Csokonai 250 (Levélfa, 76.)
•
A régiek mintha gyorsabban értek (és éltek) volna, mint a maiak. Szinte elképzelhetetlen, hogy valaki ma (a mindenféle basic, master és phd fokozat s a tudományos előmenetelhez nélkülözhetetlen pontszámok ellenére is – vagy éppen ezért?) a Csokonaiéhoz fogható műveltséget pár év alatt megszerezni tudná. De ő tudta. És micsodás életművet hagyott hátra ez a közönséges nélkülözésekkel megvert vagy megáldott poéta! Rousseau és a felvilágosodás híve s csalódottságában éppen a mi huszadik-huszonegyedik századunkba kellett reményeit vetnie. Fiatalon is már korszakokat tudhatott a háta mögött s hányféle stílussal és műfajjal barátkozott! Műveinek kiadójában, Szilágyi Ferencben olvasom: „Magasröptű bölcselkedés, megkapó valószerűségű népi életképek, nemes, őszinte szerelem, a világcivilizáció egységének költői-bölcselői átélése s a magyar néphagyomány mohó szenvedélyű fölfedezése s gyűjtése: magyarság és Európa – sőt Ázsia: mind együtt van ebben a nagy költészetben […]”. E sokféleségre, melyből mégis a Csokonai-hang utánozhatatlan egyszerisége árad, próbálnak az alábbi írások feleletet keresni (Lilla életrajzi alakjának és fantáziaképének újabb keletű kérdésköréről, illetve a múlt századi Csokonai-recepció ma is időszerű fölvetéseiről szólván). A sort egy Csokonai-vers költői visszhangja zárja (példájául annak, hogy a tihanyi visszhang elnémulhat ugyan, a költői azonban – akárhogy is élünk és érünk manapság – még mindig eleven).
Suhai Pál, szerkesztő
I. Levélváltás Móser Zoltánnal
2023. november 15.
Kedves Zolikám! Olvastam kiváló Csokonai-tanulmányodat a Napút Online-on (Csokonai és a zene kapcsolatáról). Örülnék, ha új vagy tarsolyodban lévő valamelyik Cs.-esszéd vagy tanulmányod átengednéd, s küldenéd a Levélfa számára. (A határidő november vége.) Válaszodig is köszönettel és barátsággal: Pali
2023. november 17.
Kedves Pali, ezt tudtam kiizzadni. Továbbra is egészséget, és egyfolytában jókedvet kíván: MZoltán
Kedves Zolikám! Dehogy „izzadtad” – hacsak nem ámbrát vagy mósuszt kell képzelnem hozzá. Nagyon is érdekes összeállítást küldtél. Mellékletbe teszem a továbbiakat. Addig is üdv: P.
A múzsák élete nem olyan gyönyörű
„….csak a’ jó Múzsák el ne hagyjanak .”
Nézek a naptárra, ma 2023. november 17-e van, Budapest „születésnapja.” Ugyanis 1873. november 17-én, vagyis ma százötven esztendeje ült össze a fővárosi képviselő-testület, élén Budapest legelső főpolgármesterével, Ráth Károllyal.
De ezen a napon, pontosan 250 évvel ezelőtt született Csokonai Vitéz Mihály. Róla, vele kapcsolatos, máig ható élményem jut eszembe, amely nem is Csokonaival, hanem Dunaalmás temetőjében található Lilla sírkövével kapcsolatos.
Vajda Julianna (Lilla) és első férje síremléke Dunaalmáson
Valahol olvastam, hogy ott van eltemetve, ezért felkerestem a falu temetőjét, ám arra nem számítottam, hogy máig tartó hatással lesz rám ez a két kép, amit jó 30 évvel ezelőtt ott készítettem. Ennek oka, hogy egymás mellett fekszik a feleség és – ezt nem tudtam – az első férj. (Lilla sírkövét a második férj állíttatta, aki a Múzsa nevét vésette felülre.) Nem annyira az zavart meg és gondolkodtatott el, amit láttam, még csak az sem, ami olvasható kőbe vésve, hanem ami mögötte van. Amit oda kell – lehet? szabad ?– képzelnünk.
