A „csodálatos” ember (Levélfa, 73.)
Levelek az Antigoné első sztaszimónjáról
Az alábbi összeállítást Bokor Levente kezdeményezte, első ránézésre csak filológiai kérdés pedzegetésével. Tekintve, hogy mögötte az emberről magáról alkotott felfogás kérdése rejlik, a filológia itt óhatatlanul filozófiába csap át, melynek napjaink háborús hisztériája és fenyegetése ráadásul aktuálpolitikai jelentőséget is kölcsönöz. Éppen ezért azok is olvashatják, akiket egy filológiai kérdés önmagában kevéssé szokott érdekelni. Az ő figyelmükbe külön is ajánlom az alábbiakat.
Suhai Pál, szerkesztő
•
Levélváltás Bokor Leventével
2023. április 4.
Kedves Pali! Levélfa-esszém feltétele után [vö. Hol a költészet mostanában?, Levélfa 64.] jutott eszembe, hogy volt „bátor fordítója” a Szophoklész-kardalnak [az Antigoné első sztaszimónjának] (332–371. sor) Heidegger személyében. Keresztury Dezső németből fordította az ő megoldását:
Sok van, ami félelmetes, mégsincs
az embernél félelmetesebb, felmagasulva magaslik.
Kihajózik a habzó árra
a tél déli viharában
és hajózik keresztül-kasul
heggyé dühödő árjában.
– – – – – – – – – – – – – – –
Útközben mindenütt utat talál, tapasztalatlanul kiút nélkül
jut el a semmihez.
Az egyetlen tolakodótól, a haláltól
nem tud soha szabadulni,
bár sikerült sok keserves kórtól
szerencsésen megszabadulnia.
– – – – – – – – – – – – – – – – – –
A Föld törvényei és az istenek
parancsoló hatalma közt halad.
Felülmúlja a hazát, s azt elveszti
ő, neki mindig a létezőtlen létezik,
ki merészségére hagyatkozik.
(…).
Leegyszerűsítve, a kardal azt énekli ki „csodálatosként”, hogy az ember a legfélelmetesebb természeti erő, mert „neki mindig a létezőtlen létezik …”, avagy másképp: a semmiből való. Ettől lesz ellenállhatatlan.
Baráti üdv:
Levente
(Martin Heidegger:
Költemények a gondolkodás tapasztalatából,
ford. Keresztury Dezső, s. a. r. Ferge Gábor
SOCIETAS PHILOSOPHIA CLASSICA, BUDAPEST, 1995)
Kedves Pali! Közben erre a linkre […] is bukkantam, még én sem olvastam el, de aktuális lehet.
Üdv,
Levente
2023. április 7.
Kedves Levente! Küldött linkedet, sajnos, nem tudtam megnyitni. De sebaj, mert az általad ajánlott szöveget a világhálóról már korábban is ismertem: Mezősi Miklós 2015-ös Antigoné-elemzését [Csodálatos-e az ember? Az Antigoné első stasimonja (Studia Litteraria, 2015., 1–2.).] Sajnos ógörögül nem tudok, Heidegger németje sem áll rendelkezésemre, csupán az egyébként kitűnő Mezősire vagyok utalva – amiből azonban némi figyelemmel sok minden kihámozható. Ami témánkhoz kell, azt benne végül is megtaláltam. (De mindezekből adódóan egy kicsit körülményes lesz a fogalmazás – ezért már előre is elnézésedet kérem.) Tehát.
Először is Mezősi téma-fölvetése (a közkeletű fordítás/ok kritikájaként): „A »sok csoda van, de az ember a legnagyobb csoda« megállapítást tartalmazó kezdőmondat […] az üres retorika szintjére süllyeszti magát és a stasimon egészét. Mi egyéb volna ez így, mint valamely üres nagyotmondás? »Minden eleve csoda«. Ez képtelenségnek hat egy Sophoklés-tragédiában.”
Másodszor a tanulmány egyik lábjegyzete, a 20 számú. Heidegger és ennek általad is idézett Keresztury-fordítása kapcsán tett megjegyzése: „helyenként teljesen értelmezhetetlen.” Ebből számomra egyetlen dolog következik: csak a költő (és a filozófus!) szabad, ők csupán ideájuknak tartoznak felelősséggel – ezzel szemben a filológus és a műfordító (ő is filológus!) szolga: forrásszövegek szolgálója. (Ami nem is olyan könnyű tudomány, ugyanakkor megkerülhetetlen.) Nem mehetünk el tehát szó nélkül a szavak eredeti jelentése mellett. Itt van mindjárt a görög szövegben kulcsfogalomként használt „δεινόν” szó, s rá adott feleletként Heidegger e kardalról írt tanulmánya (in: Einführung in die Methaphysik), melyben e szót az „unheimlich” értelmében használja. Mezősi tanulmányából idézem a sztaszimón első két sorának Heidegger által adott értelmezését Vajda Mihály tolmácsolásában (a heideggeri változatnak megfelelő szavakat kiemelve):
Sok van, mi hátborzongató,
De az embernél nincs semmi hátborzongatóbban otthontalan.
