Louis-Ferdinand Céline: Utazás az éjszaka mélyére (részlet)
•
Szávai János
Utazás Céline utazása körül
1976 februárjában felhívott Szíjgyártó László, s megkérdezte, vállalnám-e Céline híres-hírhedt regényének, az Utazásnak az újrafordítását. Laci bácsinak, a Magvetőnél megjelenő Világkönyvtár főszerkesztőjének komoly tekintélye volt a szakmában. Kérése meghökkentett. Céline ugyanis tiltott szerzőnek számított, másrészt az Utazásnak már volt magyar fordítása, méghozzá a Hevesi Andrásé, amely nem sokkal az eredeti után jelent meg, 1934-ben. Ugyanakkor megtisztelő volt a felkérés, a feladat pedig óriási: egy közel ötszáz oldalas, s különleges nyelven íródott szöveget kellett magyar nyelvre áttennem. Elvállaltam.
A Magvetőnek addig még csak egyetlen fordítást, Jean-René Huguenin fiatalon elhunyt író kisregényét készítettem, inkább az Európa kiadónak dolgoztam, meglehetősen rendszeresen. A Magvető, okkal-ok nélkül, nyitottabb műhelynek számított, mint a Szépirodalmi vagy az Európa. Úgy tartották, hogy a belügyi vonalról érkezett igazgató, Kardos György, többet engedhet meg magának, mint a többi kiadó igazgatója.
Beszéltem Sík Csabával, a Magvető irodalmi vezetőjével. Van egy példánya, mondta, a Hevesi-féle Utazásból, de nem adja nekem oda, nehogy befolyásoljon munkámban a négy évtized előtti fordítás. Az argó, a városi nyelv szükségszerűen elavul az idők során, s nekem olyan hangot kell megütnöm a fordításban, amelyet a jelen olvasói nem találnak avíttnak.
Nekifogtam, közel egy éves munkával lefordítottam a regényt, azután a szerkesztő Déva Máriával együtt elkészítettem a végleges szöveget. A Magvetőnél egészen másféle hangulat uralkodott, mint a nagyobb fordítói műhelyben, az Európában; jó légkörben, békés viták nyomán alakult ki a nyomdára kész anyag.
Az Utazás az éjszaka mélyére, mint utóbb kiderült, a Világkönyvtárban szokásos példányszámtól jócskán elmaradva jelent meg. Viszonylag kevés visszhangja volt, a kézi irányítású kritikai életben egyetlen recenzió jelent meg róla, Bikácsy Gergelyé az Élet és Irodalomban. Az írók világában viszont jelentős visszhangot keltett. Mészöly Miklós egy Céline-esszében reflektált a magyar megjelenésre, fenntartásai voltak a fordítással kapcsolatban. Esterházy Péter viszont, a maga módján, intertextussal reagált az Utazásra, a Függőben megjelenő Céline-mondatok afféle hódolatnak tekinthetők.
A magyar nyelvű Utazás ezután mintegy negyedszázadra eltűnt az irodalmi életből. Az 1990-es években, a kiadói világ újrateremtése nyomán kialakult helyzetben úgy láttam, ideje volna újra kiadni fordításomat. Tettem egy-két próbálkozást, de nem jártam sikerrel. Aztán a 2000-es évek elején egyszerre több kiadó is megkeresett azzal, hogy szeretnék kiadni az Utazást. Az Európa kiadó irodalmi vezetője, Osztovits Levente volt az első jelentkező. Kértem, hogy dolgozhassam át a szöveget. Amint készen lettem vele, Vargyas Zoltán szerkesztővel heteken át dolgoztunk rajta, míg végül a könyv 2003-ban megjelenhetett.
Miközben az Európával együtt dolgoztam, megkeresett Mészáros Sándor, a Kalligram irodalmi vezetője, hogy ők is szeretnék kiadni a magyar Utazást. Az ötlet a pozsonyi Kalligramnál dolgozó Grendel Lajostól származott. Minthogy az Európa-féle kiadás már közel állt a megjelenéshez, Mészárossal abban maradtunk, hogy lefordítom számukra a Céline-mű következő darabját, a Halál hitelbe címűt. A Kalligram Céline-sorozatot tervezett; ebből el is készült négy másik kötet (a Halál hitelbe mellett a Bohócbanda, a London Bridge, a Kastélyról kastélyra), majd 2010-ben a kiadó elérkezettnek látta az időt, hogy újból megjelentesse az Utazást, amely így, az idők során három kiadó katalógusába is belékerült.
2.
