Nemes P. Ferenc: Lamentáció, Szabad Október (kisprózák)
•
Lamentáció
Csak abbahagyja egyszer, éles tacskó- vagy valami más törpekutya-hang, mintha kínoznák így éjnek idején, sötét van még, alig dereng, pokoli a hőség, zihálva veszi a levegőt, ki kéne nyitni az ablakot, hátha az segít, megállhatott a szobában a levegő, odalép, közelről látja, hogy már szélesre tárva, ezért hallatszik ilyen elviselhetetlenül ez a vinnyogás, így akár távolról is jöhet, csukott ablaknál még azt is hihetné, hogy az övéik közül valaki, de egyikőjük hangja sincs ilyen velőtrázóan éles, a kopók ilyet legfeljebb akció közben adnak ki magukból.
Nem, ez nem innen jön, lehet, hogy egészen távolról, nem állapítható meg a forrása, és nem hagyja abba, nyüszít egyfolytában, szünet nélkül.
Az óra csak negyed négyet mutat, nem hajnalhasadás ez még, csupán az éjszakai sötét ritkulása, kihajol az ablakon, mélyen beszívja a kinti levegőt, a dufart alatti kutyaólakban tökéletes a csend, hogyhogy nem ébredt fel egyikük sem, holott az ő vadászkutyafülük összehasonlíthatatlanul érzékenyebb az övénél, felesége szerint nagyot is hall, de ez ellen mindig erővel tiltakozik, mindenesetre furcsa ez a hallgatás felőlük, olyankor is képesek sokszor izgalomba jönni, amikor percekig oka se látszik, most meg ez az idegtépő vonyítás hidegen hagyja őket, vagy hallják ugyan, de érzékelik azt is, hogy messziről jön, minek izgatnák magukat, ha úgyse tehetnek ellene semmit, még világosabbá válna tehetetlenségük, ha feleslegesen verik magukat, különösen Boróka képes jó előre végigfuttatni ezt az agyán, a többiek ösztönösebbek ugyan, de mindinkább tudomásul veszik, hogy lassan ő lép anyjuk örökébe.
Ez a kis szerencsétlen azonban csak nem hagyja abba, noha hangján kétségbeesés érződik, ennek mégis ellentmond némileg a szinte kiszámított és szabályosan ismétlődő dallam és ritmus, mintha egy új utakat kereső kortárs szerző repetitív szerzeményét adná elő, az egyes szakaszok harmadik üteménél a hatás fokozásaként az elviselhetőség határáig tolja fel az egyébként sem alacsony hangmagasságot.
Érzi a fáradtságot minden tagjában, ezért visszafekszik a helyére, igyekszik nem figyelni tovább az ugatásban felfedezhető szabályszerűségeket, hogy elkerülje, gondolatait egészen más irányba próbálja terelni.
Hogy nem hallja ezt a kétségbeesett vinnyogást rajta kívül senki, mellette rezzenéstelenül pihegő párjára néz, aki ezerszer éberebb alvó nála, miért csak őt nem hagyja aludni egyedül, már az előbb is biztos volt abban, hogy nem innen, a közelből jön, lehet az is, hogy a város túlsó részéről hallatszik idáig, a hangok éjszaka egészen másként terjednek, mint napközben, a fényszennyeződéshez hasonlatosan nyilván létezik valamiféle hangszennyeződés is, amikor az általános környezeti zajok olyan egységes szövetet alkotnak, amelyen át az egyes hangok sokkal nehezebben, erősen letompítva törnek csak utat, a sínektől viszonylag távol laknak, nappal szinte fel sem tűnik, hogy a vasúti közlekedés érintené egyáltalán városukat, de késő este, amikor még éjfélhez közel is a teraszon időzik, néha olyan érzése van egy-egy tehervonat áthaladásánál, mintha egyenesen a kertjükön zakatolna végig.
Az azért még így sem valószínű, hogy ez a mostani hang a városon kívülről jönne, ha meg innen bentről ugat, hát nincs annak gazdája, miért nem szól senki, szomszédok, hát nem hallják, kizárt dolog, beszorult volna valahová, nem valószínű, annak nem ilyen lenne a hangja, hiányozna belőle ez a kiegyensúlyozottság, se nem nőtt, se nem csökkent a kezdeti intenzitása, ‘stangált’, régi ismerősük szállóigévé vált másnapos jelzőjével, szomjas lehet vajon, az nem lenne csoda ebben a döglesztő hőségben, éjszaka azonban kevésbé fenyeget a kiszáradás, nyugtatja magát, persze a panasz ennek ellenére még lehet jogos.
Tenni kéne valamit, merült fel benne, miközben a fal, amit nyitott szemekkel bámul, egyre világosabb szürkébe megy át, de mit, amikor azt se tudja, honnan jön a hang, vegye a nyakába ilyenkor a várost, aludnia kellene, holnap fárasztó programok várnak rá, muszáj kipihentnek lennie.
