„Ami súlyos, az nem mindig teher” – Halmai Tamás beszélgetése Báthori Csabával
•
Az 1749.hu világirodalmi portál felkérésére nemrégiben hosszasan kérdezte Halmai Tamás Báthori Csabát – a Rainer Maria Rilkéhez fűződő olvasói és fordítói viszonyáról. A beszélgetés fonala nem szakadt meg; a diskurzus e helyt folytatódik, egy interjúkötet irányában tapogatózva…
HALMAI TAMÁS: Kettős Rilke-centenárium idején beszélgetünk: száz éve, 1923-ban jelent meg Rilke két, alkalmasint legfontosabb kötete, a Szonettek Orpheuszhoz és a Duinói elégiák. Az egykorú magyar művelődésben még a legnagyobb olvasók (Babits, Kosztolányi, Szerb Antal…) is inkább a lágyabb, a kezdetibb, a szecessziósabb-szimbolistább Rilkét ismerték és becsülték. Mit gondolsz, Csaba, mi hiányzott ahhoz, hogy egyidejű ízlések méltányolják a szonettek és elégiák eszméleti világát, világosságát?
BÁTHORI CSABA: Ritka megtermékenyülés a világirodalomban, amikor két vagy több kortársi életmű igazi dúsulást gerjesztve ölelkezik össze, és a Szépség ikeralakzataival tölti meg a jelenkort. Inkább azt látjuk, hogy egy-egy géniusz sugárzása néha évszázadok távolából, amolyan közvetett-közvetlen fényforrásként melegíti át az utódok eszméletét. Az irodalomtörténeti igény – talány, pontosan miért – mégis inkább egy-két előző nemzedék hatás-természetét hajlandó vizsgálni, csak elvétve tekint hátrább, a határok nélküli múlt eszmei tőzegtalajára. Pedig Hölderlint senki nem értheti meg a görög (csak általa és csak úgy-ahogy-ő-tette-modellált, személyesen göröggé forrósított) ókorélmény nélkül; de Babitsot vagy Pilinszkyt is jobban értenénk a sátános-katolikus Baudelaire aprólékosabb elemzése után; vagy hogy nemrég elködlött kortársat említsek: Ted Hughes démoni, elemi erejű és sötét költészete is egy életen át a nagy közös őst, Shakespeare-t faggatja, az inaktualitásra esküdve, örökös Tudásnak tükreként. A valódi költői szféra sokszor csak évszázadok távolában, távlatos pillantások eredményeként tárul fel, vagy mondhatnám: van olyan költői beszédmód, amely csak tágasabb időhorizonton képes elnyerni – pláne más nyelvek felé átemelni – tartalmait. Maga a költészet – az elvont alkat pedig különösen – mintha eleve nagyobb időegységek hódolatára számítana, tágabb megértési keretbe szeretné illesztgetni semmit konkrétan meg nem célzó mondandóit. Ez a vonakodás, a versbe szorítandó tartalom nyomasztó jelenléte szigorítja a költőket, Rilkét is egyre lebegőbb-bensőbb kifejezésre indította. Az egész világot költőként kívánta átélni, és csak valami meghosszabbított, utókorba vezető járszalagon tudta átadni tudását, legyen szó a természet, az emberi munka, az érzelmi történelem vagy bármely kortársi „adat” költői rögzítéséről. Emily Dickinson három sorban felrajzolja az eltűnésben örökké szilárduló költői rögzítés természetét: To see the Summer Sky / Is Poetry, though never in a Book it lie – / True Poems flee – (A nyári égboltot nézni, / ez költészet, még ha nem fér is soha könyvbe – / Az igazi versek szöknek [menekülnek]). Mindezt azért bocsátottam előre, mert Rilke egyre éteribb közlésmódja magyar olvasóit is először a tétovaság homályába szorítja. Életművének a Neue Gedichte két kötetéig terjedő első szakaszát még közvetlenül „magyarázta” az ortodox keleti vallásosság eszmevilága, a szimbolizmus fogalomköre, a parnassienek tárgyköltészete és más. Van, aki gunyorosan pepecselésnek nevezte e költők állatkerti seregletre emlékeztető állatverseit. Elefánt, róka, tigris, medve, pelikán: a költő csak kikukkant az állatkertbe, s máris tolul tollára a „leíró” szándék szókincse, a szimbólum másodlagos, derengető sejtelmeivel. Rilke természetábrázoló vagy „állatversei” rögtön a delejező szintézis hangján közelednek, s azt érezzük, valami messzi-vallásos szférából kényszeríti elő tárgyait. Ez a közvetlen szemléletet egy belső látványdogmatika meggyőződésével bélelő szemlélet, úgy sejtem, eleve távol esik a magyar felfogás tárgymodellező természetétől. Kosztolányi, Rilke egyik korai rajongója, aki 1909-ben hosszabb tanulmányban elemzi az osztrák költő művészetét (egyetlen levelet is írt neki – sajnos, nem találkozhattak), már észleli a legfontosabb jellemzőket: elvontság; nem analitikus, hanem szintetikus látásmód; érzelmi metafizika stb. A Nyugat 1910-ben hírt ad a Malte Laurids Brigge könyv megjelenéséről. De aztán gyanakvó csend rakódott neve köré… A Neue Gedichte után lényegében maga a költő sem közöl megkomponált kötetben saját verset, hanem elenyészik szinte a kortársi irodalmi közeg szemhatára mögött. Azt mondhatnám: Rilke ritkán látható ember volt. És akik látták, azok sem látták meg. A német–osztrák kortársak maguk sem igen tudták, Rilke épp hol tartózkodik, mit csinál, kivel érintkezik; elhelyezkedett egy életrajzilag is, szellemileg is rejtelmes síkon, ahová csak legszűkebb rajongói is fáradsággal láthattak bele. Megszűnt közlő művész lenni, miközben egyre gyarapodott és mélyült a közlendője. Aztán rázúdult a világra az első világháború sara, és a kavargó semmiségből ki-ki (ha túlélte) sebekkel, így-úgy fogyatékosan, időtlen némaságban került elő. Amikor meghalt (szórványosan már előbb is), a német sajtóban felhánytorgatták tartós „külföldön élését”, „hazafiatlanságát”, a németségtől való gyógyíthatatlan elidegenedését; világhabzsolását kalandor bolyongásnak bélyegezték. Gúnyosan így siratták lármás-hazafias orgánumok: „Meghalt Rainer Maria Rilke, a nagy cseh költő”. Brecht, akit apjának papírgyárrészvényei hamar hozzásegítettek a hírhedtség járulékaihoz, pökhendi nekrológjában még a halottat is megpiszkálta, mondván: királyok, hercegek, grófok, bankárok eltartottja volt, és a burzsoázia jóvoltából kényelmesen szívogatta a transzcendencia nektárját. Folytathatnám. Mindezzel csupán azt szeretném jelezni: a költőt, bár együtt számolta a napokat korával, már életében nagymérvű (sőt ellenséges) ismeretlenség övezte. Babitsot említed. Ő, azt hiszem, nem egy olyan összefüggő belső mítoszból dolgozott, mint Rilke, de semmi kétség, ő lett volna az, aki legparányibb atomjáig megérti ezt a katolikusan sérült, halandó poétát. De a ’22-es esztendő nagy versei (Duinói elégiák, Orpheusz-szonettek) nem jutottak el hozzá sem. Úgy tűnik, Babits olyan mértékben növelte meg szellemi mértékeit a húszas évektől, hogy a kortárs irodalmi termés csak problémaközvetítő alakzataiban érdekelte (ennek legszebb vetületei, tematikailag: az írástudók árulása, a kereszténység csőd felé sodródása, a gyilkos nacionalizmus térnyerése, s általában: az irodalom szakmaiságának és a kor morális rokkanásainak szóvá tétele és leküzdése. Én Babitsnál bátrabb, rendületlenebb, feddhetetlenebb embert, abban a korban, máig nem ismerek). De azért nem telt eseménytelenül a harmadik évtized sem: Kállay Miklós (aki Kálnoky László nagybátyja volt), azt hiszem, 1921-ben közzétette Stundenbuch-fordítását: nagyszerű megoldásokban gazdag, egészséges, csak itt-ott kicsit reumás szöveg; bárkinek becsületére válna. De itt is észleljük a tapintatos visszanyúlást; Rilke befogadásának egyik állandó jegyét látjuk: mintha mindenki a kályhától merne csak elindulni, de már a harmadik lépésben – részint az indokolt ámulattól, részint a belső költői mítosz még nem elég aprólékosan kitapintott anyagától való megrettenés miatt – nem telik több figyelme e hatalmas invenció költői csúcsait megközelíteni. Kosztolányi még, 1934-ben, ír egy kurta, igaz, megrendült és megrendítő jegyzetet a Pesti Hírlap hasábjain… de az már nem elemzés, és nem tudhatjuk, mennyi jutott el hozzá a Neue Gedichte (1907–1908) óta feltorlódott, megtöményedett, létösszegző anyagokból. A valódi magyar befogadás, mi tűrés-tagadás, csak a második világháború után kezdődik, éppen egy olyan korszakban, amelyben Rilke kedvelői többnyire a kortól elfordulva, a menekülés különböző maszkjaiban, nemegyszer a közvetettség terelőútjain vagy jelképesen tehettek csak hitet Rilke költészete mellett. De ez a tompa gong, ez szakadatlanul hallható volt, főleg az Újhold szerzőinek körében. Ez a közösen megépített múlt, amelyről eddig beszéltem, immár egy szabad szemmel is megközelíthető lírai korpusz hatalmas előzménye volt. Mert közben a kóstolások, fordítás-kísérletek, emlegetések, barátkozások: az eltökélt ragaszkodás ezernyi erőfeszítése elhelyezte őt abban a csillagközi térben, amelyből hozzánk szól. Úgy is mondhatnám: törzshelyet szerzett neki a szívünkben, hogy belőlünk szólhasson. Most már örök kortársunknak tudhatjuk őt.