De ki is volt Lilla? (Több mint érettségi tétel!) Csokonai kortársa és életrajzírója, Domby Márton ezt a választ adja: „Ezt bizonyosan kérdeni fogja minden, ki azt fogja kérdezni: ki volt Csokonai? Lilla tehát egy becsületes komáromi kereskedő Vajda Péter Úrnak leánya, most pedig Komárom mellett egy becsületes almási kereskedő Lévai Úrnak hitvese… Nekem volt szerencsém 1806-ban és 1808-ban nála lenni. Ő derék termetű, kinyílt homlokú s szívű, kellemetes vonzó ábrázatú, szőke, s meglehetősen magas. De már akkor gráciáiból melyekkel Csokonait megigézni hatalmas volt, sokat vesztett.”
1798 márciusában (ekkor Csokonai Nagyvázsonyban, Édes Gergelynél, lelkész és költő barátjánál tartózkodik), Lilla megházasodik és Dunaalmáson telepszik le. Ferenczy Miklóstól tudjuk – aki a helyi Csokonai emlékek felkutatója, gondozója és lelkes híve volt, s mint körzeti orvos több könyvet is írt Lilláról –, hogy férje halála után (az általa állított sírkövön ott áll az 1840-es dátum, s az is, élt 76 évet), négy év özvegység következett. Másodszor Végh Mihály, hetényi református espereshez ment férjhez, s 1855. február 15-én halt meg. Azt olvastam Ferenczynél, bár ez nekem túl romantikus, hogy „a halott asszony mellett nem találtak mást, mint Csokonai búcsúlevelét, melyet haláláig megőrzött, a Lilla dalok első példányát, valamint imádságos könyvét.”
Csokonai 1797-ben többször is hosszan időzött Bicskén, a volt iskolatársánál. Innen ment Komáromba, ahol egy csizmadia mester házánál, akinek felesége költő volt, megismerkedett Vajda Juliannával. Innen aztán Bicskére jött aztán vissza, és innen írta első szerelmes levelét Lillának. (Ugye milyen ismerős ez, hány más költővel kapcsolatban ez a történet pont így, megismétlődött.) Mindezt azért kellett elmondanom, mert mi Bicskén több mint harminc évig éltünk, és ott nem is egyszer próbáltam felidézni az ifjú Csokonai képét. De Lillát is látni véltem, aki talán olyan szép volt, mint azon az 1825-ös, ismert festményen látni. De nekem Dunaalmáson egy megfáradt, idős matróna arca jelent meg, aki egész életében felejteni és végre megnyugodni akart. Ez csak 78 éves korában sikerült. Ha valahol és valakire biztosan érvényes a „nyugodjék békében” felirat és kívánság, az Lillára biztosan igaz.
2023. november 17.
Kedves Zolikám! Itt folytatom. Nagyon is érdekes összeállítást küldtél. Hanem az asszonysors – ugyancsak mostoha. Nem elég, hogy szegény Lillának kétszer is férjhez kellett mennie, újabban a szakirodalom még meg is tagadja neve, e név „anyakönyvi”, értsd életrajzi indíttatását. Csokonai irodalmi mintákat követett átvételével (először talán Kleist Tavaszának magyarításakor) – lehet, hogy Kazinczytól is „lopta” (az ő Orpheus folyóiratának első, 1790. februári számában szerepel ilyen néven egy olaszból fordított vers hősnője), s persze Vajda Julianna sem használta e nevet Csokonai 1797-es feltűnéséig. Valóban romantikus ráfogás lehet a Ferenczy Miklós terjesztette legenda.