De ez csak nyomja, mintha kifejezetten és kizárólag hozzá beszélne, hiába, nem tehet semmit, fordul vissza a fal felől békésen szuszogó felesége felé, ez megnyugtathatta kicsit, mert alig érezhetően bár, de oldódni kezd a feszültség zsigereiben, gondolatai egyre irányíthatatlanabbá válnak, a korábbi logikus sorrend helyett inkább felvillanó képek, előzmény nélküli történések vonulnak át elméjén kontrollálatlanul, nagyanyja elbeszélése elevenedik meg előtte, amikor a zsidó kereskedő ötéves lánykája sikolt feléjük, hogy ne vigyék el őket, mert ő nem akar meghalni, ki szégyenkezve lehajtott fejjel, mint nagyanyja, igyekezett kerülni a tekintetét, ki meg közönyt színlelve rázta a fejét, hogy hiába, nem tehetnek értük semmit.
Ő se tehetett semmit, igaz, hogy csak állandóan vissza-visszatérő álmában, a Balaton vagy valami nagy folyó partján állva az előtte kapálózó fuldokló megmentéséért, az nézte őt a vízből kimeredt szemekkel segítségért könyörögve, kétségbeesetten, időnként alámerült, de aztán csak felbukkant a feje a hullámok közül, mi van, ha a saját fia az, gondolja most is félálomban, ő meg csak meredt maga elé dermedten, mert nem tehet semmit sem, ha utána veti magát, csak az áldozatok számát növeli, mert soha nem tanult meg úszni, és azonnal pánikba esik, ha a lába egy pillanatra nem ér szilárd talajt, de ez nem válasz, nem állhat itt tétlenül nézve a fuldokló végvonaglását a vízben, ráadásul úgy zajlik ez az egész, mintha csak egy némafilmet látna, egyetlen hang nélkül, komoly szakemberek mondják, hogy a sok filmes fuldoklás mind marhaság a szívbe markoló vagy velőtrázó segélykiáltásokkal, valójában a vízbe fúlás kifejezetten csendes és decensen visszafogott halálnem, mintha a bajbajutott nem szívesen zavarná a járókelőket, mintha azt se tudná igazán, mit mondjon ebben a helyzetben, mintha értelmes mondat egyáltalán nem jutna az eszébe, a nyögdécselést meg a csapkodást pedig kínosan groteszknek érezné, mintha csak azt gondolná, nem viselkedhet neveletlen gyermek módjára, mert azzal veszélyeztetné a szituáció komolyságát, mi van, futhat át az agyán, ha valaki éppen azért nem segít, mert viccesnek találja, és azt hiszi, csak mórikálja magát a vízben, elképzeli, hogy ha ő kerülne ilyen végérvényes pácba, minden bizonnyal ugyanígy viselkedne, mindenesetre hangot ő se adna ki magából, mert nem akarná ezzel is felhívni magára az emberek figyelmét, illetve kényelmetlen helyzetbe hozni az őt bámulókat.
Ugyanazt a görcsöt érzi most is a gyomrában, mint oly sokszor máskor, amikor azt látja, hogy tehetetlen és tanácstalan, és innen azonnal bevillan a pillanat, amikor a város piacának parkolójában meglátta a forró aszfalton heverő mozdulatlan alakot, ottfelejtett ruhacsomónak tűnt elsőre, semmi nem utalt arra, hogy ehhez a foltos, piszkos rongyhalmazhoz bármi emberforma lény tartozna, ő sem gondolt erre azonnal, amit az is erősített, hogy az autójukból kikászálódó emberek ügyet sem vetve rá mentek el mellette, először gépiesen a másik irányba indult ő is, talán, hogy ne kelljen szembesülnie azzal, mi lehet valójában, de aztán ugyanaz a megmagyarázhatatlan hang szólalt meg benne belülről, amely élete során annyiszor terelte már akaratától független irányba, ez a hang fordította most is vissza, közelébe érve nem volt már kétséges a látvány, a férfi korát lehetetlen lett volna meghatározni, öregnek, vénséges vén aggastyánnak nézett ki felületesen szemlélve borotvát réges-régen nem látott, lassan varasodó sebhelyekkel borított és ráncokkal mélyen barázdált ábrázata alapján, de azt se tudta kizárni, hogy akár évekkel fiatalabb is lehet nála, szeme majdnem teljesen lecsukódott már, ezt az enerváltan ereszkedő szemhéjat egy kutyái által elejtett vadgalambon látta utoljára, amint összecsapásuk nyomán fokozatosan hunyt ki benne az élet tüze, az emberénél azonban a pengényi résen át mégis mintha valami parázs fénye villant volna elő, a levegő hőmérséklete úgy harmincöt fok lehetett, az aszfalt közelében minimum negyvenöt, görcs a gyomorban, tehetetlenség, tanácstalanság, a szólításra nem reagált rögtön, de engedelmesen tűrte, hogy a parkolót szegélyező fal árnyékos tövéhez vonszolja, meglepődött mennyire nem tűnt nehéznek ez a magatehetetlen test, de az is lehet, hogy csak azért érezte így, mert az undor és elő-előtörő hányingerének legyűrése minden idegszálát igénybe vette, szégyellte, hogy ennyire nem képes uralkodni magán, ezért dühös ingerültséggel rántott egyet a vajmi kevés ellenállást tanúsító szerencsétlenen, amitől bűntudata csak tovább fokozódott.
