Molnár Gábor: Kálváriás végtelen (versek)
•
Roppantod
égő ökle löki és őrli a bőröket,
minden rongyom sárba tapadt,
csak egyetlen arc,
mely sohasem maszk,
ha közeli arcodról csillagok hullanak,
a kegyetlen szent,
ez egyetlen arcom maradt
gúnyom gúnyája nyomja lelkemet,
nehéz a szívnek és nem meleg,
s bár úgy ölök szabadon,
hogy nem szakad a vér,
szörnyek közt táncolok,
viszlek én magammal,
míg az őrjöngő bábvilág véget nem ér
kik ezek a csillogó rongyosok,
köröttünk keljfeljancsiznak leterített kosok,
és úgy vihog mind,
mint kinek lehet ítélnie,
hát nem bújik magába,
büdösén hullámzó belekbe,
a tengerszer született semmibe?
jer, jer velem tovább,
lángzik most hitem s maradt még imám,
értünk súgni el,
ha jégtócsát kínál a tél,
kislányként roppantod derűvel,
míg az irgalom Napjával ölel,
mosolyunk csókot remél
Kálváriás végtelen
keserűen kóvályog már mögöttem a lelkem,
kullogó fájdalom,
hideg szelek húzzák el a nótám,
kacagva fáj dalom
úgy születünk lenni itt lenn,
mint kálváriás végtelen,
s nem pedig mint félre élő fél elem,
kit önmagától rabol el a félelem
és míg kihűl, zúgva nyúz helyem,
a be nem lakottságnak vára,
és sistergő szívhegeket ég,
a sokszor rosszul jóllakottság kára
mégis, ha szeretet bolygatja,
a mell hívó kasába lélekzet fárad,
majd sóhaj után kifelé,
a megtisztulás könnyűszárnyú lehelete árad
néztük az Istenes óceánt,
megrendült, tág meleg szemekkel,
a fövenyen fogytak sok nyomaink,
időnk a parányi homokszemekkel
tűnődni tűnt a vég,
minket a hullámos lét ölelt,
az éteri emlékezetén,
szívünk otthonra lelt
Krisztuspír
az embernek szíve rossz,
fojtja démonvérvarázs…
törpe nagy ármány üli, nyomja,
önhúsába rejteni a lelket,
végzetessé anyagítni mindent,
mit a végtelen teremtett
látja a látó,
hogy világtalanná lett,
hogy kígyószorításban
viperává vedlett
eleven halált tákol,
mit soha nem ereszthet,
kéjtestéből ácsol
rothadó keresztet
…az embernek szíve jó,
mélyén Krisztuspír parázs
mint az elhagyatott Isten,
a feszületről le, a szívünkbe lépett,
hol léptének lágy dobbanása
szeretettel lükteti a létet
kiárad hajnalban,
a déli aranylásban,
esti imádságban,
csillag sóhajlásban
ott van és kiárad,
a mélység magasában,
várandós Máriák
jászol szép hasában
ott van, mint megváltás,
holtak derűjében,
ott van a legsötétebb,
fényt áhító éjben
Illusztráció: Pietà (A. Bronzino-részlet)
Ezek is érdekelhetik!
Hegyi Botos Attila: Szikrázó habok. Ant’issa tűzkövei →
Hegedűs Gyöngyi: incantation of the great mercy →
Vitéz Ferenc: »Aranyos rigmusok« (versek) →