Egyébként itt egy mai-közelmúltbeli irodalmi lépésváltás következményével és eredményével állunk szemben: az életrajzi indíttatású magyarázatok hitelének leáldozásával s helyükben egy autochton felfogás érvényesülésével, mely az irodalmon belüli mozgásoknak szenteli figyelmét. Az újabb Zrínyi-szakirodalom is így – a Syrena-kötet verseinek sorrendjét pl. ma már nem életrajzi hipotézisek, hanem a kötetkompozícióból következő logika magyarázza. (Lásd pl. Bene Sándor: Adriai tengernek Syrenaia Groff Zrini Miklos – a kötetkompozíció, Irodalmi Magazin, 2014/4; de Zrínyi művének erre az alapra épített szövegkiadásával is rendelkezünk ma már – mit ad Isten, SP tollából: Tollal és kézzel. Zrínyi Miklós költői és prózai művei, Balassi, 2020.)
Visszatérve Csokonaira és Lillájára, Fülöp Dorottya tanulmányában (Kedv, remények, Lillák. Egy mikrofilológiai azonosítás tétjei, Irodalomtörténeti Közlemények, 2022. január) e témáról még (már!) a következőket olvashatom: „Az az életrajzi olvasatok felől zavarba ejtő furcsaság, miszerint Csokonai a Lilla-ciklus formálódásának idején is írt Rózsi, illetve Euridiké nevére verset, lehet, azt jelzi, hogy egyszerűen kísérletezett, kereste a kötethez leginkább illő női nevet, hiszen a Rózsi-versek ciklusba rendezésével korábban is próbálkozott, az Euridiké névnek pedig nagyon erőteljes szimbolikus töltete lehetett volna egy verseskötetben. A végső választás egy tudatos koncepció érvényesítésére vall, amelyben a név mint költői eszköz érvényesül. A Lilla név kötetbe illesztésének poétikai tétje van, hiszen használatával Csokonai egyértelműen pozícionálta a művét az európai irodalom áramlatain belül. Mindez nem zárja ki a hús-vér személy iránt érzett szerelmet, sem a Vajda Julianna-szerelem létezését, mindössze azt sejteti, hogy nem biztos, hogy egy nő, és nem biztos, hogy kizárólag Vajda Julianna [olvasatomban: nem biztos, hogy egy nő, kizárólag Vajda Julianna] van a versek hátterében, hiszen minden alárendelődik egy olyan koncepciónak, amely szerves része kíván lenni az európai irodalomnak. Ez pedig csak megerősíti mindazt, amit Szilágyi Márton a források részletes feltárásával mutatott ki monográfiájában [A költő mint társadalmi jelenség, Ráció, 2014)]: a Csokonaival való megismerkedés idejéből nincs olyan fennmaradt szöveg, amelyben Vajda Julianna a Lilla nevet alkalmazta volna magára. Tehát a »Lilla név Csokonai poétikai eszközeként használtatik inkább, elsősorban a Lilla-kötetben, s Vajda Julianna majd innen veheti át időskorában saját neveként«”.
S hogy ne legyenek kétségeink a Lilla név használatának minéműségét illetően, a tanulmány írója később még hozzáteszi: „Vajda Julianna lehet Lilla, de nem azonos Lillával. Ebből a szempontból tartom érdekesnek a hozzá írott utolsó levelet (legyen bár misszilis vagy fiktív), amelyben Csokonai mindkét nevet használja: a levél elején még következetesen Lillának szólítja kedvesét, és felhasználja a trubadúrköltészetből eredő toposzt, az egyszerre »Angyalként« és »Kegyetlen« zsarnokként látott nő alakját, majd az utolsó két bekezdésben Juliánnámnak és Juliskámnak szólítja hölgyét [Csokonai Vitéz Mihály Vajda Juliannának, Mocsa, 1798. március 18.]. Úgy tűnik, mintha a szerelmi történet legperdöntőbb mozzanatát rögzítő levélben megtörténne az átlényegülés, a Lilla-szerepből való kilépés: Julianna vagy feleség lesz, vagy végleg másé lesz, de a korábbi Lilla-szerepet már nem töltheti be. Ennek a típusú szerepváltásnak a jelzése már az előző levélben is megtörtént: »Nem Lilla vagy te többé, oh életemnek angyala! nem az a Lilla a kiben én boldogságomat reménylettem.« [Csokonai Vitéz Mihály Vajda Juliannának, Komárom, 1798. március 12.]”