Félig ülő helyzetében végre a férfi is megélénkülni látszott, majd kicsit még elhaló hangon, de érezhető rutinnal kért pénzt tőle ennivalóra, a büfésor százötven méterre lehetett, de már onnan is látszott, hogy sorok kígyóznak az ablakok előtt, határozottan rászólt gyámolítottjára, hogy ne mozduljon, hoz szendvicset és ásványvizet, a férfi érezhető csalódottsággal fogadta a természetbeni megváltást, kicsit bepipult ugyan rá ekkora hálátlanság láttán, de aztán úrrá lett rajta a neofita karitatív buzgóság, pedig kétségtelenül könnyebben szabadult volna marcangoló lelkifurdalásától némi apró árán, még úton a büfék felé tárcsázta a mentők számát és sürgős segítséget kért egy hőguta áldozatához, mire a sorát kivárva végzett, már látta is befordulni őket a főkapunál, szaporázni szerette volna a lépteit, de mindkét keze tele volt, félt, hogy kiejt valamit, ezért időbe tellett, míg ő is odaér, a mentősök már éppen végeztek, mi mást tehetett volna, a mentőápoló kezébe nyomta a csomagot az üdítővel, hogy adják majd oda neki, így, neki, a szerencsétlenül járt ember nevét sem volt ideje megtudni, a mentős gúnyosan elhúzta a száját, és csak annyit kérdezett, hogy maga hívott ki minket, igenlő válaszára már a kocsi belsejéből morogta, hogy köszönik szépen, ugyanezt a fuvart átlag kétnaponta teszik meg a hajléktalan cimborájával, ahelyett, hogy másokon próbálnának segíteni.
Sokáig őrizte még a fiatal ápoló dühös ábrázatát, aznap biztosan nem fognak együtt sörözni, erről árulkodott a tekintete, mi lett volna a helyes magatartás, tűnődött el még ott helyben, és ez a kérdés idéződött fel benne most is félálomban az ágyon fekve, nézett volna másfelé, mint a többi járókelő, vagy mint ő szokta tenni álmában, amikor meglátja a vízben kapálózó alakot.
Erősen préselte egymásnak a szemhéjait, hogy egy szikrányi fény se szűrődjön be a hajnali derengésből, holott biztos volt abban, hogy ma már nem fog elaludni újból, a kutyaugatás viszont, amiről azt hitte, sosem szűnik meg, végül észrevétlenül mégis abbamaradt, vagy csak ő nem hall már belőle semmit.
Szabad Október
Törzsasztaluk mellett sokszor került szóba a könyv. Mindenki hallott már róla ezt-azt. Betiltott, persze, ez alap. Államellenes agitáció, szervezkedés már a puszta birtoklása, de egészen a múlt hétig senki sem látta.
Ittak rendesen azon a napon is. Teljes volt a csapat, szokás szerint múlatták az időt, aztán igyekeztek még sötétedés előtt hazaérni. Nem volt különösebb ok erre, mint ahogy arra se, hogy maradjanak még. Szedelőzködés közben Csocsó a szemével intett Tibornak, hogy ne kapkodjon, várjon egy kicsit, hadd menjenek csak a többiek.
Ahogy ketten maradtak, kimért, ünnepélyes mozdulattal nyúlt a hátizsákjába, és kis kutakodás után előhalászott belőle egy foszladozó, rongyos újságpapírba kötött, erősen megviselt állapotban lévő példányt. A szakadozott borítóval takart fedőlapon túl Csocsó suttogóra fogott hangja is növelte a helyzet titokzatosságát. Ez utóbbira sok szükség nem volt, a tágas kocsmahelyiségben alig lézengtek már, asztaluk is a pulttól távol, a sarokban állt.
Csocsó szinte préselte magából a szavakat: „Kiolvastam. Ha akarod, kölcsönadom. De nagyon vigyázz – emelte meg a hangját figyelmeztetően -, meg ne lássa valaki nálad! Három év, ha megtalálják.”
Nem merte visszautasítani, de nem nyúlt azonnal érte. „Ide figyelj! Ha mégis megtalálnák nálad, nem tőlem kaptad. Nem érdekel, kitől, találj ki valamit, de az én nevemet meg ne említsd! Rendicsek?”
A könyv láttán és Csocsó szavainak hatására érezhetően szaporábban kezdett verni Tibor szíve. Soha nem gondolta komolyan, hogy egyszer a kezébe veheti és elolvashatja, ezért alig tudta leplezni az izgatottságát, legszívesebben ott helyben belevetette volna magát, hogy felfedezze, mi az a nagy titok, aminek világosságra kerülése ekkora félelemmel tölti el a hatalmat. Ugyanakkor jeges rémület is úrrá lett rajta, megoldható-e egyáltalán a négyfős kollégiumi szobában, hogy a többiek ne szerezzenek tudomást róla? Egyáltalán, hova rejtse, amikor egyetlen kis ruhásszekrény meg egy nyitott könyvespolc jutott mindenkinek, ezenkívül egy asztal a szoba közepén, közös használatra? Még egymás szekrényébe is bele-beleturkálnak, ha elfogy a tiszta póló, vagy keresnek valamit, ebből soha nem csinált egyikük sem ügyet.
