Jámborné Balog Tünde: A forradalom számlája*
*Az én kalendáriumomból
Hideggel ijesztő Mindszent hava, te mint borzasztod és búsítod szívünket. Napjaink mind rövidebbek lesznek, fekete felhők gyűlnek és gonosz, félelmes idő kezd lenni; a hosszú, meleg őszre nagy tél következik, írja a Lőcsei Kalendárium.
Ez a jóslat sokszorosan beteljesült azon a lázongó őszön, amikor a hamisság papírrózsái helyett az igaz forradalom vérrózsái nyíltak, és néhány napig abban a hitben élhettünk, hogy az anyám és nagyanyám által naponta ismételgetett feltétel, a majd-ha-kimennek-az-oroszok, bekövetkezett. Ez volt annak az októbernek a legnagyobb csodája, felejthetetlen érzés, a szabadság illúziója, ezen túl, itt a délkeleti végeken nem történt semmi rendkívüli. Még a hírek is késve érkeztek ide, csak a Szuezi-csatornát kereső szovjet tankok jöttek meg a kellő időben, hogy letörjék anyám, nagymama, Z. és mindannyiunk bimbózni kezdő reményeit.
A forradalom nálunk késésben volt, 25-én este robbant ki az első tüntetés, és az első röplap 26-án jelent meg a gimnáziumban. Aznap a parlament előtti mészárlás hírére a gimnazisták kivonultak a Kossuth szobor elé. A rendőrkapitány jóképű fia vezette őket, és egy negyedikes lány fölkapaszkodott a kőoroszlán mellé Kossuth apánk lábához, hogy elmondja a Nemzeti dalt. Szép barna lány volt, jól szavalt – színésznő lett volna, ha aznap másfelé viszi végzete –, hangja nem szóródott szét a szélben, betöltötte a teret. A tömeg megrendülten állt, arcunkon csorogtak a könnyek, és elcsukló hangon énekeltük a Szózatot. Később sem volt üvöltözés vagy hőbörgés, és bár egy éjszaka két teherautónyi fegyver is érkezett titkos utakon a városba, nem dördült lövés egyik oldalon sem. Ez persze hajszálon múlott, mert azt beszélték, hogy az előző esti tüntetést feloszlató rendőr törzsőrmester felesége, a hírhedett fekete K.-né komolyan fontolgatta barátnőjével a tömeg közé lövetést a mozi emeleti ablakából. Csend volt a városban, csak a gépgyáriak által szakszerűen ledöntött obeliszk bronz hengerpalástja csapott iszonyú zajt, mikor dübörögve végig görgették a csillaggal együtt a Kossuth utcán. Ezt Z. mesélte el, én sajnos nem voltam ott. Sok mindenből kimaradtam akkor, mert már nem voltam gimnazista, és egyetemre se jártam, érettségi után nem mentem el felvételizni. Hogy-hogy, te még itthon vagy? kérdezte szórakozottan apám október derekán, egy vasárnapon, felnézve újságjából. Bevallottam neki az igazat, és megmondtam, hogy nem akarok orvos lenni. Iszonyú botrány lett belőle, de a kilátásba helyezett szobafogság gyorsan feledésbe merült a Pestről érkező nyugtalanító hírek hatására. Ekkor kaptam meg az Irodalmi Újságtól Tamási Lajos sebtében írt levelét is, melyben azt ígérte, hogy majd ha nyugodtabb idők jönnek, akkor foglalkozik a verseimmel, addig csak írjak szorgalmasan, érdemes. Megfogadtam a tanácsát, de mikor végül bekövetkezett a nyugalom, úgy eldugtam azokat a verseket szegény Tamási levelével együtt, hogy nyomuk veszett. Soha nem kerültek elő. Alighanem apám égette el a kis paksamétát. Veszélyes muníció volt benne, felért a fegyverrejtegetéssel.
Mindenki rettegett azon a télen, pedig az én városomban nem történtek látványos események a forradalom napjaiban. Mindössze a gyűlölt hatalom jelképeit verték le a beszolgáltatás és erőszakos tsz-szervezés által megnyomorított gazdák, a műhelyüktől, boltjuktól megfosztott kisemberek, a megfélemlített hivatalnokok, és elzavarták a tanácselnököt. Átköltöztettek egy könyvtárat is, továbbá megszerezték a besúgók listáját, de a spicliknek haja szála sem görbült, és egyetlen könyv sem veszett el, mégis sok embert összeszedtek február elejétől kezdve. Többet is elvittek volna, ha nem szöknek át annyian a déli határon. Januárban minden nap hallottunk néhány távozó ismerősről. Mi is készülődtünk Z.- vel, ám egy értékes hetet elvesztegettünk az esküvővel, és csak január végén vágtunk neki a határnak. Egész éjszaka mentünk a dermesztő éjszakában, zörgő kukoricások és széttépett szögesdrótok között az irdatlan ködben, de körbe jártunk és reggelre visszaértünk a bakterházhoz, ahonnan elindultunk. Szerencsénk volt, a vonaton nem igazoltattak, és ismerőssel sem találkoztunk, senki emberfia nem értesült kalandunkról. Másodszorra már nem mertük megpróbálni, mert a határt megerősítették, én pedig egyre rosszabbul éreztem magamat: gyereket vártam.
