OPEN 49. – AKI ÉREZTE ISTEN IGÉJÉNEK ÉHSÉGÉT
Pázmány Péterről[1]
Táv irat: alkatéshivatásszerintpázmánytérítővoltstop.
Általában annyi szerepel Pázmány Péter neve mellett, hogy bíboros, esztergomi érsek, a magyar ellenreformáció vezére, vagy az ő szavaival: az igaz hitre vezérlő fejedelem. Olyan volt, mint egy nagy teljesítményre képes gép, amely egész életében csúcsra járatva működött. Ő alapította 1635-benNagyszombatban a mai PPKE elődjét.
A Nagyszombati Egyetem (Forrás: Wikipedia.hu)
És ha már az életénél tartunk, szóljunk arról is röviden, mert van abban valami rendkívüli. Ősi nemesi családból származik, őse a Szent István korabeli Pázmán lovag. Nagyváradon született 1570-ben protestáns szülőktől, később tér át a római katolikus hitre. Gyerekkorát Váradon tölti, Kolozsvárt a jezsuita kollégiumban nevelkedik, 1587-ben lép be a rendbe, Krakkóban novícius, előbb Bécsben, majd Rómában tanul, Grácban már filozófiát tanít. 1616-ban lesz esztergomi érsek, 1629-ben bíboros. Annak ellenére, hogy kivételesen nagy tehetség, sőt a jezsuiták neveltje, később nevelője, pályáján viszonylag lassan halad. 67 éves korában,1637. március 19-én halt meg Pozsonyban. Kívánságának megfelelően a Szent Márton dómban temették el egyszerű fakoporsóban.
*
Édesapja, aki Bihar megyei alispán volt, korán özvegységre jutott. Tholdy Bóra, második felesége viszont hitbuzgó katolikusként mostoha fiát tizenhárom éves korában a római katolikus vallásra térítette. Később egy levelében ezt írta, őszinte meggyőződéssel
„Meg-Hitt régi jó akaró Uram, leveledet nagy neven és illendő böcsülettel vettem: melyben nem kevés csudálkozásodat jelented, hogy Religiómat változtatván, Szent Péter hajójában, a’Római Ecclesiának kebelébe jöttem. Mert ha a’Lutherista vagy Calvinista Vallásban gyengén gyökerezett ember megtántorodott vólna, azon csudád nem vólna. De hogy én, a’ki úgy megvastagodtam és erősödtem volt elébbi vélekedésimben, hogy azok gyökerének, szívem gyökerével kellett vólna kiszakádni belőlem, új Világosságra tértem: azt minden várakozásod-kívül esett dolognak jelented, és álmélkodással nem győzöd. Kívánod pedig érteni tőlem bizonyos okait, melyektül viseltetvén, erre bírtam magamat… Számtalan lelki tusakodásim, kimagyarázhatatlan sok akadékim és tartóztatásaim voltak. Mennyiszer forgott elmémben, hogy késő volna nekem Hitet cserélnem, mert immár vén Pribék lennék? Hányszor ütközött elmémbe, mit mondanak az emberek felőlied? Mely rut, mely gyalázatos neved lészen? Ki fogj a azt itilni, hogy reménségért, előmenetelért, kedvért cselekszel: és kereskedel a’ Hittel. Ki bolondultnak és csekély okosságunak hirdet. Minnyájan pedig, kikkel eléb barátságosan éltél, idegenek lesznek: Álhatatlan, változandó, hajlandó, forgandó neved lészen. Mind ezekez az akadékokat és több tartóztató köteleket elszaggata az Isten Szent Lelke: és arra vezérle, hogy az ismert Igazság követésében, minden emberi tekintetet, minden világi gondolatot hátravessek.”
*
Régen vége már a reformáció és az ellenreformáció harcának, ezért azt, hogy kinek is van igazi, kinek a hite az igaz, mit ér az ember, ha kálvinista, és mit ér, ha katolikus, erről itt fölösleges beszélni, mert a fontos kérdés, ha kell, így szól: mit ér az ember, ha magyar? Egy csavarral így is folytatjuk, hogy mit ér egy magyar, ha Pázmány Péternek hívják!