Céline szövege egyedi, eredeti, teli argot-val, sőt, az író által kitalált szavakkal. A fordítóra váró nehézségek közül a legelső a regény szövegének a megértése. Előző fordításaim, mint például Montesquieu esszéje (A rómaiak nagysága és hanyatlása) klasszikusan világos szerkezetű és zárt szókinccsel dolgozó szövegek voltak. Céline pedig nem csak a szókincsében, hanem mondatainak szerkesztésében is egészen más. A szókincs többnyire abból a városi nyelvből merít, amelynek több évszázados múltja van, s amelyhez hasonló jellegű a magyarban nem létezik.
A második, de még bonyolultabb nehézség, a magyar mondatok megformálása. Ugyanis tovább bonyolítja a feladatot Céline-nek az a törekvése, hogy időnként felrúgja a hagyományos indoeurópai mondatszerkezetet, amely az alany-állítmány-bővítmények sémán alapul.
Volt argot-szótárom, ez komoly segítséget jelentett. Még nagyobb hasznomra volt az az online Dictionnaire Céline, amely később jelent meg, mint az eredeti fordításom, de amelyet a második és harmadik kiadáskor már figyelembe vehettem. A szöveg formálásakor viszont magamra voltam hagyva, csak magamra számíthattam. A legkényesebb a ritmus megtalálása. Nem arról van szó, nem is lehet arról szó, hogy minél pontosabban, minél hívebben kövessem az eredetit; a rendelkezésre álló nyelvi formulák ismeretében ez lehetetlen. Összefüggő magyar szöveget kellett teremtenem, hiszen a műfordítás célja csakis az lehet, hogy az így létrejött eredmény, a magyar szöveg, a magyar olvasóban homogén hatást keltsen.
Nietzsche szerint a fordítás akkor jó, ha ritmusa visszaadja az eredeti ritmusát. Vagyis nem mondatokban kell gondolkozni, hanem nagyobb egységekben, szekvenciákban. Így ami az egyik mondatban, kényszerűségből kimarad, az pótolható két-három mondattal később, a hűség az eredetihez nem a szavak szintjén, hanem ebben a nagyobb egységben valósítandó meg.
Mészöly Miklós úgy vélekedett, hogy a céline-i hang megtalálásához Tersánszkynál lehetne találni mintát. Vagyis hogy Kakukk Marci szolgálhatna mintául Bardamu alakjához és diskurzusához. Mészölynek eredeti meglátásai voltak ezen a téren; Marcel Proust fordítását például Nádas Péterrel képzelte volna el. Akárhogyan is, Tersánszky nyelvi rétegeit véleményem szerint aligha lehet a Céline-éhez kapcsolni. Ha már ezen a téren kutakodunk, akkor számomra Juhász Ferenc, a nyelvteremtő költő jöhet szóba. Nem a konkrét megoldásokban, hanem abban a merészségben, ahogyan a magyar nyelvhez hozzányúl, ahogyan bővíti, amennyire merészen hajlítgatja, építi fáradhatatlanul.
Az Utazás az éjszaka mélyére fordítása egy teljes esztendőt vett igénybe. Naponta két oldalt fordítottam belőle, másfél-két óra alatt, azután következhetett az első változat javítgatása, átírása, véglegesítése. Bár véglegesítésről aligha beszélhetek, hiszen a szöveg mindig átírásra, változtatásra szorul, ideiglenes megállás van csak. Így jött létre az első változat (Magvető), a második változat (Európa), a harmadik változat (Kalligram).
Fordításkritika alig-alig létezik, a recenzió-szerzők általában megelégszenek két-három sablonos mondattal. Érdekesebb véleményekkel találkozhatunk a Moly kiadó honlapján, ahol az élolvasók mondják el a regényről, s olykor a regény fordításáról támadt gondolataikat. Az Utazás fordításával a hozzászólók meg vannak elégedve, ami azt jelenti, hogy ezen a téren elértem célomat, a magyar szöveg problémátlanul olvasható.
3.
lenyúltam, így Rónitz, lenyúltam a nőt, ezt megjegyezte: egy nőt lenyúlni, azt mondta, a melléhez ne nyúljak, mert nagyon érzékeny, csókolgattam, s mint egy szerelmes giliszta, úgy tekergőztem a hasa körül, ajkunk parázna módon összetapadt, nyálunk egybevegyült: most már a lelkünk beszélgetett, egyik kezemmel lassan fölfelé indultam szép combján, a földre tett lámpa ezt rendkívül kellemessé teszi, mert közben nézni is tudod a lábán mozgó fényeket, mindenkinek ajánlom, ilyenkor egy másodpercet sem szabad elvesztegetni, lefelé bandzsítasz, megéri! milyen felemelő látvány! mindjárt jobb lesz a kedved! beszélgetésünk máris egyszerűbb és bizalmasabb hangnemben folytatódott, barátok voltunk! alul kell kezdeni! tíz évet spóroltunk meg egyszerre, alászállni! megkövülten nézte Rónitzot, aki nevetve vakargatta a szelindek füle tövét
(Esterházy Péter: Függő 166-167)
•
Louis-Ferdinand Céline
Utazás az éjszaka mélyére
(részlet)
Delet harangoztak, amikor a Sainte-Eponime-templomhoz értünk. A kripta valamivel odébb volt, egy kálváriadomb alatt. Mutatták, hogy ott áll egy kopár kis park közepén. Egy félig eltorlaszolt lyuk képezte a kripta bejáratát. Már messziről megláttam a kripta őrét, egy fiatal lányt. Mindjárt megkérdeztem tőle, hogy van Robinson. Éppen zárni készült. Kedvesen rám mosolygott, és csupa jó hírrel szolgált Robinsonról.