H. T.: Míg nálunk Babits neoklasszicizáló lírai modernsége – egy katolikus antropológia jegyében – az ember etikai helyét kereste a világban, Rilke angyaltannal kevert ontológiához szoktatta a szavak felekezetét. Nemes Nagy Ágnes objektivitáskereső mozdulatai is elképzelhetetlenek nélküle, de Tandori Dezső volt talán az első, aki teljes jelentőségében fölmérte a rilkei poétikai fenomént. Erről – főként korai – versei mellett esszéi is tanúskodnak. Még könyvcímet is kölcsönzött tőle: Az erősebb lét közelében (1981). Pilinszkytől Keszthelyi Rezsőig, Beney Zsuzsától és Balla Zsófiától Marno Jánosig vagy Borbély Szilárdig többek – de, igaz, nem sokak – nyelvművészetén átdereng a Rilke-vízjel. Meglehet, ha korszakköreinkben metafizikus gondolati költészetet keresünk, mindig Rilkéig visszamutató erélyt találunk. Lehet, hogy megkerülhetetlen szerzőről beszélgetünk? Föltéve, hogy nem kerülő utak könnyebbségét keressük…
B. Cs.: Az örök-kék eget a felhők felett, Babits is ezt kereste. És nem kétlem: noha Babits nem játszik vezérszerepet az itthoni Rilke-hagyomány bővítésében, Nemes Nagy Ágnes egész költői-emberi gesztusrendszere szabatosan illeszkedik Babitséhoz, és nyilván Rilke-rajongása sem lett volna olyan rendületlen és homogén, ha nem nagy elődje nyomdokain jár. Mert, úgy tűnik, a Rilke-kultusz kiszélesítése, a művészi életgyakorlattal is összefüggő természetének hangsúlyozása, a dolgok szakrális szemléletének „becsatornázása” Nemes Nagy Ágnes egyik nem mellékes igyekezete volt. (Gyanítom, a gimnáziumi tanítvány Tandori Dezső is már az iskolapadban észlelhette ezt az angyalmértant.) Meg kell változtatnod életedet (Du mußt dein Leben ändern) – hangzik a parancs az Archaikus Apolló-torzó utolsó sorában. És Nemes Nagynál ez az óhaj csakugyan a költői létezés szintjén is követendőnek bizonyul. A dolgok költői „elmondása” (das Sagen der Dinge), ez a benyomásunk, hovatovább másodlagossá válik, és ennél fontosabb az egzisztenciális létminőség, valamilyen belső, szellemi iránytűrendszer létrehozása, amely az embert (és első renden nem az alkotásait) állítja az erőfeszítések centrumába. A munkával folytatott párbeszéd, persze, elsődleges, de hogy közben csakugyan „műalkotás” jön-e létre, vagy csupán annak – az intenzitás- és tisztaságmérték fokozódásában megerősödő – szellemi-lelki állapot, az voltaképpen másodlagos kérdés. Nézd, én ismertem Ágnest, és ő (nyilván a Rilke-vonzalom örvén is) meglehetősen világosan beszélt velem. És valahányszor hallgattam vagy olvasom őt, tudom: bármennyire is szomjazta a mű megszületését, tökéletesedését, nyomatékosan érzékeltette, hogy az csak eszköz lehet egy még sürgetőbb teljesedés útján: hogy ti. valami láthatatlan, lélekben gyökerező és talán alig érzékelhető valóságot kel megközelítenünk: egy gyógyultabb (Rilke szótárának egyik alapszava a heil, az üdvös, sértetlen) és teljesebb állapotot saját lényünk középpontjában. Rilke ennek az állapotnak jelölésére használja néha az arglos szót (ártatlan, makulátlan, zoktalan, azaz: „zok nélküli”). Ágnesben is volt valami az érinthetetlenség hűvösségéből, a magány szigorlatát sokszor megállt halandó keménységéből (de ez nem a szokásos üres keménység volt, mint harapós-elordasodott kortársaink némelyikénél), a különböző változások (Wandlungen) hullámaiban edződő lélek érdességéből. Megnevezhetjük ennek a rilkei ethosznak még néhány elemét, amely Ágnes pályáját ugyancsak jellemezte: a külső jelenlét, az „érvényesítés” redukciója, háttérbe szorítása, a magányetika hangsúlyozása, a kötelező és komoly beszéd ápolása, az ironikus közlés ritkítása. (Ezek a jegyek például Pilinszky működését is jellemezték; csak ő nemigen rendelkezhetett átfogó Rilke-ismerettel. Más kérdés, hogy lépten-nyomon ismételgetett Rilke-mondatát – „a tények eltakarják előlünk a valóságot” – én ilyen formában sehol nem találtam a rilkei életműben…) Szövevényes kérdés persze, mennyiben tapintható ki Ágnes verseiben az osztrák költő lírájának bármely konkrét eleme. Feltűnően kevés az okadatolható megfelelés. Személyes véleményem – inkább gyanú ez, sőt gyanúsítás – az, hogy Nemes Nagy objektív líra-elmélete, református-zárt (tételesen élő) alkata, az idegen nyelv hajszálgyökérzetéig nem egészen érő nyelvtudása gátolta őt a nagy Rilke-tartalmak megpillantásában és kibontásában. Ne mondd a mondhatatlant. Mondd a nehezen mondhatót – ez, semmi kétség, egy csepp Rilke örökségéből. De általában úgy mondanám: Ágnes inkább kedvencének póruslélegzését, gesztusrendjének kötelező indulatát, egy-egy művészi fogásának bravúrját csodálta, semmint egész poétikai mítoszának nagy kijelentéseit. De menjünk tovább. Tandorit említed. Ő, főleg pályája első szakaszában, alighanem észlelte a rilkei nyomvezetőket, a – nevezzük így – „tünedezési játékok” mágiáját, az elvontan kígyózó talánymaximákat, a formai kötöttségek telitalálatokat gerjesztő erejét. De aztán… később ezer megrokkanást termő, tét nélkülivé vékonyodó verbális ámokfutásában már – legalábbis engem – alig-alig emlékeztet osztrák elődjének építkezésére. Az 1968-as Töredék Hamletnek című kötet még – Tandori ekkor harmincéves – mintha Rilke fényszülöttje, titokzatos visszavétele, újragyújtása volna. Meg-megbámultam egy-egy pazar darabját, például ezt: Megritkulsz. Távolságaid / elszédülnek, s nem nyernek vissza többé. / Létezésed szélcsendje voltál. / Belenged tűntödet. (Megritkulsz…) Vagy ezt: Kioltod bárhova kerülsz. / Mióta nincs hol hagyd magad. // Nincsen hová légy: már jelenlét / nélkül ott állsz minden lehetséges nyomodban. (Kioltod). Ugye, ez Rilke jelmeze, eleven hagyatéka; verssé varázsolt gondolat. A távolság, a veszteség, a szélcsend lélegzése, az eltűnés démonainak állandó epifániája. A sehol-nemlét tapasztalata, az érzetdarabokra hasadó jelenlét tudata. Ez mind a kései (!), legérettebb Rilke szókincse, összegző gazdagsága. Igen, kötetcímeit is néha Rilkétól kölcsönözte. Nemcsak az említetted könyvre emlékeztethetünk, hanem például A megnyerhető veszteség is rilkei sugallat. Ez szép… De aztán… aztán Tandorinál hamar jön a nyelvbontás, derűre-borúra tréfálkozás, éktelen facsarintások mániája, állatok seregeinek bevonulása, úgynevezett krimik keszekusza füzére, minden „kötelezvény” nélküli bolondozás, téttelen csikicsuki, – és közben eszünkbe jut George Sand egyik sóhajtása, Gustave Flaubert-nek írja 1871. március 17-én Nohant-ból: „Nem mítosz-e maga a Nap is? Vagy elrejtőzik, vagy megperzsel, és mindennel így vagyunk ezen a siralmas bolygón… de szeressük mégis, és szokjunk hozzá, hogy ezen a bolygón kell szenvednünk”. És ez a melankolikus érzet engem legalábbis többé soha el nem hagyott, valahányszor Tandori később termékeit mustrálgattam. Mi tűrés-tagadás, Elégia-fordítása is meglehetősen nyers, kidolgozatlan, hozzávetőleges, majdnem azt mondtam: kezdetleges. Ahogy Musil tónusát sem sikerült kikevernie a halmozódó kiadói megbízások, önmutogató