Szegény boldogtalan Vajda Julianna – ahogy Te is írod, Zolikám: „A múzsák élete nem olyan gyönyörű!”
Hát még a költőké! De múzsáikat legalább megemlegetik, mint ahogy ezt itt mi is tettük. Köszönet elszánásodért és gondolatébresztő írásodért. Találkozunk a Levélfán! Addig is barátsággal: Pali
II. A Merhán Orsolyával váltott levelek
2023. november 18.
Kedves Orsolya! Küldök egy képet, amelyről kitetszik, hogy az Ön papája, Miklós és én is Csehimindszenten „gyakorlatoztunk”, ha jól emlékszem, 1967-ben. Végzős bölcsészként nyári pedagógiai gyakorlaton. (A kép felső sorában jobbról balra Csűrös – akkor még Merhán –, Tárnok és Suhai.) Aztán egy nagy ugrással, Miklós Kálnoky-monográfiája [Pokoljárás és bohóctréfa, Magvető, 1988] után felújítottuk kapcsolatunkat, melyből – szellemi téren – két Csűrös-recenzió született, előbb SP Kísértetek kora c. verseskötetéről (Kortárs, 2007/9.), majd Bábeli adományok c. esszékötetéről (Agria, 2012. nyár), illetve részemről ugyanebben a kötetben, később Bábeli adottságok c. kötetemben Miklóshoz írt leveleim. Ettől kezdve időnként „összejártunk”, előbb nálam, majd megbetegedése után – Anikó asszisztenciája mellett – nála (Maguknál) találkoztunk.
Most, kedves Orsolya, a Napút Online egyik szerkesztőjeként keresem Önt, s a Csokonai 250 alkalmából Miklós Csokonai-írásaira vadászom. Egyről biztosan tudok: Az élő Csokonai, Bertók László: Így élt Csokonai Vitéz Mihály c. kötetének recenziója (Jelenkor, 1973. 12. sz.). Ezt szívesen föltenném a Levélfára, de ha tud Miklós más ilyen témájú írásáról, esetleg ezek közül is választanék. Kérem szíves hozzájárulását, illetve a velük kapcsolatos tájékoztatást (ha tud ilyenekről). Válaszáig is köszönettel és üdvözlettel: Pál
Ui.: Mi ketten, emlékezetem szerint, nem találkoztunk, bár Önről időnként hallottam egy-egy kósza hírt.
2023. december 2.
Kedves Pál! Telefonos megbeszélésünk alapján most megerősítem, hogy természetesen nagy örömünkre szolgál, ha Édesapám írása bekerül a kötetbe. Én nem tudok más ilyen írásáról. úgyhogy ebben nem tudok segíteni.
A kedves fényképet köszönöm szépen, meg fogom Édesanyámnak is mutatni.
Mindent köszönünk, és nagyon jó munkát kívánunk! Üdvözlettel: Merhán Orsolya
A csehimindszenti „csapat”
Csűrös Miklós: Az élő Csokonai
Bertók László: Így élt Csokonai Vitéz Mihály
Költőinket bensőséges szeretet fűzi Csokonaihoz; számos kiváló magyar lírikus vallott személyiségének és művének nem szűnő varázsáról versben, esszében, de tudós tanulmányban is. Sokan remélik Takáts Gyulával, hogy róla szólván „talán sikerül pár lépéssel közelebb jutni a magyar költészet lelkéhez”. Gondolatébresztőnek bizonyult hányatott, remény és csalatkozás hullámain bukdosó élete is; a korát megelőző, magányra és magaláztatásra ítéltetett zseni annál inkább válhatott a költősors szimbólumává, mivel tudatában volt helyzete képtelenségének, nemcsak élte, hanem értelmezte is a méltatlan korban küszködő művész egzisztenciájának tragikumát.