„Unheimlich”. Szótári első jelentése: „ijesztő”, „iszonyú”. Hogy jön ide az „otthontalanság”? A német szó etimológiája ad rá magyarázatot: töve, a „Heim „otthon”-t jelent (de már a „heimlich” „titkos”-t, bár sokadik jelentésként „otthonos”-t is). A „unheimlich” fosztóképzős alakja ebből jön, magyarul tehát Vajda Mihály pontosságra törekvő, de körülményes fogalmazása szerint: „hátborzongatóan otthontalan.”
Mezősi ezen a nyomon megy tovább, miközben a Trencsényi [Trencsényi-Waldapfel Imre] által „csodálatos”-nak fordított „δεινόν” melléknév titkát jó érzékkel kutatja. Jó érzékkel, vagyis e többjelentésű szó kiterjedt jelentéstartományára („félelmetes, megdöbbentő, ijesztő, rettenetes, szörnyű; amitől félni lehet, veszélyes; rossz, gyászos, siralmas; erős, hatalmas; rendkívüli, különös, furcsa, bámulatos; ügyes valamiben”) tekintettel. Másrészt kontextusából is eredően, az első sztaszimónnak a tragédia egészében elfoglalt helyéből (a halott eltemetésének tilalmából s e parancs megszegéséből és várható következményeiből) kiindulva. Így a hamletien „kizökkent” értelem, a Trencsényi-magyarítás „csodálatos”-a a „félelmetes”-ben vagy még inkább a „zabolá(zhata)tlan”-ban helyére is kerül (a heideggeri „Unheimlich”-nek egyébként megfelelően). Minden létező „félelmetes”, „zabolá(zhata)tlan” (fenyegető a másikra nézve). Kivételt csak az ember képez, hiszen ő valamennyi fölött képes az uralmat megszerezni. Ezért a „legfélelmetesebb”, a „legzabolá(zhata)tlanabb”. A halálon ugyan nem tud úrrá lenni – de magán tud-e? (Vagy ő is csak egyike a „δεινόν”-ként jellemzett lények sokaságának?) Kérdések kérdése. Erre a kimondatlanra a dráma kényes helye, az első sztaszimón irányítja a figyelmünket (hogy aztán ennek kontextusában értékelhessük a későbbieket, Antigoné önfeláldozását, illetve Kreón bűnhődését). S hogy mindez mire tanít? Talán nem is kell mondanom. (A magunkon való uralkodás, az önuralom, a mérték megszerzésének tudományára.)
Nos, itt vagyunk a klasszikus görögség erkölcsi felfogásának a centrumában. S ez, kedves Levente, ebben az esetben csakis egy szó, a „δεινόν” mérlegén. Mindez pedig magyarul a „félelmetes” és a „legfélelmetesebb” viszonylatában. Van jó okunk tehát a félelemre (s leginkább önmagunkkal szemben). „És ki nem fél közülünk?” (Pilinszky) És: „én félek még reménykedem.” (Kányádi) Ha az égalja vörösét nézem s magamra gondolok, mind között talán ez a legnehezebb: a reménykedés. Barátsággal: Pali
Ui.: Végül, hogy a magyarítással magam is a nyomozók nyomába lépjek, ide teszem e kardalnak a föntiekből általam kikövetkeztetett fordítását (első két sorában Kereszturyt, a továbbiakban Trencsényit követve):
Sok van, mi félelmetes,
De az embernél nincs semmi félelmetesebb.
Ő az, ki a szürke
Tengeren átkel,
A téli viharban
Örvénylő habokon,
S Gaiát, a magasztos istennőt,
Zaklatja a meg-megújulót
Évről-évre az imbolygó ekevassal,
Fölszántva lovával a földet.
Szárnyas madarak könnyűszívű
Népére, az erdő vadjaira
Készíti a hurkot,
A sósvizü tengerben lakozó
Halakat hálóval fogja meg
A férfi, ki ésszel él.
Szolgává tette okos leleménnyel
A hegyek meg a rétek állatait,
A lobogóhajú paripának és a bikának
Nyakába vetette igáját.
És a beszédet és a széllel
Versenyző gondolatot meg a törvényt
Tanulja, a városrendezőt,
Lakhatatlan szirteken
Tűző nap forró sugarát s a fagyot
Kikerülni ügyes, mindenben ügyes,
Ha akármi jön, ám a haláltól
Nem tud menekülni,
De gyógyírt a nehéz nyavalyákra kigondol.
Ha tud valamit valaki,
Mesteri bölcset, újszerűt,
Van, ki a jóra, van, ki gonoszra tör vele.
Ki a földnek törvényeket ad,
Jogot, mit az isteni eskü véd,
Az a városban az első; de hazátlan,
Akinek jó, ami nem szép.
Tűzhelyemnél nincs helye,
Ne ossza meg tervét sem az velem, ki így cselekszik.”
(Görög drámák,
vál. és s. a. r. Komjáthy László,
Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1963)
2023. április 9.
