csak lassan kezdtem el felfogni az új állapotomat. Bármennyire is elcsépelt fordulat, mégsem tudom jobban jellemezni akkori önmagamat, mint hogy azokban a percekben teljesen újjászülettem.
Sokáig bizonytalan voltam benne, nem álom-e ez csupán. Meg is ráztam magam, hogy ha valóban az, múljék mihamarabb el tőlem ez az érzéki csalódás. Kellett kis idő, hogy valóban tudatosodjon bennem gyógyulásom ténye, és az is, hogy ez már így marad, nem egy pillanatnyi vakító mámor csupán. Jézus megszabadított belső börtönömből, amiben mindeddig reménytelenül bezárva éreztem magam, megváltott rabságomból.
– Megváltó! A beígért megváltó! – zakatolt egyre agyamban – És én ennek tanúja lehetek! Hiteles tanúja, hitelesebb tőlem már nem is lehet.
Gyerekkoromban atyám gyakran beszélt nekem Izajás jövendöléséről, nyilván azért, hogy ne veszítsem el bizakodásomat az Istenben, gyógyulásomat illetően.
Ma is fülemben cseng, ahogyan a próféta szavait ismétli: Maga az Isten jön el, hogy szabadulást hozzon nektek. Akkor megnyílik a vakok szeme, s a süketek füle hallani fog. Ugrándozik majd a sánta, mint a szarvas, és a némák nyelve ujjongva ujjong.[2]
Karon ülő gyerekként még szívesen hallgattam a vigasztaló szavakat, kamaszként azonban már üresen kongó, hamis ígéreteknek tartottam őket. Most meg itt állok, élő bizonyságaként a prófécia beteljesülésének. Tanúskodom arról, hogy elérkezett közénk az Isai törzsökéből származó hajtás [3], az Izajás által megénekelt Dávid-utód, hogy megszabadítsa népét szenvedésétől.
Nem emlékszem már, hogyan vetődtem haza. Hosszú órák telhettek el a Jézussal való találkozásom óta, én pedig félig sokkos állapotban kóboroltam a város utcáin, próbálva feldolgozni mindazt, ami velem történt, és felfogni, értelmezni magam számára az addig ismeretlen külvilágot.
Családom, rokonaim már értesültek az eseményről mire hazatértem, gyógyulásom híre megelőzött. Megilletődötten fogadtak mindnyájan, hitetlenkedve követték tisztes távolságból minden mozdulatomat. Látszott, nem tudják hova tenni a történteket. Vajon nem valami ördögi praktika áldozata lettem-e és lettek ezáltal ők is?
A korábban oly fölényes bácsikák és nénék megszeppenve hallgattak, valósággal magukba roskadtan álltak előttem. Most láttam őket színről színre először, noha a hangjukról nem volt nehéz beazonosítanom egyiküket sem. Megindító látvány volt, alig tudtam visszafojtani a könnyeimet.
Sok keserűséget kellett lenyelnem az évek során, rengeteg megaláztatást tőlük és gyerekeiktől árvaságomtól kezdve, most mégis megszántam mindet. Bármilyenek is voltak hozzám, az nem lehet, hogy éppen én zárjam ki őket abból a megtapasztalt kegyelemből, amelynek magam is minden előzetes érdem nélkül lehettem részese.
Teljesen elérzékenyültem elhagyatottságukat látva. Nem érdekeltek már a sérelmeim, az elszenvedett gyötrelmek, mintha mindez nem is velem történt volna meg. Csak annyit éreztem, hogy segítenem kell rajtuk, segíteni őket, hogy ráébredjenek eddigi kaparjkurta életük teljes hiábavalóságára.
Mosolyogva telepedtem le közéjük, és meséltem nekik a Megváltóval való találkozásomról. Nem arról, ahogyan az események történtek, mert azt már előttem részletesen elmondták nekik mások, hanem inkább azokról az érzésekről, amelyeket ez a találkozás belőlem kiváltott.
Nem tudom, mennyit értettek meg ebből. A férfiak zavartan hallgattak, csak Mara néném temette kendőjébe az arcát, amikor észrevettem szemének könnyes csillogását. Áser az orrát piszkálta a bejárat melletti ülőkén, a kisebb gyerekek meg rémülten figyelték néma csendbe burkolózott szüleiket.
