»MERJÜNK MAGYAROK LENNI« (Jelenczki Istvánnal Kovács katáng Ferenc beszélgetett)
•
(Fotó: Thaler Tamás)
Jelenczki István képzőművész, filmrendező, fotográfus és szellemi vezető 1956. január 19-én született Budapesten. 1974-ben végzett a Kossuth Lajos Gépipari Szakközépiskola gyártástechnológus szakán. Művészként önképzéssel fejlesztette magát. Húszéves kora óta állít ki egyéni és csoportos kiállításokon, és ugyancsak 1976 óta készít filmeket. 1974 és 1977 között a KGM Tervező Intézet műszaki szerkesztője volt. 1984 óta az Iparművészeti Főiskola szakoktatója. 1990-től 1993-ig az ELTE Kulturális Antropológia Tanszékének meghívott óraadójaként dolgozott. 2012-től a Magyar Művészeti Akadémia levelező, 2013 óta rendes tagja. (Forrás: MMA hivatalos oldala.) [1]
„Jelenczki István a művészi igényű dokumentumfilm kiemelkedő képviselője, a független, de az ember és magyar nemzet iránt elkötelezett értelmiségi, aki képzőművészként, filmrendezőként és fotográfusként műalkotásaival magas filozófiai, etika, spirituális és nem utolsósorban esztétikai értékeket képvisel.” (Deák-Sárosi László: Jelenczki István művészete) [2]
Kovács katáng Ferenc: Hivatalos oldalad nagymértékben segíti az irántad érdeklődők tájékozódását. [3]
A Wikipédián és másutt is ez áll a neved után: képzőművész, filmrendező, fotográfus. S még azt is hozzátehetjük, hogy író. Én most fordított sorrendben kérdezem jártasságod, konfortosságod, eredményességed a fenti négy műfajban.
Az 1987–2017-es időintervallumban oldaladon a Könyv címszó alatt kilenc borító látható. Beszélnél nekünk a keletkezésükről?
Jelenczki István: Könyveim, katalógusaim szervesen illeszkednek a különböző művészeti ágakban keletkezett alkotásaimhoz.
KkF: Nem elhanyagolható a „könyvtermésed”, mégsem talállak az Írószövetség tagjai között. Mi lehet ennek az oka?
JI: Nem tartom magam író embernek. Ha jól emlékszem, Rilkének van egy rövid írása, ami azt fogalmazza meg, hogy írni csak akkor lehet, szabad vagy kell, amikor már nem tudsz nem írni, írnod kell. Így vagyok a képeimmel, filmverseimmel és az írásaimmal is.
Belső kényszer vezérel.
KkF: Legtöbbünknek van egy „édesgyermeke”. Neked melyik könyved lenne az?
JI: Az ÉLETÜNK IKERCSILLAGA A HALÁL.
Életünk ikercsillaga a halál
KkF: Vannak-e a fiókodban kiadatlan írások, s ha igen, elárulnád, hogy mik azok, és mi a terved velük?
JI: Igen, vannak, könyvvé kell érniük. Régi tervem, hogy egy olyan könyvet készítsek, amely átfogja művészetem legfontosabb stációit, és ebben a könyvben külön fejezete lenne az írásoknak. Ezek rövid esszék, előadások, tematikus beszédek, kiállításmegnyitókon elhangzott írások.
Minden esetben olyan elvárással voltam magammal szemben, hogy amit leírok, kiállja az idő próbáját.
KkF: Áttérve a fotográfia műfajára, mikor készítetted első felvételedet, és milyen géppel?
JI: 1973-ban egy kölcsönkapott Zenit-E típusú fényképezőgéppel.
KkF: Az általam ismert fotóid többsége „trükkös”, a montázs műfajba sorolható. Milyen technikával dolgozol, hogyan alkotsz?
JI: Már 1975-ben az első csoportos kiállításon olyan képet is kiállítottam, amit a nagyító alatt, nagyítás közben szerkesztettem össze. Nagyon korán kiderült számomra, hogy az elkapott pillanat szépsége, amit nem becsülök le, engem nem elégít ki.
A későbbiekben szerkesztett, egymásra vetített képeket fotóztam újra, előtte kézzel a papírfelületet helyenként átfestettem, belenyúltam a végső expozíció előtt a képbe.
