Kamocsay Ildikó: SOLA GRATIA
•
Magdalena von Staupitz néhány másodperccel a halála előtt felocsúdott eszméletlenségéből, s a jelenlévők megrökönyödésére kijelentette, hogy a marienthroni apácák múlt évi szökése nem az ő lelkén szárad.
Kilenc ciszterci nővér kérelmezte, hogy a rendből kilépve elhagyhassa a kolostort, ám a rendfőnök elutasította kérésüket. Az apácák megnyugvással fogadták a döntést, hiszen egyiküknek sem lett volna hova mennie. Luther doktor néhány röpiratát Johann von Staupitz főapát, egyetemi tanár, Magdalena fivére juttatta el a kolostorba, melynek lakóit az Okolása mindannak, hogy az apácák miért hagyhatják el Istennek tetsző módon a kolostorokat című irat sarkallta a kérelem benyújtására.
A renitens apácák az elutasítást követőleg többé már nem vetették alá magukat a kolostor szigorú rendjének, a szabályszegésért kirótt penitenciákat nem teljesítették, napközben a tilalom ellenére hangosan beszéltek, nevettek, esténként pedig valamelyikük hálókamrájában összezsúfolódva folytattak lázas eszmecserét. Az apátnő tehetetlen volt: a kolostor carcerét emberemlékezet óta nem használták, s kilenc személyt amúgy sem zsúfolhattak volna be a kicsiny börtöncellába, az engedetlenségért járó legfőbb büntetéssel, a kolostorból való kiutasítással pedig épp a lázadók óhaja teljesült volna.
A patthelyzetben a szemben álló felek vezetői azt imitálták, hogy van még valami a tarsolyukban, s a küzdelem korántsem ért véget. A fegyvertelenné vált ötvenéves apátnő, s a hallgatólagosan a lázadók vezérének tekintett hatvanhárom éves Magdalena von Staupitz egyaránt lesütött szemmel járt, ajkán sejtelmes félmosollyal.
A kivívott szabadság mámorában a lázadó apácák képzelete vidáman csapongott, regényes terveket szőttek, s minél jobban elrugaszkodott egy terv a valóságtól, annál nagyobb örömüket lelték benne. Egyikük, Katharina von Bora, azt javasolta, hogy mivel az egyetlen kiút számukra a szökés maradt, folyamodjanak segítségért Luther doktorhoz. Az ötlet mint teljességgel kivitelezhetetlen általános tetszést aratott, lévén hogy Georg von Sachsen nagyúr birtokán, ahol a kolostor állt, az apácaszöktetést halállal büntették. Magdalena vállalta, hogy fivérén keresztül eljuttatja a kérést a doktorhoz.
1523 márciusának egy viharos éjjelén a kápolna félrevert harangja riasztotta álmából a kolostor lakóit. Az apácák magukra kapták ruhájukat, sokan csak a folyosón, a fejvesztett lökdösődésben illesztették rövidre nyírt hajukra a fekete fátylat, miközben a sokadalom a kápolna felé zúdult. A lázadó kilencek most is külön csoportot alkottak, a fiatalabb Schönfeld nővér, a félvak Maria, Lene néne mellett szaladt, s görcsösen szorongatta az öreg apáca kezét, miközben a kis Margarethe Zeschau még álomittasan, de már halálra rémülve, az ő ruhájába csimpaszkodott. Néhány hete kapott szárnyra a hír, hogy egy paraszthorda Türingiából észak felé tart, kolostorokat támadnak meg, s fosztanak ki, az apácákat megbecstelenítik, s kardélre hányják. Szemtanúk szerint a csapatot végeláthatatlan szekérkaraván kíséri, szalonnával, templomi kincsekkel és kolostori borokkal megrakottan.
A végveszély eliminálta a kolostorbéli viszályt. Az oltár előtt álló apátnő arca rég nem látott derűtől sugárzott.
– Béküljünk meg! – mondta, amint a kápolna ajtaja az utolsónak érkezett apáca mögött becsukódott. Karját kitárva Magdalena von Staupitzhoz sietett, s megölelte.
Magdalena sírva fakadt, s míg szenvedélyesen viszonozta az ölelést, az apátnő fülébe súgta:
– Bocsásson meg, anyám!
Nem sokkal napfelkelte után megérkezett Leonard Koppe torgaui kereskedő, aki hallal, sörrel és zabbal látta el a kolostort, s megnyugtatta a bentlakókat, hogy a paraszthad közeledése vaklárma volt. A kereskedő levelet is hozott Staupitz főapáttól, melyet titokban adott át Magdalena nővérnek. A főapát tudatta testvérével, hogy Luther doktor megtette a szükséges előkészületeket az apácaszöktetéshez: április 4-én, Nagypéntek éjszakáján, a kolostor falától százméternyire Leonard Koppe kocsija várja őket, s a hölgyek az addigra már üres, nagyméretű heringeshordókban rejtőzve tehetik meg az utat von Sachsen birtokától a biztonságos Targauig, majd onnan őhozzá, Wittenbergbe.
A dermedt csöndet, mellyel az apácák a hírt fogadták, a szabadszájú Vanetha Kunst rekedtes hangja törte meg:
– Az Ördög segge sincs büdösebb egy heringeshordónál!
Magdalenának a levél elolvasása és a hír közlése közt volt ideje összeszedni magát és mérlegelni. A szökés kockázata eltörpült a presztízsveszteség mellett, melyet valamennyien elszenvednek, de kiváltképp ő, a kérelem tolmácsolója, ha a doktor fáradozását semmibe véve visszakoznak.
– Az álmaink – mondta –, melyeket együtt szövögettünk, íme valóra válnak.