Kedves Pali! Korábbi leveledre utalva először is nyugtázom receptjeid hasznosságát. A gyömbéres mézes tea izzasztó hatása meglepetés volt.
Sajnálom, hogy Mezősi tanulmányát nem ismertem előbb. Mint görögül szintén nem tudó, csak a magyarul észlelt érzékenységére figyeltem föl. Meg arra, hogy feszített ívű leveled egy föltételezett polémiában való részvétel tanúsítása. Nekem ugyan hátsó gondolataimban sem fordult elő a filológiai lelkiismeret bárminemű kihívása, csupán a magyarul leírt gondolatokhoz való viszonyomat próbáltam érzékeltetni. De tanulságos számomra ez a kitérő, amiért hálás vagyok, mint odaforduló odaadásod egészéért.
További megjegyzéseimet egy laikus kérődzésének érdemes tekinteni. Mindjárt azt, hogy mivel (szerintem) nyelvében létezik az ember, nem létezik olyan hermeneutikai teljesítmény, amelyik ki tudná fejezni azt az érték-szakadékot, amelynek kontinentális peremén áll a „nyelvében létező ember”. A kifejezhetetlenbe vetettség a legnagyobb büntetés, amit ember mérhet az emberre, mert a fizikai megsemmisítést tetézi a névtelen természet sorstalanságával.
A temethetetlenség az ember önmegsemmisítő gesztusát vetíti Antigoné egére, amit az öngyilkosság „ultima ració”-jával performál – ad elő –, betetőzve, s egyben meg is szüntetve a „drámai iróniát”. A valóság természetét közvetítő Kardal mindvégig ironikusan lebegteti a drámai hősök erkölcsi hitelét, amíg Antigoné sorsában be nem teljesül az ember félelmetes
természete, és tragédiaként hitelesíti az immár kifejezést öltő valóságot. (‘Megtörténik, hogy az írás beteljesüljön’)
Azt hiszem, az magyarázza a „csodálatos” fordítás ösztönét, hogy a csoda és a feltoronyló félelmetesség az egyazon Ismeretlen fázisterébe tartozó komplementer-pár. Sem a csodának, sem a tragédiának nem vagyunk urai, csak elszenvedői az aktivitásunkat kizáró passzivitásunk értelmében. A „felsőbb hatalom” vagy a csoda kegyelmét, vagy a lesújtó törvényét méri ránk.
Belelapoztam az Újszövetségi görög–magyar szótárba is, ahol a δεινότης = ijesztő, szörnyű, stb. feltételezett tövére akadtam: „dei, személytelen ige: kell, szükséges (isteni rendelés), kötelesség, kényszer, törvény, belső kényszer, illendőségi követelmény…” – Vagy így van, vagy tévedek.
Természetesen, helyesnek tartom a „félelmetes”-fordításokat. A gondolatkörhöz társítható, egykori saját kapaszkodómról tanúskodó versemet idézem.
Baráti hálával:
Levente
Gyökér
Fárasztók ezek a könnyek:
forrásuk elveszett melyet a Hatóság
felkarolt és átkeresztelt.
Ez az út itt járásra szolgál
az a helyiség hogy ott nevess
arccal a saroknak sírhatsz is
egy kis jelképes földre.
Csak az ajtók nem nyílnak szemben egymással
látod a járás mégsem egyenes.
Átszökkent az oroszlán hunyorgó karikákon
– elismerése a lemondás fajunk javára –
így lettünk az állatok fejedelme is.
Vegyen erőt a siklóösztön rajtad:
jobban tisztel az oroszlán a tűznél
ha rád gondol beleugrik.
Felröppent a fákra az agyafúrt mosoly
– furtonfurt az arcot agya fúrja –
gyökér töri össze betonpofád.
1967.
2023. április 10.
Kedves Levente! A gyömbér és mézes tea ajánlása tapasztalat és a közös bajban csupán az ilyenkor elvárható segítőkész odafordulás megnyilvánulása volt.
Az odafordulás azonban, a „mondás” – filozófusként tudhatod – Lévinas szerint a kommunikáció etikai összetevője, s mint ilyen biztosítéka a beszéd sikerének. A Kant-kortárs J. G. Hamann is tudta ezt már, sőt a bábeli históriára való utalással még többet is állított: a nyelvek összezavarása nem csupán büntetés – egyúttal az ember kedvéért alászálló Isten ajándéka is, a poliglottia pedig az élővilágéhoz hasonlatos diverzitás, gazdagság. A „nyelvbe vetettség” tényét Hamann tehát megerősíti, én pedig, mint láthatod, veled együtt állítom, miközben Hamann-nal ennek lehetőségeire teszem a hangsúlyt. E felfogás értékét ma, a globális terjeszkedés és szabványosítás (s a „kis nyelvek veszélyeztetettségének) korában nem lehet eléggé hangsúlyozni. Talán már nem is meglepő, ha azt látjuk, hogy Hamann számára a „fordítás” minden nyelvi megnyilatkozásnak (az individuumhoz és a különböző nyelvekhez tartozónak egyaránt) szinte a szinonimája. Ennél ráadásul még többet is állított: a kommunikáció nem csupán az intellektus teljesítménye. E körbe a testet is bevonandónak tartotta. Sőt, számára a test az isteni kinyilatkoztatás fő eseménye: „A konyhában is istenek lakoznak. Amit Cartes a cogitójáról mond, arról engem a gyomrom tevékenysége győz meg.” Hogy ez nem valami szimpla szenzualizmus vagy materializmus, álljon itt még egy idézet: „Még a vak pogányok is felismerték azt a láthatatlan közösséget, ami az embert Istennel összeköti. A test elkendőzött alakja, az arc és a kinyúló kar alkotja azt a látható szkémát, amelyben mozgunk, ámde mindez nem más, mint a bennünk elrejtett belső ember mutatóujja.”
