Huszthy Viola: Sándor
•
Sándort nem gyakran látjuk, és nem is nagyon szeretjük. Néhanapján megjelenik a családi háznál és a kertkapunál téblábol. Valamiért nem mer csöngetni, csak addig ácsorog cigarettával a szájában a kapu előtt, amíg apánk vagy valamelyikünk végre észre nem veszi és kelletlenül be nem invitálja.
Sokáig nem is tudom, hogy ő apám bátyja, a szülők nem mondják, csak később értem meg, hogy ő is családtag. Ha apám bátyja, akkor nekünk nagybátyánk kell legyen. De miután megtudom, hogy nagybácsi, sem emlegetem rokonként. Ha valaki a családról kérdez és én felsorolásba kezdek, Sándort rutinból kihagyom. Mert ritkán látjuk, olyan, mintha nem is lenne. És mert elég büdös is. Ez a legfőbb oka, hogy mi nem beszélünk vele. Amikor megjelenik pár évente egyszer a családi háznál, elképesztő bűzt áraszt magából. A városból tudjuk, milyen a hajléktalan szag. Sándornak ilyen szaga van. Miután apánk nem tudja a kapuban lerázni és bejön, anyánk elkéri a ruháját, ad neki váltót és beáztatja, ami rajta volt. Amíg apánk próbálja kikérdezni, most merre él, van-e munkája, addig anyánk ollót vesz elő, majd a teraszon megnyírja Sándor bozontos fejét. Nyírás után valahogy emberibb lesz.
Sándor állandóan bagózik, ahogy mondjuk apánk is, de nagybátyánk valami még förtelmesebbet szív. Dohányt valahogy mindig tud venni magának, hangzik anyám csípős megjegyzése, ha rágyújt a teraszon. A szagokon túl, Sándor lényétől is idegenkedünk, alig értjük, ha beszél, furcsán formálja a szavakat. A hosszú mondatokat kerüli, és azt a pár szót is, amit kiejt, gyorsan darálja, az első és az utolsó szótagokat elnyelve. Amolyan szó-közepekkel beszél. Ha egyáltalán beszél, mert magától nem nagyon szól, inkább csak kérdésekre reagál különféle morgásokkal.
Ahogy növekszünk, kezdek kíváncsi lenni, vajon még miért nem kedveljük úgy Sándort. Már a bűzön és a furcsa beszéden túl. Akkor apám elmondja, hogy Sándor veszélyes és megbízhatatlan. Hogy teljesen elherdálta az örökségét, nem csak a sajátját, de kettőjükét is. Ezért apám a mai napig dühös rá. Aztán azt is megtudom, Sándor azért is veszélyes és kevésbé szerethető, mert egyszer majdnem agyonütötte a nagymamát egy téglával. Valamin feldühödött, annyira, hogy felkapott egy méretes téglát és megcélozta vele az anyját, csak a jó reflexeknek vagy a szerencsének köszönhető, hogy nem lett belőle tragédia. De ez már a nagymamának is sok volt, úgy sem maradt ép, hogy nem találta el a tégla, akkor félig az eszét vesztette, pszichiátriára került, Sándor pedig jó időre eltűnt a családból.
A nagybátyánk tehát agresszív, kiszámíthatatlan és megbízhatatlan. A pénzzel sem tud bánni, folyton kihasználják, szakmája nincs, alkalmi munkákból tengeti magát, kétes hírű felesége anno kisemmizte, a lakását elmarta, egy igazi balfék. Amikor már nagyon le van rongyosodva, olyankor feltűnik a házunknál és indulnak a szokásos körök. Apánk próbálja elküldeni, ha nem megy, hát beengedik, de leginkább csak a teraszig, a bűz miatt ugye. Ha nagyon muszáj, a mosdóba elmehet, legalább úgy lezuhanyozik. Aztán jön a hajvágás és a nehézkes, pár szavas szóváltás. Anyánk megeteti, de aludni itt nem maradhat, túl kockázatos. A gyerekek meg minden… Nem maradhat. Kap némi pénzt, tiszta ruhát, ételt, és útnak eresztik, tudva, hogy a tiszta ruhákból hamarosan szintén rongyok, a pénzből meg semmi nem lesz.
Telik újabb egy-két év, Sándor nem tűnik fel a kertkapuban. Most eltelik talán négy-öt év is, szüleink egy ideig úgy gondolják, meghalhatott. Titokban talán kicsit fel is lélegeznek, nem kísért többé váratlan időpontokban a kertkapunál. Aztán valahogy mégis előkerül, még ráncosabban, még csapzottabban, még büdösebben, mint azelőtt bármikor. Egy ideje az utcán élt. Hogy hol, azt nem mondja meg. De most végre lett helye egy szállón, munkásszállón. Ezek szerint munkája is van. Azért jött, hogy összes ingóságát az apámra bízza, mert félő, hogy a szállón ellopják tőle. Összes ingósága négy darab értékes Legó modell. Egy fenyőzöld BMW Mini, egy Volkswagen kisbusz, egy középkori lovagvár és egy NASA űrhajó. Apám elképedve veszi át tőle a méregdrága kocka modelleket, és a fejét csóválja – reménytelen eset.
A modellek ugyanúgy bűzlenek, mint Sándor, így mi tisztes szag-távból, de ámulva nézzük őket. Sándor mégis gazdag, micsoda Legó cuccok! Anyám egy ideig a pincében tárolja a modelleket, de valahogy aztán mégis felkerülnek. Egy-egy gyerek mindig felcsempészi őket. Akkor tépelődik, mit csináljon velük, még mindig szaglanak. Végül fáradt sóhajtásokkal kísérve úgy dönt, apró elemeire szedi és lemossa az egészet. Ketten segítünk neki, ő ingerülten tépi el egymástól a kis kockákat és nagy lendülettel dobálja őket a lavórba. Közben, talán hogy lenyugodjon, mesél. A nagypapa, Sándor és apánk apja, akit mi már nem ismerhettünk, miniatűr modelleket készített, vonatokat, autókat, terepasztalokat. Amolyan ezermester volt, egy magának való művészlélek, saját mini világában. Apánk örökölt tőle ezt-azt, Sándor viszont semmit, legfeljebb a magának valóságot. De azon kívül se észt, se kézügyességet, se kreativitást, a tárgyi vagyonát pedig elherdálta. Semmihez nem ért, semmire se… – indulatosan sóhajt és inkább nem fejezi be.
Miután a kockákról rendesen leázik Sándor szaga és keze nyoma, mi testvérek nagy hévvel igyekszünk összerakni az immár fertőtlenítő illatú Legó darabokat, Sándor miniatűr örökségét.
Eltelik egy év, kettő, aztán három és közben talán négy is. Mi már rég nem játszunk Legóval. Sándor pedig többé nem tűnik fel a kertkapunál.
Illusztráció: Sándor
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
