Nagyatádi Horváth Tamás: Utolsó reggelek a Földön (versek)
•
Figyel
Nem tanul, nem emlékszik, nem szól közbe, nem avatkozik bele.
Nem akar, nem szándékozik, nem vágyakozik.
Nem üzen, nem sejtet, nem igyekszik.
Nem hallgat, nem olvas, nem versenyez.
Nem hezitál, nem mérlegel, nem fogja senki pártját.
Nem ad példát, nem mutat utat, nem hagy cserben.
Nem takar el, nem világít meg, nem tűnik másnak.
Nem csodál, nem emel fel, nem ábrándul ki.
Nem vár, nem segít, nem kezeskedik, nem neheztel.
Nem tud, nem tesz, nem gondol, de él.
Figyel, és hajtja csak a világ vizeit…
Figyel, és hajtja csak a világ vizeit.
Elnéz
A szemét nem látom,
a haja harmatos fű.
Gombakalapját
tegnap óta rágja
valami színes féreg.
Elterül, mint a dombok,
pedig észre sem veszed.
Mint szívedben
a ritka békesség…
Apró, védtelen, gyenge
és annál is könnyebb,
mint ami nincs egyáltalán.
Súlytalan ima
Látom, hogy elveszítenéd magad!
Mielőtt a szívemben bújtál volna meg,
teremtéstől űzött Mindenható,
én már mindenkinél jobban ismertelek.
Barátok voltunk a sötétségben.
Te már bejártad az űr valahány termét,
mikor én még csak egyre zuhantam,
kitanulva a tagadás természetét.
És nem tudom hogyan, de elkaptál…
Meztelen fényességeddel gesztenyefák
nyári lombján át nyúltál utánam:
És bennem a menekülő álom megállt.
Összedől a világ, de csak mondom:
Szeretek, Uram, a teremtményed lenni!
Bújj elő a remegő szívekben,
Győzedelmes Szellem, életet hirdetni!
A pillanat megremegve illan…
Felállok, gyengülő térddel, az öröklét
mindig esedékes végtelenjén,
nézve, amit a felragyogó Nap ígér.
Tulipánok
Nézem a meztelen embert…
Most a szirmokon átsütő fényben,
aztán a nyúló esti árnyékokban.
Madarak válaszolnak az angyaloknak.
Nem hallom ki, de tudom,
hogy nincs eltévesztett dallam.
A világot, ha eljön az ideje,
a csend menti meg a végtől.
A teremtéssel teli néma csend.
Nem sietek, de ha megérkeztem,
onnan tovább egy lépést sem megyek…
Megvárom, amíg mindenben minden leszek.
Megtörténik
Feketerigót és barátposzátát hallgat,
amíg a nyitott ablaknál figyel
a világot kitevő apró rezdülésekre.
Nincs egyike másika nélkül…
Lénye közben elenyészik,
mintha csupa kilégzés volna minden,
aztán halottságából újra összeáll:
Valamit magával hozva motyog.
Csodálatos itt, a világvégén is,
ahogy a teremtés teljessége
fénylő megszokottságával átitatja
még az utolsó reggeleket a Földön.
Újabb szó kerül a varázsigék listájára,
amely elmerülő odafigyeléssel,
hangosan kimondva erőt ad
a dolgok helyes útra tereléséhez.
Illusztráció: Hippolyte Flandrin-festményrészlet
Ezek is érdekelhetik!
Hegyi Botos Attila: Szikrázó habok. Ant’issa tűzkövei →
Hegedűs Gyöngyi: incantation of the great mercy →
Vitéz Ferenc: »Aranyos rigmusok« (versek) →