„Arc”, „kinyúló kar”, „mutatóujj”, „belső ember” – ezekkel a fogalmakkal akár Antigonét is jellemezhetjük. Az Antigoné Antigonéját, akit én éppen hogy kiemelni szeretnék Szophoklész tragédiájának ironikus értékszerkezetéből. Az ironikus beállítás persze nagyon is jellemzője e drámának, de leginkább a két mellékszereplőre, Kreónra és Iszménére vonatkozik. Iszméné passzivitásával, Kreón megátalkodottságával lesz példája annak, hogy az ember, e mindenek fölött uralkodni képes, e mindennél félelmetesebb lény miként nem tudja a maga fölötti hatalmat megszerezni, s hübriszének következményeként mint fog lelkileg bűnhődni és összeomlani. Velük szemben Antigoné, szerintem, nagyon is ura tragédiájának, méghozzá éppen aktivitása, a meglévő értékhierarchiában a magasabb rendű isteni törvények érvényesítésében való cselekvő részvétele folytán. Ráadásul (húsvét ünnepe van, miért ne hangoztatnám?) első keresztényként (!). S nem is csak szállóigévé vált mondása révén („Gyűlölni nem, szeretni csak születtem én”), hanem a krisztusi tett eme előképével: az isteni parancs („az istenek nem változó, íratlan törvénye”) áldozatos végrehajtásával. Bennünket (így-úgy alkalmatlanokat) erkölcsileg legalábbis szintén motiválva és megváltva. S ha e beállítással volt célja a drámaírónak (s miért ne lett volna?), el is érte (és azóta is): a nézőből kiváltott katarzis felkavaró és megtisztító hatása révén.
Végül, kedves Levente, hogy a lévinasi odafordulás adósságára (mindkettőnk által megszenvedett hiányára) is valamiféle panaceát kínáljak, ezúttal jelzem, hogy kettőnk e levélváltását amolyan vitaindítóként szeretném még másokkal is megosztani, s amennyiben sikerül, a Levélfán elhelyezni. Leveled ilyen célú továbbadására ezennel engedélyed kérem. További szép húsvétolást pedig barátsággal kívánok: Pali
Ui.: S hogy szavamat ne feledjem: itt van Gyökér című versed az ember parancsára tűzkarikán átugró állatfejedelmével, ennek motívumával, mely az Antigoné e sztaszimónjának mondandójára rímtelenül is úgy rímel, hogy létezik hiteles mondanivaló és a kommunikáció lehetősége: legalább a költészet területén.
•
Füleki Gáborral való levélváltás
2023. április 14.
Kedves Gábor! Végre egy igazi paidagogosz! Örülök, hogy Te is részt kívánsz venni párbeszédünkben. Már csak azért is, mert így, pedagógus lévén, fordulatot hozhatsz az eddig szinte kizárólagosan filológiai jellegű párbeszédbe. Márpedig az Antigoné első sztaszimónjához való viszonyunk, mint általában a műalkotások esetében, nem csupán filológiai természetű. Esztétikai persze, de még ebben sem merül ki, hiszen a befogadó a maga léthelyzetére vonatkoztatja a művet, s ezzel az alkotás által vetített kép teljes emberi spektrumán mozog. Jómagam a hetvenes évek elejétől 2005-ös nyugdíjba vonulásomig tanítottam, jó évtizedig szakmunkásképzőben, ott egyáltalán nem volt téma e mű és más ehhez hasonlók. Leginkább ilyen-olyan eszmei-politikai vonatkozásokat kellett irodalom címén tárgyalnunk. A nyolcvanas évek elejétől azonban több mint két évtizedig volt szerencsém Szophoklészhez. A kedvedért most előkaptam az időközben felhasznált tankönyveket, s megnéztem, mit állítanak az első sztaszimonról. A legtöbbet és a leginkább helyénvalót, a szerintem leginkább helyénvalót a klasszikus műveltséggel rendelkező Mohácsy Károly tankönyvében (1982) találtam. (Pedig ez a dolgozók szakközépiskolája számára készült.) Egyedül e könyv veti föl a kardal első két sorával kapcsolatban a fordítás kérdését, jelezve, hogy a Trencsényi által „csodálatos” jelzővel illetett emberről a görög szöveg ennek az ellenkezőjét is állítja, tehát hogy „félelmetes” is. A természet erőivel való küzdelmében azonban csak a „csodálatos”-t veszi észre; „félelmetes”-nek csupán a második ellenstrófában látja az ember jóra és a rosszra egyaránt hajló természete miatt. E könyv érdeme azonban, hogy az első sztaszimónnak majdnem egy egész oldalt szentel. Vele szemben Domonkos Péter könyvében (1999) erre már csak kilenc sor jut – egyébként ebben is a „jó” és a „rossz” vonatkozásában. Gintli Tibor–Schein Gábor ún. „egyetemi tankönyve” (1997) is hasonlóképpen, de ebben már csak négy és fél sor jut a kérdésre. Ezek után egyenesen meglepő, hogy az annak idején reform-tankönyvként elhíresült és támadott Szegedy-Maszák Mihály–Veres András nevével fémjelzett tankönyvcsalád vonatkozó fejezetében még a kardal műfajáról sincs szó (pedig Antigoné-elemzését egy máig megbecsült klasszika-filológus, Ritoók Zsigmond írta). Pethőné Nagy Csilla Irodalomkönyve (2000) sem ejt szót az első sztaszimonról, bár a kardal szerepéről általában (ha csak hat sorban is) megemlékezik. „A régi jobb volt” – Babits Mihály e félsorát, mint láthatod, nem a nosztalgia idézi ide.