A kortársi hagyomány alapján külsőleg így jellemezte PodhradczkyJózsef: „Alkotására nézve középtermetű, ösztövér testű, szeg színű, hosszas, tiszta és helyes képű, feketeszemű, alázatos, mellette méltóságos és kellemetes tekintetű, sasorrú volt; nem igen bokros szakállát megeresztette s bajuszat is viselt. Sován teste nem volt olly izmos, és az únhatatlan munkára olly igen alkalmas mint a Nagy Lelke.” Sík Sándor még nagyobb beleéléssel és jobban figyelve Pázmány életművének, tevékenységének és írásainak belső dinamikájára, arra figyelt fel, hogy Pázmányban van „valami mélységesen magyar, szinte földízű, a magyar paraszt észjárására emlékeztető;” ugyanakkor „ha egy Pázmány-szöveget olvasunk, csakhamar megérezzük, hogy a látszólagos hűvösség mögött forró érzelmek, sodró szenvedélyek izzanak: az érvelés ráfeledkező gyönyörűsége, a meggyőzés szenvedélye, az apostol lélekmentő aggodalma, saját értékének alázatos-büszke tudata: mind-mind benne van.”[2]
Ezt a jellemzés még kiegészíthetjük Kolozsvári Grandpierre Emil egy érdekes meglátásával. Nem a barokk vonásokat hangsúlyozta Pázmány életművében, mint általában az irodalomtörténészek, hanem reneszánsz egyéniséget vélt fölfedezni benne: „Minden gondolata Isten és az üdvözülés körül forog, mégis van az írásaiban valami pogány életszerűség, ami komolykodó, kedélytelen, sivárlelkű s többnyire unalmas ellenfeleiből hiányzik. Pázmány az ellenreformáció érdekében s a maga sajátos módján teljes önkifejezésre törekszik. Vérmérséklete szerint féktelen renaissance-ember, akit a hit és hivatástudat zaboláz. A hitben, a katolikus igazság védelmében, a polémiában bontja ki egyéniségét, az elfogadott keretek között éppoly teljességgel, mint Cellini, Michelangelo vagy Leonardo a maga területén. Világosan látja az egész életét betöltő célt s annak elérése érdekében mozgósítja valamennyi energiáját.”[3] Sík Sándor utalt az 1600-as grazi jellemzésre is, amelyben Pázmányt elöljárói kolerikus[4] természetűnek minősítették. Valóban erős akaratú személyiség volt, mint misszionárius, hitvitázó, vagy vezető ember; nagy indulatok feszültek, forrtak benne, „s ha úgy érzi, hogy igazságtalanság érte, hogy jogain sérelem esett: el sem tudja fojtani.”
Látni és hallani vélem
Kép is van előttem, de elsősorban hallom, ahogy Pázmány Péter dühösen vitatkozik, és a vita hevében odavágja a partneréhez, hogy „Pont te beszélsz, te szarevő!” A jezsuita Pázmánynak – aki ekkor már a hittudományok doktora Grazban – vitapartnere és legnagyobb ellenfele a református Alvinczi Péter volt. A Pázmány és Alvinczi között 1609-tól 1614-ig tartó hitvita Pázmány 1609-es Öt szép levelével kezdődik, és Alvinczi Péternek sok tétovázó kerengésekkel és cégéres gyalázatokkal felhalmozott feleletinek, rövid és keresztyéni szelídséggel való megrostálása (1609) című vitairattal folytatódik.