Szavai nyomán a riadt lelkek homályából mélytengeri állatokként emelkedtek a felszínre az átbeszélgetett éjszakákon szőtt tervek és ábrándok, s vaksin hunyorogtak a fényben. Egyikről-másikról tüstént látszott, hogy életképtelen, s nem éli túl a környezetváltozást. A huszonnégy éves Katharina von Borának nem voltak álmai. Múltja oly kietlen volt, akár egy sivatag, melyben nem terem remény, a tervek serkentője. Senki sem szerette, és ő sem szeretett senkit.
Nagypéntek éjszakáján a talpraesett Vanetha a bejárat melletti kamrácskájában horkoló kapusnővér övéről leakasztotta a kulcsot, s a kilencfős csapat, ki-ki a már korábban összekészített kis batyujával, kisurrant az udvarra. A kolostor mögé kerültek, ahol az omladozó kőkerítés olyan alacsony volt, hogy az idősek is könnyen átmászhattak rajta, s a veteményeskerten átvágva kijutottak az utcára. De innen már nem tudták, merre induljanak. A levélben említett százméternyi távolság egy kör sugarának hosszát jelezte, az irányt azonban nem adta meg, vagyis hogy a sugár a kör kerületének mely pontját érinti. A kerítés falához lapulva meresztgették a szemüket, de a koromsötétben az orrukig sem láttak. A fél szemére vak Maria, akinek az odakinti életben fogyatékossága miatt örökös megaláztatásban volt része, egész testében reszketett.
– Ne félj! – súgta a fülébe nővére, az angyalarcú s angyali szelídségű Ave. – Isten velünk van!
Vanetha néhány lépésnyire eltávolodott a faltól, onnan is körülnézett, majd karját széttárva szónoki kérdéssel fordult a többiekhez:
– Hol a kurva anyjába lehet?
Katharina von Bora megrázkódott az undortól. Viszolygott mindentől, ami közönséges. Egy Lipcse melletti tanyán tisztes szegénységben élő családja nemesi származású volt, a dicső múlt messzi fénye indokul szolgált büszkeségéhez, s csillagként világított életének komor sötétjében.
– Megkeresem – mondta Vanetha.
Vaktában nekiindult, s eltűnt az éjszakában.
– Nem kellene velünk jönnie – súgta Katharina Lene nénének, apja nővérének. – Szégyent hoz ránk.
Az öreg apáca, akit mindenki nénének szólított, bár valójában csak Katharinával állt rokonságban, együgyű teremtés volt. Nem is igen értette, hogy mi történik, csak ment, amerre a többiek.
– Hát most már jön – mondta rövid gondolkodás után.
Vanetha visszaérkezett.
– Nem találom.
– Menjünk vissza…? – kérdezte bátortalanul Veronika Sacher, a kolostor kis tudósa, aki bámulatos számolási képességének és latintudásának köszönhetően egykor az apátnő kedvence volt.
– Még megnézem arra is – mondta Vanetha, s elindult a másik irányba, majd néhány másodperc múlva ismét feltűnt, s karjával hevesen integetve hívta a társakat.
A hold váratlanul előbújt a felhők közül, s ezüstös fénye megvilágította a kocsihoz vezető utat. Koppe mozdulatlanul állt a lovai mellett, arca a hold fényében fehér volt, mint egy halotté. Amikor a csoport a kocsihoz ért, száját szóra nyitotta, de nem jött ki hang a torkán, ezért csak erősen reszkető kezével a kocsi hátulja felé mutatott, ahová lépcső gyanánt ládákat helyezett a felszálláshoz.
A kereskedő láthatólag sokkal jobban félt, mint a szökevények, s joggal, hiszen ha lelepleződnek, őt kötik fel, nem az apácákat. Már a bűzlő hordóban kuporogva, amelyre Koppe a fedelet is ráhelyezte, Katharina imádkozni próbált, de egy nyugtalanító kérdés nem engedte elcsendesülni: vajon milyen jogon teszi ki Luther doktor halálos veszélynek a torgaui kereskedőt? És miért engedelmeskedik a doktornak Koppe? A kocsi heveset rázkódott, Katharina gondolatainak kaleidoszkópja átrendeződött, s az új konstelláció most az eseménysor kiindulását mutatta, a szökés tervét, melyet ő öntött szavakba egy átbeszélgetett éjszakán.
A halálos csöndet hosszú időn át csak a lovak patáinak csattogása törte meg, majd egy artikulálatlan kiáltás hangzott fel, s nyomában egymásra torlódva törtek elő Koppe addig elfojtott közlendői. Elhagyták von Sachsen birtokát, az apácák lelökték fejük fölül a tetőt, s a friss levegővel együtt már szabadon áramlott feléjük a kereskedőnek hol az utasaihoz, hol a lovaihoz adresszált mondandója.
Torgauban, a Koppe-ház elé érve, a lovak maguktól megálltak. Az ablakokból fény világlott, a ház ébren volt. A kereskedő felesége fagyos udvariassággal fogadta a vendégeket, s a konyhába vezette őket, amelyben, bár igen tágas volt, mozdulni is alig lehetett az apácák fekvőhelyéül előkészített nyolc szalmazsáktól. Egy cselédlány állt a tűzhely előtt, s az iszonyattól eltorzult arccal meredt a jövevényekre. Katharina rosszallotta, hogy Magdalena von Staupitz nem mondott köszönetet Koppénak, s elhatározta, hogy amint alkalom nyílik rá, ő maga teszi meg helyette. A közös helyiségben nem volt módjuk nappali viseletüket a magukkal hozott hálóruhára cserélni. Csak Magdalena aludt külön szobában, vetett ágyban, nyilvánvalóan nem idős korának, hanem magas rokonságának köszönhetően, hiszen a szintén öreg Lene néne a földön hált a többiekkel.