Ezek után már csupán egyetlen kérdésre futja erőmből: Te, kedves Gábor, mit tapasztalsz ez újabbnál is újabb időkben és világban? S Te miként győzöd? Válaszod várva és barátsággal: Pali
2023. április 19.
Jó Pali bátyám! Igen, jómagam gyakorló módon tanítom Szophoklésztől az Antigonét, érettségin szóbeli tétel is. Filmen szintén meg szoktuk nézni, legutóbb olyan előadásban, amely a kardalokat énekelve, hangszerkísérettel adja elő. Érdekes és hasznos törekvés, ahogyan az egykori feltételezhető ógörög zenei hangzást megpróbálják rekonstruálni, korabeli hangszerek rekonstrukcióival is dúsítva a hangzást. Mindössze öt-hat ógörög dallam áll rendelkezésünkre, és abból csak egy kardaldallam, ebből kell gazdálkodni.
Csodálatos és félelmetes az ember, mondja az 1. sztaszimon, és az e világ is, amit ma élünk. „Polla ta deina k’ouden anthrôpou deinoteron pelei.” Ha lehetne, így fordítanám e híres két sort: ,,Félelmetes és csodás az ember, mint sok más, ám ő a leginkább.” A görög „deinosz” szó jelentéseit visszaadó magyar szó híján szerepeltetni kéne mindkét kifejezést. Pedig milyen büszkék vagyunk szógazdag magyar nyelvünkre. Ezzel a fordítói problémával egyébként más nyelvek is szembesülnek, hiszen az ógörög szavak metafizikai tartalmaktól, rámutatásoktól izzó komplex jelentéseit a fakóbb modern nyelvek aligha adhatják vissza, ahogy arra Hamvas Béla több helyütt rámutatott, s ezt itt is igazolva látjuk.
A tankönyvekről szólván igazad van: valóban a jó öreg Mohácsy-könyv a legrészletesebb e tekintetben, magam is ebből tanultam egykor, s mai óráimon is ebből tanítok. Az Antigonét egyébként igyekszem közel hozni diákjaimhoz, és rámutatok arra, hogy e sztaszimonban inkább a rettenetes jelentésréteg felé tolódik el a szó hangsúlya, noha valóban csodálatos az, ahogy az ember a földet műveli, kultúrát alkot. De ,,egy van, ki leveri őt: a halál.”– zárul a kardal. S ezért rettenetes minden emberi cselekedet és sors – mert a mulandóság riasztó szörnyűségébe van szorítva.
Biológitanárként azt is megjegyezhetem, hogy egyébként a dinoszaurusz szó is a „deinosz”-ból képződik: „félelmetes gyík” a jelentése. S ahogy egykor ők uralták a földet rettenetesen, most mi, emberek, dinanthroposzok uraljuk ezerszer rettenetesebben.
Üdv: Gábor
2023. április 19.
Kedves Gábor! Éppen csak visszaigazolást kértem volna, s Te mindjárt a választ, ezt a szépen kidolgozott esszét küldted. S milyen jó, hogy megszólítottalak, mert kuriózum, hogy irodalmárt kérdezzünk s biológus (is) válaszoljon. Nohát! Mit tudtam meg a dinókról. Roppant érdekes és tanulságos. Deinoszauruszok, mi pedig dinanthroposzok. Egyáltalán a szavak vallatása. Tudod: a költői tevékenység. Csodálatos – ez igen. Köszönettel és barátsággal: Pali
•
Levélváltás Falusi Mártonnal
2023. április 12.
