Fenyvesi Félix Lajos: Táj az idő tenyerében (versek)
•
Égi csoda
Mennyi csoda a szikrázó égen.
A végtelen közepén ámulva nézem
———–szétgurult gyöngyök ezreit.
Köd tajtékos ménjein sistereg
jéghárfás vidám angyalsereg;
———–pityereg páratündér,
csengeti könnyeit csillagkehely,
arany porszemet ringat hópehely,
———–száll gyémántszárnyon;
felhőkastélyban ingaóra veri fönt
halkan az ezüst-álmú éjféli időt,
Hold-csat ragyog a
hajnal kibontott lobogó haján,
mint dércsípte alma az őszi fán,
———–és lassú szél suhog,
s ahol a messzi távol derengve ég,
látszik alvó, tűzpettyes vidék,
———–füstölgő csillagváros,
minden leheletkönnyű és nehéz,
a kitárt ablakból épp erre néz
egy fiú és egy lány!
Táj az idő tenyerében
Anyjától tanult dalból két sort még
elénekel egy didergő madár,
azután csendes lesz erdő, határ.
Száll a völgyön át avar vad illata.
Lehull az utolsó gesztenye. Gyémánt
fényben arany levéleső pereg.
Hangya, csiga, gyíkocska kesereg.
Tücsök hegedűvonója csupa dér.
Ősz van. Hajam hűvös szél cibálja.
Hegyoldal hűlő alkonyi bíborban;
Virágok pompája végsőt lobban.
Illan a pára. Köd gomolyog a
sárkány lábnyomában alvó tó fölé.
És csak a fű suhog az éj ölén.
Itt a tél
Itt a tél.
Fúj a szél
vadul.
Erdő alszik, éhezik a nyúl.
Hempereg
sok gyerek,
örül.
Szánkón öt fiú s leány repül.
És látom:
tölgyágon
cinke,
jégvirágokra terítve az inge.
A világ
Végtelenégen
csillag-milliárd,
suhan, forog
és száll a világ.
Fű, fa, virág,
ember, város, kő,
őrzi csendesen
a roppant idő.
Négy évszak
Hová mentél, hová tűntél
hűséges, jó TAVASZ Tündér?
be nagy öröm: újra itt vagy,
nyomodban gyémánt fény gyullad,
virág nyílik; a kezedben
barkás ág bársony levelekkel,
tündöklő Nap a hajadban,
ragyogsz a zöld tücsökdalban.
Megjött május, észre sem veszed,
válladra hajolnak lomb-fejek,
napsugár-zene, méhzsongás,
nyír susog, illatozik a hárs,
a fűtengerben gyík szalad,
a futó szél ezüst szalag,
zengő meggy, almafa-harang
az alkonycsöndben halkan ring,
tulipán-piros ingben sétál
a júniusi réten a NYÁR…
Messze száll sok költöző madár,
jön az ŐSZ: a nagy Festő Király,
bíbor, lila, arany-sárga
a hulló levelek száza,
csüngnek a mézízű fürtök,
a hordókat mind megtöltöd,
zúzmaragyöngyös sűrű ködben
vén varjú károg fölöttem.
Időmalomban a hómolnár
jeget őröl, havat szitál;
a fázó cinke sírdogál,
dérpalástban már a táj
jégagyaros TÉLI vihar
estére mindent betakar,
lopóznak éhes farkasok,
kémény pipál, ablak ragyog,
asztalon a bor, dió kalácson,
csengős szánon jön Karácsony,
csizma, kucsma, nagykendő,
véget ér az esztendő!
Illusztráció: To børn fodrer fugle i sneen (Hans Andersen Brendekilde)
Ezek is érdekelhetik!
Hegyi Botos Attila: Szikrázó habok. Ant’issa tűzkövei →
Hegedűs Gyöngyi: incantation of the great mercy →
Vitéz Ferenc: »Aranyos rigmusok« (versek) →
