Liszkay Zoltán: A Szentlélek boldog szegényeiről
•
Igen, róluk szól a keresztény Szentírás egyik legfontosabb mondata. Ezzel kezdődik a Hegyi Beszéd Máténál (Mt 5,3), a Hegyi Beszéd pedig a Jó Hír legfőbb hirdetőjének személyes üzenetét hordozza, az Úr Jézus Krisztus legszárnyalóbb tanításait. A Hegyi Beszéd olyan, mint egy ünnepély örömteli fénypontja, amikor fehér madarakat bocsátanak szabadon, röptetnek az égbe.
Nagyon nem mindegy hát, hogyan fordítjuk ezt a valójában teljesen egyértelmű tanítást, és emeljük ki máris: a pontos, szöveghű fordítás a célunk, nem valami tágabb értelmezés, bele- és túlmagyarázás.
Ilyen szándékkal idézzük a görög nyelvű, eredeti mondatot az egyszerűség kedvéért a magyarrá módosított latin betű segítségével. Tehát:
Makarii i ptohi to pnevmati óti avton esztin i vaszilia ton uranon.
Kezdjük a fordítást az egyes szavakkal szépen sorban haladva.
makarii = boldogok
i ptohi = a szegények
to pnevmati = a Lélekért, a Lélek által
óti = mert
avton = övék
esztin = van (nem kell a magyar névszói mondatba)
i vaszilia = az ország (szó szerint a királyság)
i vaszilia ton uranon = a mennyek országa
Egésszé összerakva, magyarossá formálva: Boldogok a Lélek szegényei, mert övék a mennyek országa.
A figyelmes olvasó vagy hallgató máris megkérdezheti: hogy is van ez akkor? Lélek vagy Szentlélek? A címhez képest mi ez a nyilvánvaló eltérés, különbözés itt?
A válasz: az adott nyelvi probléma az egész magyar nyelvű Szentírást végigkíséri. A lényege annyi, hogy a görögben a magyar „lélek” szónak két szó felel meg, a „pnevma” és a „pszichi”, amelyek ugye első látásra és hallásra élesen elkülönülnek egymástól. És különböznek értelmükben is.
A „pnevma” csakis az isteni, a „pszichi”, lásd „pszichiáter”, csakis az emberi lelket jelenti, ezért a görög Szentírásban a „pnevma” gyakran jelzőtlen, bár létezik az „ajo pnevma” = „Szentlélek” kifejezés is, az „ajo”, azaz „szent” jelző el is hagyható, hiánya nem zavarja meg a „pnevma” főnév korrekt értelmezését.
Ha pedig helyesen fordítjuk a „pnevmát”, adódik az egész mondat helyes fordítása is. És így válik világossá az eredeti mondanivaló: a mennyek országába tartó szegények a Szentlélek által, oltalmában, az ő pénzben nem mérhető kincseitől boldogok, nem pedig attól, hogy enyhén szólva enyhén félkegyelműek.
Károli Gáspár, a magyar bibliafordítás máig erős fénnyel világító fárosza kitűnő megoldással szolgál legalábbis írásban a „pnevma” adekvát fordítására. Egyszerűen és nagyszerűen nagy L-lel írja a „Lélek” szót, így fejezi ki az isteni harmadik személy egyediségét. A „Lélek” ezáltal magyarul is magától értetődő természetességgel válik a Szentlelket jelölő, rövidebb szinonimává.
És milyen különös, hogy ez a vidéki magányban alkotó, páratlan és ragyogó szellem éppen ebben a kényes mondatban nem alkalmazza a jól bevált, elegáns és támadhatatlan nyelvi leleményt, adaptációt. A Lelket ebben a mondatban melléknévként emeli át a görögből, pedig ezáltal nem csupán a nagybetű vész el, vele együtt veszíti érvényét a „to” határozott névelő magyar megfelelője is, és a kettős hiány eredménye valami eléggé nyugtalanító, a jelenbe érő bizonytalanság, a jelentés fenyegető átfordulása önnön ellentétébe.