Átfutott rajta, hogy mi lenne, ha Csocsó tiltása ellenére azonnal beavatná őket a titokba, eléjük tárva, amit ők is biztos sejtenének, hogy milyen következményekkel jár, ha kitudódik a rejtegetése. Amennyiben nincs közöttük kifejezett spicli, akkor némileg cinkossá is teszi őket, innentől önös érdekük is azt diktálja, hogy tartsák a pofájukat.
Kockázatos, de járható útnak látszott, noha nem volt biztos benne, hogy ezzel önmagában teljesen sikerül kiküszöbölni azt, hogy külső személy tudomására jusson. Négyük közül hárman is jártak valakivel, a csajok gyakran időztek náluk a szobában, ezért hosszú távon nem garantált, hogy valamelyikük ki ne szúrná egyszer. Meg az se, hogy ne dicsekedne el egy barátnőjének a felfedezésével. De rajtuk kívül is kész átjáróház a szobájuk, egyáltalán nem egyszerű biztos helyet találni ott.
Végül aztán egyedül Zsült avatta be egyelőre, mert azért azt se bírta, hogy valakivel ne ossza meg a gondját, hármójuk közül pedig egyértelműen ő volt az, akiért a leginkább tűzbe merte tenni a kezét.
Utólag sem biztos benne, hogy ő pofázott volna, igaz, túlságosan jóban van Bányaival, az meg honnan tudhatta meg másként?
Bányai tőlük néhány évvel idősebb tanársegéd, aki igyekszik úgy viselkedni velük, mintha mindnyájan haverok volnának, nem pedig tanár-diák kapcsolat lenne közöttük. Folyton ott lóg rajtuk este is, ha betér időnként a klubba, és olyan otthonosan ül az ő asztalukhoz, mintha csak egy lenne közülük.
A többieknek egytől egyig bejön ez a stílus. Különösen a csajok fogadják lelkesen az észosztását, de szemmel láthatóan a barátaira sem teljesen hatástalan. Tibort mindenesetre első perctől kezdve zavarta ez a fajta közvetlenség, mert ő nem ehhez szokott. A középiskolájukban is volt persze ilyen haverkodó típus, de valahogy kétségtelen népszerűsége ellenére sem volt személyének akkora súlya, mint azoknak a megközelíthetetlen, komoly, sokszor rigorózus külsejű idősebb tanárlegendáknak, akikkel generációk riogatták az iskolába érkezőket.
Tibort egyértelműen az első kategóriára emlékeztette Bányai, olyan is volt, talán még olyanabb is, mint az említett gimnáziumi tanár, ezért aztán sohasem került vele olyan meghitt kapcsolatba, mint a társai. Bányai is érezhette ezt, mert bár tegeződtek természetesen, meg a filmklub kezdése előtti várakozás során beszéltek is időnként arról, hogy mit érdemes tudni a rendezőről, szereplőkről, de viszonyukat mégis a hűvös tartózkodás jellemezte, bizalmasabb beszélgetést egyikük sem erőltetett soha.
Ezért is érte Tibort olyan váratlanul, amikor a folyosón összefutva finoman félrevonta őt az ablak felé, és azzal az idegesítően behízelgő modorával szinte suttogva kérdezte tőle, hogy ha Tibor elolvasta, nem kaphatná-e ő is kölcsön legalább két napra? Annyi elég lesz, éjszaka is szokott olvasni, tette hozzá.
Hirtelen köpni, nyelni sem tudott. Banálisnak érezte, hogy rákérdezzen, miről van szó voltaképpen, a kérdés hangsúlyából ez teljesen egyértelmű volt. Tagadja le egyszerűen, mintha nem tudná, miről beszél? Holott Bányai fellépéséből félreérthetetlenül az érződött ki, semmi kétsége nincs afelől, hogy Tibor nagyon is jól tudja azt. Nyilván közvetlen forrásból értesült a könyv létezéséről, ezért tagadásával, azon túl, hogy hazugságba sodorja magát, azt is elárulja, hogy nem bízik meg benne. És akkor mi van? Miért kellene megbíznia egy cseppet is, csak azért, mert a haverjait meg az ostoba libákat az évfolyamról be tudja hülyíteni? Ugyanakkor, ha tisztában van Bányai azzal, hogy a könyv valóban nála található, nem biztos, hogy tanácsos elmérgesíteni a viszonyukat egy átlátszó tagadással, ami aztán végképp szembe állítja őket a továbbiakban. Lehet, hogy valóban csak annyiról van szó, hogy régóta szeretné ő maga is elolvasni, hiszen minden megnyilvánulásával a radikális szabadgondolkodó képét mutatja feléjük. Valakitől hallhatott egy elejtett megjegyzést a könyvről, és ez kelthette fel benne a reményt. Ebben az esetben ugyan mit veszíthetne azzal, ha két napra kiadja a kezéből? Hogyha minden simán megy, még bizalmi tőkét is kovácsolhat ebből a későbbiekre, ki tudja, mikor látja majd hasznát.
De honnan szerezhetett róla tudomást? Csak ez a kérdés zakatolt benne egyre. Talán nem is valaki mástól, lehet, hogy egyszerűen őt figyelik meg folyamatosan? – futott át Tiboron egy ideges borzongás kíséretében.
