Iancu Laura: Az éjszaka cselekedeteiből*
*Részlet a megjelenés alatt álló, Olvasmány az éjszaka cselekedeteiből című regényből
A születési anyakönyvi kivonatom után kutakodtam, amikor ráakadtam erre az iratcsomagra. Kockás lapokból álló papírköteg. Egy elvékonyodott ibolyás zsebkendővel kötötték össze. Szaga alapján több évtizedes maradvány. Gyermekírás van rajta – vagy öregemberé? Darabos. Betűi kemények. Vaskosok.
Ha már fakó, lehetne könnyebb is. Ennyi év után… Nem találom lapjai között, amit keresek. Igaz, még csak átpörgettem. Talán egyenként kellene megnézni a lapokat. Rátapadhatott valamelyikre. (…)
Elolvasom a papírköteget.
Bármit nyerek, és bármit veszítek is vele.
Mindent megosztok Önnel.
Megnyugtat, hogy emberre találtam Önben.
Ragaszkodásomnak ez az oka.
» «
Azokban a napokban nem szerettem.
Nem szerettem édesanyát.
Nem szerettem édesapát.
Nem szerettem Erzsit.
A terebesalmát sem.
Tudom, mit jelent nem szeretni. Tudom.
Mini, a bátyám, azt mondta: közönyös vagyok.
Mindenben, amit teszek.
Ahogy eszem. Helyesebben: mert nem eszem.
Ahogyan átnézek rajta. Helyesebben: nem nézek rá, amikor beszél hozzám.
Megbolondultál!
Ezt mondta.
Rosszul esett. Különösen, ahogyan a szót kiejtette.
Hosszan mondta, mintha ítéletet olvasna. Egy nagy-nagytalláros
ember, aki azonban nem ismeri az irgalmat…
Meg-bo-lon-dul-tál…
Fáj valahol?
Mit számít a válasz egy bolondtól?
Azokban a napokban nem keltem fel az ágyból.
Ha édesanya kérdezte, neki elmondtam: nem fáj sehol.
Csak a nyelvem keserű.
Köpd ki!
Mit?
Nyeld le!
Nyeltem.
Nagy vízzel, és magas hegyekkel álmodtam azon az éjszakán.
Amikor álmomban láttam, hogy a havasokban vadállatok vannak:
megnyugodtam.
Megnyugodtam, ha egyszer ott maradok az álmomban, nem leszek
egyedül.
Álmomban mindig elmegyek idegenországba.
Vagy csak én vagyok ott idegen nem is az ország?
Lakik bennem egy másik világ.
Olyan, mint szegény megkínzott Jézusnak az arctakarója.
Kiásták az időből.
Egy másik időben járok én is…
Mininek végül azt hazudtam: üres vagyok.
Üres vagyok, mint a tavalyi narancs.
A narancs nagy volt. Mint a legnagyobb gomolya a szövőszék alatt.
A cikkelyekben ellenben nem volt nedű.
Üres vagyok, Mini. Mint a narancs.
Aztán elgondoltam, hogy ha való igaz, hogy a narancsot onnan hozták,
ahol Jézus született, nem csoda, hogy kiszárad, mire ideér.
Ez, rám nézve annyit jelentett, hogy ha leszakadok az ágról: kiszáradok.
Miféle ágról, és miféle gyümölcs vagyok én?
Hol van az az ország, ahol nem száradok ki?
A narancsot nem mertük megenni.
Vérnarancs volt.
A faluban azt terjesztették, azért vörös, mert mérgezett.
Szerencsére édesapa már aludt, amikor a narancsot a kert végébe elástuk.
Édesanya nehezes volt.
A terhes asszonyok kívánósok.
De erre a gyümölcsre, édesanya szájában nem futott össze a nyál.
Nem kísértette a kívánság.
Egyébiránt felénk mindenért az asszony a hibás.
A templomban is ezt mondják.
És, ami ott kimondódik, az maga az igazság.
Hagyjuk a bolondságokat. Tudnivaló, hogy ott is sok minden csak az
igazság képében jelenik meg.