szerephalmozások, szénakazal-púpozások közben… (pedig ernyedetlenül kerestem műveiben a tűt a kazalban, esküszöm). Rilkénél a költői állítás egy követhető belső fejlődésvonal, szüntelen osztódás, megdúsulás, nyomatékosítás mentén születik; mindig érzed a szövegnek a bonyolult tartalmi központ körüli komoly fészkelődését. Tandorinál ellenben nagyon korán épp az átadás érdeke vész el, s az egész „nyelvizés” egyre sterilebb, élethiányos, mesterkélt magánmitológiává torzul. Hosszú évtizedeken át már csak a gépies különcködést, a fogalmak fémes kattogását, s kicsit az olvasó semmibevételét érezhetted. Más neveket is szóba hozol. Igen, Rilke néhány kortársunk rokonszenvét élvezi… mégis: az elmélyülésből fakadó szellemi vagy költői hozamot csak elvétve találunk lírikusainknál. Az utalások általában inkább hivatkozások, távoli rokonszenvek jelei, majdani kaptatók megáhításai, és többnyire szenvedélyes – de nem eléggé konkrét – kapcsolódásról vagy nyomatékos igényről, de még el nem ért birtokbavételről tanúskodnak. A középnemzedékben utóbb komoly, közvetett hatás kezd kialakulni, például Tomaji Attila költészetében. Nagy lendülettel zajlik Rilke (újra)fordítása, elég, ha Suhai Pál Marien-Leben-fordítására gondolok. Ugyanakkor nem hallgathatom el azt sem, hogy például Petri Györgynél vagy másoknál megjelennek ironikusabb felütések, amelyek jelzik: a Rilkéhez történő közeledés egyáltalán nem zökkenőmentesen, a kétszerkettő egyértelműségével történik. Őt nemzedékenként meg kell keresni, és meg lehet találni. Lehet, vannak korszakok, amikor nehéz megszületnie, újjászületnie. De előfordulhat, hogy megtaláljuk éppen őt, pedig nem is őt kerestük. Talán nem is tudunk arról, hogy reá van szükségünk. Hogy rászorulunk. Előfordulhat, hogy mint Saul, Kis fia (Sámuel első könyvében), szamarakat megyünk keresni, és királyságot találunk. Ki írhatná le a terelőutak valódi céljait? Életünkben a cél mindig mozog, és ezért bárhol megtalálhat téged.
H. T.: A huszadik század második felében mintha elvált volna egymástól az értelmezői és az alkotói befogadás. Több szálon – s mindegyiken meg-megszakadva – haladt-szaladt a Rilke-recepció: máshogy szólt róla az irodalomtörténet-írás, mást kontúrozott belőle a műfordítói szokásrend, és a hatását továbbvivő költők is különféle irányokban terjesztették örökségét. Előző kérdésemben említettem néhány szép nevet. Te kiknek a költészetében érzékeled leginkább ezt a nyelvi-poétikai hagyatékot? S miféle változatokban?
B. Cs.: Az irodalomtörténeti és a költői szemszögek csakugyan más-más eszköztárral, szókinccsel, szándékkal, belátással, érvényességgel, pontossági együtthatóval elemzi az írói életműveket. A két nagy indulat, megesik, rideg idegenkedéssel, sőt gyanakvással, nem egyszer érzéketlen makacssággal áll szembe egymással. Tapasztalatom az, hogy az irodalomtörténet csak elvétve veszi tudomásul az alkotók szerény javaslatait, maguk a költők pedig némi fanyar tartózkodással tekintenek a tudósok erőfeszítéseire. Elő-előfordul, hogy a két szféra önmagáról meggyőződött atyamesterei mégiscsak hajlandóak észlelni a rezervátum kerítése mentén be-beszűrődő hangokat. Ez történik mostanában például József Attila vagy Babits életműve körül: a József Attila Társaság jeles tudós elemzői juttatnak figyelmükből például Nemes Nagy Ágnes vagy Beney Zsuzsa meglátásainak. Rilke esetén, megvallom, nem követhetem s nem tarthatom számon – főleg mióta újra itthon élek – a német nyelvű kutatás eredményeit. Én magam munkám során a tudományos kutatás eredményeire épülő kiadásokat, elemzéseket használom, s emellett élvezettel szemlézem az esszéisztikus, itt-ott egyenesen művészi érvényű megszólalások anyagait. Fritz Raddatz, vagy a Frankfurti antológia (Marcel Reich-Ranicki) mutatványai eleven és néha merész elrugaszkodásokra hajlandó nyelven egészítik ki a tudósok száraz ábrázolásait. Ted Hughes, a nagy angol költő kiadott ilyen címen esszékötetet: Poetry in the Making (A költészet, csinálás közben). Olykor elképzelem, hogy a tudás és a lelkiismeret (azaz: minden más tudás észlelése) kéz a kézben halad, tudós és költő egymásra telepíti, saját tudását hagyja megtermékenyülni a másik diszciplína fenoménjeivel. A költészet kimerítése, hajszálerekig hatoló átvilágítása úgysem lehetséges – az idő folyamatosan új értelmi-érzelmi szemszöget teremt, szaporítja a versbe titkolt értelmet, a sejtelmet fogalommá szigorítja, a fogalmakat vérkeringéssel eleveníti. Van egy kései Rilke-vers (Früher, wie oft; Korábban, milyen gyakran): a költő a mennyboltot fürkészi, visszaréved elmúlt éjszakákra, amikor az égen a csillagseregletből kilépett az egyik, a Sprech-Stern, a beszélő, a „szóvivő” csillag, és tolmácsolta a csillagkép üzenetét. És az ember átélte a megmozdult éjszakában az „átvirrasztott megértést” (die durchwachte Verständigung). Én arra szavaznék, hogy illessze össze látomását a költő és a tudós, ne hagyják – egymásra gyanakodva – elvérezni magát az életművet.
Utolsó felvetésedre (kortársi visszhangok) már az imént dióhéjban válaszoltam. A legfontosabbnak azt tartanám, hogy lépjünk a komolyság választeremtő fennsíkjai felé, vegyük komolyabban önmagunkat, és az olvasókat. Úgy találom: ha visszacsalogatnánk köreinkbe a személyes életünkkel hitelesített közlésmódot, csillapítanánk a mértéktelen külső jelenlétre irányuló igyekezetet, fenyítenénk a mohó szívben lappangó Nárciszt, s általában: ritkítanánk a művészkedő szemfényvesztést, megalapozhatnánk a költészet megértésének új korszakát. Rilke egyik nagy élménye volt az 1910-es években megjelent (Hellingrath-féle) Hölderlin-kiadás. Abban olvashatta: Was bleibt, stiften die Dichter (Ami [meg]marad, azt költők alapítják). Tehát azt szeretném, ha Rilke nyomdokain élő költészetünk visszatérne az egzisztenciális létközlés terrénumára, miközben visszahódítja a szavak eredeti értelmét (mindegy, mit jelent ez). Ezt a fajsúly iránti sóvárgást, a nagyszabású ihlet újjászületését várnám környezetemtől. Meg kell értenünk: ami súlyos, az nem mindig teher. És ilyen értelemben igenis látok komoly – az öntelt, kiváltságokkal kényeztetett sztárok hada mögött – kiváló moccanásokat. Legyen elég, ha csak Jónás Tamás, Babics Imre vagy László Noémi nevét említem. Az elmúlt pár évtized rontásait nem lehet felérni ésszel…
H. T.: A kilencvenes évek hazai irodalomtudománya Heideggerrel és Gadamerrel együtt Hölderlint és Rilkét is (újra) fölfedezte. A hermeneutika és a recepcióesztétika belátásainak filológiába és kritikai gyakorlatba oltása irodalmárnemzedékek olvasási szokásait is át-átrendezte. Hazatelepülésed zsúfolt-zaklatott ideje volt ez, de ízlésbeli okokból is alighanem távolabbi szemlélője lehettél mindennek. Kérdezlek azért: tapasztaltál, ha magadon nem is, környezeted perdöntő olvasóin efféle kortünetet? Vajon más Rilkéről beszéltek akkor tudósaink (főként Kulcsár Szabó Ernő és köre), mint akit te ismertél? Egyáltalán: hány Rilkénk van?
