Guti Csaba: Kettőből egy
•
Szinte pattogott a napsugár az ablakon, s olyan gyöngéd szele volt a reggelnek, hogy simogatta a bőrt. Észrevetette ezt minden, s mintha a temető indult volna meg, úgy mozdult erre az apró nép, s bújt elő a föld alól, az avarból, a fűszálak mögül. Itta a testük az életet, amit a meleg hozott el meggémberedett tagjaikba. Madárdal adta hozzá az ütemet.
A nő kedvenc évszaka a tavasz volt, s úgy kívánta a fényt maga is, mint a bogarak, vagy a fűszál, ami abból él, hogy sütteti magát. Ő maga is sokat ült az ablak mögött, ami megvédte a hidegektől, de mégis kibontakozott előtte mindennap a sarjadozó világ ezernyi csodája. Mintha minden rügypattanást maga is átélt volna, mintha minden gumó, minden csíra csak neki tört volna utat a rögök között.
Szinte egy volt mindezzel, közben megcirógatta hasát, ami a közelgő napokban szintén adni akart a világnak. Révetegen nézte domborulatát, mosolygott hozzá, becézte, mesélt neki. Aztán újra kitekintett, talán már nevetett is, hisz látni vélte az ablakon túlról a saját gyermekét, ahogy az a hóvirággal barátkozik, vagy amott, amint a hintában kacag. Az öreg diófa türelemmel tartja a karját, a hinta száll egyre magasabbra, s dobja a gyermek kacagását egyre magasabbra, fel az égig.
A percek kiperegtek az idő vaskos kezéből, és a nő arra eszmélt, hogy vele nevet a képzeletével. Vonásait komolyra húzta, talán el is szégyellte magát kicsikét a saját botorsága miatt. Szertenézett, majd puha érintéssel simított egyet hasának selymes bőrén. Szeretet volt abban a mozdulatban, tengernyi gyengédség.
Eltűnődött, magával ragadta egy érzés.
Az öregek, a vének azt mondták, kettőt fog szülni.
Latolgatta a méreteket, de elhinni nem merte, amit mondtak neki. Félt, hogy nem bírta volna azt a tengernyi boldogságot, ami a két gyerekkel jár, s végül csalódnia kell, ha mégis kiderül, hogy csak egy lesz.
„Egy lesz, szép, erős, egészséges!” – győzte meg magát, s örült neki.
Nagyon.
Aztán eljött az idő.
Erősen sütött a nap, a fénye olyan volt, mint a tenger, csillogó, hullámzó és mindent beborító. Ő mindebből nem sokat vett észre, még sötét éjszaka volt, amikor a fájások felébresztették, de nem mert szólni az urának, hagyta, hadd pihenjen, lehet, mindez semmi még.
Valami mégis volt.
Az élet kopogtatott a lágy burkokon keresztül.
Aztán a férj mégis felébredt, hirtelen, nagy szemekkel, s szaladt az orvosért, rohant, mert akkor csak annyit tudott tenni.
S az orvos jött, mindent eldobott magától, hogy segítse az életet.
A szülés vérrel járt, s fájdalommal, majd gyereksírással. Az orvos ekkor dadáért küldött, s gondterhelt arccal végezte tovább a dolgát, mert még nem végzett. A dada jött is, ellátta a gyermeket, nem is figyelt másra.
A nő azonban nem szabadult az asszonyi kíntól, sóhajai mélyek voltak, s nyögött nagyokat. Olykor azt érezte, hogy nem bírja tovább, s szaggatta maga alatt a lepedőt, majd nyomott egyet ismét, megint.
S a hullám magával sodort még egy gyermeket.
„Hát mégis kettő lesz!” – villant át a nő agyán, aki majdnem elájult akkor már.
Hát kettő is lett, de a második holt volt már, mire megszületett.
A nő megkönnyebbült, de mégsem. Várta a gyermeksírást újra, de az nem jött el. A pillanatok úgy nehezedtek rá, mint egy ásónyomnyi föld, amit a még élő testére dobnak. Várt, csak várt, de csupán az orvos zihálását hallotta, semmi egyebet. Már az őrület határán volt, abban bízott, hogy elájul, de nem jött el a megváltó, sötét öntudatlanság.
Nem is jöhetett, hisz az élőről gondoskodnia kellett.
S ő megtette.
Közben sírt, és nevetett egyben.
Forgott vele a világ, homályba borult a valóság, miközben ő becézte gyermekét, és siratta gyermekét.
Végül jóllakott a kisded, s ő is lehunyhatta a szemét.
Amikor felébredt, minden csöndes volt körülötte, s a huzat sem volt már véres alatta.
Ő csak a csöndet érzékelte.
Fájt hallani azt, szinte megriadt tőle. Egy pillanat alatt fölébredt, a tudata kitisztult, s kereste, ami az övé.
Megtalálta. Mellette, nem is olyan sokkal egy kisbaba aludt. Légzése egyenletes volt, mély, mint az olyan emberé, aki nagy munka után hajtotta álomra a fejét. A nő először megriadt, oly távolinak tűnt a kép, aztán kinyújtotta a kezét, s megérintette a selymes bababőrt.
Könnyek csordultak.
Akkor jutott eszébe a másik, s még több víz kihullott a szeméből.
Az egyik könnycsepp örömöt táplált, a másik elmosta a bánatot.
***
Sok nap eltelt.
Az anya ellátta a dolgát, nevelte a gyermekét, de nem volt olyan szoptatás, hogy ne akarta volna felkínálni a másik mellét is egy olyannak, aki már nem létezett. Ha a gyermek jóllakott, elaludt mellette, s akkor igyekezett ő is vele aludni. Aztán, amikor felébredt, rendre úgy érezte, hogy a másik melle is kiürült. Először kereste azt a tejet, aztán arra gondolt, hogy keveset evett, keveset aludt, s emiatt apasztott el.