Reggel kénytelenek voltak, bár erősen szégyenkezve, egymás előtt levetkőzni, hogy viseletüket a konyhaasztalra hányt ruhákra cseréljék. Koppe búcsúzóul meg akarta ölelni a feleségét, az asszony azonban indulatosan ellökte magától.
A kora tavaszi nap szokatlanul verőfényes volt. Az egykori apácáknak már nem kellett rejtőzködniük, a kocsira helyezett alacsony lócákon ülve emlékeztek meg Nagyszombat szent napjáról, s közös imádságban adtak hálát Krisztus feltámadásáért s a maguk szabadulásáért. A napsütötte táj derűt varázsolt minden szívbe, a szökés sikere, de már az ötlete is, melyet valójában egyikük sem gondolt komolyan, visszatekintve egy isteni terv részének látszott, melynek forgószele már-már akaratuk ellenére kapta fel őket. Kíváncsian várták a folytatást, a saját tervezésről immár végképp lemondva. Vidám beszélgetés vette kezdetét, a kifürkészhetetlen jövő helyett a múltról. Felemlegették a kolostorbeli élet mulatságos eseményeit, egyesek pedig, még távolabbra merészkedve az időben, gyermekkoruk egy-egy vidám epizódját. A kis Margarethe csivitelésére mindenünnen madárcsicsergés felelt.
Katharina előtt a kereskedő feleségének ellenséges viselkedése s a cselédlány iszonyodó arca nyilvánvalóvá tette, hogy fogadalmuk megszegésével nemcsak az egyházi személyek, hanem a világiak megvetését is kiváltják. Vajon Koppét csupán Luther tekintélye késztette rá, hogy a házastársi viszályt is vállalva teljesítse küldetését, vagy hozzájuk hasonlóan őt is a túlvilági terv forgószele ragadta magával, mely esetben a köszönetet nem tőlük várja? És Luther vajon maga döntött, vagy éppúgy elkapta az isteni tornádó, mint a történet többi szereplőjét?
A kocsi megállt a wittenbergi Fekete kolostor előtt, melynek kapuján épp kilépett két siheder, vaskos papírkötegekkel a hóna alatt.
– Hé, Jakob! – kiáltotta Koppe a bakról. – Szólj a doktornak, hogy megérkeztünk! Te meg, Andreas, értesítsd az asszonyodat!
Az egyik fiú, nyilván Jakob, visszafordult, a másik pedig futásnak eredt. Koppe a kocsi mögé került, és lesegítette utasait. A kapuban feltűnt Luther, nyomában Jakobbal.
A doktor elégedetten tekintett végig a hölgyeken, mint egy hadvezér az ütközet túlélőin, s nem is igyekezett véka alá rejteni, hogy mulatságosnak találja Isten szedett-vedett öltözékű, riadt báránykáit. Andreas kíséretében két asszony érkezett sietve, Cranach, a festő felesége, s a szomszédságában lakó Schneiderné, Andreas pedig mindjárt futott tovább, hogy a harmadik szállásadót is értesítse. A két idős apáca, Magdalena von Staupitz és Lene néne a kolostorban nyert elhelyezést, a Schönfeld nővéreket és Katharina von Borát Cranach felesége, Barbara asszony vitte magával, Schneiderné pedig Vanetha Kunstot és Veronika Sachert, mely párosítást Katharina elhibázottnak találta, bár az igazat szólva senkit sem tudott volna Vanethával párban elképzelni. A harmadikként érkezett asszony, a patikussegéd felesége, a maradékul maradt Else és Margarethe Zeschaut fogadta otthonába.
Lucas Cranach, a hírneves udvari festő és városi tanácsos hatalmas háza Wittenberg legszebb polgárháza volt, amelyben nyomda, könyvkereskedés és egy gyógyszertár is üzemelt. Barbara asszony már úton hazafelé barátnőivé fogadta a lányokat, s a köztük lévő csekély korkülönbségre tekintettel felajánlotta, hogy tegeződjenek. A fiatalasszony belsejében mintha egy máglya lobogott volna, amelyre minden életesemény csak újabb fahasábokat vet, az egekig szítva az életöröm tüzét. Amikor pedig a ház előcsarnokába léptek, amelyben vidáman kurjantgató festősegédek és nyomdászinasok futkostak a cselédek és áruikat cipelő kereskedők között, miközben a festékfoltos, redőzött lebernyeget viselő, szálfa termetű Cranach üdvözlő szavai úgy visszhangoztak a művészet, szabadság, gazdagság és öröm eme templomának boltívei alatt, akár egy görög istené, azután az öt gyermek is megjelent, s a kereskedők nyomában vágtató, föllelkesült kutyák között sikongva anyjához futott, Katharina ráeszmélt, hogy a Barbarában lángoló tűz csupán e ház máglyájából nyert szövétnek.
Az egykori apácák kábultan álltak a forgatagban. Barbara biztatón rájuk mosolygott:
– Este egy király jön hozzánk vizitbe!
II. Christian, Dánia, Norvégia és Svédország elűzött királya, a reformátor szövetségét keresve érkezett Wittenbergbe. Hatalmas fekete üstökével, melléig érő, bozontos szakállával, sasorrával és villogó tekintetével ijesztő, s egyben lebilincselő jelenség volt. Mellén fekete bársonyrózsát viselt, amellyel polgárleány szeretőjét, a hat éve meggyilkolt Dyvekét gyászolta.
Barbara csodaszép ruhákkal lepte meg új barátnőit, s olyan ékes fejfedőkkel, melyek elrejtették rövidre vágott hajukat. Maria hallani sem akart róla, hogy társaságban mutatkozzék.