Lent is fent, fent is lent (’75)
KkF: Hogy érzed, elképzelhető, hogy a fotós és a képzőművész egy ponton túl eggyé válik benned? Felvethető a kérdés, hogy ez a felhasznált alapanyagoktól, a témakezelés technikájától függ-e, vagy az alkotói habitusodtól?
JI: 1974-ben a Gutenberg Művelődési Ház rajzszakkörébe jártam tanulni, először Szabados Árpád, majd Bak Imre és Molnár Sándor volt a szakkör vezető tanára. Engem a rajz vezetett el a fényképhez, a fénykép a filmhez. Már a kezdeti filmjeimben jelen volt bennem az törekvés, hogy a kép az képalkotás legyen, ez az idők során, hiszem és vallom, egységként jelenik meg. A montázstechnika egyaránt jellemzi a képzőművészetbe sorolható képeimet és a filmjeimben létrehozott képverseimet.
Hogy mi vezetett el a rajztanuláshoz? Gyermekkoromban betegségeim során kétszer is közel kerültem a ladikhoz, a túlsó partra átsuhanó ladikhoz, vagy más kultúrában a mérleghez. Egyik serpenyőben a szíved, a másikban egy tollpihe. Melyik könnyebb, melyik nehezebb?
MAUZÓLEUM
Gyermekkori rajzaim, majd a rajzszakkörben megrajzolt „valami” döbbentett rá, hogy a halálfélelmeimet próbáltam kirajzolni magamból, a mai tudásommal nem nevezem azokat rajzoknak. Ez vezetett arra az útra, amely a tanatológia, a tudományok közötti tudás megismerését jelentette számomra. A tanatológia az egyetemes emberiség, a történeti kulturális néphagyomány rendszere, mindaz a megtapasztalt, megőrzött, írott vagy íratlan tudás, ami a halálra való felkészülés, a halál elfogadása, a halál megélése, a halál utáni állapotnak, a „köztes létnek” a néplélekben, a szent és tudományos könyveinkben ránk maradt öröksége. Ez egyetemes tudás a Halálról és Életről, az ÉLET-HALÁL-ÉLET szentségéről. Az utam egyik meghatározó stációja a „MAUZÓLEUM”, a Halállal való foglalkozás c. könyv, amely az az egyetemes kultúra, a szent könyvek, a tudományok, a művészeti, néprajzi írások gyűjteménye (1988).
„Halálkultúránk hiánya, az Életkultúránk hiánya” (JI)
KkF: Képzőművész, fotós énedből fakad a filmrendezői, filmoperatőri? Vagy pont fordítva?
JI: Ez bennem egyben van. Az előző válaszom is ezt tartalmazza.
KkF: Jól látom, hogy a film tölti ki alkotótevékenységed legnagyobb részét?
JI: 2004-ben volt az utolsó önálló kiállításom az Ernst Múzeumban A semmi ágán címmel. Azóta valóban időm és belső energiáim legnagyobb részét a filmjeim elkészítésére fordítom. Közben készítettem és készítek képzőművészeti képeket, egyenlőre a „fióknak”. Néhány tematikus, meghívásos csoportos kiállításra küldtem egy-egy képet.
A semmi ágán
Már 2004-ben is a támogatók mellett csak hatalmas önerő segítségével tudtam a kiállítást létrehozni. A képek lenagyítása – az én képeim mérete 100 × 150 cm –, keretezése egy kisebb vagyon volt már akkor is! Ma egy kiállítás méltó helyen nem tudom, mennyibe kerülne, szerintem az akkori x-szerese, ez vonatkozik a nagyításra, keretezésre is.
Az akkori önerő később a filmek elkészítésében jelent meg, legfőképp a napi 12-14 órai munkában. Az elkészült filmek kétharmada állami támogatás nélkül …
KkF: Mióta és milyen kapcsolat fűz a Balázs Béla Stúdióhoz?
JI: 1982 óta jártam rendszeresen a Balázs Béla Stúdióba, és megszűnéséig szakmai kapcsolatom volt velük.
KkF: Internetes oldaladon a filmek címszó alatt 33 alkotást számláltam össze. 1976 az első dátum. Tehát közel ötvenéves a mozgóképes alkotótevékenységed. Szeretném, ha visszaemlékeznél, megismertetnél bennünket a kezdetekkel!