Egymás között szinte kéjesen emlegették ennek lehetőségét időnként, növelve kicsit saját fontosságtudatukat, és Tibor készséggel vette ki részét ebből az össznépi játékból, noha belül azért sosem hitte, hogy fenyegetettségüknek reális alapja lenne. Részben azért, mert mind ez idáig ennek kevés kézzelfogható jelét észlelte, bár, mint tudjuk, az a gyanús, ami nem gyanús, ha meg tényleg megfigyelnék, gondoskodnának róla, hogy ebből a célszemély a legkevesebbet vegye észre. Másrészt azért sem vette komolyan ennek veszélyét, mert baráti társaságban bármennyire is hízelgőnek tűnt a rendszerrel szemben álló forradalmár póza, jól tudták mindnyájan, hogy messze nem voltak azok. Passzív ellenálláson meg gyerekes szövegeléseken túl sok mindennel nemigen hívhatták fel magukra az elhárítás figyelmét. A hasonló magatartásért ezekben az időkben már nemigen járt különösebb megtorlás. A rendszer jól láthatóan óvakodott attól, hogy bárkiből is indokolatlanul mártírt faragjon.
Az emberek forradalmi lelkesedése a legutóbbi másfél évtizedben jócskán alábbhagyott, senki nem hitt már komolyan egy ennél igazságosabb, humánusabb világ eljövetelében. Abban meg még kevésbé, hogy éppen ez a regnáló és elmozdíthatatlannak tartott hatalom lesz az, ami a vágyott utópiát beteljesítené.
Élt még mindenkiben a tapasztalat, hogy a fennálló berendezkedésen erőszakkal sem lehet változtatni, ezért a kudarcot követően már nem is kergettek ilyen álmokat tovább. Az össztársadalmi jólét kivívása helyett a saját boldogulásuk foglalkoztatta már inkább az embereket, és a rendszer irányítói kiváló érzékkel engedtek szabadabb folyást ezeknek az önös érdekeknek. A tömegek lassanként nem láttak már mást maguk előtt, mint a vágyva vágyott nyugati jómódot, azt szerették volna közelebb érezni mindenáron.
Jól tapintottak a lényegre odafent ebben is. Pofázzanak csak a kevesek, távozzon a szelepeken a gőz, a többséget úgysem ez érdekli már! Amíg ezt egy ellenőrzött szűk kör csinálja, akár még hasznos is lehet. Ennek ellenére a megfigyelések léteztek, és a titkosszolgálatok is tényszerűen működtek, érkeztek is hírek időnként vegzálásokról innen-onnan, de a folyamatos jelenlét deklarálása volt ez inkább, mint szükségtelen beavatkozás a társadalom mindennapi életébe.
A rendszer az évek során sok mindenben kupálódott, rájött, hogy kifinomult eszközökkel nagyobb eredményeket érhet el, mint a korábban alkalmazott drasztikus módszereivel. A testet meg lehet könnyen törni, de az vagy elpusztul, vagy regenerálódik. Az emberek lelkét kell megszerezni, az eredményez tartós hatást. A különböző juttatások, egyetemi, főiskolai felvételikhez nyújtott láthatatlan segítség, biztató perspektívával kecsegtető állások és az előbbre jutás számtalan formái sok elvi ellenállást megtörtek már, jelezvén egyben azt is, hogy a hozzá hű egyedeket gondos atyaként istápolja a rendszer, másrészről viszont minden felesleges hőzöngés éppen ennek a kitüntetett megbecsülésnek az elvesztésével járhat.
A ne szólj szám, nem fáj fejem és a széllel szemben nem lehet pisálni korszaka volt ez.
Tisztában lehetett mindenki azzal, hogy van egy határ, amit nem ajánlatos átlépni. Idővel a tabutémák száma is egyre fogyatkozott, lehetett már viccelődni a felszabadító hadsereg tagjain, hogy a hazánkban ideiglenesen tartózkodó szovjet alakulatok tisztjei az esztergom-kertvárosi új lakótelepen öröklakást kaptak, vezető politikusokat lehetett szatirikus műsorban kifigurázni, Hofi vált az ország megmondó emberévé, hogy munkásbrigádok szólalkozzanak össze cigiszünetekben azon, hogy bevitték-e a pofázásáért, vagy még tűrnek neki egy ideig. Mindenen lehetett már élcelődni, egyes-egyedül ötvenhat maradt tabutéma továbbra is.
A legfőbb vezető egyéni pszichodrámájához asszisztált évtizedeken keresztül az ország lakossága. Október huszonharmadika mintha még a naptárból is ki lett volna törölve, mégis napokkal előtte és utána is egy ideig fokozott rendőri készültséget tapasztalhattak Tiborék az egyetemükön, a forradalom kitörésének napján pedig még egy páncélozott katonai harcjármű is körözött néhány órán át demonstratív jelleggel a szűk kollégiumi épületek között.
Ehhez képest az általa rejtegetett könyv nem csupán a benne foglalt tartalom miatt jelentett veszélyt birtoklója számára, hanem már a külső megjelenésével is. A nála lévő példány kiadója ugyanis nem más, mint a svájci székhelyű „Szabad Október Könyvkiadó”! Szabad Október!
Amióta nála van a könyv a megfigyelésekről szóló korábbi handabandázásaik valóságos paranoiává nőtték ki magukat.