Az iratokban a vitázó felek nem csupán a másik meggyőződése és álláspontja, hanem személye ellen is támadást intéznek a szatíra és a gúny eszközével, így igyekeznek rombolni az ellenfél hitelességét és építeni ennek ellenében a sajátjukat. Ezekben a vitairatokban Pázmány, egyebek mellett, az argumenta a persona[5] érvkészletét felhasználva igyekeznek rontani vitapartnere hitelét. Már Arisztotelésznél is kiemelkedik a szónok jelleme a bizonyítékok három fajtája közül, hiszen: „Jellemünk által győzünk meg, ha a beszédet úgy mondjuk el, hogy az hitelt érdemlőnek tüntessen fel bennünket, mert a becsületes embernek általában jobban hisznek. Hitvitázóink használják is a személyi érvek közül a testalkatot (külsőt), a jellemet, a neveltetést és képzést, az életmódot és lelkiállapotot, illetve a nevet. Pázmánynál a beszéddel, azon belül is a vitázó nyelvével és a nyállal kapcsolatos szidalmak fordulnak elő gyakran. Pázmány Alvinczi szemére veti többek között azt is, hogy ő „csak nyálaskodásnak híve, vagy csatornája”, „lelki-ismérete ellen” nyálaskodik, máskor pedig „nyálaskodópredikátor”-nak nevezi őt. A nyálaskodást minden valószínűség szerint ők is úgy értették és használták, ahogy A magyar nyelv szótára meghatározza a szó átvitt értelemét: aki nyálaskodik, az „izetlen, sületlen, mocskos tréfákat űz. Alvinczi Péter Tükörében azt írja, hogy Pázmány Péter erkölcsileg benyálazza, bemocskítja a száját.”
A vitairatokban Pázmány Alvinczi szemére veti, hogy az fölöttébb megtágította „nyelve zaboláját”, illetve más helyen, hogy „nem csak mosdatlan, de ugyan fajtalan és éktelen rútságokat” forgat nyelvén. A nyelv megzabolázása azért szükséges, hogy az ember ne kerüljön veszedelembe engedetlen nyelve miatt, ez azonban nehéz, sőt az ember számára lehetetlen feladat, csak Isten segítségével lehetséges. Emellett azonban az embernek is kötelessége, hogy „ajtót és lakatot csinállyon szájának és jól zabolán hordozza nyelvét.” Szintén az egyikprédikációjában írja Pázmány: „Mivel szűből származik a szó: a nyelv a szűnek csapja. Azért amivel szívünk bévelkedik, az foly nyelvünkre […] a nyelv szólásából tudhatjuk, mi vagyon emberben: mert amit szívünk akar, nyelvünk azt emlegeti”.[6]
Alvinczi Pétert többször is inti, mint tudjuk, hasztalanul: „De te mind az siket áspis, bédugod füledet, hogy ezeket ne hallyad: lészenüdő, hogy felnyílik szemed, de talán későn, ha most nem gondolkodol üdvességedrül. Ha igazat szerecz, ne keres az mi vallásunkról más tanút, hanem mi-magunkat, kik tudgyuk mi vagyon szívünkben. Ne akadoz a szókon, hanem azoknak értelmét vedmi-tőllünk…. De heába bajlódom veled, ha az élő Isten szívedet meg nem szállya, Kérem azért az én Uramat, hozzon észre téged.” ,,…barátságosan intlek, ne kövesd elmédet, mely csak a szitokra és ész nélkül való fecsegésre hajlott: hanem írj emberül, szólj a dologhoz, ne tétovázz, mint a róka, és meglátod, hogy válaszod lészen. Az intésemnek nem engedsz, meglátod, mit nyersz vele. Adgyon Isten észt és emberséget a fejedbe.”[7]
*