B. Cs.: Heideggert említed, Hölderlint, Gadamert, a hermeneutikát. Nem is sejtve talán, milyen szövevényes kérdéscsomókba találsz, felidézve olyan démonokat is, amelyektől ma már inkább elkülönítené az ember a rajongását. Én, tagadhatatlan, a német költészet Hölderlin–Rilke-vonalán „érzékenyedtem”, mondjuk, és ma, a mérlegkészítés záró korszakában a magam számára is néha el-eltűnődöm vándorlásaim útvonalán, eszményeim ragyogásának csodáján és árnyoldalain, és megpróbálom önbüntető kényszer nélkül megtalálni tényleges szabadságomat. Ha magasabbról összegzel, látnod kell, hogy az említett „vonal” (főleg Heidegger hangsúlyainak ismeretében) az európai humanizmussal szembeni zendülés eredménye; mondhatni: Platón ideáival kezdődik, folytatódik a kereszténység „siralomvölgy és túlvilág”-képzeteiben, a földi lét leértékelésében, és a globalizmus elvetésében csúcsosodik (ami a talajtalanság és nomádság amolyan ahasvéri jelképe). Heidegger „Fekete füzet”-einek fő-fő szólama: a szókratészi kozmopolitizmus („világ-haza”), a hontalanság, a sehol-nem-otthonlét elutasítása. Első pillantásra ez a felfogás ellenkezik Rilke világával, aki azt vallotta, a galambnak saját dúcán kívüli otthonkeresését eszményítve: Über dem Nirgendssein spannt sich das Überall! / Ach der geworfene ach der gewagte Ball, / Füllt er die Hände nicht anders mit Wiederkehr: / Rein um sein Heimgewicht ist er mehr. (A sehol-lét fölé boltozódik a Mindenütt! / Ó, a feldobott ó a merész labda, / nem máshogy tölti meg a kezeket: / visszatérő tiszta súlyával többé változott.) Tehát itt épp az egész világ megragadása a csoda, a magas cél… Ugyanakkor Rilkénél is (főleg politikai tartalmú leveleiben, de még Orpheusz-szonettjeiben is) átdereng a „felületesen humanisztikus” páncélzaton a heideggeri „Seinsvergessenheit”-nek („lét-feledésnek”) árnya, a Szókratész előtti filozófia és a természetvallás és rögimádat kívánása, egyfajta regresszív pogánykodás, amely aligha ismer olyan etikai horderejű fogalmakat, mint például a felelősség és vétek, és közvetlenül határos a teológia és metafizika szóhasználatával. Rilkét, mint mondtam, erősen nyűgözi a George-körben tevékenykedő Hellingrath (és az ő Hölderlin-kiadása), akit ingerelt, hogy a németek folyton Goethét istenítik, miközben a legnagyobb költő mégiscsak Hölderlin. Jó-jó, Goethe… de Hölderlin mélységét a weimari szellem nem ismeri, és a „Heilandsbewusstsein” (a „Megváltó, Üdvözítő tudat”) üzeneteit sem. Hellingrath tudja, persze, és mi is tudjuk, hogy a költészet nem szűkíthető intellektuális tartalmakra és kijelentésekre, pláne nem politikai jelszavakra, de a német fensőbbségre, egyedülálló világmentő kiváltságra való hivatkozás, ma már, mégis óvatos olvasásra kényszerít. A Hölderlin költészetében megnyilvánuló harcias, hazafias tónus, a német hivatástudat, az Üdvért vállalt pusztulásveszély hangsúlyozása segített abban, hogy a két világháború német katonái Hölderlin-kötetekkel a tarisznyájukban meneteltek a frontok vágóhídjaira. Még a fiatal Enzensberger (aki 16 évesen bevonult, de megszökött) korai kötetében, a Landessprachéban is („Az ország, a vidék nyelve”) ezt olvassuk: „wohin mit dem, / was da sagt hölderlin und meint himmler” („hová azzal, ami itt hölderlint visszhangozza és közben himmlerre gondol”?). Mindezt csupán azért említem itt, hogy érzékeltessem: igen, sokféle Hölderlinünk, sokféle Rilkénk van. Mindkettő olyan költő, akinek életművét (brutális hangsúlyhamisítással) akár térdepeltetni is lehetne valami büntetősarokban… Mert életművük nem egy kijelentése, túlfűtött reménykedésük gőze, harcias tenorjuk erőltetett kiszemelgetése és hangoztatása – ha a költői fenomént, a transzcendens aranyalapot, a Szépség végső és uralkodó hatáselemeit elvonjuk alkotásaikból – akár holmi antihumanista kiskáté szövegéül is szolgálhatna. Én ennek a végzetes értelmezésnek, amely a költészetet embertelenségre használná fel, minden erőmmel ellenállnék. Legfőbb reménységem a bármiféle erőszaktól és bosszúszomjtól megszabadult ember, és ezt keresem mindkét nagy költő műveiben. Ők nem szorítható semmiféle másodlagos instrumentárium fanatikusan zárt kereteibe. Azt hiszem, a Mű kötelező magyarázat nélkül is életben marad, a magyarázat pedig csak a történeti pályán mozgó javaslat lehet.
H. T.: A rendszerváltozással fölszabadult és megpezsdült magyar irodalmi nyilvánosságban a Rilke-fordítások is megszaporodtak. Legutóbb – utaltál rá te is – Suhai Páltól olvashattunk terebélyes csokrot: ő a Mária-versek világából mentette át a menthetőt. Mennyire figyelsz, a mondottaidon túl, kortársaid és kollégáid tetteire ebben a „Rilke-reneszánszban”? Befolyásolnak-e bármiben is kereséseik és találataik?
B. Cs.: Az utóbbi időben, igen, megszaporodtak a fordítói vállalkozások, és nem csak a lírai ágon. Suhai Pál évek óta nagy körültekintéssel, invencióval és szeretettel magyarítja Rilkét, legutóbb, ahogy említettük, a Marien-Lebent tette asztalunkra. Az én elvem az: minél többen közelítjük meg ezeket az egyenértékűen örökre át nem ültethető szövegeket, annál több készség születik bennünk a költő megértésére. Rilke felfogásához sok készültség, a készültségen túl szüntelen készülés, szellemi virrasztás szükséges, sőt: az elkészített változatok állandó ellenőrzése. Ő az a költő, aki a legkevesebb „véglegesített” magyar alakzattal rendelkezik; tehát: szabad a gazda. És át is veszek elődeim találataiból, nem is egyszer. Persze, szemem elé kerül olykor kevéssé kiérlelt, a meztelen becsvágy szülte fordítás is (a hibák, csak úgy átabotában: rímtelenség, sorok nyújtása tízről tizenhat szótagra, csúnya leiterjakabok, tökéletlen találatok, és főleg: a hangsúly eltévesztése, illetve nem-találása). De én a kezdetlegesebb termékeket is óvatosan bírálnám. Vadászok szájából hallottam a bölcsességet: nem lőni, az is hiba. Tehát lőni kell, hiszen nincs kész Rilkénk. Egészen addig… Radó Antalról hallottam a minap a következő anekdotát: kiadta Dante Isteni színjátékát, a cím alá írta: Fordította Radó Antal. És a könyv betűről betűre Babits fordítását tartalmazta. Mikor Radót megkérdezték, miért tett így, azt felelte: Mert Babits minden megoldásával egyetértek… Hát, ettől az állapottól egyelőre messze vagyunk.
H. T.: Ha visszatekintesz fordításköteteid hömpölygő sorára: eltervezett fokozatokat látsz bennük, vagy mindig inkább kiadói körülmények és benső indíttatások jövendölhetetlen összjátéka alakult renddé?