JI: 1975-ben, ha jól emlékszem, megalakult az 1022 Amatőr Filmstúdió, Lányi András és Vadas Róbert vezetésével a Marcibányi Művelődési Házban, két kisebb méretű szobánk volt, az egyiket filmhívó labornak használtuk. Emlékszem, ott hívtam elő a Valamit elvesztettünk és a Fehér és fekete – Halálkalligráfia c. fekete-fehér, N8-as és S8-as filmjeimet.
Valamit elvesztettünk
Fehér és fekete – Halálkalligráfia
KkF: Hogyan alakult tovább, mi adott lendületet a folytatáshoz?
JI: A már említett Halálkalligráfia c. filmem egy akció – performansz – dokumentálása volt, abban az évben a Budapesti Amatőr Filmszemlén a zsűri különdíját nyerte el.
A KÓR és TÉR-KÉP c. filmemet két alkotó barátommal, Ördögh Balázzsal és Vasvári Sándor Lászlóval együtt készítettem el, már ekkor közös kiállításunkon is bemutattuk a képeket (1977, 1979).
A következő meghatározó stációm emberként is, művészként is a Beharren – Megmaradás (1978–1981). Igazi alászállás és egyben Létbevetettség.
Beharren – Megmaradás
KkF: Ahogy olvasom a listádat, harmadik filmednél az áll, hogy a készítési ideje 1979–81. A későbbiekben is látszik, hogy akár kettőtől tizenöt évig elhúzódhat egy-egy filmed elkészítése. Mi erre a magyarázat?
JI: Beharren – Megmaradás (1978–1981) színes, 54 perces. Ez a filmem szuper 8 mm-es Kodak nyersanyagra forgott úgy, hogy a filmet akkor csak Bécsben hívták elő.
Már ennek a filmnek is én voltam a világosítója, operatőre, vágója és rendezője, és a zenét, ami inkább volt zajhatás, én játszottam alá egy szintetizátoron.
Több mint egy évig egy 4 × 4 m-es szobában együtt éltem, aludtam, laktam a filmmel, háromszor vágtam át. Egyedül, segítség nélkül.
Később, nagy harcok árán 1996-ban sikerült elérnem, hogy a BBS segítsen felnagyítani, nemcsak a Halálkalligráfia, hanem a Beharren – Megmaradás c. filmemet 16 mm-re.
Közben kétszer felvételiztem az operatőri szakra, háromszor a rendezői szakra az akkori Filmművészeti Főiskolára, sikertelenül. Igaz, mögöttem ekkor már kész filmek voltak.
A BBS-ben és a felvételi jelentkezések során megtapasztaltam, hogy az egy többszörösen zárt, kontraszelektált világ, ami nemhogy nem akar befogadni, hanem látva, hogy hogyan működik, én sem akarok, sőt nem tudok oda tartozni.
Tehát, ha filmet akarok készíteni, akkor magamnak kell megteremteni azokat a lehetőségeket, amelyek függetlenek a mindenkori szekértáboroktól, mert egyikhez sem tartoztam és tartozom.
KkF: Általában öt kategóriába sorolják a filmjeidet:
– elmúlástematikájúak,
– portréfilmek,
– versfilmek,
– történelmi tárgyúak,
– nemzeti összefogás jegyében készültek.
Szerinted helytálló ez a csoportosítás? Te melyekről beszélnél a legszívesebben?
JI: Igen, egyetértek. Én sem tudok mást mondani erre a kérdésre, mint hogy mindegyik fontos.
A filmversekben megtalált képi montázstechnikát éppúgy használom a portréfilmekben, mint a történelmi tárgyú vagy a nemzeti összetartozást megfogalmazó filmjeimben. Mindegyik filmem egygyökerű, ez pedig nem más, mint a vállalás.
Eszmélet után
KkF: József Attila életéről több filmet is készítettél. Mostanában néztem meg a négyrészes Eszmélet után-t. Olyan benyomásom támadt, mintha ezzel a József Attilával még sosem találkoztam volna. Mi lehet ennek az oka, a magyarázata?
JI: Emberi eszmélésem korán kezdődött, nem véletlen, hogy nekem a Bibliám a József Attila-összes volt. Ha időben és térben máshol voltunk is, közös volt a szegénységünk, közös volt a sorsbavetettségünk, a magányunk, közös volt a halálhoz való viszonyunk.
A József Attila-filmet legalább 30 éve hordoztam magamban. Az Eszmélet után I–IV. filmelégiát közel tíz évig készítettem elő, és kutattam hozzá. A Magyar Rádió dokumentációs osztályának hangarchívumába két és fél évig jártam munkaszerűen, és végighallgattam mindent, ami József Attilával kapcsolatos volt. Ami nem sikerült másoknak – nekik sikerült, nincs már Magyar Rádió!