Kedves Marci! Bizonyára észrevetted, hogy időközben fölkerült a Levélfára a költészet mibenlétével kapcsolatos összeállítás (64. ág). Sajnálatos hiányoddal, most viszont itt van egy újabb téma: a Bokor Leventével való levélváltás az Antigoné kényes helyéről, az első sztaszimónról, ennek leginkább első két soráról („Sok van mi csodálatos, / De az embernél nincs semmi csodálatosabb.”) Már-már közhelyként idézik, jóllehet Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása pontatlan. Örülnék, ha e diskurzusba most Te is beszállnál, már csak azért is, mert e kérdés (az utóbbi idők horizontja előtt különösen) több mint filológiai. Ha igent mondasz (örülnék neki!), küldöm az eszmecsere eddigi anyagát. Barátsággal: Pali
2023. május 4.
Kedves Pali, ami megtisztelő kérdésed nyomán eszembe jutott, az apokalipszisirodalom műfajába tartozik; kérlek, ekként fogadd.
Szophoklésszel kezdődik a politikai gondolkodás története, ő fogalmazta meg drámáiban az euroatlanti kultúra évezredekig meghatározó emberképét. Az isteni törvények, amelyekre Antigoné apellál és a sors, amelytől Oidipusz nem szökhet el, egy fölöttünk álló, hatókörünkön kívül eső és bennünket megelőző világra utalnak. Halandóságunk és esendőségünk kettős természete mutatkozik meg ebben az összefüggésben: igazodnunk kell bizonyos örök igazságokhoz, hogy bele tudjunk nyugodni tetteink kifürkészhetetlen következményeibe. Milyen az ember? A természete megváltoztathatatlan, ám szabadon cselekszik; a kifejlet pedig egyszerre megjósolható és előre láthatatlan. Ezért csodálatos, ami rettenetes és rettenetes, ami csodálatos. Hogyan mondatja Platón a Törvények athéni megszólalójával? A költő, amikor „a múzsák tripuszán ül, nem ura eszének”. Veszélyes játékot űz az alkotó, aki a poiészisz magas rendű gyakorlatát folytatja. Veszélyeset a városra nézve, mert nem szorítható korlátok közé, egyúttal nélkülözhetetlent, mert az eksztázis is az istenek ajándéka, vagyis része az emberi természetnek.
Ezt az emberi természetet vette célba a 20. század technológiája; a belénk táplált isteni programot felülvizsgálják az erőszakos gépesítés és a gépesített erőszak algoritmusai, az ideológiák és a figyelemelterelések műszaki leírásai. Miltont parafrazeálva: hosszú az út és nehéz, mely a fényből a pokolba vezet, mára mégis úgy látszik, hogy végigjártuk ezt a zarándokutat. A szuperintelligencia csőre van töltve; csupán arra vár, hogy aktiváljuk. Először az emberből csináltunk gépet, azután életre keltettük azt a technológiát, amely a gépből csinál embert; a mai embernél emberibbet. Az elmúlt hatvan évben a még emberi hangot továbbító rádiózás és még az emberi arcot is közvetítő televíziózás után elértük, hogy érzéseinket és gondolatainkat a közösségi média – mely valójában nem közösségi és nem média – elektromos impulzusokkal váltsa ki. A tőle származó jelek azonban még mindig ősi természetünket jelölték, emlékeztettek arra, amivé válhatnánk. Olvasom, hogy a szilícium tulajdonságai már minden téren helyettesíthetik a szén tulajdonságait. Szophoklész és Platón „szénsovinisztáinak” kora leáldozott.
Csakhogy az elavult HMI (Human—Machine Interface) a kölcsönösségre épült: az ember idegpályáinak és a gép áramköreinek összekapcsolódására. Napjainkra viszont szó sincsen efféle kiegyensúlyozott viszonyról. Ahhoz, hogy a gép fölénk kerekedhessen, velünk szemben fölénybe kerüljön – ezt éljük át ugyanis –, szükséges volt a mi alárendelődésünk. A gép nem vált ki bennünket, nem okosabb vagy butább, fejlettebb vagy kezdetlegesebb, szabadabb vagy determináltabb nálunk, hanem helyettünk működik, mert mi nem vagyunk többé. Feloldódunk lassacskán, fokozatosan, szinte észrevétlenül a médiakonfigurációkban. Azt hisszük, hogy emberi jogainkkal élünk, holott ehhez nincsen jogunk. Oidipusz magába néz, a lelkébe tekint, és reszket attól, amit tapasztal. Ismerd meg önmagad! Heidegger a „létfelejtés” előhírnökének Orpheuszt tartja, aki az alvilágból felfelé jövet, a tilalom ellenére visszatekint, de csak „szertefutó levegőt markol”. Delphoi papnője, Püthia válaszol nekünk; a Szphinx kérdez tőlünk. A ChatGPT átmeneti, csökkentett üzemmódban megengedi, hogy kérdőre vonjuk, de hamarosan ő fog bennünket vallatóra, végül pedig a kérdéseket és a válaszokat egyaránt kidolgozza nélkülünk.
