Szabó Palócz Attila: Félénkségem
Csak félénken szólítlak meg ebben az imában.
Nevedet a számra ok nélkül nem veszem.
Félénken oldalazok el az évek mellett,
amelyek életrajzomra halmozódnak.
Félénken olvasok be a szomszéd kutyájának,
halk szavakkal buzdítom fogcsikorgatásra,
visszahőkölésre, megfutamodásra,
reménytelenségre…
félénken ülök le a tábortűz mellé,
félénken húzom meg a körbejáró pálinkásüveget,
félénken markolok hajadba…
félénken fogalmazok, nehogy szavaim elérjenek
ott a mélyben,
bensődben,
lelked ormain…
De te is tudod, hogy a félénkségem csak álca,
bizonytalanságom álcája,
fecske rian a tájban,
szőrmébe burkolózik a végtelen értelem,
zsigerekig hatol a kényelem,
erdészeti kézikönyvek adnak jellemrajzot rólam,
ahogy a sárba hasalok
a tavak mentén,
Bakonyszücsben akár,
vagy bárhol máshol a világon…
vagy a világ túlméretezett,
vagy te vagy benne aprócska,
approach-ka,
csermelyléted a gyertya kanóca,
amelynek lángja a vízfelszínen tükröződik,
egyszerre hullámozva és lobogva…
lángoló víz vagy,
omladozó erkély,
csiborbokréta,
bomladozó tekintet,
lajtorja az égbe,
feloldozás és úrfelmutatás a vakító fénybe,
lajstromszakadtáig merészkedő végzet,
imbolygó árnyék
a dimenzióit vesztett térben…
imbolygó árnyék a dimenzióit vesztett vérben…
nevedet a számra ezért hát ok nélkül nem veszem,
csak félénken szólítlak meg ebben az imában,
s hagyd, kérlek, hogy félénkségem
nemcsak méltó,
de igazi, igazán óvó és védő álca is legyen,
amikor majd szemtől szemben újraélem
az összes meghaladott félelmemben
a lángokat és a feloldozást,
mámort és bátort,
a rendre felbátorodó tincseket,
ahogy az ujjaimra tekerednek, ahogy félénken a hajadba túrok…
Illusztráció: „bizonytalanságom álcája, fecske rian a tájban” (fh. J. Bungartz)
Ezek is érdekelhetik!
Hegyi Botos Attila: Szikrázó habok. Ant’issa tűzkövei →
Hegedűs Gyöngyi: incantation of the great mercy →
Vitéz Ferenc: »Aranyos rigmusok« (versek) →