Jól választott tehát a Móra Könyvkiadó, amikor a 200 éve született Csokonai ifjúságnak szánt életrajzát költővel: Bertók Lászlóval íratta meg. A biográfus érzékenysége és beleélőképessége, érzelmi kapcsolódása hőséhez persze nem az életrajzírás kötelező szabályait helyettesítve, hanem azokat kiegészítve és az ábrázolás hatását fokozva érvényesült Bertók könyvében. Adatai pontosak, értelmezései vagy feltételezései egybevágnak irodalomtörténet-írásunk korszerű eredményeivel. A Róza-szerelem problémájától a kollégiumi kicsapatáson keresztül Csokonai somogyi tartózkodásáig mindazokat a kérdéseket, amelyek kapcsán az utóbbi évtizedek kutatásai módosították a hagyományos képet, a legújabban föltárt tényanyaggal összhangban tárgyalja. Nagy biztonsággal válogat a korabeli élet apró részleteit is felidéző és a fiatal olvasókhoz közel hozó dokumentumokból. Debrecen, Komárom vagy Csurgó 18. század végi állapotai, a kollégiumi viszonyok és az akkori iskolarendszer, a somogyi kastélyokban és a szegényebb barátok hajlékaiban folytatott élet képei egyaránt érzékletes ábrázolásban, találó idézetekben és jól megválasztott illusztrációkon elevenednek meg a könyv lapjain. Rokonszenvesen rejtett, de következetes pedagógiai törekvés érződik a Csokonai költészetéből idézett szemelvények válogatásában is. Bertók a „teljes” Csokonai bemutatását tűzi ki célul, „nemcsak mint a magyar felvilágosodás legnagyobb költőjét, hanem mint tréfacsináló diákot, mint a Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz vidám szerzőjét, mint a szerelmében, kortársaiban csalódott, beteg embert” akarja megszerettetni a költőt. A tananyagból és minden antológiából ismert versek részletein kívül külön öröm olyan citátumokkal találkozni, mint pl. a Csokonai és Pálóczi Horváth közötti verses levélváltásból valók, a Visszajövetel az Alföldről, a Dr. Földi sírhalma felett, A szélhez, A pillangóhoz remek sorai. Mindezek alapján nem jogtalan a könyvben egy nagy költő korát, életét, művét, kapcsolatait sokoldalúan bemutató, jól szerkesztett breviáriumot látni, amelyet az érdeklődő diákon kívül a felnőtt olvasó is haszonnal forgathat.
Bertók megközelítése – mint jeleztük – abban különbözik a legtöbb hasonló szakmai és didaktikai követelményeket egyeztető összefoglalástól, hogy kifinomult érzékenységgel éli bele magát nagy elődje mindenkori szituációjába, s ez a sorsérzékenység, a személyes azonosulás képessége olykor megindító közelségbe hozza a kétszáz éve született költőt. A meghurcolt, visszhangra hiába váró, megalázó helyzetekbe kényszerülő s olykor esendőnek bizonyuló Csokonait ábrázolva egyetlen percre sem téveszti szem elől, hogy „korának egyik legmodernebb emberét és legnagyobb magyar költőjét” indulataiban és önérzetében is külön mértékkel kell mérnünk. Az első, kevésbé súlyos debreceni ítélet sérelmei mindjárt megfelelő megvilágításba kerülnek, ha a költői pályakezdés sikereitől joggal mámoros Csokonai szubjektivitásával látjuk őket: „Mélyen sérti önérzetét, hogy »nyilvános gúny tárgyává« tették tyúklopásnál kisebb vétségek miatt. Őt, aki éppen ezekben a napokban adta hírül a Magyar Hírmondóban húsz művének közeli megjelenését. Aki megírta már nagy gondolati verseit, Az estvét és Konstancinápolyt.” Az irodalmi életet nem ismerő fiataloknak kevés fogalmuk lehet arról a szinte érzéki örömről, amelyet egy-egy kötet megjelenése, a nyomdából kikerült friss példányok megérintése a szerzőnek okoz. Bertók néhány mondatban, lefegyverző egyszerűséggel teszi magától értetődővé ezt az érzést, amelyet Csokonainál a halállal való „versenyfutás” tragikuma felhőzött be: „A korszak legnagyobb költője a barátja által letett kölcsönsüvegben, három forinttal útnak indul, hogy az első magyar komikus eposzt, műveinek második »tsomóját« lássa. Mit számít, hogy beteg, hogy köhécsel? A győzelem a fontos.” Az iskolai oktatásban, sőt az irodalomtörténet-írásban is gyakran okoz nehézséget a magánélet és a politikai-közéleti valamint az irodalmi tevékenység összekapcsolása, szerves egységben tárgyalása. A Lilla-szerelemről szóló elegáns s egyszersmind pszichológiai éleslátásról tanúskodó fejezetben Bertók rendkívül szemléletesen mutatja meg, hogy kelti föl egy privát érzelemből fakadó jó közérzet és buzgalom a művészi és közéleti aktivitás vágyát. „Újra politizál” – írja pl. a Lilláért „hadakozó” Csokonai 1797. őszi terveiről, kitörési kísérleteiről. – „S milyen nyílt szívvel és széles látókörrel. (…) Egy szót sem ejt arról, hogy meg akar nősülni, s ahhoz kell a segítség. Nem, ő az elesett nemzetet akarja felemelni. (…) Mintha a szerelem lángja a hazafiúi lángot is táplálná.” S hogy a „vak remény” e pillanatának ismertetését mindjárt a csalódás és vigasztalanság egyik mélypontjáéval szembesítsük, a sok kínálkozó példa közül hadd utaljunk a betyárokkal való találkozás jelenetére a szentai erdőben, amelyet Bertók Gaál Lászlót idézve ismertet, majd így kommentál: „Csokonai irigyen néz a betyárok után. Függetlenek, szabadok, a természetben élnek.” A költőben élő keserű nosztalgiáknak ez a felismerése pontosan egybevág a Csokonai szabadság-eszménye átalakulásáról szóló tömör és megindító magyarázattal. „Nem kell nekem a politikai szabadság, nincs is szükségem reá. (…) Nem kívánok egyebet, hanem hogy testemet ne bántsák, ne akadályoztassanak annak szükségeinek megelégítésében”. – idézi Csokonai szavait, így jellemezve a nyilatkozat lelki tartalmát: „Micsoda lemondás bujkál e sorokban! Az ifjúi nagy álmokból egyetlenegy maradt meg, a személyes szabadság és függetlenség álma.”
Miután Csokonai szabadság-vágyáról – mint jelleme egyik legfontosabb vonásáról – már előbb is többször esett szó, ez a motívum láncolatosan újra meg újra fölbukkanva mintegy az életrajz belső logikájának kifejezőjévé lesz. Természetesen nem önmagában; a vezérmotívumokat kiemelő szerkesztésre, azonos törekvések-jelenségek más-más időben vagy összefüggésben való ismételt tárgyalására egyéb példák is akadnak, azt is bizonyítván, hogy Bertók az életrajz adatai mögött érezni és sejtetni képes a „mitológiát”, a változó epizódokat azonos sors részeként elrendező törvényszerűséget. Ilyen visszatérő momentumként kap nyomatékot Csokonai áhítozása az anyagi biztonság, a sajátkezűleg művelhető föld után, a Ferenc császárhoz intézett 1796. évi kérvénytől élete végéig, amikor egy Debrecen környéki legelőből kívánt meg „száz ölnyi rádiusszal bekeríthető” darabot; s így bontakozik ki előttünk egy javíthatatlan idealista „tervhalmozó” képe, aki Debrecen, majd Sárospatak után még mérnöki stúdiumokra is mer gondolni, akit újra meg újra megkísért a „pesti poéta” életformájának sejtelme és vágya, aki ismétlődő erőfeszítéseket tesz a lapalapításra, és sziszifuszi munkával gyűjti anyagát a végül sohasem elkészülő eposzhoz…