De hát nem mi lennénk ez a szuperintelligencia is? Nem az isteni törvények telnek be és nem a mi sorsunk pecsételődik meg általa? Olyan hosszú ideig vágytunk a Kék Bolygó elhagyására. Arra, hogy egy másik égitestet gyarmatosítva újrakezdjük, amit itt, a Földön elrontottunk. Olyan régóta, vacogva és megszállottan ezt kívánjuk, hogy végül az emberi természetünket hagytuk el: lemondtunk róla a gép javára. Nem mi vetettük meg a lábunkat egy idegen univerzumban, hanem mi váltunk magunk előtt idegenné, és nem az elidegenedés marxista értelmében. Kihelyeztük a szellemünket a kibernetikába, mert nem akarjuk többé kiteljesíteni. Nem foglalkozunk a poiészisszel sem; a mesterséges intelligenciára bízzuk magunkat.
Megsemmisülésünket nem a tudományos-fantasztikus képzelet mitikus nyelvén beszélhetjük el. A küklópszok, Frankenstein lénye, Leibl rabbi Góleme és Leviatán is végső soron fizikai létünkben fenyegetnének. Hol vagyunk mi ettől! Senkik se vagyunk, ez igaz, de erre immár hiábavaló hivatkoznunk, mint Odüsszeusznak Polüphémosz előtt. Fizikai valónk egészséges maradhat, miközben végképp kiüresedünk. Életcélunk ennyire jut: szerveket növesztük, hogy látványos szertartások során távolítsák el őket testünkből, mint David Cronenberg body horror filmjében. A múzsák tripuszára nem mi ülünk; odaültetjük kreatúránkat, hogy tartsa a kapcsolatot az istenekkel, akik nem a mi isteneink többé, és vegye kezébe a sorsot, mely nem a mi sorsunk többé. A történelem sem a gép történelme lesz, ahogy sokáig hittük; a kultúra megmarad, hiszen a szuperintelligencia éppen abból nyeri az erőforrást; csak már nem a mi kultúránk gyanánt halmozódnak föl produktumai. Nem mi alkotjuk meg, nem mi örökítjük át, nem mi értelmezzük, jegyezzük meg vagy felejtjük el a kultúra tárgyát, mert a kultúra alanyának sincsen köze hozzánk. Ez az emberi természet önelhagyása, radikális kihelyeződése vagy áthelyeződése, ami nem sokáig várat magára. Mi viszont már nem érzékelhetjük a pillanatot, amikor mindez bekövetkezik, mert addigra nem mi leszünk, akikkel mindez megtörténik. Rettegésünk az utolsó bizonyosság a létezésünkről. Utolsó segélykiáltásunk pedig egy költemény formáját választja, amely kiszűrődik a sistergésből, a végtelen memória vesztőhelyéről, a káoszba fulladt médiából, ahol közvetítettségünkkel együtt szűnünk meg létezni.
Ez a feledhetetlen vég persze vigaszt nyújthat.
Barátsággal üdvözöllek,
Marci
2023. május 5.
Kedves Marci! Hát nem feledkeztél meg rólunk! Köszönöm remek apokalipszisedet. Hanem amit benne felidézel, végképp elkeserít. S nem is hagysz kibúvóra lehetőséget. Az ember helyébe állított gólem, a mesterséges intelligencia is az ember műve, s végső elbutulásában állítja évezredek kultúráján nevelkedett önmaga helyébe. Irodalmi műveltséggel csak kicsit is megvert lény fejébe tolulnak most az idézetek, az egymással vitázó érvek és ellenérvek. William Golding Ripacs Martinja jut először is eszembe, az óceán sziklazátonyának fogságába esett tengerésztiszt (egykori színész), aki megmenekülésének egyetlen esélyét, a nagy fáradsággal megépített JEL-et rombolja le hirtelen rátörő (de egész életéből következő) őrültségében. Dürrenmatt groteszkje, A fizikusok szereplői is a bolondokházába menekülnek, hogy megmentsék az emberiséget találmányuk várható következményétől, az önpusztítástól. Persze ebben is a legrosszabb forgatókönyv szerint alakulnak a dolgok: az intézet egyetlen valódi őrültje, az igazgatónő kaparintja meg találmányukat, s hamarosan meg is alapítja világvállalatát. József Attila A város peremén című versében is – szinte jelenfestő aktualitással – ember és gép viszonyát idézi: „Csak nézzétek, a drága jószág / hogy elvadult, a gép! / Törékeny falvak reccsennek össze, / mint tócsán gyönge jég, / városok vakolata omlik, / ha szökken; s döng az ég.” […] „És látjuk már, hogy nemsoká / mind térdre omlotok / s imádkoztok hozzá, ki pusztán / a tulajdonotok.” De már Vörösmarty Emberekje se hagy kétséget az ember képességei s ezek természete felől: „Istentelen frígy van közötted, / Ész és rossz akarat! / A butaság dühét növeszted, / Hogy lázítson hadat. / S állat vagy ördög, düh vagy ész, / Bármelyik győz, az ember vész: / Ez őrült sár, ez istenarcú lény! / Nincsen remény!” S bár szaporíthatnám még idézeteimet, elégedj meg, kérlek, a legkézenfekvőbbel, Madách Tragédiájából Ádám utolsó szavaival: „Csak az a vég!