Ebbe a filmbe háromszor haltam bele, oda kellett le- és felszállni, ahol József Attila van, a legnehezebb onnan visszajönni, lehet, hogy nekem sikerült.
Ezért más a filmemben látott és tapasztalt József Attila.
KkF: Meghívót kaptam 2023 júniusában: Ön-Tér-Kép az Urániában. Hét évvel korábban a film bemutatójáról Domokos László a következőket írta:
„Jelenczki István korunkban az a magyar filmkészítő, aki nemcsak a legkiválóbb dokumentaristák közé tartozik, de ő az, aki mélységével és empátiájával nagyjából azt és úgy hitet el velünk a megértendő valóságból, amit akar. Most Zseni Annamária pszichiáter elmélyült, hatalmas munkájának filmre vitelével mélylélektani tesztsorozattal vizsgálta a magyar nemzet jelenét meghatározó lélekrészecskék mineműségét és egymáshoz való viszonyát, a nemzet pozitív érzelmeitől a szakralitásig, a nemzet fájdalmaitól az önazonosság kérdéséig, a múlthoz fűződő, feldolgozatlan érzelmek világától a nemzeten kívüli tényezőkig és tovább. Az életerő, a kollektív lelkiismeret, a cselekvést indukáló indulati elemek, az egyetemes szereteteszmény, a rendet biztosító stabilitás – egytől egyig az előbb felsorolt lélekrészekkel folyamatos kapcsolatban álló, alapvető és meghatározó jelentőségű tényezők, amelyek együttesen alkotják a magyarság jelenkori tudati-lelki állapotának diagnosztikai összetevőit.” [4]
Évekkel később ugyancsak a Magyar Nemzet írt a filmedről:
„Ahogyan az egyes ember, úgy egy egész nemzet kollektív tudattalanja is megőrzi mindazon események és traumák lenyomatait, amelyek a múltban történtek. Ebből indult ki Jelenczki István Magyar Örökség-díjas és MMA-nagydíjas filmrendező, aki pszichiáter feleségével, Zseni Annamáriával, valamint kutatócsoportjukkal a Hellinger-féle családállítás, avagy rendszerállítás módszerét segítségül híva tárta fel a magyar nemzet lelkiállapotát, és mutatott rá a gyógyulás lehetőségére Ön-Tér-Kép című filmjében.” [5]
Ha jól tudom, havonta egyszer vetítik az Uránia Filmszínházban. Feltárnád nekünk e film keletkezésének körülményeit, fogadtatását?
JI: 2009-ben a Hősök terén került megrendezésre az Ima Magyarországért együttlét.
Erre az alkalomra feleségem, dr. Zseni Annamária és én írtunk egy áldást kérő közös imát az ősökhöz, ez ott hangzott el először, a rendezvényről filmet is készítettem.
Feleségem 2006 óta dolgozik a családállítás módszerével, tapasztalatai alapján a családi múlt történései utolérhetőek, feltárhatóak és kioldhatóak.
Munkája során a több esetben feltárt transzgenerációs trauma egy átrendeződést, egy elmozdulást, egyfajta gyógyulást indított el.
Én javasoltam, hogy ha ez igaz, nézzük meg a nagyobb család esetében, a magyar nemzet esetében. 2013-ban kezdtük el a nemzetállítást. Kilenc állítás volt az a feltérképezés, ami az utolsó két állítás nemzetlélek-részeinek megnevezéséhez vezetett. Az utolsó két állítást rögzítettük, és azokból a felvételekből 2016-ban került bemutatásra a film. A kutatás, a film elkészítése önerőből zajlott, állami támogatás nélkül.
Azóta több mint hatvan helyre, városba, faluba, kisközösségekbe hívták a filmet.
A film kétrészes, a harmadik rész a vetítés utáni beszélgetés, a feloldás.
A film 2016 óta szájról szájra, lélektől lélekig száll. Mi mindig elmegyünk a filmmel, mert szolgálatnak tekintjük a gyógyítást.
Már nem vetítik havonta a filmet.
Ön-Tér-Kép
KkF: Számodra mi a legnehezebb, mi emészti fel leginkább az energiáidat? Egy-egy téma „megtalálása”, technikai kivitelezése vagy a közönséghez való eljuttatása? S el ne felejtsem az anyagi háttér biztosítását!