Bertók az írói életrajz műfajának egyik sajátos lehetőségét valósítja meg, figyelme a személyiség pszichológiájára és az életpálya individuális történetére koncentrálódik. Ez a jellegzetesség nemcsak erényeit magyarázza, hanem némely kérdések elnagyolását vagy éppen mellőzését is érthetővé teszi. Elképzelhető pl. egy olyan koncepció, amely több figyelmet szentel az általános irodalom- és művelődéstörténeti háttérnek, a Csokonait ért szellemi hatásoknak, zenei műveltségének, műfordításainak, kulturális környezetének stb. Kotzebue, s még inkább Herder, Mozart neve, a klasszicizmus fogalma s a romantikával való megütközésének jelzése bizonyára helyet kapott volna egy így felfogott Csokonai-biográfiában. (Ide kívánkozik egy apró pontatlanság helyesbítése is: A magyar verscsinálásról közönségesen c. tanulmány aligha nevezhető „elsőnek a maga nemében”, hiszen Földi verstani értekezései nemcsak időben előzték meg, hanem közvetlenül inspirálták Csokonaiét.) A felvilágosodás és a francia forradalom problémáival, Csokonai világképére tett hatásával foglalkozó részletek – úgy tűnik – nem elég életszerűek és konkrétak ahhoz, hogy a tankönyvek régi eredetű szkémáit kiszorítsák és a politika-történetet a fiatal olvasók valódi, a kort és irodalmát megérteni segítő élményévé tegyék. Részben innen eredhet Bertók koncepciójának az a vonása, hogy Csokonai 1795 után ideológiai és művészi megingásaiban csak a mecénásai kedvét kereső, az idő rostájára számítva tudatos kompromisszumokra is képes költő mimikrijét látja, és a felvilágosodáshoz való hűségét lényegében töretlennek mutatja. E felfogás jegyében a nemesi világnézet hatását tükröző versek eleve kívül esnek érdeklődésén, pedig ezek legjobbjai – éppen esztétikai-poétikai értékeik révén – Csokonai világnézeti válságára figyelmeztetnek, s azt a hipotézist valószínűsítik, hogy nemcsak ihlet nélküli szerepjátszás vezette költőnket forradalmi eszményei részleges visszavonásakor.
A kötetet személyes hangú epilógus zárja, amelyben Bertók, a csurgói Csokonai Vitéz Mihály Gimnázium egykori tanulója e nevezetes iskola máig eleven Csokonai-kultuszára s a húsz évvel ezelőtti kettős évforduló („az iskola alapításának százhatvanadik, a névadó költő-tanár születésének száznyolcvanadik évfordulója”) méltó megünneplésére emlékezik. Az önképzőköri és az oktatói munkát oly komolyan vevő Csokonai életrajza végén igen stílszerűnek érezzük a nevezetes magyar-órák és szakköri foglalkozások felidézését, valamint Bertók Csokonai él c. diákköri verse részletének beiktatását. E lelkes hangulatú, Csokonai vágyainak megvalósulásáról szóló és A reményhez ritmikáját követő vers („Itt Somogyországban / Virul az a táj, / Ahol bunyik élt csak, / Tolvaj vagy betyár…”) Bertók azóta megérett és egyre súlyosabbá váló lírájától kapja meg visszamenőleg a jelentőségét – nem utolsósorban Csokonai c. versétől, amely visszafojtott indulatával, fenyegető kérdőmondataival, a Csokonaiéban megtestesülő költő-sors modern és személyes vonatkozásainak hangsúlyozásával a fontos évfordulóra írott költői művek legjavához tartozik.
Jelenkor, 1973. 12.
III. Levélváltás Ágh Istvánnal
2023. november 14.
Kedves Pista! Olvasom Fikuszodat, Leanderedet „tíz cserepet öntöző földműves” – újabban rólad ennyit tudhatok, talán ezért is gondolok gyakran rád. Most éppen Apokrifákjaidra. Versei közül a Csokonai Vitéz Mihály: Feredés címűt szeretném a Levélfára kérni. Keresgéltem verseid között, s akadtam még valamire, a Discus herniára. Ez már nem Csokonai ugyan, de olvasóként ugyancsak megérintett. Hat hónapoddal szemben nekem kilenc hónapomba került a diagnózis. Ezt a verset, meg ne ijedj, már nem kérem a Levélfára, egyelőre nem. A Feredés engedélyének viszont nagyon örülnék – ha gépiratot tudnál küldeni, annak külön. (De ha nem megy, akkor is megoldom valahogy – majd csak megszán valamely jótétlélek a gépeléssel.) Válaszodig is köszönettel, jókívánatokkal és barátsággal: Pali
2023. december 3.