Pázmány mindenekelőtt pap és térítő: az ima embere és a bensőség apostola volt. Megrendülve állt Isten Felsége előtt, „akinek tekintetére a föld megindul és az angyalok is meghorgadnak”. Isten arcát kereste a kinyilatkoztatásban, gondviselését a történelemben, lábnyomait a természetben. Mindezt úgy tette, mint egy csodálkozó gyermek. Mint gyermek atyjához, barát barátjához, szerelmes a jegyeséhez szólt Istenhez. Prédikációiban gyakran imában tört fel lelkéből a megélt intimitás. Imádságos könyvének nem egy darabja meghitt, közvetlen Isten-tapasztalatának kivirágzása. Imádságos könyve, egyike az első nagy magyar könyvsikereknek. Pázmány életében négyszer nyomták újra. Szebben azóta sem igen imádkoztak magyarul:
„Sebesicsd-meg Uram az én lelkemet a te ödvösséges és gyönyörűséges szerelmed sebeivel. Adgy az én szívemben tiszta és felgerjett apostoli szeretetet, hogy elájullyon és ugyan elolvadgyon az én lelkem a te szerelmed- és kívánságod-miatt; tégedet szomjúhozzon; te-hozzád fohászkodgyék. Adgyad, én Istenem, hogy az én lelkem tégedet szomjúhozzon, angyaloknak kenyerét, lelkünknek táplálását, minden-napi természet-felett-való kenyeret, melyben találtatik minden gyönyörűségnek édessége. Tégedet, Uram, kire kívánva néznek az angyalok, éhen kívánnyon az én szívem: és te szent testednek gyönyörűséges jó iziveltellyesicsd-be az én lelkemnek kívánságit.”[8] Ehhez ezt a megjegyzést fűzi Kolozsvári Grandpierre Emil: „Mintha Adyt hallanók, ahogy az istenes versekben szól.”
*
Sík Sándor a már többször idézett Pázmány-könyvében megállapította: „Az irodalomtörténet és a magyar alkotószellem fejlődése szempontjából Pázmány legnagyobb, legmaradandóbb és legtermékenyebb alkotása: stílusa, nyelvalakító és teremtő művészete.”[9] Klaniczay Tibor írja, hogy Pázmány művei „nyelvünk valóságos kincsesbányája, ahova ma is tanulni járhatunk, miként ezt nem egy nagy író tette.”[10] Az ízes bihari köznyelvet Pázmány az anyatejjel szívhatta magába; innen a népies íz prózájában. Sűrűn élt nyers közmondásokkal és szólásmondásokkal. Szerencsénkre Margalits Ede (1898) ezeket összegyűjtötte, ezért most ezek közül válogatva idézünk is néhány tucatot. Akár rejtvény is lehetne: ki hogyan érti és értelmezi ezeket?
Tudod-e ki az az álomhüvelyező?
Aggnő beszéd. (Mese.)
Csak szófia beszéd és aggnő rege. (Pletyka.)
Aggszó, de igaz.
A hamisságot hamisságnál egyébbel senki be nem boronálhatja.
Ajtó közé nem teszem ujjamat.
Aki szurkot forgat, megmocskolja kezét.
Aranyos kantár szamár fejéhez: bot a tegezhez.
Az ő agyveleje sem uborka.
Azt sem tudja: hány foga van.
Álomhüvelyező hazug. (Hiábavalót beszél)
Bokorból kiugrott nem tudom ki. (Bokorból ugrott ember = Ismeretlen, új ember.)
Bűzbe keverni. (Rossz hírbe hozni.)
Csuda féreg az a bolha, addig szökdécsel, hogy vagy a vízbe esik, vagy a tűzbe.
Csuda, ha félszemére eleget aludt. (Együgyű, félkegyelmű.)
Egymás gubáját hurcolják. Vonszák egymáson a gubát. (Ellenkeznek, veszekednek egymással.)
Elvéti a lépést. Elvéti az ugrást.
Egy pórázon futnak.
Én velem el nem hiteted, hogy gyomorból szólasz. (Gyomorból szól = Azaz egész meggyőződésből. )
Farkasnyakat vonszanak egymással.(Huzakodnak.)
Fának haszna gyümölcsén tetszik meg.
Fülét sem fogják a dolognak.
Hamar nő, ragadós is a bojtorján.
Ha nem ésszel, kézzel.