B. Cs.: Az idegen nyelvek valahogy már ifjúkoromban is… kerestek engem. Emlékszem, már gimnazista éveimben kiszemeltem nagy francia költőket, például Baudelaire-t, szerettem volna őt eredetiben megismerni. Ahogy mondani szoktam: én két holt nyelvből érettségiztem, latinból és oroszból. Ma már tudom: egyik sem holt nyelv: a latin tovább él az újlatin nyelvekben, sőt új ejtésmódot nyert az elmúlt évtizedekben. Ha ma latinul beszélni hallom Kőrizs Imrét, úgy tűnik, én egy másik latint tanultam mestereimtől. Az orosz? Lehet, ha pokolra jutok, lesz majd kivel beszélnem korunk elkárhozandó önkényurai közül. Már fiatalon ösztönösen sejtettem: az idegen nyelvi foglalat forrásértékét még a legszebb, szinte feddhetetlen fordítás sem pótolja. Izzott bennem valami etimológiai falánkság, az óhaj, behatolni a nagy Ösztönzésbe, amely kívülről jön, és szeretne átváltozni, más formát ölteni. Már akkor is rajongtam a szótárakért. Miért? Nehéz kifürkészni. Ma is lenyűgöz, ha egy francia vagy angol szótárban átsilabizálok egy-egy szót, összes jelentését, dialektális alakját, régi formáit. Aztán ógörögül tanultam egy paptól, pécsi egyetemista koromban, 1976-77-ben; Kelemen Vendelnek hívták. Fordítani először latinokat fordítottam, Horatiust, Catullust. A Thaliarchus-carment (Horatius: Carmina I/9) 1977-ben, azt hiszem, elküldtem Vas Istvánnak. Kétoldalas levélben válaszolt, amelyből az ifjúi hübrisz főleg a bírálatot vette észre, mai öregkori ítéletem azonban örülni képes a kissé fátyolos elismerésnek. Azután is az antik időmértékkel gyakorlatoztam, azt hittem, az a tű foka, amelyen át bejuthatok a költészet szentföldjére. Nemes Nagy Ágnesnak is Catullus-fordításokat vittem. Később, már külföldi éveimben, megízleltem a „hűtlenség” kalandjait is. Rájöttem, hogy a lírafordításban – egy bizonyos szint fölött – a hűség fogalmának csak viszonylagos értéke van. Ugyanis a „formahű” fordítások „hűtlenségi együttható”-ja sokszor nagyobb, mint a prózafordításé. A 200 nyers vers című könyvem készítése közben ébredtem rá: a nagy költészet nyersben is lenyűgöző. Vesd össze Baudelaire Az utazását (Le voyage) – Tóth Árpád amúgy gyönyörű magyarítása – a vers nyersfordításával. És döntsd el, melyik hatásosabb. Sokáig fogsz habozni… Kérdezed, milyen indításra munkálkodtam. Egy biztos: belső fedezet nélkül soha semmit nem fordítottam. Ha visszatekintek, három jellemzőt tudnék említeni. 1. Nemcsak idegen nyelv(ek)ből fordítottam, hanem kivételesen idegen nyelvre is (nevezetesen József Attila összes verseit németre, ebből egy vaskos kötet jelent meg 2005-ben Zürichben). Ennek tanulsága az volt, hogy nemcsak az anyanyelvére fordíthat az ember, hanem tornázhat a nyelvek mezsgyéi között is, ha van rá elegendő érkezése. Sok nyelvváltó írót tudnék említeni… De ha a magyar irodalmat idegen nyelvekre átültetők seregét felidézem, látom: a fordítók nagy része magyarként született, aztán kivándorolt, és ma fordít. A dolog cruxa nem az anyanyelvi kérdés, hanem az, létre tud-e hozni valaki egy nyelven (anyanyelvén, fölvett nyelvén) íróilag érvényes szöveget. Itt kételyeim támadnak: a mai fordítók szorgalmas seregében, az a gyanú, kevesebb igazán hivatottat találnék, mint derék közmunkást. Az anyanyelv itt nem segít. Ki tudja kikeverni Kosztolányi kristályos prózáját franciául vagy angolul? Egy francia vagy angol Kosztolányi. De ő kicsoda? Merre van hazája? 2. Nemcsak formahűen fordítottam, hanem más formákban is (nyersben, verset prózában). Mert ma már úgy vélem: a versek megértésének elsősorban nem a formahű fordítás a legígéretesebb változata, hanem… igen, a nyers, a próza, a magyarázat, bármi más. Persze, hozzá kell tennem: ezek nem művészi eredmények, és nem pótolhatják a lehetséges másodlagos művészi változatot. Pláne nem helyettesíthetik – bármiféle „érthetőség” örvén – a nagy szerzők remekműveit. Lehet laposan elmondani, amit Shakespeare csodálatos – első nekifutásra nem mindig „érthető” – formákban elmondott, de az nem szünteti meg azt a művészeterkölcsi kötelezettséget, hogy magas költői fokon ugyanazt érzékeltessük, mint Shakespeare. A könnyítések mámoros divatja csak ideiglenes ajánlat lehet, és alig-alig csillapítja az elégedetlenség indulatát. És még annyit: a világköltészet 99 %-át a meztelen szótári jelentésre korlátozódó figyelemmel lehetetlen lefordítani. Milyen értelmet szülne vajon Mallarmé, Valéry vagy Rilke egy-egy verse a laposság-érthetőség ürügyén? Azt hiszem, ott a „közérthetőség” véglegesen megsemmisítené a költői tartalmat. 3. Harmadik fontos adat: én nem csak jelentős remekműveket igyekeztem fordítani; választásaimnak alkalmasint volt etikai vetülete is. Ezen azt értem: olyan szerzők műveit magyarítottam, akik a lét és a művészet peremvidékein érintették meg – néha csak tizedik ujjuk hegyével – a művészet szent kerítéseit. Hadd említsem az art brut nagy osztrák alakját, Ernst Herbecket. Ő a guggingi pszichiátriai intézetben – ún. játékterápiás kezelés közben – hozta létre költői életművét (erről maga Ernst Jandl azt mondta: Herbeck költészete a második világháború utáni osztrák líra szerves része). Vagy említhetném a Hölderlin-könyvet (Hölderlin a toronyban): könyvem megjelenése előtt a magyar olvasó semmit nem ismert az 1807 és 1843 között létrejött versekből. De azt hiszem, a könyvben sikerült igazolnom: ez a jó ötven darab költemény a szenvedő költő életművének egészen különös fejezete. Egy ember dallamai, aki elveszítette mondandóit, de megtalálta a szabadságot. Fordítás közben azt éreztem: nincs megrendítőbb, mint egy szerelmében csalódott, politikailag meghurcolt, lélekben széteső ember kiáltásának érvényt szerezni legalább utókorában. Ő már nem él, de emléke még túlélhet az utókor óvóhelyén. És végül: Robert Walser. Ő életében valóban peremen tartózkodott. Aztán 1929-ben bevonult egy pszichiátriai intézetbe; az is különös óvóhely lehet. És ott még írt, cetlikre, papundeklire, mindenre, ami üres és papír. 1933-ig bírta írással. Aztán jött Hitler. És akkor abbahagyta. És ez a cetlihalmaz a Mikrogrammok hat kötete. Ebből válogattam, jelentettem meg néhány darabot egy zömök kis könyvben.
H. T.: Az elmúlt esztendőkben leginkább két világirodalmi nagyság új honosításán fáradoztál. Pólusoknak látom őket, avagy egymást kiegészítő teljességeknek. Shakespeare a földközeli kiáradás költője, a regiszterkeverő szólamodások mestere. Rilke egyneműbb tónusban hallatja titkok hangját, és vertikális figyelemmel összpontosít magaslatokra, mélységekre. Műfordítói gyakorlatodban érzékeltél-e efféle a kettőséget? Eltérő figyelmet kíván, ami különböző nyelven varázsol?