Hát megpróbált jobban odafigyelni magára, mert tudta, a gyermekének nincs jobb táplálék annál, mint amit ő adhat neki.
Aztán a napok teltek. Szinte mind ugyanolyan volt, mintha nem is lett volna nappal, meg éjszaka, csak az órák mosódtak össze a gyermekneveléssel, az otthoni munkákkal. Hogy mennyire fáradt volt a hát, vagy a kar, arra jobb is volt nem odafigyelni, mert ha visszakiabált volna az a fájdalom és a fáradság, valószínűleg meggyőzi a testet.
A gyermek mégis cseperedett, nem állta már a pólyát, mászott, ha kibújt belőle, mászott, ha az anyja nem tudott utána ugrani. S kacagott közben, élvezte a szabadságot, s minden egyes pillanatot, amikor úgy vélte, hogy megtréfálta az anyját.
Aztán játékot kapott a gyermek, egyszerű, apró játékot. Nem volt annak értelme, de színe volt neki, fogás volt rajta, rágni lehetett, érdekelte az a kicsit. S a gyerek játszott vele, megrágta, ha tudta.
Ha viszont több volt belőle, akkor az egyiket félretette, éppen maga elé, mintha csak fel akarta volna kínálni azt valakinek, közben gügyögött, babanyelven magyarázott, s nevetett, nevetett sokat.
Az anya a sarokból csöndben figyelte őt. Legyintett rá egyszer, legyintett rá kétszer, harmadjára már nem legyintett, csak azt érezte, hogy libabőrös lesz a karja, a hideg végignyal a hátán, és apró, ütemes villanásokkal megremeg a teste.
Azonnal felkapta a fiát, és onnantól kint játszatta, nem érdekelte, hogy fúj a szél, vagy hideg van. Feltette a hintára, de idő közben elhalt a nagy diófa, s az ágai kiszáradtak. Recsegett, ropogott az a fa a hinta alatt. Az asszony mondta az urának, hogy vágja ki azt a fát, mert rossz hallgatni annak a holt fának a hangját, s a férfi megígérte neki a munkát.
Mindig csak megígérte, de ideje nem volt rá, mert ő azt vallotta, hogy akkor tud a legjobban gondoskodni a családjáról, ha mindig odavan, és keresi a pénzt.
Eltelt egy hét, kettő, s a fa állt. Az asszony akkor már nem tette fel a gyermekét a hintára, hanem alatta játszatta, rajzolt neki a porba, vagy figurákat öntött vele homokból.
Egy nap aztán nagy szél kerekedett, annak ellenére, hogy meleg volt. Az asszony nem akarta akkor sem bent hagyni a gyermekét, babonás volt igencsak. Hát egy réteggel többet aggatott rá, kendőt terített alá, s kivitte megint a nagy fa árnyékában. Játékot vitt ki, ne unatkozzék a gyermek, ő maga meg tette a dolgát, mosott, teregetett, mindent, amit tennie kellett éppen.
A szél fújt.
Aztán tombolt, az asszony teregetett, nem is látott mást maga előtt, csak a temérdek, elvégezendő munkát. Egy pillanatban a szél sivalkodni kezdett a csatornában, valósággal visított. Az asszony csak akkor eszmélt fel, s riadtan tekintett a gyermek felé. De akkor már szakadt is le a combnyi vastag diófa ág. Az asszony majd elájult, amikor látta lezuhanni azt az ágat, egyenesen a gyermeke felé.
A következő pillanatban hangos, elhaló gyermeksírás rázta meg az udvart. Aztán minden elnémult.
Az asszony előtt elsötétült a világ, mintha csak behunyta volna a szemét.
De nem hunyta be.
Amikor újra kitisztult előtte minden, már nem volt vihar, pedig nem telt el egy szempillantásnyi idő sem. A gyermeke amott feküdt, majd egy méterrel a leszakadt ág mellett. A vastag ág forgácsait vitte a szél egy ismeretlen sírhoz.
Alatta vérfolt éktelenkedett. Bordón, vádlón, vérfagyasztón.
S az anya rohanni kezdett, üvöltött, sírt, toporzékolt, majd felkapta a gyermekét, nézte, forgatta, de nem lelte sebét.
Honnan a vér?
Nem is vér volt talán?
Leszegezte a tekintetét, s a föld mintha épp akkor itta volna be az utolsó vöröses foltot.
„Lehet csak káprázat az egész!” – hitetlenkedett az asszony, miközben egyre csak nézte a földet, s amikor már a szeme megfájdult belé, újra végigtapogatta a gyermekét.
Sehol egy karcolás nem volt rajta.
Aztán a gyermek elkezdte nézni a földet, épp azt a helyet, ahol a vér volt, ahol az ág kettétört, s éktelenül elkezdett zokogni.
Akkor az asszony testéből kiment az erő. Nem tudta tartani a fiát. Letette maga mellé, és térdre roskadt, megmaradt erejéből maga elé húzta az ág darabjait, remegő karjaival keresztet formált belőlük, majd engedte kihullani az ujjaiból az egészet.
Attól az estétől kezdve megszaporodott a teje, a melle nem apasztott már. A gyermeke sem kínálta fel a játékot, csöndesen eljátszott magában, bár nem is mosolygott annyit, mint azelőtt.
Aztán nagyra nőtt, nagyon nagyra.
Ő így hálálta meg.
Guti Csaba a 2023-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: A. Dzevaltovska
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
