Magyar-Bolgár Barátság Napja (Október 19.)*
*(Október 19. hetedik éve hivatalosan a Magyar-Bolgár Barátság Napja. Szerkesztőségünk ebből az alkalomból két készülő magyarra fordított bolgár könyvből kínál mustrát.)
Márton László: Szóhámozás. Jordan Eftimov költészetéről (Utószó)
A költő meghámozza a szavakat. Lehántja róluk a jelentést. Aztán szemügyre veszi a fontosabb fordulatokat, fogalmakat, kifejezéseket: ugyan hogy néznek ki szemantikai háló nélkül? Füléhez tartja őket: zúgnak-e vagy konganak? Végül visszaöltözteti őket, és megállapítja: egy kicsit lötyög rajtuk a régi jelentés.
Jordan Eftimov költészete félúton helyezkedik el a kísérletező kedvű „konkrét költészet” és a régi görög bölcsek töredékei között. A Papírtekercsek című vers olvasásakor azt hittem, hogy Eftimovot egy időre megszállta Ernst Jandl osztrák költő szelleme, vagy legalábbis jelentőségteljes beszélgetésre került sor köztük. Pedig – saját bevallása szerint – még a számára fontos idősebb bolgár költőtárssal, Binyo Ivanovval sem beszélgetett soha. „Ugyan mit nem akartam elmondani neki?” – teszi fel a kérdést. Úgy veszem észre, mindkét bolgár költőben erős az érdeklődés a szavak és a dolgok közti feszültség iránt. Ivanov egyik, magyarul is olvasható versében a költői én átalakul számtalan kisebb-nagyobb szappanbuborékká, Eftimov Dobozvásárlás című verse pedig alig rejtett vallomásként fogható fel: „Minden bevásárlás / dobozvásárlás, nem igaz? / Fogják, és becsomagolnak neked valamit. / Készítenek neked valamit, ami remekül néz ki, / amíg ki nem csomagolod.”
Eftimov költészete kicsomagoló jellegű. Nála az analízis versről versre megsemmisíti a szépséget, és ezáltal hoz létre költői hatást. Ez a költőietlen költészet paradoxona. Hogy magyar példát mondjak, Eftimov e tekintetben Petri Györggyel rokonítható. Petri Körülírt zuhanás című fiatalkori kötetében ezt olvasom: „Ha verseim kelyhek (miért ne épp?): / parányi repedést – anyaghiba – mindeniken találsz. / Lelked tehát ne töltsd beléjük. A lélek / ragadós nyomot hágy a terítőn. / De levélnehezéknek megteszik. S öblükben tarthatsz / hegedűgyantát, tértivevényt, tejfogat.”
Mitől tud költői hatást kelteni a remek kinézetet romboló kicsomagolás vagy a versben elrejtett (nyilván szándékos) anyaghiba? Például attól, hogy a metafora ironikus felfüggesztése egyszersmind reflektorfénybe rántja, vagyis megerősítve újjáteremti a költői képet. Eftimov verseiben kevés a költői kép, viszont sok a fogalmi feszültség. Vagy nincs érzékeltetés, vagy ha van, akkor az álom, a látomás, a példázat kontextusában jelenik meg. A költőietlen költő a tárgy és a körülírás egyenrangúvá tételére törekszik. Egy szintre hozza a lényegit és a mellékest, a szubsztanciát és az akcidenciát.
Eftimov egyik hangsúlyos lírai tárgya az elefánt. Kitűnő példa a szemantika művészi hatást keltő fellazítására. A Két tény magas láthatatlansági tényezővel című versben az elefánt mint az ormány függeléke jelenik meg. Vagyis nem jelenik meg, már csak a címbe foglalt láthatatlansági tényező miatt sem. Az Elefántfül az egzotikus dísznövényről szól, amely térben eltávolítva (azaz kirakva az erkélyre) az érzelmi distancia jelképévé válik. A növény megnevezése maga is metafora, és ennek lerombolása egybeesik a címszereplő pusztulásával. A Republikánusokban komikus hatást kelt az elefánttal (ezúttal mint az amerikai konzervatív párt címerállatával) végzett nyolcszoros gondolatkísérlet: le tudná-e győzni párviadalban az elefánt A, B, C, D stb. állatot (csupa olyan élőlényt, amellyel a természetben nem találkozik)? Ezek a költői kérdések átvisznek az abszurditásba és a fantasztikumba: „És ha az elefánt tengeri elefánttal találkozik – ki győz? / Na és a vízben? / És a víz alatt?”