B. Cs.: A Shakespeare nevű óceánember engem ifjúkorom óta nyűgöz, és ma is izzít; egyre aprólékosabb, mindennapos olvasása nélkül nem számíthatnám magam a szellemlények közé. Joyce-nak tulajdonítják, pedig Dumas mondta róla: Isten után ő teremtett a legtöbbet. Az is közismert: semmit sem tudunk róla, de ő mindent tud mirólunk. Én Babitscsal tartok, aki azt mondta: Shakespeare-t olvasni kell, a színpadon bajos teljes körűen megismerni. Ma divat őt – a rögtön „megértés” ürügyén – kivasalt, ellaposított szöveggel előadni; ha hallod, csak ámulsz és bámulsz: ez lett volna a világ legnagyobb költője? ilyen csírátlan, steril szövegek koholója? a simaságok göcs nélküli atyamestere? Ha elmélyedsz műveiben, megrendítően komplex, káprázatosan költői, nyomatékosan megformált gondolatoktól tüzelő szövegekkel szembesülsz – azt szoktam mondani: Shakespeare mindig parazsat visz. Nem elég őt magát olvasni, érdemes ki-kitekinteni más műveire is; ámulni lehet képszerű, kavargó, szeszélyes, mély emberi-emberen-túli tartalmakat hordozó szövegein; érdemes falatonként ízlelgetni a fordulatait, bölcsességét, röntgenszerűen léleklátó képességét, az egész későbbi világirodalmat besugárzó egyetemes gondolatvilágát, és mást. Ezt az egyszeri ragyogást az újabb alibifordítások teljesen eltakarják – mondhatnám: leváltják, egy hamis ideológia örvén megsemmisítik. (Azt hiszem, itt a képességek nyomában loholó elméleti csököttségekről van szó.) A minap lapozgattam a VIII. Henrikben. Abban beszél (a II. felvonásban) egy idős udvarhölgy a puha „kecskebőr-lelkiismeret”-ről (soft cheveril consciense). A kecskebőrt közmondásosan könnyen tágítható, rugalmasan kezelhető dolognak tartotta a világ, Shakespeare más drámáiban is (például: Rómeó és Júlia, II/4; Vízkereszt, III/1) használja a hasonlatot. Vagy a dráma más pontján azt mondja egy kardinálisról az egyik szereplő: „és csak ekkor, és nem előbb, ébredt rá önmagára, és felfedezte a kicsinység áldását” (For then, and not till then, he felt himself, / And found the blessedness of being little). Csak érzékeltetni szerettem volna, micsoda kimeríthetetlen gazdagság várja az embert e géniusz minden művének szinte bármely pontján. Én ezt a rajongásomat négy drámájának formahű, nem ügyeskedő dísztelenséggel, nem mezei tónusban végzett magyarításával igyekeztem meghálálni (Szeget szeggel, Szentivánéji álom, Macbeth, Julius Caesar). Az elsőt nagy sikerrel játszotta a kolozsvári magyar színház, a világhírű rendező, Thomas Langhoff elképzelései szerint. Shakespeare tehát, mondhatnám, természetes szellemi higiéniámnak része; az volt, az ma is, és az is marad. Nekünk, magyaroknak ritka szerencsénk, hogy bizonyos drámáit kiváló költőink tolmácsolták, és eszükbe nem jutott volna, hogy az eredetit a magyarban karcsúsítsák (vajon miért nem tették? hiszen a villámgyors „közérthetőség” igénye akkor is eleven lehetett… Csakhogy ők nem Shakespeare-t akarták leszállítani a készületlenek szintjére, egy fejletlen ízlés igényeit kiszolgálva, hanem a mindenkori közönségízlést kívánták edzeni összetett tartalmak befogadására). Csak mellesleg említem, hogy maga Rilke egészen férfikoráig „műveletlen” volt – nem ismerte például a Hamletet vagy Goethe Harzreise im Winterjét (Téli utazás a Harz-hegységben). De aztán amikor kiadója, Anton Kippenberg kezébe adta ezeket a műveket, nem győzte csodálni ezekben a páratlan intenzitást, az ábrázolás utolérhetetlen költészetét, azaz a művészetet. Kérdésedben lappang bizonyos versengési arány. És semmi kétség, Shakespeare művészete sokkal átfogóbb, tízezer tudásvetületben ömlik elénk, és kielégíti gondolati, költői, zenei mohóságunkat egyszerre. Rilke lírikus, de mint ilyen, több egy személynél; összes létező lelkünket képes foglalkoztatni (kedvenc szava ez: beschäftigt sein, foglalkoztatva lenni); dallama egymagában jár, de a legmélyebb magány barlangjából hozza ki számunkra azt a csodálatos muzsikát, lélegzésünkhöz szükséges táplálékot, amelyet néha vigasznak nevezünk. Shakespeare néha a Biblia rangján érinti meg az embert. Rilke éneklése azonban inkább életben tart, mint a Biblia – néha ilyen eretnek gondolatom támad. De végül mindkét óriásról elmondhatnám, ellentétezés nélkül: a rendkívüli tehetség minden művét olyan szimbólummá avatja, amely minden teremtmény számára érvényessé válhat. Persze, ez az érvényesség igényli a mi járulékainkat, és legyen az a járulék csupán a „megértéshez” közelítő vonzalom vagy rokonszenv.
H. T.: A költő párizsi élményei, tudjuk, felemásak voltak. El is szólították onnan aszketikusabb létövezetek. Kétségtelen mindeközben, hogy munkakapcsolata Rodinnel saját szavaihoz is közelebb kormányozta. Szoborszerű végérvénnyel faragni ki a nyelvből a verset: merész evidencia, ha ezt rodini hagyatéknak véljük nála?
B. Cs.: Rodin döntően hatott Rilke szemléletére. Nem csak az ún. Ding-Gedicht (tárgy-vers) fogalma születik meg az 1900-as években, hanem más is történik: az osztrák költő elsajátítja Rodin folytonos munka-ethoszát, a belső és a művekben megnyilvánuló szakadatlan foglalkozás (említettem az imént: beschäftigt-sein) szükségét. A versek (a kutatás szereti elkülöníteni és az erős Rodin-i időszakra szűkíteni ezt a Ding-Gedicht-gondolkodást) később is megőrzik ezt az öntörvényű, a világ számára „messze láthatóan” (weithin sichtbar) felragyogó szuverenitást. Csak halkan hozok szóba egy körülményt: Rilke ugyan egész életében a különböző meghívások, kedvezések, szívességek, kegyelések hálójában manőverezett, mégis: életét magát akár egy hivatalnok (vagy egy katonásan fegyelmezett más hivatásrend tagja) tartotta szigorú és belátható keretek között. Én azt hiszem, ez a belső szigor nem csak életrendjét jellemzi (ennek jegyei például: elviselhetetlenségig fokozott magány, az emberi érintkezések ritkítása, ugyanakkor a levélbeli érintkezés nyájasságban tartása és gondos ápolása), hanem alkotás- és gondolkodásmódjának magyarázatául is szolgál. Roppant erős hittel, vas eltökéltséggel hangoztatta a művészi lelkiismeret szerepét, a pontosságra törekvés kötelességét, a külső csábítások (díjak stb.) kerülését, a csakis körvonalazott formákban megvalósítható művészet magas rangját. El-elámulok néha, hogyan hozhatott létre egy ennyire a véletlenek úszó-lebegő bólyái körül szerveződő élet ilyen ökonomikus, szívósan transzcendens, semmiféle megalkuvást nem ismerő módon bensőséges életművet. A Ding-Gedicht képzetével párhuzamosan vezérli ezt az életet – etikai téren – a veszélyben biztonságot kereső és találó öntudat iránytűje. Talán nem is élhetett volna ilyen termékenyen efféle eltökéltségek, erélyes maximák, „ember-telen” döntések nélkül (a húszas években, Muzotban, még a feleségét sem engedi magához, akár egy látogatás erejéig…). A munkaakarat pedig egyéb technikai jegyeket is terem: Rilke kialakítja saját szókincstárát, amely egész lírájának egyfajta szoborszerű, a változó tartalmú szavak ismétlődésével erősített, erődszerű építmények alakját kölcsönzi. Gondoljuk meg ezt: ez a csodálatos költő egész bensőségét idegenben, idegenek pártolásától függően és megoldhatatlan helyzetekben teremtette meg. Rodin egy szót sem tudott németül, tehát fogalma sem lehetett, „titkára” miféle és milyen jelentőségű műveket hoz létre. Ez a „titkári” létforma számos viszontagsággal, „félreértéssel”, súrlódással járt… De ha más kapcsolatait részletezném, azokban is fellelhetném a tűrés-támogatás-tanácstalanság-megoldhatatlanság fogalmi elemeit. Úgy érzem, végül maga Rilke is egyfajta „Dinggé” keményedett, úgy értem: elképesztő céltudatossággal egyengette önmagában a céljai felé vezető utakat, és képes volt megvonni magát mindentől és mindenkitől, aki fanatikus művészi „teljesedési hübrisz”-ét nem egészében helyeselte (elég, ha csupán a Von der Heydt nevű bankárral folytatott zimankós levelezésére utalok). De hát végül is a Mű őt igazolta, és utóbb, ma már különösen, nemigen találunk olyan érveket (a teljesítmény láttán), amelyek ilyen-olyan művészeti vagy létgyakorlati szemrehányást igazolhatnának.
H. T.: Az egyik legnevezetesebb Rilke-verssort az is ismeri németül, aki nem tud németül: „Wer spricht von Siegen? Überstehn ist alles” (Requiem für Wolf Graf von Kalckreuth). Jékely Zoltán fordításában: „Győzést ki említ? Minden csak kitartás” (Wolf von Kalckreuth gróf emlékére). Kanonikus magyarítás, de ihleted ezt is újragombolta. A te változatod – a Tér és csillagok lapjain – személytelenebb nyomatékkal hat, hiszen elhagyod a cselekvő igét az elejéről – a végét pedig gondolatjellel is meglassítod, törvénymondók gránitos nyugalmát idézőn: „Győzelem nincs. Kibírni, – ez a legtöbb” (Requiem Wolf von Kalckreuth gróf emlékére). Sokadjára lett meg? Születtek változataid? S elégedett vagy-e vele végérvényig?