– De hát miért nem? – kérdezte Barbara.
Maria válaszképpen bal szemére mutatott, mely barna jobb szemétől eltérően világoskék volt, s szembogár sem mutatkozott benne.
– Ó, te szamár! – kacagott Barbara. – Hiszen épp az égkék szemed miatt szeretett beléd Michael!
Maria képtelen volt felfogni az asszony szavainak értelmét. Segélykérőn a nővérére pillantott.
A már új ruháját viselő, szép szőke Ave, üde, rózsás arcával most valóban olyan volt, mint egy angyal.
– Hallod, édesem? Beléd szeretett! – kiáltotta ujjongva, de örömkitörése nem segített húgának eloszlatni a homályt.
A lényegre törő kérdést Katharina tette fel:
– Ki az a Michael?
– Az uram egyik segédje. Már kérelmezte, hogy a készülő táblakép egyik nőalakját Mariáról mintázhassa.
A Cranach-ház mindinkább a Föld kivételezett pontjának tűnt, ahol a képzelet szabadon szárnyalhat, mint a mesében, s nyomában a csodák valóra válnak, és még a kimondatlan kívánságok is teljesülnek. Katharina előtt kitárult a jövő kapuja, s bár a vakító fényben tervezni valót még nem tudott kivenni, szívében most először kigyúlt a remény.
A lányok bókoltak a király előtt, majd szerényen a szalon egyik sarkába húzódtak. Néhány perc múlva Ave oldalba bökte Katharinát:
– Téged néz!
A király valóban Katharinára szegezte lángoló tekintetét, majd fölállt karosszékéből, s miután határozott léptekkel átvágott a teremnek is beillő szobán, megállt a lányok csoportjánál.
– Megtudhatnám a nevét? – kérdezte Katharinától, tudomást sem véve a másik két leányról.
– Katharina von Borának hívnak, felség – rebegte a lány fülig pirulva.
A király bólintott, s már sietett is tovább, menet közben elkapta az épp Melanchthonnal tárgyaló Cranach karját, s a szalonnak egy távoli pontjáig vonszolta, ahol már senki sem hallhatta őket. Előbb ő beszélt, azután a festő, minden bizonnyal Katharina von Bora kilétéről tájékoztatva az uralkodót.
– A végén még királyné leszel – suttogta Maria.
A városban gyorsan terjedtek az értesülések, a zárdából szökött leányok figyelemmel kísérhették egymás sorsának alakulását. A Zeschau nővérek felől szomorú hír érkezett. Else és Margarethe levélben kérte „édespapát”, hogy visszatérhessen otthonába, ám apjuk válaszképpen megátkozta őket mint hitehagyott ringyókat, s azt is megtiltotta, hogy ezentúl levélben felkeressék. Elsét nemigen sújtotta le a válasz, ő hazatérés helyett szeretett volna inkább Wittenbergben férjhez menni, de a kis Margarethe vigasztalhatatlan volt.
Luther doktor a választófejedelem udvarában gyűjtést rendezett a szökött apácák javára, s minden követ megmozgatott, hogy férjet találjon nekik. Jártában-keltében gyönyörű virágszálakként festette le őket, bár az igazat szólva közülük szépnek csak Ave von Schönfeld volt mondható.
Katharina nem tudta magáról, hogy szép-e vagy csúnya. A zárdában csak a szentképeken megjelenített emberi testet magasztalták, amiből arra következtetett, hogy szép az, ami áhítatot ébreszt. Egy eleven ember szépsége azonban forrását és hatását tekintve is más természetűnek látszott, de etalon híján eldönthetetlen volt, hogy a vonalak és színek miféle elrendeződése minősül szépnek, például hogy az ő vörös haja, kék szeme, kicsiny szája, a vend ősökről árulkodó magas homloka és kiugró arccsontja minek minősül. Az egyetlen érzékelhető hatás, amit eddig külső megjelenésével kiváltott, II. Christian király érdeklődése volt, aki időközben összekülönbözött Lutherrel, s új szövetséges után nézett. Az elutazása előtti estén egyetlen szó, magyarázat nélkül aranygyűrűt húzott Katharina ujjára, amely Barbara szerint nem tekinthető többnek búcsúajándéknál, lévén a király házas ember.
Valahányszor II. Christian a Cranach-ház vendége volt, Katharinát mélységes zavarában időnként már-már ájulás környékezte, s fellélegzett, amikor a király távozott Wittenbergből. A tüzes tekintetű férfi megüresedett helyébe rejtélyes vonzalmának, különös viselkedésének emléke tolult, mely az idő múlásával mind izgatóbbá tette személyét, mígnem Katharinának már minden gondolata körülötte forgott. Bizonyosra vette, hogy a történetnek lesz folytatása, nem is annyira a férfi érzelmeiben, mint inkább a találkozásuk helyszínéül szolgáló Cranach-ház bűverejében bízva. Meglepte, hogy Barbara nem veszi számításba a ház adottságait, talán mert benne él, s kell egy bizonyos távolság ahhoz, hogy észrevegyük, ami különös.
Luther doktor gyakori vendég volt Cranachéknál, a legkisebb leány, a négyéves Anna keresztapjaként rokonságban is állt velük. A ház tele volt a doktorról festett portrékkal, melyekre számos megrendelés érkezett, s az eredeti festmények alapján az inasok készítették a másolatokat.
