Devecsery László: FÉNYEK KÖZÖTT (kispróza, versek)
I.
FELHŐK MÖGÖTT AZ ANGYAL…
Öreg gesztenyefák övezik hajdan sírdombokkal nyugvó templomod. Szülőfalum csendjét.
Múlt-koppanások. Gyermekkor. Zsolozsmák, litániák, roráték… Advent. A várakozás öröme. Advent: a Hargitán.
Halkan a szóval! A hógörgeteg ránk zuhanhat. Fojtón ölheti magyarságunk szavát. Csendbe burkol és fagyba borít.
Öreg gesztenyefák. Megpihenek alattatok. Harangszavak.
Esti imára. Templomajtó nyikordul. Belépek harangjaid mozdulatai alatt. Oltárodra gyertyát lobbantok. Áldozati lángot. Az orgonán szellemkéz motoz…
Boldogasszony, Anyánk…
Ének simítja torkomat, s szavak. Boldog asszony. Boldogasszony! Anyánk! Imádkozz érettünk! Fohászkodj velünk! Adj szavakat a szótalanoknak! Édes Hazánkért! Magyarságunkért! Add, hogy megszülessen megnyugvásunk! Add, hogy megszülessen magyarságunk! Hogy egy legyen hitünk és halálunk! Egymásra találjunk! Minden zivatarban, kőomlásban, politikai hazugságban, ebben a megtépett-megtagadott, hűtelen világban.
Mi Atyánk! Miatyánk! Aki a Földön vagy, szenteltessék meg a Te igazságod, jöjjön el a Te földi országod, legyen meg a Te akaratod, itt a Földön, miként a Mennyben is. Mindennapi magyarságunkat add meg nekünk ma, és bocsásd meg az ő vétkeiket, akik hitetlen hittel tagadtak meg Téged, s hiába szólt háromszor a kakas. Porba hulltak Péter intő szavai.
Ők is megbocsátanak? Az ellenük vétkezőknek? Ne vidd őket a kísértésbe, szabadítsd meg világukat a gonosztól, mert Tiéd az ország, de övék a hatalom – és a dicsőség. Hamisra mázolt szavakkal. Ninive. Jónás.
Vétkesek közt cinkos némák.
Jónás a hegyen pihen. Nem hull kénköves eső. Az Úr könyörületes. A próféta hiába vár. Testét hőség perzseli. Nincs menedék a tök levelei alatt. Nem kellett féreg, mely gyökeret pusztít. Terméketlen a föld, növény sem sarjad.
Újkori Ninivék nem emelnek tornyot többé a jövőnek.. Jónás átkozódik. Babits meg hallgat.
Szentélyed tömjén-csöndjében ülök, mi Atyánk! Miatyánk, aki a Mennyekben vagy…, szenteltessék meg a szándék, hogy Himnusz-létünk, Szózat-halálunk szavai közt magunkra találjunk. Egymásra leljünk az áldott és átkozott ugarvilágban, amikor sivataggá vált a lélek, s hamis próféták serege homályosítja el a Napot.
Magamra öltöm zarándok-lelkemet. Lépteim a Szentkúthoz[1] vezetnek. Szent kút. Legendát idéz. Szent László hitét, magyarságát. Víz csobban. Belekortyolok. Te fakasztottad. Távol nyugszol – és mégis közel. Hazai föld egyik és másik. Hiába tagadják lator-lelkűek. Sírodból most is kikelhetnél. Tatárhordák dúlnak. Pusztítanak. Lelkeket tépnek.
Csobban a víz. Belekortyolok. Forráshideg. Lehűti felizzó testemet. Jóllehet, sorsod sohasem vezette erre léptedet… Mégis. Mégis éltet: a hit, hogy a vizet Te fakasztottad. Szent kút. Erőd gyógyít. Kehelybe gyűjtöm vized harmatát. Átnyújtom a hitetlen szívűeknek. Arcomba öntik. Meghajolnak a közeli erdő fái.
Zarándokutam visszavisz szülőfalum gesztenyefákkal ölelt templomába. Lobog, lobog a gyertya lángja. Egyetlen fény. Egyetlen ének. Egyetlen szó. Egyetlen haza.