És akkor erre jön Bányai a kérésével!
Elpofázta valaki, vagy egyszerűen egy tudatos felderítés eredménye lehet?
Nem hinné, hogy Zsül szája járt volna el, szerinte még Dórinak, a barátnőjének se beszélt róla. Különben sem az a fecsegős típus, ha meg külön megkérik, pláne tud titkot tartani. Eddig legalábbis ilyennek ismerte. Bányaival ugyan sokkal közvetlenebb a viszonya, mint Tibornak, de nem vette észre sohasem, hogy ez több lenne szokásos bulis haverkodásnál. Az ő kettejük kapcsolata viszont sokkal mélyebb, és teljesen más alapokon nyugszik. A legrohadtabb, hogy emiatt most az eddig megingathatatlannak hitt barátságukba is befészkelte magát a kétely.
Szerencsére az előadás éppen megkezdődött, így válasz nélkül menekülhetett meg szorult helyzetéből, és nyert ezzel egy kevés időt a helyzet átgondolására.
Érezte, hogy nem tud jól kijönni ebből a szituációból. Annyit mondhat legfeljebb, hogy nem volt még elég ideje elolvasni, de ezzel csak néhány napra odázhatja el a válaszadást. Ráadásul továbbra is rejtegetnie kell, de úgy, hogy az nem is titok már. Bányain látszott, hogy fontos neki a könyv megszerzése. Hiába jutna lélegzetvételnyi időhöz, ő biztosan nem fog tágítani.
Mindegyik megoldás tartogat kockázatot, ha odaadja, addig legalább nem találhatják meg nála. Azt ígérte, hogy két nap alatt kiolvassa. Ha két nap elteltével visszaadja úgy, hogy közben nem történik semmi, azt bizonyítja, hogy csak vaklárma volt az összes kétség és félelem a részéről.
Sorsát se így, se úgy nem kerülheti el, a legjobb az lesz talán, ha mielőbb túlesik rajta. Saját maga persze régen elolvasta már a könyvet, a visszajuttatásán gondolkodott éppen, így személy szerint neki nem okoz gondot, ha néhány napig nélkülöznie kell.
Előadás végén aztán ő maga ment oda Bányaihoz, hogy rendben, holnap délután a szemináriumra magával hozza. Azért próbálják úgy, hogy senki ne vegye észre. Bányai sejtelmesen elmosolyodott: „Nem gondolod, hogy kellemetlenséget akarok magamnak vagy neked?”
Tibor csak másnap dél körül kezdett valamennyire lenyugodni, még korholta is magát felesleges aggodalmaskodásáért. Nem törték rá a kollégiumi ajtót éjszaka, este se látta, hogy követte volna valaki, délelőtt se hívatták a dékániba vagy akárhová, rémeket lát csak biztosan.
Határozottan megkönnyebbült, amikor délután minden a megbeszéltek szerint zajlott. Senkinek nem tűnt fel, amikor a szeminárium végét követően molyolt még egy kicsit a cuccai körül, Bányai meg szokásához híven elnyúlt a katedra tanári székén, és rágyújtott egy százas Pall Mallre. Így aztán már csak ketten voltak a teremben, amikor a többi könyv mellé tette a Centrumos nejlonba tekert csomagot. Tanára kedvesen biccentett. „Köszönöm – mondta. – Ahogy megbeszéltük.”
Kimért nyugalmától maga is lehiggadt egy kicsit. Ha bármi gáz lenne, arról már régen tudnia kellene. Igyekezett eloszlatni az agyában még mindig gomolygó felhőket, megkereste hát a többieket, akik éppen a városba készülődtek. Szívesen fogadta invitálásukat, néhány óra múlva meg már teljesen meg is feledkezett az egészről. Zsül társasága ugyan eszébe juttatta egy pillanatra korábbi kételyeit, de barátja viselkedésében semmiféle változást vagy egyéb furcsaságot nem fedezett fel. Még csak zavartnak sem látszott cseppet sem, amikor beszélgetni kezdtek, így aztán rá se kérdezett erre a bányais témára.
Három-négy nap is eltelt már, amikor eszébe jutott a könyv. Két napra kérte csak, igaz nem is találkoztak se tegnap, se az azt megelőző napon.
Holnap ott lesz előadásuk, ahol Bányainak is. Nem akart ugyan bemenni eredetileg, de azért egy kis nyugtalanság megint befészkelte magát a bensőjébe, különösen azért, mert ez talán az utolsó lehetőség, hogy elcsípje, hiszen a jövő héten megkezdődik a vizsgaidőszak. Utána már sokkal nehezebb elérni a tanárokat, aki nem helyi, az nem is jön le, csak vizsgáztatni.
Bemegy tehát, hogy találkozzon Bányaival. Az előadást ugyan nem ő tartja, hanem a tanszékvezető, de kifejezett elvárás részéről a kollégái felé, hogy ők is részt vegyenek rajta. „Másként honnan tudnák a számonkérés alkalmával, hogy mi az egységes tanszéki álláspont?” – magyarázta kissé kisiskolásnak tűnő kérését, amikor az év eleji eligazításon ötlete nem váltott ki osztatlan elismerést a fiatalabb tanerők részéről. A profnak ez volt az utolsó évadja, év végén nyugdíjba vonul, csak a tudományos munkájának él ezentúl, ráhagyták hát, nem ellenkezett vele komolyan senki.