Barbara bevezette a lányokat a háztartásvezetés és főzés tudományába, s amikor kitűnt, hogy Luther doktor komolyan érdeklődik az idősebb Schönfeld lány iránt, Avét külön is kezelésbe vette. Jól ismerte Luthert, többször járt a kolostorban, s személyes tapasztalatain túl a közös ismerősöktől szerzett értesülések gazdag tárházával is rendelkezett. A háztartási ismeretek mellett ettől fogva a Luther doktorral kapcsolatos tudnivalókkal is ellátta a lányt, hogy felkészítse e különleges, s nála több mint húsz esztendővel idősebb ember oldalán reá váró életre. A háztartási könyvelésnek vagy a nyúlhús pácolásának ismertetésébe ékelt beszámolóiból tudhatta meg Ave, s éppúgy a közelükben tüsténkedő Maria és Katharina is, hogy Luther afféle örökké panaszkodó képzelt beteg, bár valóságos bajai is akadnak bőven: sokat szenved vesekőtől, fejfájástól, fülzúgástól, gyakran törnek rá dührohamok, máskor hetekig mély depresszióba süpped. A háztartási könyvelés kapcsán Barbara fontosnak látta azt is megemlíteni, hogy Luther nem tud számolni. A doktor tanainak, teológiai újításainak ismertetését a férjére bízta, aki nála jobban eligazodik a vallásbölcseletben. Ő maga csak annyit tudott biztosan, hogy Luthert felháborítja a búcsúcédulák árusítása, amelyekkel a hívek pénzen vásárolhatnak bűnbocsánatot.
Ave megtisztelve érezte magát, amiért a doktor éppen őt tünteti ki figyelmével, ám Barbara szavai riadalmat is keltettek benne, amely az idő múlásával páni félelemmé fokozódott, s már csak abban bízott, hogy ha Isten e nehéz élethivatást szánta neki, bizonyára képessé is teszi a betöltésére.
Luther számos orvosa közül a porosz Basilius doktorban bízott a legjobban, aki ifjú ember létére máris túl sok halált látott, s a kiontott belű, bűzlő, csonkolt emberroncsokra emlékezve mosolyogva hallgatta a jelentéktelen nyavalyákról szóló beszámolókat. Úgy vélte, hogy az életet élvezni kell, ha lehet. Luther tanítását saját lelki tapasztalatával egybevágónak találta, s elfogadta. Zsenge ifjúkorától sejtette, hogy döntéseit nem maga hozza, idővel kifejezetten mulatságosnak találta, hogy ha kísérletképpen megpróbált a belső hang ellenében cselekedni, az még a legjelentéktelenebb döntések esetében sem sikerült, s a bilincsbe vert akarat öntudatos kapálózása hatalmasra növesztette eredendően is fejlett humorérzékét.
Luther bizalmasan közölte vele, hogy hosszas vívódás után, tanácsát végre megfogadva, házasodni készül, s megkérte, tartson vele a Cranach-házba, s mondjon véleményt kiszemeltjéről, akit már hónapok óta hagy kétségek közt hányódni. A megismerkedés pillanatában a belső hang tudatta Basilius doktorral, hogy Ave von Schönfeld az ő felesége lesz. Azonnal udvarolni is kezdett a lánynak, a predesztinációt hirdető Luther megértésében bízva.
Magdalena von Staupitz javaslatára a nagy tudású Veronika Sacher elnyerte egy Wittenberghez közeli iskola igazgatói posztját. Barbara kis házi ünnepséget rendezett az újdonsült igazgató kisasszony tiszteletére, melyre valamennyi szökött apácát meghívta. Magdalena szűnni nem akaró gyomorfájdalma miatt nehezen járt, s hozzá sem nyúlt az ételekhez, Lene néne azonban vidáman futkározott a vendégek között, s csipegetett mindenből. Valósággal megfiatalodott, amióta megengedték neki, hogy baromfiudvart létesítsen a kolostor kertjének egy elkülönített részén. A csibék nevelésével, a tojások begyűjtésével kislánykori álma vált valóra, s amint a Cranach-ház díszes szalonjában futkosott, kotyogott, és csipegetett, olybá tűnt, mintha maga is csirkévé változott volna.
Veronika megdicsőülten állt az őt ünneplők körében. Háziasszonyként Barbara mondta a köszöntőt, s lelkesen méltatta a fiatal lányt, aki akár férfitámasz nélkül is megállja helyét az életben. Katharinát meghökkentette Barbara köszöntője. Ha az apáca-élet természetellenes volta miatt elvetendő, egy férfitámasz nélküli igazgatónő élete miért magasztalásra méltó?
Else Zeschaut időközben eljegyezte szállásadójának idősebbik fia, s Maria és a festősegéd Michael esküvőjének napját is kitűzték, míg a fiatalabb Zeschau lány, Margarethe, még mindig édespapa bocsánatára várt.
Vanetha Kunst rikító öltözékében, hamisgyöngy fülönfüggőjét himbálva sétált fel s alá, s közben egyre csak Katharina felé pillantgatott, majd hirtelen elhatározással odalépett hozzá:
– Hallom, királyné leszel!
Katharina megtántorodott, mintha arcul ütötték volna.
– Még nem biztos – dadogta zavarában.
– De biztos! – kiáltotta rajongva Vanetha. Arca átszellemült, s a szemébe könnyek tolultak. – Te királynőnek születtél! Mindig csodáltalak… szerettelek, Katharina!
Felesége kérésének engedve Cranach vállalta, hogy amennyire tőle telik, nagy vonalakban ismerteti a lányokkal a reformátor tanítását. Bár Basilius doktor leplezetlen udvarlását, s Avénak az orvos iránt egyre növekvő rokonszenvét lehetetlen volt nem észrevenniük, a házaspár hallgatólagos megegyezéssel továbbra is Luther doktor menyasszonyának tekintette a Schönfeld lányt. Ave nap mint nap epedve várta Basilius látogatását, teste- lelke repesett, ha megpillantotta, s boldogan lett volna a felesége, ha nem érzi Isten ellen való véteknek Luther doktor cserbenhagyását.