Átfutott rajtam, hogy Mara néném szemében a könnyek a kétségbeesés könnyei is lehettek, az aggodalomé, hogy gyógyulásom után vajon mi lesz a sorsa a már örökre magukénak hitt szülői jussomnak. Bizonyára többeknek is megfordult ez a fejében, de szándékosan nem szóltam róla egy szót sem, és ők sem merték ezzel megtörni a csendet.
Akkor is hallgattak, amikor csendben bejelentettem, hogy elmegyek, mert követnem kell az Urat. Új életet adott ő nekem, amely most már nem teljesen a sajátom, és amely ettől kezdve elválaszthatatlanul az övéhez kapcsolódik.
Hogy mit érezhetett Ehud bácsim és háza népe, nem tudhatom. Amennyire markukban tartotta őket a kapzsiság, még bosszankodhattak is akár gyógyulásomon, hiszen egy viszonylag hosszútávon is jól kalkulálható bevételi forrásról kellett így lemondaniuk, de az is lehet, hogy megkönnyebbültek tartásom súlya alóli mentesülésüktől. Rosszul semmiképp sem jártak, a házat nem viszem magammal, pénzzé tételével sem szándékoztam vesződni, itt maradt hát nekik, hogy azt tegyenek vele, amit csak akarnak.
Nem nyújtottam hosszúra a búcsúzást, ők sem marasztaltak erővel, noha különösebb örömet sem lehetett kiolvasni a tekintetükből. Látszott, még időre van szükségük ahhoz, hogy megfelelően feldolgozzák magukban a történteket.
És nekem? Nekem vajon olyan könnyen ment?
Azóta is állandóan a Jézussal való találkozásomon jár az eszem, valamennyi pillanatát felidéztem már ezerszer, mégis minden alkalommal hevesebben kezd verni a szívem és kivétel nélkül mindig borzongás fut át a testemen.
Sokat gondolok az előtte élt életemre is, arra, hogy a végén már mennyire szkeptikusan fogadtam az újabb és újabb csodadoktorok és csodálatos gyógyítók érkezését a városba. Ó, mennyi ilyenről hallottam én már, mennyire unott közönnyel fogadtam az ilyen híradásokat! A Názáretiről ráadásul még azt is suttogták, hogy halottakat is képes visszahozni az életbe. Ez aztán még jobban kiverte a biztosítékot nálam, még hiteltelenebbé tette alakját a szememben. Ezért is nem törtem magam érkezésekor, hogy odajussak a közelébe, ahol szállást vett magának, vagy a térre, ahol Jerikóba érkezése után tanított. Egyszerűen nem bíztam benne, ahogy nem bíztam én már senkiben sem akkorra.
Nem is tudom, hogyan alakul a további életem, ha nem éppen Jeruzsálem felé folytatja az útját, és nem éppen az én szokásos tartózkodási helyem melletti kapun át vezet az útja népes kíséretével a városból. Ma már persze tudom, hogy a Gondviselés intézte így, mert amit a tudatlan istentelenek véletlennek tartanak, az mind az ő műve.
– Hited meggyógyított! – mondta nekem. Nekem, aki bizton állítottam magamról, hogy nem hiszek én már senkiben és semmiben.
Mi lehetett ez mégis?
Azóta, hogy a követője lettem, számtalanszor hallottam tőle, hogy szüntelenül kérnünk kell az Atyát, és meghallgatja könyörgésünket.
– Kérjetek és kaptok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek! Mert aki kér, az kap, aki keres, az talál, és aki zörget, annak ajtót nyitnak – mondta egy alkalommal.[4] Ezek a mondatai nyugodtan szolgálhatnának történetem tanulságául, mint ahogyan a motivációs tréningek alapvető közhelye is az, hogy a reményt soha nem szabad feladnunk, ha eredményt szeretnénk elérni.
Én akkoriban valóban feladtam már minden reményemet. Nem történt volna életemben semmi fordulat, ha ő nem közeledik hozzám. Ha Ő, vagyis az Isten nem szólít meg engem azon a délelőtti órán. Itt állok most, és tudatosodott bennem, hogy a magam erejéből nem lennék semmi sem.