– Csak azt tudnám feledni!–” Vigaszul persze itt vannak az Úr biztató szavai, mint ahogy József Attila verse is meghagyja végül a külső-belső harmónia kiküzdésének lehetőségét, s Vörösmartyt is idézhetném cáfolatul mintegy saját pesszimizmusára (a Gondolatok a könyvtárban-ból /!/): „amit mondtam, fájdalom volt…” Tudom, a Te esszéd is („amit mondtál”!) a fájdalom műve, mint ahogy legújabb könyved, a Várható elbukásunk (Nap Kiadó, 2023) is az. S ha már említem, el ne hallgassam, amit legutóbbi levelemben róla írtam – legyen ez a reklám helye: híradás könyvedről, mint ahogy az – olvasatomban – józan és kijózanító felelet arra, ami itteni apokalipszised szerint fenyegető jövő és a legtökéletesebb elbutulás. (Vigyázat, hosszabb idézet következik!) Előbb pedig illendő búcsú: Pali
Kedves Marci! Tegnap egész nap könyvedet bújtam, s bár még csak félig tudtam elolvasni (a legfontosabbaknak vélteket szemelgettem benne), máris látom, hogy egészen az enyém. A miénk. Mint ahogy Te az MMA MMKI „egyszerű” munkatársaként is egy egész intézet. Óriási előnyöd velünk, bölcsészekkel szemben, hogy a jog területéről jöttél, s mint ilyen, nekem tudtál is mit mondani. Újdonságot. Persze Szabó Zoltánra hivatkozva, az irodalom nemzetépítő szerepét hangoztatva: anyanyelv és irodalmi műveltség nélkül nincs nemzet, mint ahogy az utóbbi nélkül nemzetállam, egyáltalán állam, melynek legfőbb érdeme a joguralom fenntartásával az egyéni identitások lehetőségének biztosítása. Manapság, a globalizmus viszonyai, a transznacionális szervezetek, a szupranacionális ideológiák és erők térnyerésének korában különösen, amikor ezek az erők az egyéni szabadságjogok ad absurdum kiterjesztésének szándékával éppen a nemzet és territoriális intézményrendszere, az államiság felszámolására törekednek. Paradox a következtetés: az egyéni identitások szabadsága csakis az őket így-úgy korlátozó (és ugyanakkor védő!) nemzetállamok keretein belül képzelhető. Ha egyéni identitást akarsz, védd a közösségit!
Hogy ezen munkálkodni a 21. század kedvezőtlen éghajlati viszonyai között (beleértve ebbe a hagyományszakadás általad oly hangsúlyos motívumát is) szinte kilátástalan feladatnak tűnik, sokkal inkább figyelmeztetésnek veszem, mint akár egyfajta heroikus pesszimizmus jóslatának. „Várható elbukásunk” talán nem kellene megvárnunk. Te, kedves Marci, nem is várod ölbe tett kézzel. Könyved, számomra, fényes bizonyítéka a nemzeti gondolat melletti cselekvő kiállásnak. A cselekvésnek. Persze fogyatkozott számú manapság (is – vagy még inkább) az ember és az emberben fogyatkozott az emberi. Szakadozottak vagyunk kívül-belül. Hogy mégis mit akarhatok én ezek után bármit javasolni? Amit Te is teszel: a párbeszéd kiterjesztését – a velünk egyetértők között is (!). Utat-kiutat keresően.
Itt be is fejezem, kedves Marci, mert nehezen akarok igazat adni provokatív könyvcímed első ránézésre adódó jelentésének. Mint föntebb írtam már, inkább tekintem oldalunkba vágott sarkantyúnak. (Jóllehet magamat sokszor kevésbé érzem harci ménnek, mint egyszerű, bár szívós asinusnak.) Neked köszönet könyvedért a gratuláció mellé, további jó munkát kívánva és baráti öleléssel: Pali
2023. május 5.
Kedves Pali, köszönöm kedves leveledet, nagy örömet szereztél vele, főként csüggedésem perceiben! Össze kell fognunk, össze kell hangolni a jóravaló szándékokat és tehetségeket. Ennek jegyében baráti kézszorítással,
Marci
Illusztráció: fh. Antígona (Félix Resurrección Hidalgo y Padilla); The Lopez Museum and Library, Pasig, Fülöp-szigetek
Ezek is érdekelhetik!
ÚJ „ÚJVILÁG-SZIMFÓNIA” – BABICS IMRE »POSZT A HUMUSZON« CÍMŰ VERSESKÖNYVÉRŐL (Levélfa, 84.)* →
„Bábeli” barangolások. Báthori Csaba és Suhai Pál levélváltása (Levélfa, 83.) →
»A mi Lóri bátyánk!« Angol nyelvű esszékötet Kabdebó Lóránt emlékére (Levélfa, 82.) →