Cranach Paracelsusnak egy híressé vált mondásával vezette be ismertetőjét: „Aki a pápaságra alapozza hitét, bársonyon pihen, aki Lutherben hisz, vulkánon ül.” A doktor szerint Isten üzenetéről nem a bibliamagyarázatok áttételén keresztül, hanem csakis közvetlenül a Szentírásból szerezhetünk tudomást, ezért fordította németre a Bibliát, s azért tartja fontosnak minden teológus számára a héber és a görög nyelv ismeretét is, hogy a forráshoz még közelebb kerülve hallják meg az Úr szavát. A festő ezután a doktor jelmondatát idézte: „Sola gratia!”, azaz üdvözülni csak Isten kegyelméből lehet. A hitből fakadnak a jócselekedetek, amelyek azonban nem arra szolgálnak, hogy általuk elnyerjük a bűnök bocsánatát, s üdvösségre jussunk. Ha Krisztus áldozatát jócselekedetekkel akarnánk megtoldani, azzal mintegy lebecsülnénk, sőt semmibe vennénk a bűneink bocsánatáért és mindannyiunk feltámadásáért elszenvedett kereszthalálát. Cranach személyesen Staupitz főapáttól tudta, aki egykor az ifjú Luther gyóntatója volt, mily halálos rémülettel vallotta meg a kis teológus a legapróbb vétkeit is, melyeket a gyóntató „bababűnöknek” minősített, s végül már meghallgatni sem volt türelme őket. Luther gyóntatója tiltakozása ellenére szörnyű penitenciákat rótt ki magára, testének akkori sanyargatása számos mostani betegségének a forrása. Fogvacogva rettegett az Úr haragjától, míg csak az Evangéliumban nagy örömére rá nem talált a kegyelem Istenére…
Katharina kiérezte a festő hangjából az iróniát, s igencsak visszatetszőnek találta. Cranach nem érti, hogy a „csak kegyelemből” nem azt jelenti, hogy abból biztosan, csak azt, hogy másból biztosan nem, s azért nem érti, mert hitetlen. Katharinában most tudatosult, amit már megérkezése pillanatától homályosan sejtett, hogy a Cranach-házban lobogó tűz a pogány életöröm máglyája.
Cranach ismertetője kettős következménnyel járt: Katharina elhatározta, hogy amint alkalom nyílik rá, elhagyja a festő házát, Ave pedig még aznap este igent mondott Basilius doktornak.
Luther doktort köztudottan kémek és besúgók hada vette körül, amivel ő szemernyit sem törődött, részben mert Isten kezében tudta magát, részben pedig mert a hozzá látogató temérdek érdeklődő, diák, utazó szerzetes és világi személy közül lehetetlen lett volna kiszűrni a hátsó szándékkal érkezőket. Luther társaságkedvelő ember volt, szívesen és hosszan elbeszélgetett mindenkivel, aki felkereste, bár senki sem értette, miként tud szerteágazó munkája mellett a kolostor vendégeire is időt szakítani. Az Újszövetség után már az Ószövetséget fordította németre a hűséges Justus Jonas segédletével, tanított az egyetemen, a hírek szerint hosszú értekezésbe kezdett, amellyel Erasmusnak a szabad akaratról írt munkáját készült cáfolni, s közben ontotta a röpiratokat, szobájának ajtaja előtt Cranach nyomdászinasai várakoztak a kefelevonatokkal, majd rohantak vissza a nyomdába a javított változattal. Nem volt titkára, mázsányira rúgó, eligazító vagy vagdalkozó leveleit is maga írta, közülük a leggorombábbakat jótevőjének, Frigyes választófejedelemnek, aki a wormsi birodalmi gyűlés után elraboltatta, s tíz hónapon át Wartburg várában őriztette, hogy megóvja a birodalmi átok következményeitől, majd Wittenbergbe fogadta, s többszöri felszólítás ellenére konokul megtagadta a kiadatását. Luther szünet nélkül ostorozta a fejedelmet megalkuvó természete, köpönyegforgató politikája s főként hatalmas ereklyegyűjteménye miatt, amelynek a purgatóriumi időt lerövidítő hatásában az öreg Frigyes gyermeki naivitással hitt. A legemlékezetesebb, bár legrövidebb levél, amelynek híre bejárta az egész birodalmat, akkor íródott, amikor Károly császár, ígéretét megszegve, nem adta nőül nővérét a szász trónörököshöz. A választófejedelem udvari káplánja, Georg Sapalatin, tudatta Lutherral, hogy Frigyes zokogva fogadta a hírt, s kérte, hogy néhány vigasztaló szóval enyhítsen a fejedelem fájdalmán. Luther levele egyetlen mondatból állt: „Engem kiátkozott az a görény – hogy jön ehhez a maga szir-szar sérelme?”
A levelek tartalma rendre kiszivárgott, és senki sem értette, miért tűri el a választófejedelem Luther gorombaságait, hiszen a megreformált vallást nem fogadta el, kápolnájában továbbra is katolikus szertartás szerint miséztek. Valóban óvatos, sőt, gyáva ember volt, gyakran váltogatta szövetségeseit, ám Lutherrel kapcsolatban nem engedett: semmilyen ígéret vagy fenyegetés nem bírhatta rá, hogy kiszolgáltassa a reformátort ellenségeinek.
Magdalena von Staupitz betegsége válságosra fordult, egyre fokozódó fájdalmát Basilius doktor Paracelsus tanácsára a hatékonyabb dietil-éterrel csillapította a korábban alkalmazott ópium vagy mandragóra bor helyett, s a nővér hátralévő idejének nagy részét már kábulatban töltve várta a halált.