JI: A Trianon gyalázatáról szóló, NEM, NEM, SOHA című négyrészes filmem is állami támogatás nélkül készült el, nem mellesleg a köztévé letiltotta. A legtöbb energiámat a MEGMARADÁS viszi el.
Témát nem kell találnom, mert az egyik film hívja a másikat.
Itt az ideje kimondani, hogy pénzből, sok-sok pénzből mindenki tud filmnek látszó vizuális szemetet gyártani, mit neki a milliárdnyi támogatás, lehet akár taxisofőr is az illető, vagy nagyon rossz színész, vagy ágyékkarrierista, vagy egy párt mikrofonállványa.
A filmjeimnek én vagyok a forgalmazója, pénz nélkül egy-egy bemutatóra van lehetőségem, illetve ha híre kel, meghívják vidékre egy vetítésre.
Korábban a DVD-kiadás jelentett egy másfajta nyilvánosságot, de már annak az ideje is lejárt.
Megmaradás
KkF: Éveken át tanítottál. Páratlan helyzet, alkalom, hogy a jövő generációjának példával szolgáljunk. A szolgálat szót külön is kiemelném. Milyen volt a kapcsolatod a rád bízott diákokkal?
JI: 1990-től 1993-ig voltam óraadó tanár az ELTE kulturális antropológia tanszékén, a vizuális antropológia speciális kollégumát vezettem.
Akkor se szégyelltem, most sem szégyellem, hogy én többet készültem az órákra, mint a hallgatók. Lehet, hogy őket kellene megkérdezni. Egy biztos, amikor el kellett jönnöm, akkor még két évig az egyetemtől függetlenül tartottam nekik órákat, mert kérték. Pénz nélkül.
KkF: Nagyszerű dolognak tartom az MMA felállítását. Szakosztályaik sokak számára biztosítanak emlékezetes, hasznos programokat, egyre eredményesebb alkotómunkát. 2013 óta rendes tagja vagy. Mit jelent számodra a közösségük?
JI: Számomra megtiszteltetés, hogy tagja vagyok az MMA-nak.
Nagyon aktívan kezdtem részt vállalni a tagozat munkájában, több javaslatom volt, amelyek közül egy-kettő megvalósult, igaz, nem úgy, ahogy azt én elképzeltem.
Részt vettem annak az ad hoc bizottságnak a munkájában, amelynek a kulturális államtitkár felkérésére az volt a feladata, hogy dolgozzon ki egy reformtervet a magyar filmgyártás – akkor Vajna által bevezett – rendszerének javítására.
Sajnos ebből a javaslatból nem valósult meg semmi. Maradt szuper egyablakos elosztó rendszer, amelynek visszatetsző és elfogadhatatlan megvalósulásait tapasztaljuk.
Nagyon fontosnak tartom a Makovecz Imre által képviselt magyar szerves műveltség szellemiségének visszahozatalát az MMA szakmai életébe.
Továbbra is óriási lehetőséget látok az MMA működésében.
KkF: Milyen nagy munkákat tervezel a jövőben, és mivel foglalkozol pillanatnyilag?
JI: Két és fél éve kutatom és készítem elő a MERJÜNK MAGYAROK LENNI c. filmemet, ami gróf széki Teleki Pál életét, tudományos és politikai munkásságát kívánja feltárni és bemutatni. Ez a dokumentumfilmem is többrészes lesz. Nem pályázom, mert nincs hova.
Jegyzetek
[1] https://mmakademia.hu/alkoto/-/record/MMA40438
[2] https://mmakademia.hu/mobil-munkassag/-/record/MMA40438
[3] https://www.jelenczki.hu/nyitolap
[4] Magyar Nemzet, 2016. 04. 26.
[5] https://magyarnemzet.hu/kulturnemzet/film/on-ter-kep-jelenczki-istvan-filmje-az-uraniaban
Illusztráció: ~Interjú (fh.: Jelenczki I.: Ön-tér-kép, 1978)
Ezek is érdekelhetik!
»…a szeretet erősíti az immunrendszerünket« (Beszélgetés Dr. Felszeghi Sárával) →
»Antigonéról másképpen« – Dettre Gábor filmrendezővel Domokos Johanna beszélget →
Az ember, aki valamiért is tudott élni, nemcsak valamiből…* (IV/4. rész) →