Az én tanulságom ebből az, hogy nem a dolgok megváltozásában kell hinnünk szüntelenül, hanem egyedül Őbenne, aki minden változás kútfeje. Az isteni irgalom abban mutatkozik meg, hogy Ő még akkor is maga felé irányítja a figyelmünket, ha mi magunk elzárkózunk előle. Érdemtelenül is képes részesíteni bennünket szeretetében.
Ez történt velem is akkor, anélkül hogy én ezt akartam vagy bármit tettem volna érte. Az én hitem abban állt csupán, hogy megéreztem ezt a belőle áradó ellenállhatatlan szeretetet, és sokak számára megmagyarázhatatlan viselkedésemmel tanúságot tettem róla az emberek előtt.
– Add uram, hogy lássak! – kiáltottam, de fohászkodásom központjában nem a szemem világossága állt akkor, hanem annak megvallása, hogy hiszek abban, Te vagy az egyetlen, aki képes vagy ezt megtenni velem.
Ha tehát mindenképpen tanulságot kellene levonnom, mert úgy látszik, enélkül egyetlen történet sem úszható meg, azt kellene mondanom, hogy nem a dolgok ilyen vagy olyan bekövetkezésében kell szüntelenül reménykednünk, hanem abban a személyben, aki ura mindennek, ami volt, ami van és ami a jövőben elkövetkezik.
Aztán van itt még valami.
Ha elfogadom a szüleim és környezetem által belém táplált üzenetet arról, hogy próbáljak mindenkor a többiek elvárásának megfelelően cselekedni, hogy kerüljem a feltűnést és ne akarjak sohasem kilógni a sorból, azaz ha akkor az illendőségnek megfelelően viselkedem, és a rendreutasításoknak engedelmeskedve botrányos magatartásommal nem hívom fel magamra a Mester figyelmét, talán mindörökre bezárva maradok kitörhetetlennek hitt világomba.
Most már világosan látom, hogy Jézus pontosan tudta, ki vagyok, és éppen az én példámmal akarta az őt követő tömeg felé tudatosítani üzenetét: Isten és ember között nincs helye a földi előírásoknak és ember és ember között megfogalmazott elvárásoknak.
Dönteni kell, kit választunk: Isten országát, vagy a környező világot. Ha Isten országát, a környező világ elvárásai nem tarthatnak fogva minket. Még akkor se, ha ezzel a világ fiainak soraiban botrányt keltünk.
A későbbiekben vele tartva többször is tanúja lehettem annak, milyen felháborodást képes ő maga okozni fellépésével az emberek között. Cselekedeteivel maga is azt tette egyértelművé, hogy a beletörődés, a meghunyászkodás, az ájtatoskodó képmutatás nem az Isten útja, hanem az embereké, akinek pedig ez a fontos, az az ő elismerésüket keresi.
Megértettem azt is azóta, hogy Jézus a követőit nem passzív hallgatóságnak, hanem cselekvő munkatársaknak hívja el, akiknek tovább kell vinniük az általa megkezdett küldetést.
Ez világosította meg végül bennem az utolsó homályos kérdést is gyógyulásom történetében. Jézus nem ért hozzám, látszólag nem tett velem semmit. Kérdése, hogy mit akarok tőle, arra irányult, hogy én magam mondjam ki, én magam tegyek érte, ne passzív résztvevője legyek saját gyógyulásomnak. Azt akarta tehát, hogy saját magam idézzem elő a gyógyulásomat azáltal, hogy leküzdve korábbi hitetlenségemet és bizalmatlanságomat, megvalljam, mit várok kettőnk találkozásától. Akkor még nem fogtam fel, hogy gyógyulásom saját hitetlenségem leküzdésének volt köszönhető.
– Menj, a hited meggyógyított! – mondta, és én ma már tisztán látom e szavak jelentését.
Kéne a történetem végére valami frappáns befejezés, valami jól hangzó csattanó. Úgy érzem ugyanakkor, hogy nincs az a verbális bravúr, ami akár csak megközelíti e szavak mindenen átható erejét:
– Menj, hited meggyógyított!
Jegyzetek
[1] (Mk 10, 46-52)
[2] (Iz 35, 4b-6a)
[3] (Iz 11,1)
[4] (Mt 7, 7-10)
Illusztráció: C. Bloch
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