Katharina látogatásakor a kis Margarethe ült a haldokló ágya mellett, s ha Magdalena felnyögött, az orra elé tartotta a kábító anyaggal átitatott szivacsot.
– Válaszoltak? – kérdezte halkan Katharina.
Luther doktor személyesen írt a Zeschau nővérek szüleinek, s meghívta őket Else leányuk közelgő esküvőjére.
A kislány bánatosan megrázta a fejét.
– Nem akarsz átköltözni a Cranach-házba? – kérdezte egy váratlan ötlettől vezetve Katharina. – Ott olyan vidám az élet!
Úgy gondolta, hogy a festő házát betöltő életöröm nemhogy nem árthat Margarethe lelkének, de éppenséggel felpezsdítheti, kiragadhatja szomorú tespedtségéből. A kislány átveszi az ő helyét a Cranach-házban, ő pedig elfoglalja Magdalena hamarosan megüresedő szobáját.
Este új vendég lépett a szalonba: az egyetemi tanulmányait folytató Hieronymus Baumgärtner, egy dúsgazdag nürnbergi patrícius fia. A vékonydongájú, álmatag tekintetű ifjú szerény, már-már félszeg viselkedése szöges ellentettje volt a társaitól megszokott, nagyhangú kivagyiságnak. Figyelmesen hallgatta a többiek gyakran vitába forduló társalgását, nagy, dióbarna szemét mindig arra függesztve, aki éppen beszélt, ő maga azonban nem adott hangot sem egyetértésének, sem ellenérzésének.
Amiután házasságkötésével Maria, majd Ave is kiröppent átmeneti fészkéből, már csak Katharina maradt afféle házikisasszonyként Barbara segítője, ő figyelte, nem fogyott-e ki valamelyik asztalról az étel vagy a bor. Amint Baumgärtnerék asztalánál intézkedett, a diák zavart mosollyal felnézett rá.
– Boldog emberekkel nehéz beszélgetni – mondta, mintegy hallgatagságát mentegetve.
Az érdekes megfigyelések bizalmas megosztása Katharinának gyermekkori önmagához és öccséhez, Fabiánhoz kapcsolódó élménye volt. Bár a jelenbe átröpített múlt a Cranach-ház újabb bűvészmutatványának látszott, Katharina úgy döntött, hogy még egyszer utoljára, mintegy búcsúképpen, átengedi magát a varázslatnak.
– Gyere át délelőtt! – súgta a diáknak.
Másnap a Cranach-ház hátsó udvarán zajló beszélgetés ujjongón örömteli, zökkenőmentes volt s következmények nélküli, mint egy álom.
Mindkettejükből dőlt a szó, mintha sok-sok év után találkoztak volna újra, s a közben felgyülemlett élményeket nehezen tudnák fontossági sorrendbe állítani. Katharina felelevenítette korán elhunyt édesanyját, apját, aki őt már kilencévesen zárdába küldte, fivéreit, akik a közben eltelt tizenöt év alatt egyszer sem látogatták meg, a zárdát, ahol nem volt szabad beszélgetni, Hieronymus pedig a komor patrícius házról mesélt, amelyben egyedüli gyermekként, játszópajtások nélkül nőtt fel, és sokat szenvedett apjának gyakran kegyetlenségig fajuló szigorától.
– Túl hosszú a neved: Hieronymus. Hogy becézik?
– Sehogy.
– Mit szólnál a Nymihez?
Katharina a Cranach-házzal kapcsolatos elképzelését is a fiú elé tárta, aki érdekesnek találta az elméletet, s csodálattal adózott kiötlőjének, amit Katharina büszke örömmel nyugtázott. Nymi úgy tudta, hogy Cranach kihasználja Luthert: a reformátor nem kap honoráriumot a műveiért, melyeket a festő busás haszonnal árusít könyvkereskedésében.
A Magdalena von Staupitz temetését követő napon Katharina kopogtatott Luther ajtaján, hogy engedélyt kérjen átköltözéséhez. Kérelmét azzal kívánta indokolni, hogy szeretne idős nénje közelében lenni. A doktor a klastromhoz tartozó sörfőzdét és a szerzetesek hálóházát összekötő épület toronyszobájában lakott, amely előtt most kivételesen sem nyomdászinas, sem vendég nem várakozott.
Mivel a szobában az egyetlen szabad szék az volt, amelyen a doktor ült, a többin, amiként az asztalokon, az ablak melletti padon s még az ágy mocskos szalmazsákjának végében is könyvek, iratok és levelek tornyosultak, Luther nem tudta hellyel kínálni vendégét, ezért a beszélgetés idejére inkább maga is felállt.
Katharina kérését egy biccentéssel jóváhagyta, s nem kért magyarázatot. A lány már menni készült, amikor a doktor váratlanul megkérdezte:
– Tud maga valamit is II. Christianról?
Katharina meglepetésében nem jutott szóhoz, csak tagadólag megrázta a fejét.
– Vérszomjas vadállat. – Luther elmosolyodott, s mutatóujjával tréfásan megfenyegette vendégét. – Eszébe se jusson utánamenni!
Katharina tudatta Barbarával, hogy átköltözik a kolostorba, viszont Margarethe Zeschau szívesen lenne ezután a Cranach-ház vendége. Az asszony egyetlen szóval sem marasztalta, amiből Katharina megértette, hogy Barbara nem szereti őt.
Cranach nyomdászinasai és festősegédei gyakran keveredtek összetűzésbe az egyetemistákkal. A legutóbbi véres verekedés során az épp arra járó Nymi is megsérült, bár semmi köze sem volt a csetepatéhoz, azt sem tudta, mi váltotta ki. A haja közti véres, vágott sebet Katharina mosta ki, s beborogatta bedagadt, véraláfutással körített bal szemét.
