Oláh András: veszteségeink (versek)
•
veszteségeink
sohasem a szív szakít – ezt suttogtad
amikor mellém kucorodva átöleltél
mert a szakítást is megtervezted
mint annyi mást az életünkben
kifogytam a bűvöletből
hagytál veszíteni engedted hogy rágódjak
agyaljak vezekeljek és csendes
befelé fordulás helyett a kocsmaasztalhoz
cipeljem és világgá ordítsam fájdalmam
s hogy visszautat keressek oda ahová út
sohasem vezetett mert bár falakat bontottunk
határokat törtünk hirtelen kelt lázban
ragaszkodásunk időtállósága sekélyesnek
bizonyult: összetörtél… összetörtelek
lázálmaink
a legváratlanabb pillanatban tolakszol elém
mindegy hogy kezemben pohár van
vagy határidőnapló autóban ülök
vagy beszélgetek valakivel – ott vagy
bólogatsz esetleg gyanakvón ingatod a fejed
hagyod hogy kívülről nézzelek félretegyelek
s hogy visszajátsszalak ötször-tízszer is és figyeljek
a hangsúlyokra a hallgatásokra a csöndre
ami sohasem hatásszünet csak pillanat ami hagyja
térdre rogyni a ki sem mondott szavakat…
eltűntél – felélted tétjeinket s nem emlékszel
a holnapra amit együtt képzeltünk el…
hagyod hogy éhgyomorra kételkedjek
és osszam meg veled ezt a huzatos éjszakát
és lássam be: felgyorsulhatok lassíthatok
a hangsúly persze mindig máshová tevődik
az idő csak bennem múlik – te ugyanaz maradsz
Illusztráció: merengő
Ezek is érdekelhetik!
Bánki Éva: Infinitív (versek) →
Kelemen Lajos: Karácsonyra →
Hegedűs Gyöngyi: Kvantumseb →