Hol tüzet gyújtanak, füsti megy kívül is.
Igen evez róka farkával.(Hízeleg.)
Inkább megtetszik mocsok egy tiszta ruhán, hogy sem a fazékon.
Jaj, mi nehéz azt észre hozni, akinek Isten okosságot nem adott.
Kifogták a délcegből. (Már olcsóbban adja, nem rátartós.)
Kin vagyon a farka.
Ki lovat veszen, a féket is vele veszi.
Kitetszik füle a rókának.
Kordéra mondani. (Alap nélkül, bizonytalanul, sötétben tapogatózva állítani, mondani valamit.)
Könnyű a borból ecetet csinálni, de az ecet borrá nem változik.
Külön nótát fúj.
Maga fejére csinál sulykot /hány földet. (Saját vesztét okozza.)
Magának van, mint az özvegy ürge.
Megcsuszamodik ajaka. (Hazudik)
Mihelyt a csipát kitörlik szemeikről.
Mind egy lében sóznak.
Nagy árkot ásál, nagy a szökellője.
Nagyobb csuda, ha egyszer eszterhára száll a lúd, hogysem napestig ott sétál a kakas. (Eszterha: a házfödélnek azon alsó része, mely a falon kívül kinyúlik, s a lefolyó vizet a faltól elveti.)
Nálunk is, kinek hol fáj, ott tapogatja, ahol viszket, ott vakarja.
Nem fér a fogára.
Nyakát szakítja.
Reá törli keze szennyét.
Róka vágott farka. (Oly ravaszság, mi igaznak akar látszatni.)
Sapkát cserél süvegen.
Sok rókalyuka van.
Szaladj farkas, inadban az igazság.
Szalma kopja.
Telle, tulla! tedd fel az okulárt. (Telle-tulla: ikernév, haszontalan beszéd, fecsegés, licslocs, terefere, teretur; okuláre: pápaszem, szemüveg.)
*
Pázmány nyelve, eleven és erős, de a stílusa, keresem, de alig találom a jó, a megfelelő szót! Ismét Sík Sándor segít ebben, de ő sem egyetlen szóval, hanem egy egész bekezdéssel jellemzi. Megállapítása szerint Pázmány stílusa „szenvedélyesen és nyugtalanul áradó s hogy ugyanazokat a tárgyakat hosszasabban fejezi ki, mint például protestáns ellenfelei, de nem azért, mert bőbeszédű, hanem mert mélyebben ismeri tárgyát; tehát több a mondanivalója róla és mindig a lehető legteljesebb részletességre törekszik. A stiliszta Pázmányt épp azért illeti meg különleges hely a magyar prózai irodalomban, mert retorikai műveltsége ellenére matter of fact nyelven ír.[11] Nála nincsenek üresjáratú mondatok, henye töltelékszavak, mi sem idegenebb tőle a tartalmatlan és felelőtlen verbalizmusnál, minden szavával, minden mondatával közöl valamit, a díszei nem üres díszek. Ha kérdez vagy ismétel, azt a műfaj követeli, a mondatok ritmusa, dinamikája, indulati tartalma.”
Legyen itt, álljon itt egy példa, korabeli helyesírással. A legismertebb könyvéből, a Kalauz második fejezetből idézek néhány összefüggő részletet a fentiek illusztrálásaként is.
MINT KELL A VILÁGI SZÉP ALKOTMÁNYOKBAN AZ ISTEN HATALMÁT ÉS BÖLCSESSÉGÉT SZEMLÉLNI[12]
1. HASZNAI A TEREMTETT ÁLLATOKRÚL VALÓ ELMÉLKEDÉSNEK
A bölcs mondása szerént a teremtett állatok egérfogó kelepcék a balgatagoknak: De az okos embernek garádicsok és lajtorják, melyeken Istenhez járul. Azért a teremtett állatokrúl való mélyebb gondolatból három rendbéli haszon származik az emberben.