A déli napfényben minden rózsaszín volt körülöttünk; a templomtorony porladozó kövei úgy emelkedtek az ég felé, mintha maguk is arra vágynának, hogy örökre szétporladva eltűnjenek a levegőben.
Robinson kis barátnője legföljebb húszéves lehetett, a lába formás, szépen ívelt, felsőteste is nagyon csinos, a feje apró, arcvonásai határozottak, a szeme az én ízlésemnek talán kissé túl fekete és fürkésző. Nem az az álmodozó típus. Ő írta Robinson hozzám intézett leveleit. A kriptába lemenet előttem haladt: a járása biztos, lába, bokája rendkívül csinos, látszott rajta, hogy élvezni szokta a dolgot, hogy tudja, mi a teendő a megfelelő pillanatban. A keze kicsi, de erős és kemény, egy becsvágyó munkásnő keze. Egyetlen gyors mozdulattal elfordította a kulcsot. Remegett körülöttünk a meleg levegő, ott táncolt az úttest fölött is. Beszélgettünk erről-arról, és amikor az ajtó már nyitva volt, a lány mégis hajlandónak mutatkozott, az ebédszünet ellenére, hogy megmutassa nekem a kriptát. Kezdtem megfeledkezni a gondjaimról. Lámpája fényénél hűvösebb tájak felé indultunk. Nagyon kellemes volt. Az egyik lépcsőfokon úgy tettem, mintha megbotlanék, belekapaszkodtam a karjába, ezen eltréfálkoztunk, és amikor leértünk a kripta döngölt földes mélyére, belecsókoltam a nyakába. Először ellenkezett, de nem nagyon.
Csókolgattam, és mint egy szerelmes giliszta, úgy tekergőztem a hasa körül. Ajkunk parázna módon összetapadt, nyálunk egybevegyült: most már a lelkünk beszélgetett. Egyik kezemmel lassan fölfelé indultam szép combján; a földre tett lámpa ezt rendkívül kellemessé teszi, mert közben nézni is tudod a lábán mozgó fényeket. Mindenkinek ajánlom. Ilyenkor egyetlen másodpercet sem szabad elvesztegetni. Lefelé bandzsítasz. Megéri! Milyen felemelő látvány! Mindjárt jobb lesz a kedved! Beszélgetésünk máris az iméntinél egyszerűbb és bizalmasabb hangnemben folytatódott. Barátok voltunk! Alul kell kezdeni! Tíz évet spóroltunk meg egyszerre.
– Gyakran hoz ide látogatókat? – kérdeztem lihegve és ostobán. De mindjárt folytattam is: – Ugye a maga édesanyja árulja a gyertyákat odaát a templomban?… Protiste plébános úr beszélt róla…
– Csak ebédidőben helyettesítem Henrouille mamát – felelte a lány. – Délután egy divatáru-kereskedésben dolgozom… A színház mellett… Látta a színházat, amikor erre jött?
Robinsonról pedig csupa megnyugtató hírt mondott, sokkal jobban van, sőt a szemorvos azt mondja, nemsokára annyira megjavul a látása, hogy egyedül is járhat az utcán. Már meg is próbálkozott vele. Az előjelek kitűnőek. Henrouille mama pedig nagyon meg van elégedve a kriptával. Az üzlet remekül megy, még félre is tudott tenni valamit. Egyedüli kellemetlenségük, hogy a lakásukban annyi a poloska, hogy nem tudnak tőle aludni, különösen, amikor éjszaka vihar van. Ilyenkor ként égetnek. Robinson állítólag gyakran beszélt rólam, és mindig nagy szeretettel. Így aztán lassan eljutottunk a házasság témájához.
Addig még a nevét is elmulasztottam megkérdezni. Madelonnak hívták. A háború alatt született. Ez a házasság végül is nekem sem lenne rossz. A Madelon nevet könnyű megjegyezni. És Madelon nyilván tudja, mit csinál, amikor hozzámegy Robinsonhoz… Mert Robinson, bármennyire javul is az állapota, örökre nyomorék marad… Madelon ráadásul abban a meggyőződésben volt, hogy csak a szeme sérült meg… Pedig Robinsonnak az idegei is sérültek voltak, meg a lelke is, a többiről nem is szólva… Kis híján megmondtam neki, már majdnem figyelmeztettem. A házassággal kapcsolatos beszélgetések mindig zavarba hoztak, sose tudtam, hogyan másszak ki belőle.