B. Cs.: A két nagy – 1908. november elején Párizsban írott – Requiem közül ez a második is egy művészt, egy 19 éves korában öngyilkosságot elkövetett művészt, költőt és műfordítót sirat el. (Mint tudjuk, az első Requiem Paula Modersohn-Beckert búcsúztatja.) Nincs itt mód ennek a gyászból, halálellenes zendüléstudatból, szemrehányások füzéréből, a költői hivatással szembeni csődérzetből táplálkozó, különös-megrendítő poémának tüzetes elemzésére. Pedig megérne pár szót. Ami élesen szembeötlik: Rilke mintegy felrója a fiatal halottnak, hogy osztotta a költők régi átkát: panaszkodott ahelyett, hogy beszélt volna egzisztenciális kérdésekről, ítéletet mondott érzelmeiről ahelyett, hogy formálta volna őket. Rilke felfogása szerint – és ez is az imént érintett humanizmusfüggetlen alapállás része – a költőnek nem az a hivatása, hogy bánatát vagy örömét verseiben bánatosan vagy örömmel elhelyezze, hanem az, hogy kemény szavakká változtassa, szavakra váltsa önmagát, ahogyan egy székesegyház kőfaragója konokul átlényegül és megőrződik a templomkőzet közönyében. Szokatlan hangütés, semmi kétség; aligha ért fel vigasszal a Kalckreuth család szemében. A költemény a végén még fokozza is a „megszégyenítést”, miközben nyugtatgatja a holtat: ne féljen, a holtak – akik „kitartottak a végsőkig” – nem fogják megrovó pillantással fogadni a fiatal grófot. Tehát türelmetlenséggel vádolja. Ugyanakkor nagy erővel érzékelteti a megütődés tudatát, a „kitartás” (az „aushalten” később is, a húszas években is etikai alapszó marad) kínját és követelményét, mintegy általános emberi – nem pusztán művészi – parancsként. Nem ok nélkül hálálkodott később Gottfried Benn (aki nem volt Rilke-rajongó), hogy a vers utolsó sora egy egész nemzedéknek, az expresszionista nemzedéknek adott hitet és biztatást a megmaradásra. Ami a fordítást illeti: Jékely megoldásának több kényes pontja van. A győzés némileg régies, öregecske szó, Rilkénél ilyesminek nyoma sincs. Az említ inkább alkalmi, egyszeri szóba hozásra utal, és nem tartalmazza a beszél (spricht) igének súlyos folyamatosságát. És úgy tűnik, az utolsó kijelentés nem elég szabatosan tükrözi az eredeti hősies, majdnem dölyfös beletörődését. Rilke azt mondja: A kitartás, ez minden. Kitartani, ez minden. Legfeljebb erre vagyunk képesek. És nem azt: minden tettünk kitartás(ba torkoll), vagy a kitartás jegyeit is magán viseli. Jékely megoldásában – ízlésem ezt súgja – a kitartás szó, főleg a mi magyar fülünkben, kényelmetlen, sokak számára visszás mellékzöngét is gerjeszt. Azonkívül a német nem az Ausstehen, Aushalten főnevet használja (megtehetné), hanem a jellegzetes rilkei túl igekötővel kezdődő (überschreiten, überholen, überragen stb.) szavak egyikét: Überstehn (túlélni, kibírni, kiállni, legyőzni stb.). Én ilyen meggondolások után viaskodtam hosszú ideig a saját változatomon. Több változat kínálkozott. Volt ilyen, kérdőjel nélkül: Győzelem nincs. Volt ilyen: Túlélni, – ez a legtöbb (tehát gondolatjellel nyomatékosított változat). És végül rátaláltam a legtöbbre, amely szerintem elég egyenrangú módon visszhangozza az eredeti imperatívuszát. Most itt tartok. Lehet, hogy később módosítok még, hiszen különösen Rilke-javaslataimat állandóan figyelem, észben tartom. Meglátjuk.
H. T.: A képválasztás és hangütés rokoni jellege mellett szövegszerű kapcsolódások is árulkodnak költészeted rilkei fedezetéről. A Gyümölcsöskertekből (2022) ragadok ki, szinte találomra, egy verssort: „orkán támad a nyugalomból” (30.). „Jókor jött viharból a nyugalom szól” – felel rá Ó reggel! című szonetted. A párbeszéd köztetek folyamatosnak és eleminek gyanítható. Nekem ebből az a tanulság fénylik: mester és barát egymást támogató emberminőségek.
B. Cs.: A hatás általában rejtelmes folyamat. Nem kétséges, hogy a felszívott tudástartalmak, megismert technikák az emberben visszhangra lelnek, néha öntudatlanul még szó szerinti tükröződések alakjában is megőrződnek. Büszke volnék, ha Rilkéből átcsatornázhatnék valamit a magyar kifejezéstörténetbe… de azt hiszem, vannak öntudatlan kapcsolódások, ráfordulások, párhuzamos indulatok, egymásra révedések is. Az említett esetben furcsa dolog történik: jóval a Gyümölcsöskertek előtt keletkezett szonettemben amolyan szemléleti testvériség nyilvánul meg, azt hiszem, hiszen akkor – mivel a fordítói konkrét szókeresés fázisától távolabb voltam – nem is sejthettem, hogy később saját versemből is átcsillan majd valami hasonló verbum a francia vers magyar alakzatába. A mozgás-nyugalom, vihar-csend, zendülés-csillapodás ellentett képzetei egyébként nem túlságosan eredeti sejtelmek, hiszen számos költőnél számos formában vissza-visszatérnek. A működésben van a nyugalom, mondja József Attila. Rilke intenzitását a magyarban megteremteni, ez külön kihívás, és túlterjed a tételes kölcsönkérő igyekezet buksi kis eredményein. Én legalábbis verseimben inkább a rilkei ethosz ritka kései atlétája volnék szívesen, és ebből ma nincsen sok. A fordításnak egyébként különös mellékága, hogy egy költő akár szó szerint átvesz elődjétől egy-egy fordulatot. Goethe hosszan beszél erről Eckermann-nak. De a huszadik századi, sokrétűen tájékozott költők tele vannak idegen poggyásszal, és attól csak még fényesebben ragyognak (gondolj Ezra Pound, Eliot vagy a fentebb említett Ted Hughes költészetére). Maga Rilke is csak azért tudta lefordítani Valéryt olyan egyenértékűen, mert az ő költészetében már készen állott a megfelelő mélységű alapanyag (ha szabad most kivételesen így fogalmaznom). Összességében azonban azt hiszem: a kölcsönzés vagy öntudatlan tükrözés – jó költő esetén – csak erősíti azt, ami az átvevő lelkének lelke. Az idegenség honosul, a hatás építőanyaggá szervesedik, és az egész Költészet tesz egy nagy lépést a Szépség felé. Az említett példa megerősíti bennem azt a gondolatot: voltaképpen csak egyetlen Költő létezik az irodalomban, és Ő különböző nyelveken, különböző korokban, de Magasságot, vagy legalább Messzeséget megcélozva tereli komplex harmóniák felé az egész világot.
H. T.: Régi tapasztalásom: fordításban nemcsak az eredeti nyelv, de az eredeti hatásminőség is csaknem mindig elvész. Néhány kivételt ismerek: Kavafisz, Borges, Szymborska… Mások – mint Mallarmé, Valéry vagy Trakl – pusztán magyar nyelven nem föltétlenül győznek meg lírikusi nagyságukról. Rilke igen. Formanyelvi oka lehet ennek? Vagy egy poétikai ethosz jelrendszereken átsugárzó ereje? Úgy is kérdezhetem: vajon az időmértékkel szabadon gazdálkodó közlésrendnek vagy pedig – mindközönségesen – a szellemtani tisztaságnak köszönhető-e szerinted, hogy ez az életmű németül és magyarul egyaránt egyetemes tud lenni?