Első: Az Isten isméreti. A Hercules lába nyomdokát fövenyben látván Pitágoras, minden egyéb tagjainak öregségét feltalálá az egy lábhelyből. Apelles egy vékony vonítást tén a Protógenes elkezdett képén, melyből megisméré az okos ember, hogy Apelles volt házánál. Mi is, a világ részeinek szép, rendes állapatjából, az egek forgásának, az esztendők részeinek állhatatos és alkalmatos változásiból nyilván ismérhetjük a végetlen hatalmú és bölcsességű Istennek gondviselését.
A teremtett állatok nagy volta, Istenünk végetlenségét; ékessége, szépségét; erőssége, hatalmát; fényessége, dücsőségét; édessége, sok vigasztalásokkal bévelkedőjóvoltát adja értenünk: mivel valami a kútfőből származik, azzal bévelkedni kell a kútnak. És senki azt másnak nem adhatja, ami magában nincsen, vagy tulajdon neme szerént, vagy eminenter, felsőbb és méltóságosbállapatban. … Méltán írja tehát Szent Basilius; hogy e világ nem egyéb szép írott könyvnél, mely az Isten dücsőségét és felségét hirdeti. Ugyenezentmondá Szent Antal egy pogány bölcsnek, ki azon tudakozék tőle: Mint lakhatik a pusztában könyvek nélkül? Másutt ezen Basilius azt írja; hogy e világ olyan, mint egy iskola, melyben a teremtett állatok Isten isméretire tanítanak. Mert, úgymond, a látható állatok szépsége és nagysága az Isten erejét és szépségét szemünk előtt hordozza: úgyhogy, noha legkisebb részét érthetjük a teremtett állatok titkainak; de azok is, amiket szemünkkel látunk, oly csudálatosok, hogy akármely éles elme sem álmélkodhatik elégségesen az Istennek ezekben tündöklő bölcsességén. Miképpen azért a mennyei boldogságban Isten a dücsőültektüköre, melyben a teremtett állatokat szemlélik: úgy a világon a teremtett állatokat tükörök gyanánt kell néznünk, melyek az Isten jóvoltát, hatalmát, bölcsességét ismértetik; és mint garádicsok, Isten isméretire emelnek. Mivel minden állatok azt kiáltják,hogy Isten teremtette őket, és nem magoktúl lettek.
Második haszna a teremtett állatok isméretinek az, hogy ezek által gerjed bennünk az isteni szeretet, és hálaadásra indíttatunk. Azért mondja Szent Basilius; hogy mikor egy füvecskét látunk, isteni szeretetre indíttatunk, ha meggondoljuk, hogy ezt Isten nem magáért, sem az angyalokért vagy oktalan állatokért, hanem: Herbamservitutihominis; a hegyek tetején zöldellő füvet emberek szolgálatjára teremtette. Mert az ember szűkölködik az oktalan állatok nélkül, hogy húsával tápláltassék, bőrével és gyapjával ruháztassék, erejével földét szántsa, terhét hordozza, gyalog járástúl megmentse. Ezek pedig az oktalan állatok fűvel tápláltatnak: a füvek nem nőnek különben, hanem ha esővel öntöztetik a föld: az esők másképpen nem lehetnek, hanem ha a tengerből és folyóvizekből pára emeltetik, a földből pedig gőzölgő füstök támadnak, és szelet indítnak, mely a felhőket elterjeszti a föld kerekségére: ezek a párák és füstök különben fel nem emelkednek, hanem a nap és csillagok erejével. Annak okáért mind az egek az ő szép forgásival, mind az esők és mezei virágok az ember szolgálatjára, hasznára és tisztességes vigasztalására teremtettek.