Az emberfélék nagy baja, hogy az asszonynak is van szája.
Felesel.
És teherbe esik.
És éppen akkor tetteti magát betegnek, amikor dologidő van.
A legtöbb bajt persze azzal okozza, ami
amúgy a magunkfajta emberrel megesik: meghal.
Idő előtt.
Váratlanul.
Hát azt a sok gyermeket ki neveli fel?
A pap?
Pedig úgy illene!
Mert a pap volt az, aki csak akkor oldotta fel az asszonyt bűnei alól,
ha felesküdött arra, hogy minden kilenc hónapra szül legalább egy
gyermeket…
Próbált volna ellenkezni!
Akkor az embere markol a hajába.
S az a markolás olyan, hogy vagy marad utána haj az asszony fején,
vagy nem!
Efféle játszmákba az asszony nem szokott szerencsét próbálni.
Mondom, a papot az asszony bánata különösebben nem érdekelte.
Az asszonyról az a mondás járja, hogy úgy viselje magát, de úgy,
hogy pillanatig se feledje: minden rossznak ő az eredője.
Mert a Paradicsomban ugye…
Elég baj, hogy megtörtént, ne emlegessük…
A pap komoly dolgokra tanítja az asszonyt.
Ebből kettőt már most elárulhatok.
Egy: az asszony tartsa oda magát az emberéhez, amikor az embere
azt akarja. Az ellenszegülés: vétek.
A másik törvény pedig az, hogy az asszony annyit szüljön,
ahány magot Isten a méhébe elhullajtott.
Ezen felül, a házasság dolgában – becsületére legyen mondva – a pap
nem avatkozik be.
Édesanya sír.
Most eszmélek rá arra, hogy ha nagy leszek, az asszonyok sorába kerülök.
A száraz narancsot én sem eszem meg.
Azt még elmondom, hogy anyóm szerint Éva nem almát evett az Édenkertben.
Az alma nincsen elátkozva.
» «
Meghalt Prundár Ágnéza. Ma reggel mondta Édesanya a telefonba. A templommal szemben lakott. Ez az utca arról híres, hogy a benne élőket egészen fiatalon kilopja a halál. Negyven-ötven éves asszonyokat visz: Tyúknét, Isten bocsássa bűneit, elvitte. Aztán Harangozó Jánosnét, néni Linát, és most Prundár Ágnézát. De egy kicsivel feljebb élt Vici. Vince. Vincenţiu. Negyven alatt már összecsomagolták… Édesanyja nem lát, nem hall, görbe, mint a hajtott szeg. De legalább most is él. Él. Akármilyen is ez a létezés, jobb lenni, mint nem lenni. Engem ugyanis idegesít a semmi. Gondolja el! Ugye, hogy nem lehetséges elgondolni a semmit?
Prundár Ágnéza szép asszony volt. Két fogyatékos gyermeke született. „Kulyakfejűek” – így hívtuk őket. Ököl méretű volt a fejük… De emberformájuk volt. Reggel felmásztak a kapura vagy a kerítésre, és napestig bámészkodtak. A főúton, a templom körül mindig volt mit látni. Aztán, most mondja Édesanya, hogy az egyik közülük már régen meghalt, a másik pedig öngyilkos lett. Kötél általi halállal. Azt hittünk csak úgy él, mint fa az erdőben, kő a patakban. Nem érez, nem gondolkodik. Nem tudja, hogy létezik, s azt sem, hogy nem muszáj ennek így lennie…
Ágnéza szép asszony volt. Tejfehér arc, hatalmas fekete szemgolyók, fekete anyajegyek
a legpompásabb helyen. Tisztán járt – így mondtuk, mert koszos ruhában soha nem láttuk az utcán. Amikor találkoztam vele, ő, a szép asszony, én, a kicsi lány, szégyelltem magam. És izgultam: vajon elégedett-e azzal, amit lát. Ha éppen rám néz. Mert volt, hogy a messziséget kereste. De a köszönésemre mindig felelt.
Illusztráció: Vermeer-festményrészlet
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