A „lelki szegények” kérdéséhez érkeztünk. Idézzük ilyen formában az egész, nemritkán gúnyos hangsúlyokkal lejáratott mondatot. „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.” A melléknevesített főnév ugyebár kisbetűvel írandó, és az előtte álló névelő se rá vonatkozik, immár a többes számú ”szegények”-et teszi határozottá. A lelki szegénység pedig óhatatlanul a lelki gazdagság ellentétét sugallja, azt az értelmezést, hogy jó bugyutának, ütődöttnek lenni, vagy ami még lejjebb van, kegyetlennek, sivár lelkűnek.
Önáltatás volna tagadni: nem teljesen alaptalan a nyegle kritikusok lelki szegényekkel példálódzó, különböző fokozatban istentelen gúnyolódása. Talán ennél is szomorúbb, amikor a szerencsétlen fordítás csapdájába esett klerikusok dicsérik az együgyűséget.
Erre a jelenségre hívja fel a figyelmet Dr, Varga Zsigmond az Újszövetségi görög-magyar szótár „pnevma” szócikke alatt:
„Különösen sok problémát okozott mindig a ptohi to pnevmati Mt 5,3; Károli fordítása (a gyakran hamis értelmezésben idézgetett) »lelki szegények«. A kérdésben nem ad megoldást az 1975-ös fordítás sem: »Boldogok a szegények lelki értelemben.« (ez is csak az együgyűség finomabb körülírásának hat). A jézusi szó ui. azokról szól, akik lemondanak hamis anyagi és szellemi értékeikről csakis azért, hogy életük pozitív válasz lehessen a Lélek megszólítására és igényére; tehát »szegények a Lélekért«. Ez az a magatartás, melyet a gazdag ifjú nem tudott vállalni.”
Dr. Varga Zsigmond bölcs és pontos, a görög szövegre támaszkodó, hiteles okfejtését továbbgondolva kérdezhetjük meg: vajon lehet véletlen éppen ennek a kulcsfontosságú mondatnak a fordítói kibicsaklása? A nemleges választ erősíti meg a szélesebb körbetekintés. Nem olvashatjuk hüledezés nélkül az idevágó olasz, angol, német, spanyol változatokat: mind-mind a balgaság eléggé nyílt, noha aligha szándékolt dicséretei.
Az egyik, 2010-es német változat így szól: Freuen dürfen sich alle, die nur nich von Gott etwas erwarten und nichts von sich selbst. Magyarul: Csak azok örvendezhetnek, akik már csupán Istentől várnak valamit, saját maguktól meg semmit. Donnerwetter, ez a 16 német szó az 5, azaz öt görög helyén nem fordítás, hanem inkább kínos szómenés, a jézusi tanítások gusztustalan megcsúfolása.
Az egyetlen kivétel a latin, és mégis ott az őshiba forrása. A latin példa ez: „Beati pauperes in spiritu, quoniam ipsorum est regnum coelorum.” A fordítást nem lehet kifogásolni, a kényes szintagma, „pauperes in spiritu” megfelel A Lélek szegényeinek, és hogy hová lett a határozott névelő? A latinban ilyen egyáltalán nem is létezik, hiánya a fordítónak nem róható fel.
Más az olasszal a helyzet, ott már van, illetőleg kéne lennie. Mert egyébként nincs: „Beati i poveri in spirito”, hirdeti az olasz verzió, azaz „boldogok a szegények lélekben”, és ez semmivel se jobb az 1975-ös magyar melléfogásnál. Holott a névelő kitehető volna, a „to” olasz megfelelője: Beati i poveri nello spirito (nello = in + lo egybeolvasztva.) Az „in spirito” megoldás nyilván fordítói túlbuzgóság, a latin, vagyis névelő nélküli forma olaszra erőltetése a rosszul értelmezett pontosság tévképzetében.
A spirito névelő nélkül általában jelent lelket, elvész specifikus jellege. És ez ugyanígy van magyarul. A Lélek névelője fontosabb a nagybetűnél is, „A” Lélek csakis névelővel lényegül át, lesz a Szentlélek jelzőtlen szinonimája. A névelő tehát a megszemélyesítés eszköze, az isteni harmadik személy azonosító partikulája. És éppen ez sikkadt el latin alapon. A következmény: nyelvtani bukfenc, dicshimnusz a boldog bugyutaságról.