Mondom, nem történt nálunk semmi különös, nem volt lövöldözés, nem folyt piros vér, mint a pesti utcán. Igaz, a megtorlás sem lett akkora, mint Pesten vagy a nagyvárosokban. Itt nem születtek halálos ítéletek, hiába erőlködött a főügyész – mindössze szegény T. Gyulának verték le a veséjét, amibe később belehalt, pedig csak kötelet adott a szobordöntéshez –, de azért itt is begyűjtötték az embereket. Oláh Józsi bácsit visszavitték Vácra, ahova a fehérgárdista összeesküvés miatt került ötvenötben, pedig ártatlan volt, csupán egyetlen gyűlésükre ment el, és mindjárt látta, hogy nem érdemes belekeverednie, mégis elítélték hat évre. Ő nem volt késésben, pontosan október 23-án tört ki Vácról tizenketted magával. Ebben a cselekedetben sem kell lázadást szimatolni. Véletlenül a zárkában felejtették őket a kiskatonák. A padot használták faltörő kosnak, hogy kiszabaduljanak. Mikor végre kijutottak, elindult haza gyalog a komájával. Három nap múlva érkezett meg a tanyájára, mikor itt éppen elkezdődtek a dolgok, de nem avatkozott bele semmibe, nem szólt senkihez, csak beállt otthon a munkába. Ki sem mozdult a tanyáról Julianna napjáig. Akkor, február 16-án bejött a városba felköszönteni az édesanyját. Még aznap délben elvitte két karhatalmista az ünnepi marhapörkölt mellől. A főhadiszálláson, az ipari tanulók intézetében sorfalat álltak a gumibotos pufajkások – tíz-tíz mindkét oldalon –, közöttük volt a vesszőfutás. Az volt a szerencséje, hogy nagykabátja és báránybőr kucsmája tompította az ütések erejét. F. János egyéni gazdálkodót, a Nemzeti Bizottság tagját láncra fűzve, gyalog kísérték a Csillag börtönbe. Ha én rám vóna bízva, belelűném űket a Tiszába, osztán a forradalom számlájára íratnám, mondta a szegedi hídon a makói rendőrtizedes, a görög őrök pedig a kellett neked tálpádrá mágyár ? kérdéssel csúfondároskodtak velük Kistarcsán. Ildikóért – aki Petőfit szavalt a Kossuth-szobornál – pufajkások jöttek a gimnáziumba a visszaállított emlékmű felavatásának napján, és a rendőrkapitányt, aki késélen egyensúlyozva őrizte a békességet egész idő alatt, úgy összeverték, hogy a saját rendőrei sem ismertek rá, azután internálták. Ávósból rendőrré vedlett nyomozók jöttek M. Jánosért, aki szállítmányozási tisztként a vasutasokkal együtt szedte föl Lőkösházánál a síneket a szovjet vagonok előtt, és B. Lajosért is, a villanyszerelőből lett katonatisztért, aki egy tiszántúli nagyvárosban nemzetőrökkel védette az üzemeket és vigyázott a rendre, hogy el ne szabaduljon a pokol.
Akkoriban hetekig nem mertünk otthon maradni éjszakára. Z. vénkisasszony nagynénjeinél, a Lányoknál aludtunk nyirkos dunyhák között, nyugtalanul, fel-felriadva, várva az autóberregést, de megúsztuk. Z. barátait nem kapták el, régen hetedhét határon túl voltak már, így nem került elő a neve.
A mi városunk csendes város, de 57-ben még csendesebb volt. Amikor az első évfordulón tíz óra körül Z. bekísért a kórházba, az utcán egy lélekkel sem találkoztunk, pedig langyos, nyárias este volt, szép holdas éjszaka, nem kellett harisnyát húzni. Egészen kellemes séta lett volna, de el-elkaptak a fájások. Olyankor megálltunk, belekapaszkodtam egy fa törzsébe, azután mentünk tovább. Éppen egy éve kezdődött, emlékszel? mondtam a kórház kapujában, és Z. megszorította a kezemet.
Emlékezett a hatalom is. Aznap este a rendőrök összeszedtek fél tucat fiatalembert a Szabadság Moziból, és csak reggel engedték ki őket kékre-zöldre verve.
Másnap megszületett Klári. Jajongó sírással érkezett e világra, ráncos kis arcán ömlöttek a könnyek, mintha az eltemetett reményeket siratná. Mikor egy hét múlva házunk előtt kiszálltam a mentőautóból a bebugyolált csecsemővel, térdig érő havon gázoltam át az úttestről a járdára. Igazat mondott a kalendárium: a nagy tél még csak ezután következett.
Illusztráció: Okt. 23.
Ezek is érdekelhetik!
Jámborné Balog Tünde: Holtak vigíliáján →
Hegedűs Gyöngyi: Mondat margóért →
Vörös István 60 (Kovács katáng Ferenc nagyinterjúja az ünnepelttel) →