Hogy témát változtassak, hirtelen a kripta látnivalói után kezdtem érdeklődni, messziről jöttem, ideje volt már erről is beszélnünk.
Kis lámpájával Madelon egymás után világította meg a hullákat a fal mentén. Itt aztán volt min gondolkodniuk a turistáknak! Mint kivégzésre váró halálraítéltek, sorakoztak a fal mentén a réges-régi halottak… Nem volt már se bőrük, se csontjuk, se ruhájuk… Csak mindezek maradványai… És az is mocskos és csupa lyuk… Az idő már századok óta gyötörte a bőrüket, és még mindig nem unta meg… Az arcukból itt-ott még lecsípett egy-egy darabot… Kitágította a lyukakat, és még mindig talált egy-egy darab bőrt, amit a halál a porcokon felejtett. A hasuk már teljesen kiürült, a köldök helyén mintha apró árnyékbölcső ringott volna.
Madelon elmagyarázta, hogy ezek a halottak több mint ötszáz éven át pihentek a mésztemetőben, míg ilyen állapotba jutottak. Senki se mondta volna, hogy hullák. A hullaság idején már rég túl voltak. Szép lassan szinte a porrá válás pillanatáig jutottak.
Összesen huszonhatan voltak ebben a kriptában, nagyok és kicsik, és mind arra vártak, hogy eljussanak az örökkévalóságba. De még nem engedték el őket. Asszonycsontvázak főkötővel, egy púpos, egy óriás, sőt egy csecsemő is, kiszáradt, vékony nyakában kötővel, és még a pólyából is megvolt egy darab.
Ezek az évszázados maradványok szép jövedelmet biztosítottak Henrouille mamának. Ha meggondolom, hogy amikor megismertem, ő se nagyon különbözött ezektől a múmiáktól!… Madelon sorban mindent megmutatott nekem. Ami a fejükből maradt, egyenként jelent meg előttünk a lámpa nyers fényében. A szemüregükben még nem a sötétség lakott, szinte élt a tekintetük, csak éppen szelídebb volt, mint azoké, akik már mindent tudnak. Nem ez volt bennük a zavaró, hanem az az orrfacsaró porszag.
Henrouille mama egyetlen turistacsoportot se mulasztott el. Mintha cirkuszban lennének, úgy megdolgoztatta a halottait. Nyáron legalább száz frankot keresett velük naponta.
– Ugye, hogy nem szomorúak? – kérdezte Madelon. Minden látogatónak föltették ezt a kérdést.
A kis aranyosnak semmit se mondott a halál. A könnyű halál éveiben, a háború alatt született. Én viszont tudtam, hogyan hal meg az ember. Volt alkalmam megtanulni. Iszonyú kínok között. Mondhatják a turistáknak, hogy ezek itt boldog halottak. Nem tudnak megszólalni. Amelyiknek még maradt némi bőr a hasán, arra Henrouille mama rá is csapott, hogy csak úgy döngött. De persze ez sem bizonyítja, hogy tényleg boldogok.
A végén aztán visszatértünk a mi ügyeinkre. Szóval igaz, hogy Robinson jobban van. Nekem se kellett több. Madelon pedig, úgy láttam, nagyon ragaszkodik a házassághoz. Biztos szörnyen unatkozott már Toulouse-ban. Mert errefelé nemigen találkozhatott olyan világlátott emberrel, mint Robinson. Robinsonnak aztán bőven volt mesélnivalója. Elmondta, mi történt vele, és elmondta azt is, ami nem történt. Sokat mesélt már nekik Amerikáról meg a trópusokról. Nagyszerű.
Én is jártam Amerikában meg a trópusokon is. Nekem is akadt mesélnivalóm. Mondtam Madelonnak, hogy szívesen mesélek. Utazásaim során barátkoztam össze Robinsonnal is. A lámpa elaludt. Tízszer is meg kellett gyújtanunk, miközben egyeztettük a múltat a jövővel. Azt mondta, hogy a melléhez ne nyúljak, mert nagyon érzékeny.
De aztán, mivel Henrouille mama egyik percről a másikra megjöhetett, mégiscsak föl kellett mennünk a napvilágra. A lépcső, megfigyeltem, olyan keskeny és meredek volt, akár egy létra.
Illusztráció: Könyvvel, portréval, szignóval.
Ezek is érdekelhetik!
Lucy M. Boston: Gyerekek a Zöld Tetsziktudniból* →
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
