Kállay Kotász Zoltán: L.É.L.E.K.

108 oldal
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2023
ISBN: 978-615-6180-61-2 0

eredeti ár: 2500Ft
webshop ár:
2 000 Ft + 500 Ft postaköltség
Megrendelés

Ajánlás:

„Hogyan is mondtad? Lehetséges Életek Egyetemes Könyvtára…? Könyvtár… Hogy jön ide a könyvtár? Tudod te, mi az a könyvtár? Én tudom, könyvtáros vagyok. Ott dolgoztam negyven évig. Hullaház. Halott információk temetője. Csak az emberi szellem teszi élővé. A szellem! És nem a lélek! Szóval! Apró pontosítás, de minden az apróságokon múlik… Nem könyvtár, hanem kísérlet! Érzed? Ízlelgesd kicsit… Lehetséges Életek Egyetemes Kísérlete! A kísérlet itt a kulcsszó, a megkísértettség, a megkísérletezettség! Minden lelket más lelkek kísérnek az életben, az élet pedig maga a lélek kísérlete, ami vagy sikerül neki, vagy nem. Tétre megy a buli, bizony ám! Na, ezt most tisztáztuk.”

A szerzőnek ez a 12. könyve, egy kivételével valamennyi a Napkút-Cédrus-műhelyben jelent meg. Ízelítőül részletét ajánljuk itt a műnek.

Szalonna és alma

Egynapos fáradt kialvatlanságot nemcsak pihenéssel, hanem kiadós étkezéssel, majd erős kávézással is el lehet űzni – ezt tapasztaltam magamon, és ennek megfelelően a napot a Hold utcai Vásárcsarnokban kezdtem. A Vadászban nagy adag abált szalonnát rendeltem – azt a fajtát, amelybe zökkenés nélkül szalad a villa, mintha ott sem lenne a disznótoka, tehát amelynek létezéséről nem az ellenállása, csak élénk pirospaprikás felülete, és természetesen az íze győz meg –, előtte vettem a pékségben hajnali sütésű friss zsömlét, a zöldségesnél lilahagymát, a kisboltban vodkát és sört. A zsákmányt gondosan kiraktam magam elé a Vadász pultjára, és falatozni kezdtem. A vodkával indítottam, a hangulat kedvéért, majd jött a zsiradék a felszívóanyaggal, a zsömlével, és a nyálkahártyák izgatószerével, a hagymával… Szomjam oltását Dreher Tóni bácsi termékére bíztam.

A csarnok előtt jöttek-mentek a népek, többnyire sietősen, a hajszoltság önmagába fordultságával, ám néhány tekintet azért futólag, sóváran és ítéletesen fennakadt rajtam, gondolom azért, mert reggelente hétköznapi polgárnak se gyomorkapacitása, se ideje nincs ilyen kényelmesen és kiadósan étkezni. Az egyszerű lelkek mindig arra irigykednek a legjobban, aki a könnyen elérhetőnek vélt, kéznyújtásnyira húzódó vágyaikat valósítja meg.

Valószínűleg nem észleltem rögtön, hiszen az ételre koncentráltam, ám mikor felemeltem a tekintetemet, láttam, hogy előttem áll; idősebb, bajszos férfi zsíros kalapban, szürke-fekete zsinóros mellényben, bocskorban, kezében faragott fejű bottal. Kitűnt, hogy nem született V. kerületi. Állt, maga elé tűzve a járdaaszfaltra a botját, két kézzel rátámaszkodva, vállát enyhén előre ejtve, nézett és mosolygott. Odabiccentettem, visszabiccentett. Aztán kisvártatva megszólalt.

– Uram! Én még embert ilyen jóízűen falatozni nem láttam! Jól látom, hogy szalonnát eszik?

– Abált szalonna – pontosítottam a megfigyelést.

– Hát létezik még ilyen, hogy abált szalonna?! – botja fejével feljebb bökte a kalapját, mintha csak azt kérdené, „hát áll még Buda vára?”

– Áll… izé… létezik. Persze kevés helyen kapni… Most ilyen helyen vagyunk! – Kézfejemmel végigtöröltem a számat, zsírt és sörhabot egyetlen mozdulattal lesöpörve. – Hadd hívjam meg egy adagra! Na, tessék, tessék csak, jöjjön, ne szabadkozzon!

A férfi feltette a két kezét, és úgy lépett az állópultok közé, magasra emelt karokkal, mint aki megadja magát.