Nincs választásunk. Létünk vagy halálunk. A Semmiben Semmit sem találunk. Ámítások ködében vesztett magyarságunk.
Tagadások hullámai. A kakasokat is megöltétek.
Mielőtt a kakas szól, háromszor tagadsz meg engem…
Álságosak a számok is. Háromszor? Hányszor-ezerszer? Hány ezerszer? Koponyák hegyén vár már a sok lator. Közülük mennybe mennyi jut? Meg nem tér. Hetykén tagad! Valónál valóbb igazat.
A koronát kitépik István kezéből: hasad a vászon és reped a kárpit, Mária hiába nyújtaná kezét. Boldogasszony! Anyánk! A jászolban felsír a Kisded. Könnycsepp a bölcsek szemében, fázós remegés pásztorok szava.
Felhők mögött a didergő angyal. Békesség. A Földön? Jóakaratú embereknek? Hol vannak? Merre találom őket?
———————————–Inkább elmegy,
————————————————–…és szavaz!
—————————————————————Savaz!
Sebeket éget a fájdalom.
A gyertyafény mégis fellobog. Nem hallgatok. Imára kulcsolt kezem még megremeg. Fázom. Itt belül. Reszketek.
Ki a magyar most? Akit megtagadtatok? Vállamon komor angyalok. Glóriás csendünk egyre nehezül. Szavam falaknak feszül. Nem omlanak.
Jerikó-falak, trombitás igazak. Ezek meg itt merednek előttem. Nekik ütközöm. Csontnál keményebbek.
Kőmíves Kelemen árvája sír. Pusztul magos Déva vára? Hiába-áldozat? Asszonyhamvaid falakkal együtt romlanak…
Teremts újjá bennünket, Uram! Talán az Édenkert nem zárul be mögöttünk többé. Újra, új világra, patyolat-igazságra, hithű magyarságra, mert másként elveszünk.
Inog a törzsünk. Kitépték gyökerünk. Berzsenyi nem foghat tollat. Vész a tiszta erkölcs, s Buda vára. Ám épül és szépül a Bábel, felhőbe tép a torony. Nem a nyelvek, a szavak, a köpönyeget váltó lelkek hamisak. A torony mégis áll. Csákányunk szikrát vet. Csorbul. A hazugság meg sem csikordul.
Uram! Küldd reá villámaidat! Sújtó felleged haragját! Hadd legyen eggyé házam, hazám és otthonom!
Uram! Szülőfalum csendjében, gesztenyefákkal övezett templomod menedékében fohászkodom.
[1] Szülőfalummal, Vasszilvággyal szomszédos község Vát. Ennek a határában található a Szentkút. A legenda szerint a kápolna melletti forrás vizét Szent László fakasztotta.
II.
FÉNYEK KÖZÖTT
KÖD-TÁVOL
Széttépett magasságok,
meghasadt hitek.
Sasok szárnyalnának,
ám nincs hová, kinek,
k i h e z…
Magunkra zárt világ.
A köd elfed, eltemet,
hasítja légi létedet
és sehová sem vezet
a tekintet, mert a
képzelet végtelen,
ám a valóság
a tépett négyzeten
lépni képtelen,
mert a sas
szárnyalna,
lebegne,
szállna
a végtelenbe,
ám a Sas-köd
fojtón rálebeg,
fojtón ránk lebeg
REJTŐZKÖDŐ
ki tudja milyen messze,
mennyire távol a távol,
ebből a meghasadt,
kitépett világból,
ahol a végtelenbe
vesznek a találkozások;
ott csupán remény
a felfénylő szerelem,
a titkok közt rejtőző
rejtelem hasít a
végtelenbe,
távol-fényévekbe,
ahol,
talán,
egyszer…
még találkozunk.
A NAP PEREMÉN
Hová veszett
a múlt-remény,
hová tűnt a világba
vetett remény,
miközben
mi csak állunk,
állunk a Nap
lebegő, mozgó
peremén,
a bolygóközi
térben,
ahol jegesen
simogat a
hideg felhő…
Ölelj meg!
Fázom!
Illusztráció: Téli napsugár (fh. fotó: bucsujaras.hu, váti Szentkút )
Ezek is érdekelhetik!
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