B. Cs.: Nehéz kérdéseket teszel fel, választ várva… de én szeretek a kérdések tőszomszédságában tartózkodni. Ha először azt mondom: nem tudom, akkor azt, ami ezután jön, tanácsos e szókratészi eszmélet száraz mellékágának tekinteni. Az az igazság, hogy Rilkének többnyire inkább rajongói, semmint olvasói voltak. És ez a rajongói kötődés általában a fiatal Rilke himnikus, áhítatos, kórusos zengéséhez kapcsolódott, és abból vonta el az örök és izzékony vonzalmakat. Az is igazság, hogy a költő saját életében nem a mai hallatlanul elmélyült, de még az értő csodálattól is készséggel elszakadó darabjaival vált a világlíra ikonjává, hanem elképesztően muzsikáló, érzéki szövésű, minden lelket tisztasággal kínáló mutatványaival. A Neue Gedichte már a nagy Rilke hangja, és kis rajongói lélekelőleggel teljes értékén és értelmében felfogható. Aztán következett az alkotás barlangos korszaka, az elvonultságok, kitérések, menekülések, érintetlenségek, különböző lappangások hosszú, a költő haláláig ívelő időszaka. Amit ma az ő egyetemes hagyatéka törzsének tekintünk, az lényegében küszöb(ök) alatt óvakodott be a befogadás szféráiba, és csak utókorában kezdte meg igazi emelkedését. A rajongók maroknyi tábora olvasói közösséggé bővült, megjelentek a kommentárok, a művek egyre újabb kiadásokban láttak napvilágot, s hatalmas fények és világítótornyok gyúltak főleg a levelezés képtelenül kiterjedt mezőin. Rilke voltaképpen csak az utóbbi évtizedekben vált azzá a mérföldkőszerű jellé, aki – mivel ugyan németül, de valahogy a költészeteszperantóján az egész emberi gyülekezethez szólt – ma már a költői vonulatok legmagasabb csúcsának tűnik. Hogy ez sokrétű, részben aligha egyértelműsíthető, fogalmakra és misztikus beszédmódokra emlékeztető, ellentmondásokban érlelődő, paradoxális állításokat halmozó művészi nyelvhasználatán múlott-e, vagy más megfoghatatlan jegyeken, azt bajos eldönteni. Igazság az is, hogy őt se a német, se az osztrák, se a német- vagy francia-svájci irodalmi köztudat nem kezeli a kedvencek vagy géniuszok első sorában. Különcsége halála óta is járulékos idegenkedéssel tartja tisztes távolban a főleg német olvasókat (még művelt német professzor barátaim könyvespolcain sem igen találok egy-két mutatványköteten túl egyebet…). És ki tagadná: Rilke kemény dió. Nemcsak olvasót kér, hanem életmódot, hosszú együttlétet, elkülönített figyelmet, sőt alávetést – mondhatnám, csak olvasó-szerzetesek tudnak eljutni legmélyebb rétegéig, azonban korunk minden tetszetős terjesztési furfangjának makacsul ellenáll. Ami itthoni pályáját illeti, kész talány, miért tud(ott) egyre erősebben és váratlanul immár olyan szemekhez is eljutni, amelyek más csemegéken szoktak legelészni. Talán valaminek a közepén vagy az elején állunk: az olvasók lassan megsejtik az utat az értetlenség és a gyönyörűség között, elfoglalják azt a keskeny élvezeti zónát, amelyben világossá válik: életük a költői csodák keresése közben éppen egy ilyen selymesen rejtelmes, a köztes közlések átadására épülő, szédítő poétikus bolyongásban telik és teljesedik és ürül (a kettőt néha nem lehet megkülönböztetni). Rilke ezt a szívüresítő (Szent Ágoston és a misztikusok szava ez), szívnevelő funkciót végzi immár szakadatlanul és töretlen hitellel. Ha képesek volnánk sötétségét félelem nélkül elfogadni, már közelebb léphetnénk mondandóinak centruma felé.
H. T.: Kisebb vihart kavart, de széles szakmai vitára mind ez idáig nem vezetett Mi lett belőlünk? című eszmefuttatásod 2023 őszén a Népszava hasábjain. Ez a pamfletnél mélyebb, tanulmánynál tömörebb cikked az elmúlt negyven év magyar irodalmából, ha jól értem, fundamentumokat hiányol. Nem azt állítod, hogy nem születtek jelentős művek kiváló kortársak tollából, hanem hogy a meghatározó és/vagy divatos iskolák, irányok és irályok jellemzően nélkülözik a létigazságokat célzó kitartást. (Ebben minden bizonnyal a „nagy elbeszéléseket” lebontó posztmodernség értékviszonylagosító természetének is szerepe van.) Kérnélek, nevesíts néhány példát – akár szerinted téves sikerre, akár elsikkadt gyöngyökre –, de ez talán önálló esszét és tagoltabb polemikus diskurzust igényelne. Inkább szellemi alapállásod tisztázására biztatnálak most. Minthogy egy ethosszá érlelt esztétika szószólójaként léptél föl, gondolati elszánásod mögött is a rilkei eredetet sejtem. Mintha egyenesen a duinói öböl vagy a muzoti torony szelleme ösztönzött volna önkritikával teljes szigorra…
B. Cs.: Cikkemet néhányan félreértették, de sok értő szellemtől komoly elismerést is kaptam. Írásom lényegében egy nagy csalódottság jele, inkább sóhaj, mint vád, inkább nyilvános vallomás, mint átfogó kritikai hadmozdulat. Én nem azt mondtam, hogy nem születtek az elmúlt évtizedekben jelentős művek, ragyogó stiláris teljesítmények vagy egyéb szépségek. Hanem azt mondtam, hogy az uralkodó ízlésáramlatok nyomán bizonyos hanyatlás, torzulás és eltévelyedés, általános tanácstalanság vagy szédület terjedt el a közegben és a közeget mozgató halandók tudatában. A remekművek magukért beszélnek. Hadd említsem a próza vonalán Bodor Ádám Sinistra körzetét, Kertész Imre Sorstalanságát vagy esszéit, Nádas Péter egy-egy könyvét, Borbély Szilárd Nincstelenekjét vagy Györe Balázs családi trilógiáját. A költészet terrénumán kimagaslik Rakovszky Zsuzsa, Takács Zsuzsa, Kemény István, Jónás Tamás, Babics Imre vagy Markó Béla életműve. Ebből a cikkből látható volt: nem dicsérni jöttem a csúcstartókat, hanem bírálni a sztárkultuszt, az érdemtelenül magasba mesterkedett langyosságot, az országdúló középszert, a réges-rég kiürült beszédű, ámde sokoldalúan ajnározott, díjak és stallumok garmadájával kitömött „szerzőket”, a pimaszul ágaskodó és nyüzsgő középszert. Látható volt az is: téves, messze túlértékelt vonulatnak, súlyos tévedésnek tartom a nyelvbontók vak istenítését, a vékony művészettel elénk terített szociografikus rugaszkodásokat, a dühöngő pornográfia térhódítását s általában az ürességet elfedő, ámde annál arcátlanabb és önteltebb gőggel lármázó szereplők hírnévbitorlását. Az ismertség még nem tudás; az elismerés mohó hajszolása sokszor túllépi az érték arányait, és a derűre-borúra magasztalt üdvöskék teljesítménye sokszor maga a siralomvölgy. Megzavart ellenfeleim szememre hányták, hogy a „sértettség” beszél belőlem. Hahaha! Kérdem: talán a sértettség – ha fennáll – nem képes közeledni az igazsághoz? Ahelyett, hogy a szereplők magukra a kérdésekre válaszoltak volna, egy csomó ad hominem kiszólást zúdítottak rám és feleségemre. Akadt, aki „segítséget ajánlott”, „tisztázzam magam”. Darab ideig, pillanatokig vágytam is erre a tisztaságra. Aztán beláttam: a mai (főleg politikailag) sokfelé osztott társaságban lehetetlen a kritikai vagy csak a mérlegelő beszéd. A politikai elvetemültség megsemmisítette az esztétikai érvelés lehetőségeit, a törzsi gondolkodás és asztaltársasági szellem megfojtotta a független, pártoskodás nélküli megszólalás tereit, és a kevély érdekcsoportok civakodása harmadlagossá tette az értelmes beszédet. Ma minden: sortűz, tapsvihar, metszéspont, hamis közszereplések mázvilága. És folytathatnám. Azt hiszed, zabos vagyok? Irigy vagyok? Méltánytalan vagyok? Ó, nem, nem, háromszor is nem. Csak azt szerettem volna megsejtetni: életünk alkonyán ideje volna mérlegre vetnünk saját életművünket – kinek-kinek a magáét –, és hozzámérni teljesítményünket a kortárs világirodalom mutatványaihoz. Mert akkor nyerhetnénk valami mértéket, tanulnánk valami szerénységet, és főleg: esetleg meg tudnánk érteni azt is, aki nem osztja a véleményünket. Quod scripsi, scripsi; amit megírtam, megírtam. Mindenkinek joga van még arra az Egészre is boldogító nemet mondani. Én nem ezt tettem. És remélem, bolygónk, az a kis hazai semmiség is forog majd tovább tengelye körül, és mindenkinek sikerül méltányosan megöregednie.
Illusztráció: ~Beszélgetés
Ezek is érdekelhetik!
»…a szeretet erősíti az immunrendszerünket« (Beszélgetés Dr. Felszeghi Sárával) →
»Antigonéról másképpen« – Dettre Gábor filmrendezővel Domokos Johanna beszélget →
Az ember, aki valamiért is tudott élni, nemcsak valamiből…* (IV/4. rész) →