– Erzsike, az úrnak egy szép adagot! – intézkedtem a megfelelő pénzeket becsúsztatva az árukiadó ablakon.

Ahogy a rendelés vendégem elé csusszant, benyúltam a szatyromba, és kiporcióztam mellé két zsömlét, fej hagymát, majd a kabátom zsebébe kotortam, és előkaptam egy féldekás kézigránátot.

– Ez dukál hozzá – és kibiztosítva odaállítottam a műanyagtálca mellé. Vodka.

– Az Istenke szeret ma engem – rebegte a jóember átszellemülten.

Örömétől fellelkesülve, és a komplettírozás elvéhez ragaszkodva szalonnázás után átvittem a Nevesincsbe, és az éberségi szintjét, ahogy a magamét is, beállítottam egy dupla feketével. Kijövet a presszó előtt bajszos-bocskoros barátom a felsőtestét kihúzva összezárta a bokáit, levette a kalapját, megölelt, aztán megkért, hogy ha Gyergyószentmiklóson járok, térjek be hozzá. De el ne mulasszam ám!

Hidegfrontot jósoltak a meteorológusok a következő órákra, ezért a Tárban a szekrényemből előbányásztam a másik nadrágomat is, továbbá a vastagabbik kabátomat, amit előző szezonban hordtam utoljára. Felvettem, sálat gyűrtem alá, így indultam el este a Toldi Moziba filmet nézni és sakkozni. Útközben a ruhadarab belső zsebében ezer forintot találtam.

Másnap a templom alatt aki csak élt és mozgott, mindenki kölcsönkért tőlem, előbb Hobbit jött oda, kínosan nyökögve, hogy a barátnőjének születésnapja lesz, és gyorssegélyre lenne szüksége, majd Zöld jelentkezett zavaros történettel, melyben elromló mosógép, kanadai nagybácsi, dzsesszfesztivál és kvantumfizika szerepelt, végül Gabesznak, akivel együtt baktattunk munka után a Vértanúk tere felé, bár nem kért, csak mesélni kezdett, szintén a kezébe gyűrtem ötszáz forintot. Gabi csillogó szemmel előadta, hogy jelenleg a tudata és teste összefüggésével kísérletezik, szeretné ugyanis megfigyelni, hogy milyen állapot-módosulásokkal jár, ha valaki csak kétnaponta egyszer eszik.

Ezen az estén kivételesen hazamentem, és otthon a félsötét lakásban – kiégett a nagyszobában a villany, és nem erőlködtem a körtecserével – az ágyam felé tapogatózva és botladozva a padlón zizzent valami a léptem alatt. Bankjegy volt, ezer forintos. Ez már szöget ütött a fejemben.

Két nap múlva, csütörtökön Gabi bejelentette a Tárban, hogy evett egy almát, és az ízlelőbimbói orgazmáltak. Amikor felelősségre vontam, hogy miért nem étkezik rendesen, és kérdeztem, mit csinált az ötszáz forinttal, azt válaszolta, hogy tovább adta Szamizdatosnak, mivel Zsigának nincs munkája, és ezért nagyobb szüksége volt rá.

„Az ingyen élő Zsiguli!”, mérgelődtem magamban, miközben megint a Toldi felé tartottam. „Ma este kicsit emeljük a tétet… Van pénzem, ha úgy adódik, kontrázom a partit Radnóti Béla ellen!”, elmélkedtem jobb kedvre derülve, és már majdnem elértem a mozit, a Bajcsy-Zsilinszkyn baktattam, amikor földön, fal tövében heverő embert vettem észre. Megálltam. A férfi valószínűleg nem szólított volna meg, de így, hogy fékező lábakat látott, felemelte a fejét.

– Kérem, segítsen… éhes vagyok – szólt tompán. A hangja fátyolossága és a szeme csillogása borzongatóan feleselt egymásnak.

Ez kérem szépen nem kísérletező volt… Nem tudatmódosulásokra hajtott. Éhes volt. Láttam a gettóban elég éhező tekintetet, hallottam elég megtört, energiavesztettségtől fakóvá vált hangot, felismerem. Gondolkodás nélkül benyúltam a zsebembe, elővettem a félrerakott ezrest, odaadtam.

Furcsa ezt kimondani, és utána is kell számolnom, mert nem akarom elhinni… De eltelt azóta húsz év. Ezer forint? Akkor még érték volt, ma már szinte aprópénz.

(Részlet a szerző L.É.L.E.K. című regényéből.)