Tibort meglepetésként érte, hogy a lépcsőzetes nagy előadóban nem látja sehol Bányait, mindig az első sorok egyikének a szélén szokott ülni, hogy ha már nem bírja tovább, valamilyen mondvacsinált ürüggyel kislisszolhasson rágyújtani. A csajok ezt is olyan vagány dolognak érezték a részéről. Várta, hogy később csak megérkezik, de a szünettel megszakított dupla előadás végéig sem került elő. Másnap nem lesz ugyan itt órájuk, de azért ő mégis erre jön, hogy biztosabban elkapja, ha máshol nem, a szobájában, ami most reménytelenül zárva volt.
Bányait másnap sem találta, a tanszéken is csak annyit tudtak, hogy két vizsganapja van összesen, de szó volt róla, hogy azt is elcseréli, mert beakadt valami külföldi út, valami ösztöndíjféle, ezért lehet, hogy jó ideig nem is jön. Nem, telefonja nincs, ő szokta hívni a tanszéket, a lakcímét meg nem árulhatják el.
Tibor zavartan állt a tanszéki titkárság ajtaja előtt, gondolatai összevissza keringtek. Megfeledkezett volna a könyvről? De hát tudta jól, hogy nem egy közönséges jegyzetet adott neki kölcsön! Ha napközben hiába kereste volna, akkor is tudja, hogy este nagy valószínűség szerint hol találhatja meg őt, vagy legalább hova üzenhet neki, ha csak burkoltan is. De az, hogy így szó nélkül meglépjen! Jó ez most vagy rossz? Ezt se tudja egyértelműen eldönteni.
Abból a szempontból egyértelműen rossz, hogy már régen vissza kellett volna adni Csocsónak, igaz, találkoztak már azóta, és egyetlen szóval sem sürgette, tehát pár napig még mindenképpen várhat.
Mi a fene van ezzel a Bányaival? Egyáltalán, hogy tudna a nyomára akadni? Lehet, hogy már le is lépett az országból arra a külföldi útra. De akkor mi lesz a könyvvel? És hol van most egyáltalán? Csak nehogy megtalálják nála, mert abból számára is nagy gáz lehet. Ha csak nem mártja be őt azonnal, hogy közérdekből szerezte meg tőle ezt a kártékony irodalmat. Még akár jó pontot is szerezhet, de mindenképpen mentheti magát ezzel. Akkor meg miért nem jelentette nekik azonnal? Ez így akár bűnpártolás is lehet a részéről. Az államellenes bűnöket mindenki köteles azonnal jelenteni. A feljelentés elmulasztása önmagában is bűncselekményt valósít meg.
A következő napokban igyekezett másfelé terelni a gondolatait. Ez részben sikerült, mert időközben megkezdődött a vizsgaidőszak, nehéznek ígérkezett ez a félév, ezért a legnehezebb vizsgáin megpróbált már az elején túlesni. Csak néha futott át az agyán, hogy mi lesz most ezután a könyvvel, előbb-utóbb színt kell vallania Csocsó előtt.
Sikeres szigorlatának megünneplésére készültek az egyetemi klubban, amikor a portás váratlanul utána szólt, hogy telefonhívása van. Legnagyobb meglepetésére Bányai volt a vonal másik végén. A könyv miatt hívta, a címét természetesen még véletlenül sem említette meg a beszélgetésük alatt, mint ahogyan szerencsére Tibor is mindvégig eszénél volt.
Mentegetőzött, hogy a tanszéki szobájában olvasta éppen, amikor váratlanul belépett a prof, hogy meghívja őt a búcsúztatójára. Már nem volt ideje elrejteni, a vendég pedig, mintha csak ráérzett volna, kedélyesen megkérdezte tőle, hogy miben mélyedt el ennyire. Nem tagadhatta el, ő meg érdeklődéssel forgatni kezdte a kezében, és kérte, adja neki kölcsön olvasásra, megőrzi, mire visszaérkezik a külföldi útjáról. Nem tudott nemet mondani, így a könyv most az éppen nyugdíjba vonuló tanszékvezetőnél van. Bocs. Tibornak biztos nem lesz belőle semmi baja, mert nem árulta el, honnan került hozzá, de a profot – elmondása szerint – nem is érdekelte különösebben.
Még akkor is hüledezett, amikor pár másodperc múlva Bányai letette a kagylót.
Soha nem érezte magát ilyen elveszettnek. Az egyik legfélelmetesebbnek kikiáltott rendszerellenes irodalom az akár nyílt provokációnak is felfogható nevet viselő kiadóval a címlapján most éppen az egyetem legelkötelezettebb és legortodoxabban rendszerhű professzorának az asztalán pihenhet. Biztos volt benne, hogy ennek folytatása lesz, és a szálak előbb-utóbb elvezetnek hozzá is.
Ó, hogy átkozta már a pillanatot, amikor örömmel vette át olvasásra Csocsótól a könyvet! Milyen hülye naiv is ő, hogy azok ott nem jönnek rá mindenre!
