Paul Celan: A vendég, Kettős alak, Virág (versek)
Bánfai Zsolt
Paul Celan – a borzalmak préselte gyémánt,
aki túlélte, de feldolgozni sosem tudta
Paul Celan lírája egy olyan nyelvi művészet disztinkcióját és kiterjedéseit hordozza, amely semmi mást, mint a jelenlétet, az elszenvedett, elveszett és újra felfedezett jelenlétet beszéli el, fejezi ki: egy olyan folyamatot, melyet minden versben újra és újra létre kell hozni. Ez nem egy heves, hanem sokkal inkább türelemmel, fájdalommal és érzékenységgel viselt szóalkotó folyamat. (Karl Krolow gondolata, ford.: BZS)
„A vers, mivel az a nyelv egy megjelenési formája, és ezzel léte, lényege szerint dialogikus, egyfajta palackposta is lehet, melyet abban a – persze nem mindig reményteli – hitben adtak fel, hogy valahol és valamikor majd partra vetődik, talán éppen a hátországban. A versek ebben az értelemben is úton vannak: valami felé tartanak.” (idézet Paul Celantól, ford.: BZS)
Paul Celan költészetének alapvető jellemzői a fragmentáltság, a kihagyásos szószerkezetek, a szikár, hagyományos német grammatikai szerkezetektől eltérő nyelvezet, a bibliai szóhasználat, a különös szóösszetételek és a helyenként nehezen követhető asszociációs rendszer. Korai versei viszonylag könnyen érthetőek, nem egyet formailag hagyományos eszközökkel írt, kései lírájára azonban egyre inkább jellemzővé vált a rövid terjedelem, a nyelvi minimalizmus, a szándékos töredezettség, a költői nyelv mintegy összezúzása és újraalakítása. Kései versei általában sokféleképpen értelmezhetőek, és talán a több értelmezési lehetőségnek egymás mellett is van létjogosultsága, hiszen a szerző tudatos költői program keretében alakította líráját olykor bizarr módon szikárrá, áttétessé, csontvázszerűvé. Celan szinte minden versének, ha sokszor csak áttételesen is, de meghatározó eleme, motívuma a holokauszt, az emberirtás, a kollektív halál, szinte alig van olyan költeménye, melyben az ezáltal kialakuló baljós, sejtelmes atmoszféra ne lenne jelen. Fő motívumai a hamu, a füst, a száj, a szem, a kéz, a kristály, a hang, a hó, a kő, a lélegzés. Ahogyan Lator László írja róla az általa fordított válogatáskötet zárszavában: „A lélegzet (Celan lírájában az egészség, a létezés, a költészet szinonimája) akadozik, (…) veszedelmes örvények fölött lebeg. Celan önmaga „legmélyébe szorulva” már nem a szenvedésből, hanem magából „lépett ki”. Lírája (s nyilván élete) utolsó színterei borzongató, kopár világvégi tájak, amelyek egyszerre áthatják a dermesztő határtalanság és az egyre szűkülő tér hangulatát. Fiatal korában még sok színnel, vonallal, dallammal rajzolta körül versei magvát. Később egyre szűkszavúbb lett, kiszikkasztotta verseiből a kötőanyagot, szinte csak a vázuk maradt meg. Bele kell nyugodnunk, hogy nem mindig tudunk értelmükig hatolni. De ha elfogulatlanul olvassuk, többnyire megérezzük a súlyt sötéten fénylő szavaiban.” (forrás: Wikipédia)
Nagy tragédia, hogy ez a zseniális lírikus a holokauszt borzalmait (nyilván érthető módon) végérvényesen feldolgozni soha nem tudván, életének teljében, kerek 50 évesen úgy döntött, hogy a Szajnába veti magát…
Számomra Celan költészete meghatározó. Egy nehéz líráról beszélhetünk abban az értelemben, hogy a német nyelv sajátosságain belül létrehozott, különös szókapcsolatokkal operáló, erősen sűrített, minimalista módon elénk vetített nyelvhasználat kihívások elé állítja az olvasót, az értelmezőt, és igen, elmondhatjuk, hogy főként a fordítót, amennyiben célul tűzte ki Celan műveinek az eredetihez hasonlatos interpretálást, az azokhoz hűségesnek maradni igyekvő fordítás létrehozását, hiszen egy időben maga az irodalmi szakma és annak jeles képviselői is megkérdőjelezték, hogy Celan lírája egyáltalán bármilyen fokon átültethető-e más nyelvekre. Én a magam részéről és módján kísérletet teszek erre az alábbiakban következő Celan-fordításaimmal, átnyújtva így egy csokrot az Olvasónak a számomra leginkább kedves, meghatározó, viszonylag rövidebb terjedelmű, de mindenképpen fajsúlyos versekből.
Paul Celan
A vendég
(Der Gast)
Jóval az est beállta előtt
betér hozzád, ki a sötétet köszönti.
Kora hajnal előtt ébred,
mielőtt útnak indul, megvív az álommal,
az álommal, mit a léptek hangja átjár:
hallod, mint méri fel a távolt,
hova lelkedet odaveted.
Kettős alak
(Zwiegestalt)
Szemed legyen kamrában a gyertya,
pillantásod lámpabél,
és meggyújtani hadd legyek én
magam: elég vak.
Mégsem.
Legyen másként.
Lépj oda hajlékod elé,
nyergeld fel tarka álmod,
szóljanak patái a hóhoz,
mit lelkem ormairól
lefújsz.
Virág
(Blume)
A kő.
A levegőben fenn lebegő, mit követtem.
Szemed: vak, mint e kő.
Mi is kezek voltunk,
sötétet meregettünk, s rátaláltunk
a szóra, a nyarat faggatóra:
Virág. Ó, minő…
Virág – vakok szava ez.
Szemed, s szemem:
vízfakasztó, könnytermő.
Növekedés.
Szívfal a szívfallal
ütések közt összenő.
Még egy ilyen szó,
s szabadban a kalapácsok lengenek,
mint könnyed felhő.
Fordította: Bánfai Zsolt
Illusztráció: fh. Gisèle Celan-Lestrange-grafika
Ezek is érdekelhetik!
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
