Babics Imre: „A legutolsó foton” (versek)
•
Ok
————–Innen egy időn s fajon
rezgéseit az Árnyból sugárzó jelnek
magába gyűjti fűszál hegyén a harmat
————még hajnalhasadás előtt,
————s mély hatások érik el őt:
tagadás hite, vágy eltorzult szerelmek
iránt, hatalmi gőg, csöpp gömbjébe marnak
————–…ám dereng az oltalom.
————–…Létszázmilliárdokon
túl, miket zúgó részecskéi tápláltak
az érinthetetlen hő az Októl boldog:
————harmatokkal töltekezett…
————…Nincs már rég élő szervezet:
kitörtek s romboltak halálos napfoltok,
de szárnyasan óv minden párává váltat
————–a legutolsó foton.
Árnyenergiák
A fényálarcos Gonosz torz szolgáival
aggokat űzet ki dohos, áporodott
házukból, hol tűnt árnyakat kísérnének
csak – nem számítanak már bűnök, erények ‒;
van, mely tárgyat ver le, más a falban kopog,
magánhang mind, magvasabb, ámbár szerényebb
mint a bolygót beborító banki zsivaj.
Otthonukból nem verhetők ki az árnyak:
nem követik a kilakoltatottakat
felüljárók alá, korhadó padokra,
s míg morzsolódik pár maradék sivár nap,
nem rejti el őket parkok sűrű bokra,
nincsenek ott: s lélek rájuk egyre vakabb
‒ a szív kamráiban növesztenek szárnyat.
S miként Ley-vonalak meszes artériák,
elvágyódó porhüvelyben megfeszülők,
fölöttük a felülemelkedés lebeg
maga, elragadván minden új páriát;
a Föld készíti fel a földbe készülőt
bár, a mély, mely fogadott létet eleget
magasba tör, mert lényegét ott éli át.
Tengerszem
Nem hallják a felhők fölötti robajt, ég
zendülését a mély lakói, sirályok
rémült vijjogását, mert távoli a part,
s hogy esőcsöppeket bombáz szét a tajték
‒ s úgy vélhető, lényük körül a felkavart,
zúgó óceán is csak egyfajta hályog…
—————-Mindez csupán csak iszonyt
—————-válthat ki benned, viszont
az elemit átható erő, fogalmak
ősét szülő túlcsordul önnön peremén,
s „rímelgetés”: szárazföldi varázslatok,
szó-igazgyöngysorok, mit adhatnak halnak,
cetnek, közéjük merülve mit sugallnak
ott, te itt, otromba bugris, nem tudhatod,
bár ez az ismeret tán utolsó remény.
Reflektor
Eltűntek az éjszakai molyok, lepkék,
az elmúlt években még szinte ellepték
———-a fehér fényű reflektort
———-egy kőbánya területén,
———-S Teremtőnk újabb terhet hord:
vállain ‒ a Semmin – szárnyas nehezékek,
melyeket már lélegző láng meg nem éget,
s nem tudni, téridő-homlokán a redőt
ez okozza-e, avagy szervkereskedők,
———–stricik, sok legendás legény
gaztettei, mik majd tűzben érnek véget.
Illusztráció: W. Turner-festményrészlet
Ezek is érdekelhetik!
Hegedűs Gyöngyi: der erste schnee das land befiel →
Takács Gergő: Csendes Viharok Tengerén →
Kirilla Teréz: Vállaira vette (versek) →
