Berecz Ágnes Gabriella karácsonyi összeállítása II. rész
„Az ünnep azé, aki vár”
(Szabó T. Anna)
Tartalom:
Fáy Ferenc: Karácsonyi üzenet (1980.)
Csukás István: Karácsonyi dal
Kemény István: Éjjel a nyájaknál
Tamási Orosz János: Míg a cukrot hommage à
Grecsó Krisztián: Nagymama karácsonyra
Szabó T. Anna: Az ünnep azé, aki várja
Ágoston-Papp Mónika keramikusművész alkotása
Fáy Ferenc
Karácsonyi üzenet (1980)
A földön, ahol valaha az ellenedre rendelt légiók gyülekeztek, s ahol már csak emlékük rozsdás csontjait fordítják fényre az ekék, ma halottak százai feküsznek a rájuk omlott házfalak alatt. Hajolj haláluk fölé, mert a fájdalom omladékán nem hallatszik át a karácsonyi zsoltár.
Hajolj idők – szétzúzta életünk fölé, s hallgasd bordáink börtönében a Téged kiáltó Ádvent szívverését.
Egyek vagyunk a bűnben. De egyek vagyunk gyenge hitünkben is. Olyan mindegy Uram, hogy valaki Budapesten, vagy Torontóban, Pécsett, vagy Sydneyben, Kiskunlacházán, vagy Párizsban húzódik is magánya tüskéi közé. A sündisznóállásba menekült lélek örök kötelme: a hit és a védekezés. Tihanyban, Bián, vagy Debrecenben épp úgy hazátlanná válhat valaki, mint az idegen gyepükre vert, idegen egek alatt élő menekült. Az elsőszülöttek vére mindenütt egyazon vér a falakon! S a heródesi kardot forgató zsoldosok keze nem ismer népeket és határokat.
És mégis, e gyerek-váró világ zajában, az adok-veszek alkudozás zsibárusai között, bennünk, hazátlan magyarokban hatványozott rémülettel és szenvedéssel fájnak ezek a csillag-váró éjszakák. Kihez menekülhetünk, ha nem a Te megváltó életedhez, Uram. Hiszen: „Megcsúfolták, megköpődték, / ami bennünk szép volt, / kilencfelé hasogatták, / ami rajta ép volt; / tépett testünket megtaposták, / ragadozók ragadozzák / édes-kevesünket, / koporsónkat faragdálják, / eléd sírjuk magyar árvák / a mi keservünket! / Idegenek megnevetik / drága magyar szónkat, / idegentől kéregetjük /kenyerünket, sónkat. / Magyar kezek szántogatnak, / régi rögön új uraknak, / néped hegye-völgyén. / Más arat, hol mi vetettünk:/ jövevények, szolgák lettünk / úrapáink földjén.”/
Ó, Te piciny, parányi ember, a világ gonoszságának istállóiban. Te menekült. Te be-nem fogadott. Te minden kéz kilökte nyomorúság. Te már tudod, hogy ellenedre cseperedik a két-ágú halál cédrusa, a „Feszítsd meg!” iszonyú ordítása. E pásztortalan éjszakák hidegébe lökött, bölcsek-nélküli világ egei alatt, dideregve bújnak egymáshoz a fák, virágok deres takarói alá menekül a hit… és száll a gyávaság védő sövénye mögött elkiáltott péteri tagadás: „Nem ismerem ezt az embert!”
Mi csak a pénzt ismerjük Uram, és az Üzletet. A júdási árulást ismerjük és juhaink húsát, melyet alázatos hízelgéssel tesszük a ránk vadászó zsoldosok asztalára. Mi csak korunk bölcseit és királyait ismerjük, Uram, kik tömjénjükkel és mirhájukkal, vodka-gőzös csillagok fényét követve alkudoznak a halál (bombává egyszerűsített) pallosai alatt, elsőszülötteink életére. Mi csak a fényt ismerjük és a csillogást: kivilágított városok, csak nekünk-fénylő falvak fényeit! A bohóccá csúfolt csalás vattaszakállas Mikulásait, kik nem Téged hirdetnek, csupán az Üzletet, csupán a Hasznot!