Fogalma sem volt, mi lehetett Bányai szerepe abban, hogy végül idáig fajult a dolog, de nem is érdekelte már. Legalább Csocsót ne hozza bajba, mielőbb értesítenie kell, mi történt. Vállalni mindent, amit ostobaságával magára zuhított, hogy más már ne essen áldozatul. Ő maga megérdemli, nem vitás. Ha halogatja csak rosszabb, lépnie kell, mielőtt még késő lesz, mielőtt még Csocsó barátját is magával rántja.
Jó előre begyakorolta, mit fog mondani, ennek ellenére hebegett-habogott, amikor délután a törzshelyükön próbálta részletesen elmesélni, mi minden történt az előző hetekben. Legnagyobb megrökönyödésére Csocsó úgy tett, mintha fogalma se lenne, miről beszél, milyen könyvet emleget. Ő nem tud semmiféle könyvről, nyilván összekeverte valakivel.
„Csocsó, nebassz, hát hülye vagy? Itt adtad a kezembe. Nem emlékszel?” Tibor azt hitte, rögtön megüti a guta, Csocsó egykedvű ábrázatát látva különösen. Tett még vagy két bátortalan kísérletet, de érezte, vagy ő hülyült meg végképp, vagy a barátja járatja vele a bolondját. A legbosszantóbb az volt az egészben, hogy egyébként Csocsó pontosan ugyanúgy viselkedett, mint más alkalmakkor.
Egy darabig még fészkelődött, de nem találta a helyét. Semmi kedve nem volt ebben a lelkiállapotában bármi másról jópofizni tovább, holott lassan maga sem volt már száz százalékig meggyőződve arról, hogy ez az egész könyv körüli őrület megtörtént-e a valóságban is, vagy kizárólag a saját elméjében játszódott le. De hát emlékszik mindenre, ami abban szerepelt, a szereplőkre, a cselekményre, még mondatfoszlányok is rémlenek, ha kell, idézni is tudna belőle.
Zúgott a feje, levegőre akart menni mindenáron. Odadobott egy százast Csocsónak, és valósággal kirontott a kocsmából.
A következő napok során csendben várta, hogy mi fog történni. Nem érdekelte már, mi jön, csak legyen végre vége. De nem lett. Sem akkor, sem később.
Bányaival soha többé nem találkozott. Csocsóval néha még összefutottak a haveri társaságban, eleinte nehezen ment, hogy úgy tegyen, mintha semmi sem történt volna, de idővel az egész eset halványulni látszott. Kapcsolatuk azonban már soha többé nem lett olyan, mint korábban volt, igazából arra sem emlékszik, mikor szakadt meg végleg. Valószínűleg nem egyhoppra, hanem eleinte csak ritkulhattak a találkozásaik, míg végül fel sem tűnt, hogy a másik már nincs jelen.
A könyv körüli pánik is elhalt idővel. Tibort nem kereste senki ez ügyben utána sem, ezért idővel az ő emlékeinek is a hátsó fertályába költözött.
Aztán hirtelen felgyorsultak az események, sokszor alig győzte kapkodni a fejét. Akik előtt korábban titkolózniuk kellett, most azok szónokoltak az előző korszak elviselhetetlenségéről.
A nagy változások tájékán Tibornak egyszer valami intézni valója akadt korábbi egyetemén.
Régen járt már erre, kicsit feszengve szállt ki kocsijából, és indult el a főbejárat felé. A betonplaccon a főlépcső előtt egy csillogó Lada 1500-as állt, kicsit kerülni is kellett miatta az ajtó irányába. Az autó mellett elhaladván Tibor arra lett figyelmes, hogy az éppen aktuális kormánypárt matricáival van teleragasztgatva rajta szinte minden szabad felület. Majdnem elnevette magát, amikor a kalaptartón észrevette azt a köteg választási plakátot, amely ugyanennek a rendszerváltoztató pártnak a támogatására buzdított, szinte teljesen eltakarva hátrafelé a kilátást.
A titkárságon nem is állta meg, hogy harsányan szóvá ne tegye a látottakat, mire az ott dolgozók riadtan csitítani kezdték, és alig hallhatóan súgták, hogy az az autó az egykori tanszékvezető profé, aki az új párt egyik leglelkesebb szószólója lett az idők során, meg valami tanácsadóféle is náluk.
Ekkor villant hosszú idő óta először Tibor eszébe a Bányaitól általa lenyúlt szamizdat irodalom.
„Itt az alkalom, hogy visszakérjem.” – futott át Tibor agyán, aztán legyintett. Az öreg valószínűleg azt sem tudná, miről beszél, nem is ő adta oda neki, meg aztán a rendszerváltás időszakában a kiadók egymással versengtek, melyikük jelenteti meg nagyobb példányszámban.
A boltok kirakatában maga is látta már többféle borítóval, egyik figyelemfelhívóbb külsővel kínálta magát, mint a másik, vásárolt is belőle egy viszonylag elfogadható árút. Azóta már itt-ott akciósan, jelentős leárazással is hozzá lehet jutni.
A Gulag szigetcsoport volt a címe, Szolzsenyicintől.
Illusztráció: Könyv, félig takarásban
Ezek is érdekelhetik!
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
Fodor Miklós: Képes vagy! →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