(…)
Harmadik haszna a világi állatok vizsgálásának az, hogy ezek példája hivatalunkrúl és kötelességünkrűl emlékeztet; és néma nyelvekkel erkölcsünket tekéletességre izgatja és igazgatja. Ez az oka, hogy a Szentírás néha hangyákra, néha héjákra, sőt ökrökre és szamárokra mutat, hogy ezektűl tanuljuk, mint kell hivatalunkban járnunk. Azt mondja azért Szent Basilius és Szent Ambrus; hogy midőn egy szép virágot megtekintünk, ne csak úgy nézzünk erre, mint a barmok; hanem eszünkbe jusson életünk gyarlósága, rövid öröme, múlandó vigassága. Mert miképpen a szép virág hamar meghervad; és noha Salamonnál frissebben öltözött, de nagy gyorsan elveszti ékességét, és elszárad: azonképpen te is, akármely erőben, szépségben és hatalomban dicsekedjél, rövid üdő alatt meghervadsz és megrothadsz.
(…)
Másutt arra tanítanak, hogy mikor látjuk az oktalan állatoknak magokra való gondviselését, megemlékezzünk, hogy lelkünkre mi is szorgalmatos vigyázással gondot viseljünk. Mert nagyobb kárhozatunk lészen, ha a barmoknál oktalanbnak találtatunk magunk dolgaiban. A fiakat a gólyák példájával tanítja Szent Basilius, mint kell tisztelni koros, megért szüléjeket. Mert a gólyák, úgymond, midőn elvénhedik szüléjek, melegítik hideg tetemit tollokkal; eledelt hordanak néki; röpülésében, szárnyokkal felemelvén, segítik.”
Pázmány Péter címere misemondó ruháján,
az esztergomi főegyház kincstárában.
Az eredetiről rajzolta Mühlbeck Károly
Rövid végszó
„Pázmány nem őstehetség, aki azt hiszi, hogy az író úgy ír, mint ahogy a virág nő, a pacsirta énekel, műveltség, tanulás, erőfeszítés nélkül. Pázmány gondolkodó, aki gondolataival a valósághoz tapad, lelkével a túlvilághoz. Ugyanakkor ő az első racionálista a magyar irodalomban.”[13] Prózában testvére és rokona a költő Zrínyinek, akiről ezután szólunk.
Móser Zoltán
Jegyzetek
[1] Kolozsvári Grandpierre Emil: Pázmány. Irodalomtörténet, 1971/3. illetve P. Szabó Ferenc: Pázmány Péter. Válogatás műveiből. Bp., 1983. alapján készült ez az összeállítás.
[2]Sík Sándor: Pázmány, az ember és író. Bp., 1939.
[3]Kolozsvári Grandpierre Emil: i.m. 4-5.
[4] kolerikus = lobbanékony, ingerlékeny, heves vérmérsékletű személy. Az elnevezés a kole (epe, harag) szóból származik. A középkorban használták, mivel az epét tekintették a testben a harag kiindulópontjának.
[5]argumenta a persona = személyi érvek
[6]Egerer Lilla:A mocskolódás alakzatai Pázmány Péter Alvinczi Péterhez szóló vitairataiban
[7]Kolozsvári Grandpierre Emil: i.m. 52.
[8]Az Úr vétele után, V. imádság, 2/211. Szent Bonaventúra szövegének fordítása.
[9]Sík Sándor: Pázmány, az ember és író. Bp., 1939. 333.
[10] Elég ha itt Kosztolányira és Móriczra utalunk.
[11] matter of fact = tárgyilagos, közérthető
[12] ISTENI IGAZSÁGRA VEZÉRLŐ KALAÚZ MELYET ÍRT PÁZMÁNY PÉTER
JEZSUITÁK RENDIN VALÓ TANÍTÓ. Nyomtatták Pozsonyban MDCXIII. MÁSODIK RÉSZE
[13]Kolozsvári Grandpierre Emil: i.m. 75.
Illusztráció: Móser Zoltán Open-fotójának felhasználásával
Ezek is érdekelhetik!
OPEN 53. (MÁRAI, 2. rész) →
OPEN 52. (MÁRAI, 1. rész) →
OPEN 51. – DRÁMÁK →
