Kókai János: A vers-test balladája
Testem, mikor tárgy lesz,
elvesztem teljesen.
Pedig milyen jó télvíz idején
kocsmák boros asztalánál
melengetni gondolatokat,
pálinkába aszalt érzéseket
nyelni,
hadd marja nyelőcsövembe
a múltat,
miből a száguldó kozmosz éled,
s átszüremlik
percek évszázada alatt
versek szétrághatatlan szövetén.
Isten, hála érte, hogy tollat
és tabletet adtál kezembe!
Az elégedettséget elvetem,
mert a közelítés elégtelen,
és mást mégsem tudok, mint haladni.
Vajon halálomkor olvasom- e
vétkeim könyvét?
Esetleg csapom földhöz,
tépem ki lapjait,
vagy a Herceg majd velem eteti
e gyomorkeserűt,
hogy kiölje tévedéseim férgeit?
Isten, hála érte, hogy tollat,
és tabletet adtál a kezembe!
Mert mit is hagyunk magunk után:
a lázadozások korát.
Élünk, hogy megtanuljunk ne kiáltani, ha fáj.
A csecsemő zsigerből bömböl,
de mikor már föld temeti az anyamellet,
szavunk is elakad.
Létezésem láthatatlan,
csak ott vagyok Az, Aki.
Az álmaim nem én vagyok.
A paradoxonban szülsz meg, Uram.
Hála érte, hogy tollat,
és tabletet adtál a kezembe!
Illusztráció: Tablet-ballada
Ezek is érdekelhetik!
Pintér Ferenc: „Akkor a legszebb” (haikuk) →
Bánki Éva: Infinitív (versek) →
Kelemen Lajos: Karácsonyra →