Hát, érdemes miértünk ezerkilencszányolcvanadszor is megszületned Uram?
És mégis… játszd végig bennünk ezt a karácsonyi játékot. Ne minket nézz árulókat és hitetleneket, Barabást és Halált-kiáltókat. Nézd azokat, akiket ma kincsek, bárányok és napkeleti-drágaságok helyett teszünk a lábaid elé. – Nézd a mi elsőszülöttjeinket, a heródesi bosszú, lassan már negyedszázada, halott gyerekeit, a magyar Ádvent megcsúfoltjait, kiknek száján, talán még a tej melegével csordul le az Ady Endre-i hit:
„Tegnap harangoztak, / holnap harangoznak, / holnapután az angyalok / gyémánt havat hoznak / / Szeretném az Istent / nagyosan dicsérni, / de én még kisfiú vagyok, / csak most kezdek élni. / (…) /Én is mennék, mennék, / énekelni mennék, / nagyok között kis Jézusért / minden szépet tennék. / / Új csizmám a sárban / százszor bepiszkolnám, / Csak az Úrnak szerelmemet / szépen igazolnám .”
Ó, hogy’ szerettek volna élni Uram! Hogy’ gyülekeztek, hogy’ tülekedtek a szabadság zászlai körül, a megváltó csillag fényében! S még hitük roncsát, csontjaik porát is szétszórta a rájuk vadászó bosszú. Csupán mi hordjuk, mi rejtegetjük őket. Fogadd el véres testüket, emlékük oszló maradékát… az Októberi-álmok sebeit… faluk könnyét… térdre hullt házak, omló tűzfalak kiáltó szenvedését. Itt élnek ujjaink között… kilépnek szemeinkből. Iszonyú, vádló hallgatásuk zsoltáraitól hangos az éjszaka… s szemük kiszáradt ürege a Hozzád vezérlő Csillag.
Fogadd el őket Uram. Értük szüless meg bennünk, ezen a szomorú magyar Karácsonyon.
Csukás István
Karácsonyi dal
Faggyúszagával felém leng
újra a karácsonyi gally,
sztaniol cincog s a lélek
lepedőnyi szárnyaival
fölrepül a mennyezetig,
villanykörte a glória –
ahonnan leereszkedik
darócban az Isten Fia…
Égbe röpítő, együgyű
varázs, szalma-bélelt jászol:
téli Nap, a nehéz begyű,
havas nádtetőkön gázol.
s apám vígan az udvaron
karácsonyfatalpat farag,
öcsémmel ámulva lessük.
Kölyökkutyánk havat harap,
vérszagot keres borzolva,
kormosszélű tisztásig fut,
hol hajnalban hullt a hóra
hízó torkából szökőkút.
Fedő alatt leves ázik,
jön az angyalhajas alkony,
s a Karácsony lehintázik
faggyúszagú fenyőgallyon.
Kemény István
Éjjel a nyájaknál
Elmentek a pásztorok, mert dolguk akadt,
mondták is talán, de úgysem érteném.
Ülök és hallgatom a távolodásuk,
szinte futnak ezek a sokezer éves
bácsik, gyorsan fakul a viháncolásuk,
és a nyájakkal holnap estig csak én.
Utolsó bojtár lehetek valami ősi
rendben, amit már megtanulni se bírtam
– együgyű szülők buta kölyke, rossz
iskolákban, sok szürke évvel ezelőtt -,
belőlem már bölcs, öreg számadó
sohasem lesz, mi nem tudtuk már
megtanulni a rendet, ami
pofonegyszerű volt azelőtt.
Holnap estig egyedül a nyájnál.