Azt hinnénk első olvasásra, hogy tengeri elefánt nem is létezik. Márpedig létezik: ő az elefántfóka. A „tengeri elefánt” a kevésbé gyakori, de szintén elfogadott megnevezés. A költői hatás szempontjából Eftimov ezen a ponton mégis átlép a képzelt lények világába. A Saskatchewani szökő címen emlegetett képzeletbeli állat „egérféle, / ámbár az elefánt rokona”. Innen pedig már csak egy lépés a bizánci Physiologus, illetve az őt bővítő-variáló középkori bestiáriumok faunája. Ezt a lépést Eftimov az Alternatív felütésekben teszi meg, ahol szintén találkozunk az „elefantológia” tárgyával: „Vannak igazságok, melyek többé már nem azok: / hogy az elefántnak nincs térde, / hogy a hód leharapja heréjét, / ha veszély fenyegeti” – költőnk nemcsak a modern természettudományt ismeri (a kötet egyik cikluscíme: Természetellenesség-tudomány), hanem a késő ókori underground irodalmat is.
Ide tartozik Artemidórosz Daldianosz álomfejtő kézikönyve is, amelyre az álmokról szóló ciklus utolsó verse hivatkozik, szembeállítva a daldiszi jóspap népi eredetű álomértelmezéseit Démokritosz és Arisztotelész álomfelfogásával. De ebben az álomuniverzumban az ókori bölcselők mellett helyet kap a Nikoleta Lozanova nevű celeb hölgy is, Roland Barthes liftaknára emlékeztető sírja, a Plamen Dojnov nemzedéktárs költőtől állítólag álomban lopott (vagyis éber állapotban fennmaradt) fiktív-imaginárius költemény és még igen sok minden.
A kicsomagolás, a szemantikai fellazítás és a fogalmi feszültség provokálása mellett Eftimov költészetének fontos jellegzetessége a paradoxon. A barát létezésének öröme című versben egy olyan szobrászról van szó, aki „a távollétet ábrázolja”, és ezek az ábrázolások „valaki hiányának emlékművei, nem az emberé, hanem azé, ahogy hiányzik”. Ez is egy álomvers, ahogy A semmi is egy paradox álomleírás: ebben az álomban a szófiai egyetem underground fesztiválján átadják a semmi-kitüntetést „az egzisztenciálisban való elmélyülés kutatásáért”.
Az Én vezetek, te vezetsz, én vezetek paradoxona a másik ember elérhetetlenségét, megszólíthatatlanságát írja körül (már amennyiben körülírható egy hiány). A Két remek kérdés – „Becsületesek akarunk lenni? / Nem tudunk becsületesek lenni?” – a magyar olvasónak József Attila Két hexameter című epigrammáját juttatja eszébe, és a kérdésfeltevés hasonlósága jelzi, hogy Eftimovnál sem áll ellentétben az irónia az etikai dilemmák komolyan vételével. Az ige ma a szófaj erkölcsi értelmezésére tesz javaslatot, állítva egyszersmind ennek lehetetlenségét is. Nekem pedig óhatatlanul a Faust logoszjelenete jut eszembe róla: „Nem jó az igét ily magasra tolni. / Valami mással kell pótolni!” És Goethénél az erre irányuló törekvés következtében a kóbor kutyából előbújik az ördög. Ez a koncepció, úgy veszem észre, Eftimovtól sem idegen, csak éppen a logoszjelenet megírása óta az ördög a maradék metafizikai jelentőségét is elveszítette.
A Napevő a fénnyel való (állítólag lehetséges) táplálkozás dialektikáját ragadja meg: a fényevő számára táplálék, ami az égitestre nézve ürülék. A Solitaire paradoxona egy Lukianosznál fellépő szofista szellemi tulajdona is lehetne (lásd a Filozófusok árverése című szatírát): „Ez aztán a való élet – azt hinni, hogy / nem is élsz igazán.”
Paradoxonnak tekinthető az a formai jellegzetesség is, hogy némelykor a vers címe lényegesen hosszabb, mint maga a vers. Például a Jegyzetek a szófiai Nemzeti Könyvtár tematikus katalógusából című vers így hangzik: „Birka – bombavetők.” A Mosoly a fényképen című egysoros vers már-már Weöres Sándor egysorosaira emlékeztet: „Egészséges, mint egy jéghegy.” Az Arról, hogyan kell történelmet írni kimondja, hogy a történelem „írója az éhség, […] és témája az éhség”. Ez az állítás vitatható a történetírás szempontjából, de a versen belül megállja a helyét. A folytatás ezúttal is paradoxonba torkollik: annak a vágynak a beteljesülése, „hogy eltűnjön az éhség, / véget vet a vágynak is, hogy eltűnjön az éhség”.
A szabadság miatt című vers a zavaros gondolkodást tünteti fel a szabadság – nyilván szellemi értelemben vett szabadság – zálogaként, miközben a paradoxon megfogalmazása tisztánlátásról tanúskodik. Az első interpretáció joga ironikus utalás a „ius primae noctis” néven emlegetett feudális elnyomó jogszabályra, ugyanakkor a Roland Barthes-féle „szerző halála”-doktrína kigúnyolása is. (Talán ezért álmodik egy másik versben Barthes sírjáról a lírai én.)