Kedves Pali! Jutka [felesége, Széles Judit textilművész] albuma miatt annyi a dolgom, hogy nem találok ki belőle. Azért is késtem. Köszönöm Csokonai-válogatásodat. 2005 után van másolatom, mióta számítógépem. Így a Feredést nem, legföljebb a Discus hernia-t tudom elküldeni. Minden jót!
Ágh Pista
Ágh István: Apokrifák
Csokonai Vitéz Mihály: Feredés
Magánosság hajlékában
Elmélkedve száll a füst,
Pipám bagóparazsában
Kelt ki, s bejárná az űrt,
Ablakról darázs csóvája
Fordul, könyvre kúszik, mintha
Megfejtené a betűt.
Benti szellőn kék tekergő,
Omló, foszló, csavaros,
Mennyezeti bárányfelhő,
Pipámat eloltom most,
Lógok a húsfüstölőben,
Elállok, s amire nőttem,
Már öreges állapot.
Oh, ti drága gyermekcsínyek,
Be messzire estetek!
Üres sírgödörből nézek
Fölibém állott szüzet,
Bugyogócska nincsen rajta,
Innen szoknya nem takarja,
Mit szorongván rejteget.
Fehér ölben prémes állat,
Szunyókáló szelíd nyest,
Megmozdul téli álmában,
Fölébred, ha tavasz lesz,
Vajh, kicsoda szólongatja,
Babusgatja, tapogatja,
Kemény vámot ki ad s vesz?
Most már azt se tudom, hol van
Az egyszeri Ilonka,
Erzsike is asszonysorban,
Kölkét egzecírozza,
Gondol-e a bürök magas
Rejtekére, ahol a gaz
Keserű szaga, combja.
Jaj, legalsó meztelenség!
Nem sikerül, ami jó,
Csupasz, mint két tökösveréb
És alig konfirmáló,
Két kíváncsi gerjedelem,
Valaki jár a kerteken,
Félig ember, félig ló.
S Mária? kit az oskola
Sárga falához nyomok,
Tűz a mejje, tűz tompora
S bírhatatlan éget ott,
Rásülök a nagykabátban,
Olvad a hó, buja lázam-
Tól cipőmön elcsorog.
Nincs a paráznának nyugta,
Föltámad a temető,
Kuvikolva, huhotolva
Száll tíz vászonlepedő,
Ahogy holtak lelke csapkod,
Ugyan irigy, vad suhancok,
Erre én, amarra Ő.
Oka pedig mindezeknek
Feredőzős látomás,
Istenhez közel lehessek,
Másztam volna kőrisfát,
Jó magasra az akácos
Bozótosból nőtt a házhoz,
Mohás cserepet piszkált.
De én ingó tetejébe
Azon túl nem jutottam,
Petrós lámpa bűvkörében
Legalul csimpaszkodtam,
Onnan ámultam az ablak
Mögé, mezítelen alak
Sáppadt, kezében szappan.
Ráborult a lavoirra,
Kontyát széjjel bontotta,
Fölhúzódzkodott a lába,
Térdét keble cukorja
Süvegelte, hullott a hab,
Miként az első hó szakad
Vagy tolladzik fosztóka.
Megbénultam, oly ijedten
Szomjúhoztam, ki ott volt
Kiskonyhánkban, fámmal szemben,
Sohase látott völgy s domb,
Azóta pokoltűz éget,
Mert e hatalmas bőséget
Meglestem, ki anyám volt.
Illusztráció: Levélfa, 76. („bronzplasztikus láttató”)
Ezek is érdekelhetik!
„Bábeli” barangolások. Báthori Csaba és Suhai Pál levélváltása (Levélfa, 83.) →
»A mi Lóri bátyánk!« Angol nyelvű esszékötet Kabdebó Lóránt emlékére (Levélfa, 82.) →
Rilke-fordítások zarándokútján (Levélfa, 81.) →