Hajnalban én keltem a várost,
függönyeiket majd én hajtom el,
gyerekeiket én terelem iskolába,
autóik forgalmát estig én kavargatom,
nekem kell egy szellőt szereznem
és megfodroznom vele a Dunát,
nekem kell a vemheseket észrevennem
és világra segíteni a babát.
nekem kéne a jót együtt tartani
és hagyni elkódorogni a rosszat,
nekem kéne tartani a lelket
holnap estig, pár óra az egész,
meg is kéne súgnom: ez nem hétköznap!
de óvatosan titkolni is a nevét.
Mennek, futnak ezek a sokezer éves
bácsik, gyorsan fakul a viháncolásuk.
Elfelejtik, hogy ami neked csak holnap,
azalatt itt évezredek múlnak
együgyű szülők buta kölykével, velem.
Elmentek a pásztorok öreg fejükben
a renddel, és ha ma éjjel újjászületik
az ember, akkor is gazdátlan a jelen.
Tamási Orosz János
Míg a cukrot
hommage à
eszem a cukrod te halott
kalapod az ablakon lóg
eszem a cukrod te halott
nyalom a sót
ma van a születésnapod
te halott a cukrod eszem
ma van a születésnapod
s teszek-veszek
a porszívód anyámé lett
hogy örült neki Istenem
a porszívód anyámé lett
de halott lett
hát visszahoztam sikálom
a nagy kék szőnyeget vele
míg a cukrod szopogatom
szól a zene
ma van a születésnapod
anyám holnapután hal meg
hat nap múlva hat nap múlva
már karácsony
eszi a cukrod te halott
valaki nagyon mellettem
cukrot esznek porszívóznak s
vannak velem
Grecsó Krisztián
Nagymama karácsonyra
Mit fog szólni a vénasszony, ha meglátja a megcsonkított fenyőjét?! Az advent első hetében találta ki zord bosszúját. Barnáné kisajátította magának a társasház utcafronti virágágyásait és fákat. Régen minden lakó – legfőképpen ő – kapálgatott keveset a sorok között. Ez idén ősszel már Barnáné privilégiuma lett. Imre Lajos megtorlást eszelt ki: kárt fog tenni a puccos kertben! Az asszony összeroppan, ha meglátja a felében elvágott fenyőfát. Csak azt nem tudta, hogyan csinálja. Karácsony délutánján lélek sem mozdul az utcában, de a szemek és fülek nyitva vannak. És ő, frissnyugdíjas postaigazgató nem bukhat le!
Kitalálta, hogy első emeleti lakása ablakából fog lenyúlni. Madzagot köt a csúcsra, majd egy botra erősített fűrésszel elvágja a törzset. Aztán behúzza a zsákmányt a konyhaablakon át. Mindezt a szenteste korai vaksötétjében, mikor még nem kapcsolódik föl a közvilágítás. Sokkal többet szenvedett a fenyőcsúcs levágásával, mint gondolta. Meghűlt, és az ingyen lett karácsonyfa mellett sem fűtötte a káröröm. Rosszul aludt. Nehéz szívvel várta a reggelt, elképzelte, hogy Barnáné jajveszékel az utcán.
Déltájban már nyugtalan volt, egyre rosszabb bőrben, szúrt a torka, égett a háta és a tüdeje, percenként fújta az orrát. Ivott egy meleg teát. Hallgatózott.
A földszintről jajveszékelés helyett tányércsörgés és önfeledt nevetgélés hallatszott fel. Lüktetni kezdett a feje, köhögő roham tört rá, amikor csöngettek. Barnáné kivirulva állt az ajtóban.
– Képzelje – mondta az asszony, valaki félbevágta az utcai fenyőt az ablakom előtt!
A nyugdíjas postaigazgató zavartan tagadott, micsoda feltételezés, ő nem látott semmit.
– De én igen! – mondta egészen halkan Barnáné. – Ez a fenyő takarta el eddig a konyhai ablakom elől a kilátást. És én ma megláttam a fiamat meg az unokámat az utcán!