És ez a latinból eredő nemzetközi baklövés zavarhatta meg Károli Gáspár különben mindig jól működő éleslátását. Miközben annyit azért mindenképp a „lelki szegények” javára írhatunk, hogy a formulában benne rejtőzik a helyes megoldás, és itt használjuk bátran a szerkezeti analógiát. Városi és vidéki és folyóparti stb. szegényeket mondjunk, és vegyük észre a kínálkozó átalakítást. A városi szegények azonosak a város szegényeivel, a vidéki és folyóparti szegények a vidék és a folyópart szegényei egyben, és a „lelkiek” ugyanúgy a „Lélek” szegényei is.
A 75-ös fordításról ez nem mondható el, úgy rossz, ahogy van, nem lehet rajta semmit alakítani. Legújabban a „boldogok a szegények lélekben” megoldás is felmerült, ez a határozott névelő szerepének ismeretében már helyre tehető. „A Lélekben boldogok a szegények” – és már így egészen más, kis változtatással.
Összegzés: A Nyugat nem túl hosszú felemelkedése történetében mérhetetlen bűnöket követett el Észak- és Dél-Amerika, Afrika és Ázsia, Ausztrália és csatolt részei, valamint a keletibb Európa, ennek keretében pedig a görögség ellen is, és a nemtelen hagyomány egyik eleme a szent, azaz Krisztus-kori görög nyelv lesajnálása. Pedig ezen a nyelven írták a legalább hárommilliárd keresztény Bibliáját is.
A Nyugat a görögséget ignorálva mindmáig a latint részesíti előnyben, noha ezzel paradox mód éppen a latin tradíciót hazudtolja meg.
A Római Birodalom virágzásának az az egyik záloga, hogy a győztes Róma képes volt tanulni legyőzött görög rabszolgáitól, sőt képes volt felnézni rájuk, és őket utánozni a kultúra és civilizáció számos részterületén. Nagy becsben tartották a görög nyelvet is, alapos ismerete nélkül nem létezett komoly karrier, társadalmi felemelkedés.
A görög nyelv fölényét nem vitatta senki, az imperator sem. Egyáltalán nem valami uralkodói hóbort például, hogy Marcus Aurelius császár görög nyelven alkotott („prosz to Granua”, a Garammal szemben), görögül írta meg a ma embere számára is érdekes, bölcs és emelkedett traktátumait.
A helyzet Róma bukásával kezdett változni, az immár birodalmát, anyanyelvi beszélőit vesztett latin vált a középkori Európa egyetlen összekötő kommunikációs médiumává, a görög mindinkább háttérbe szorult. Ezt a sajnálatos jelenséget erősítették a vallás és a történelem sötét eseményei, az 1054-es egyházszakadás, valamint Konstantinápoly szétrablása 1204-ben kereszteseknek csúfolt martalócok által kivitelezve.
A XIX. századra Nietzsche és társai már megpróbálták kétségbe vonni a görögség puszta létezését is, és olyan rágalmakat szórtak rájuk, amelyekkel legfőképpen önmagukat minősítették.
És az Úr Jézus igéje mindig a görögséggel együtt szenvedett és szenved, és erről szól a jelen értekezés is. Annak reményében, hogy a benne foglaltak egyszer mégis meghallgattatnak, és kerülnek vállalkozók, akik hajlandók lesznek belenézni az autentikus, a görög Bibliába is.
Végül még egy megjegyzés: a szerencsétlen fordítás túlnyúlik a kereszténységen. A világklasszis Orhan Pamuk „Benım adım Kırmızı”, „A nevem Piros” című, az Iletişim Kiadónál 1998-ban megjelent, Nobel-díjjal jutalmazott regényének 53. oldalán a következő leírás lepi meg az olvasót: „En çirkin, ve fakir ruhluları da oydu.” „Ő volt a legcsúnyább és lelkileg a legszegényebb is.” A mondatból kikiáltó fonákság nem Orhan Pamuk mulasztása, bűne.
Illusztráció: egy mondat…
Ezek is érdekelhetik!
Uladzimir Nyakljajeu: SZARHÁZI →
Kis dalok a szerelemről →
Pascal Mérigeau: Mikor Angèle egyedül volt, Roger Jouet: A gyűjtő →