Jordan Eftimov költészete sokfelé ágazik, és messzire vezet, mégis egységesnek érződik. Érdemes ismerkedni vele.
Jordan Eftimov verseiből
Móka
Micsoda remek móka.
Először a kéz meglepetése,
mely a hát mögül került elő.
Nem, világos, hogy nem rejt semmit.
A másik tovább matat
a mellek előtt, és így a kettő
remegő szvasztikát képez,
amilyen röntgenen látható.
Micsoda remek móka.
Ha jobban odanyomom,
azt mondod, megadod magad.
Ha meg elengedlek,
elgáncsolsz,
hogy a földig görnyedjek előtted,
a lábad felé emelt kezek
imádságos mozdulatával.
Micsoda remek móka.
Természet
Fantomfájdalmak
A hajdani négybetűs szerv helyén.
A szemre gondolok.
Fordította: Csíkhelyi Lenke
A kötetből ld. még: http://www.naputonline.hu/2023/01/12/jordan-eftimov-verseibol/
*
Plamen Dojnov: Kávéköltemények*
Kószáltában kávéköltemények. Mondjuk magyarul: ruhaköltemény például, mondjuk, hogy kávéremek. Remek szerzések Dojnovéi. Remeklések. Versbe szedte be-betérve, szemlélődve, költeménybe szedte. Kávéházi kicsi különlegességeinket. Tudtunk róla, róluk? Gondoltuk volna? Történetesen Budapestet járhatta a bolgár költő, úgy hozta sorsa.
Valódi mestere ő a versszónak, kötetekkel bizonyította. Úgy kalandozik szökő gondolata, hogy körbekanyarogja sokszor kisszerűnek hihető tárgyát. Egy lány szájpadlását, egy óceánjárót, mennyi mindent… Most kávéínyencségeket. Egy részük csak magyar lehet. Kövessük hát kószáltát, kávéleleteit, kerekded kis bravúrjait, bolgárul írt magyar kávéboglárait. És kávéesszéit. Több bolgár kiadás (és díj) után a francia fordítást követően megérkeztek vissza hozzánk a… kafepoemik. Bolgárul már fogalom a szó.
Plamen Dojnov (1969, Razgrad) bolgár költő, drámaíró és kritikus. Kezdeményezéseiről, sokoldalúságáról ismert jeles képviselője nemzedékének. Különösen sokat tett a magyar kultúra bolgárhoni megismertetésében.
Szondi György
Versek a kötetbéli 52-ből
Diplomata kávé
Eszpresszókávé, tojáslikőr, tejszínhab sűrűjében
tünde árnyak: tovatűnő vállak,
hol világos, hol sötét játszi végtelenében
a színeknek, mik igent és nemet is vallnak
a zamatos titok mértéktartó derűjében.
Mária Terézia
Édes eszpresszókávé és Cointreau,
tejszínhabon tarka cukor terül,
e sejtelmes bőség alatt korán, óh,
békén kíván lenni mindenki egyedül,
hogy szemlélje az udvari színházat kéjjel,
hogy csókot küldjön légi flottillákkal széjjel,
hogy hűvös mosolyok sziporkáit osztogassa,
és a királyi ejtőzések mennyi nagy kebelében
lelkét szeméremre s kedvre szoktassa.
Java Blavan
Sötétre pörkölt kávé árja,
sűrű, csupaíz, karcsú pára
kanyarog – erdei út kalandnak,
s vezet ismeretlen világban
színével enyhes barlangnak,
hol kihuny a Nap ó sugára.
Pápua-Új Guinea
Kellemes, bámulatosan új íz, finom aroma
tölti be a levegőt, s az egész mindenség tüstént
a derengő, táncoló, örömteli test ritmusában sóhajt –
ismét az enyhes barlang színével, ahol ma
kicsi időre a Nap megpihenni megtért.
Aphrodité
Kávé és kókuszlikőr – és mennyi hideg hullám pezseg,
várt izgalom és szomja ősi csodáknak.
Vaníliaparfé és tejszín – ezüstben ragyog, remeg.
És látod a nyalka pohár fölött, kivallva a mának
az ízlés diadalaként a szerelem miként születik meg.
Bel Ami
Jegeskávé és tej – milyen fehér lett,
fehér lehet a tökély. Hóba érett
kajszikivonattal illatát konyak
hozza méla homálynak: alkonyat.
A tejszínhabból ébredő gondola
éneke sarjadt elő, rianó dala.
Fordította: Szondi György
*A kávéköltemények egy részét jelentik csak a leendő gyűjteményes kötetnek
Illusztráció: Két portré
Ezek is érdekelhetik!
Juhász Anikó: Halálod helye, Attila (versek)* →
Szent Márton nálunk és a nagyvilágban (Berecz Ágnes Gabriella Szent Márton napi összeállítása) →
Jámborné Balog Tünde: Holtak vigíliáján →