A férfi nem értette, mi történt, szégyenkezve fogadta el Barnáné meghívását a karácsonyi ebédre. Odalent paprikás lisztbe forgatott sült ponty illatozott, a gázon lassan melegedett a töltött káposzta. A kancsóban fahéjas forralt bor, az asztalon damasztterítő, házi sütésű, aranybarna bejgli, vastagon diós és mazsolás-mákos töltelékkel. Egy fiúcska a térdéhez tolatott háromkerekű biciklijével. Az asztalnál egy fiatalasszony és egy jól megtermett, pocakosodó férfi. Imre Lajos be akart mutatkozni nekik, de a férfi kéznyújtás helyett megölelte.
– Nem ismer meg? – kérdezte. Imre Lajos zavarában ivott egy korty forró, erős bort. Égette a torkát, de vérré vált benne, mindjárt jobban lett. Nem tudott gondolkodni.
– Barna Gábor vagyok – mondta a férfi, és lopva az anyjára nézett. – Maga vágta félbe a fenyőt? – kérdezett és nevetett.
Imre Lajos kimérten tagadott, a fejét ingatta. Barnáné szemében meghízott egy könnycsepp, kipukkadt, aztán a vékony könnypatak leszaladt az arcán.
– Tíz éve nem jártak nálam a fiamék! És most megláttam őket az ablakból – mondta. – Soha ennél szebb ajándékot nem kaptam!
Sokan voltak a konyhában, Imre Lajos kilépett az étkezőbe, a kilátás tényleg jobb lett, látszott szemben a járda, bambult kifelé, közben próbálta felidézni, mi is lehetett az a bagatell félreértés, ami miatt a szomszéd asszony ennyi ideje nem beszélt a fiával.
– Te ki vagy? – kérdezte a gyerek, és áthajtott a kisbiciklivel a lábán.
– A postás – felelte.
A gyerek felnézett.
– Hol a ruhád? Meg a táskád? Meg a lyukasztód?
– Lyukasztója a vasutasoknak van – mondta ő.
– Tényleg – felelte a gyerek. – De akkor sincs ruhád. Miért?
– Mert nyugdíjas vagyok – mondta Imre Lajos, és hogy el ne sírja magát, felkapta a gyereket.
– Mit csinálnak a nyugdíjas postások? – kérdezte a gyerek. Imre Lajos azt akarta válaszolni, hogy fát vágnak, ablakból, mert az jól megy nekik, de ekkor belépett a szomszédasszony, asztalon a leves.
– A te Jézuskád mit hozott nekem? – kérdezte tőle pimaszul a kisfiú. Imre
Lajos, hogy meg ne lássák a könnyeit, még egyszer kinézett a derekánál kettémetszett, utcai fenyő csonkjára.
– Egy nagymamát – mondta egészen halkan.
Szabó T. Anna
Az ünnep azé, aki várja
Aki magot szór ablakába
és gyertya vár az asztalán.
A várók nem várnak hiába.
Egy angyal kopogott talán?
Szárnysuhogás az ablakon túl –
vigyázz! Kinézni nem szabad!
Künn az angyalhad térül-fordul,
egy pillanatra látszanak.
A karácsonyfát hozzák – hallod?
– egy koppanás, és leteszik.
Fényben úszik az üvegajtód,
s megint suhogás. Mi ez itt?
Zöld angyaltoll: egy kis fenyőág,
karácsonyszagú és meleg.
“Gyújtsd meg a legutolsó gyertyát!”
Ez az angyali üzenet.
És be is mehetsz – vár az ünnep,
és minden zárt ajtót kitár.
A fa alatt angyalok ülnek –
az ünnep azé, aki vár.
Illusztráció: Den Lille Pige med Svovlstikkerne
Ezek is érdekelhetik!
„Bábeli” barangolások. Báthori Csaba és Suhai Pál levélváltása (Levélfa, 83.) →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
Hegyi Botos Attila: Szikrázó habok. Ant’issa tűzkövei →