A fiú a házasságukról ábrándozott.
– Apád nem egyezne bele.
– Úgy gondoltam, húzom az időt, amíg meghal.
– Miért? Beteg?
– Nem, de öreg. Már majdnem ötvenéves.
Katharina beszámolt Nyminek a Luthernél tett látogatásáról, s a doktor szobájában tapasztalt mocsokról és rendetlenségről.
– A doktor lelki ember – mondta Nymi. – Az evilági környezettel nem tud mit kezdeni. Talán észre sem veszi. A képzeletében áthidalhatatlan lehet a szakadék evilág és túlvilág között.
– Mert nem tud számolni.
Nymi elnevette magát, szeméről lecsúszott a borogatás.
– Ez hogy függ össze?
– A számok csodálatos dolgok… Elvontak, nem evilágiak… de mi kézzelfogható dolgokhoz tudjuk kötni őket. Mindig úgy képzeltem, hogy a számok fűzik össze a földi világot a túlvilággal… ahogyan az imádság az embert Istennel.
Nymi hallott II. Christian egyik rémtettéről, amely megalapozhatta Luther véleményét. Miután Svédország felkent királyává koronázták, háromnapos ünnepséget rendezett palotájában, amelyre meghívta korábbi ellenlábasait, nemes urakat, püspököket, papokat, polgármestereket, városi tanácstagokat, majd a palota udvarán vendégeit sorra lefejeztette.
– Miért gondolja a doktor, hogy utánamennél?
– Eszembe sem jutott, hogy utánamenjek… azt hittem, ő jön vissza értem. Még azt sem mondhatnám, hogy reméltem, csak éppen e nélkül befejezetlen… értelmetlen, ami történt.
– Én nem hiszek az eleve elrendelésben, de te igen, azért várod el, hogy Isten kerek történeteket írjon.
Katharina elmosolyodott.
– Bizony nehéz elfogadni, hogy a torgaui kereskedő azért szöktetett meg minket élete kockáztatásával a klastromból, hogy Lene néne baromfiudvarhoz jusson.
Veronika Sacher szülei megírták leányuknak, hogy tárt karokkal várják vissza a szülői házba, s a leány, igazgatói posztját hátrahagyva, nyomban hazaindult.
A kolostor rozoga, gerendákkal aládúcolt kápolnájában Katharina először vett részt a megreformált vallás szerinti istentiszteleten. Luther doktor a gyalulatlan deszkákból összeácsolt szószéken az Ördögről prédikált, akit a hitszónokok többségétől eltérően nem félt megidézni. Elősorolta, mi mindent okoznak a Földre küldött hasonmásai, s azt is, hogy mely tájakon rejtőznek. Az Ördög műve a holdkórosság, a betegség, a szomorúság és a ragály. Amikor megemlítette, hogy a Szentlélekkel elijesztett ördögök kopogó szellemekké vagy lapp vademberekké változnak, Katharina mosolyt látott átsuhanni a várandós felesége mellett ülő Melanchthon arcán.
Nymi rajongott magister Melanchthonért, aki napközben a görög és zsidó nyelvet, valamint a római és görög irodalmat oktatta, hajnali hat órakor pedig teológiai előadásokat tartott kedves bibliai helyeiről, a Zsoltárok könyvéről, Máté evangéliumáról, illetve Pál apostolnak Tituszhoz írt leveléről. Volt olyan előadása, amelyet kétezren hallgattak, neki köszönhetően emelkedett a wittenbergi egyetem hallgatói létszáma néhány százról háromezerre. Pedig megérkezésekor külső megjelenése csalódást okozott, s már-már rácáfolni látszott jó hírére, amely megelőzte. A vézna fiatalember jobb vállát lelógatva járt, kissé dadogott, és még selypegett is, nem az s-hangot ejtve sz-nek, mint a pöszék, hanem fordítva: az sz-et s-nek.
Hatalmas barátság szövődött a sziklákat dobáló Luther és a finom kis docens között. „Philipp maholnap mindnyájunkat göröggé tesz!” – mondogatta tréfásan Luther, Nymi pedig kedves professzorát idézte előszeretettel: „A nagy kártyapartiban Isten a pápát Lutherrel üti, mert az Ő kezében Luther az ász.” A lipcseiek hiába próbálták átcsábítani Melanchthont jóval magasabb fizetésért a maguk egyetemére. – Inkább halnék meg, mint hogy a doktortól elváljak – válaszolta nekik.
Katharina idegenkedett Melanchthontól, s idegenkedése ellenszenvvé fokozódott, amikor véletlen fültanúja volt, amint a magiszter felesége, a néhai wittenbergi polgármester szintén Katharina névre hallgató leánya, elújságolta Nicolaus von Amsdorf professzor feleségének, milyen boldog az ura, hogy Ave von Schönfeldnek végül nem sikerült behálóznia a doktort.
Katharina a kolostor kertjében ismerkedett meg von Amsdorffal. Nymi tiszteletteljesen köszönt teológia professzorának, aki megállt, és beszédbe elegyedett a fiatalokkal. Magasan ívelt fekete szemöldökét mintha szénnel húzták volna meg, s tekintete olyan volt, amilyennek Katharina Jézusét képzelte. A professzor tudott róla, hogy a leány a szökött apácák egyike, s érdeklődött sorsa alakulása felől. Társalgás közben szinte észrevétlenül tegezésre váltott, miközben tanítványát továbbra is magázta. A meghitt tegező forma meglepő volt ugyan, Katharinából mégsem váltott ki ellenérzést, amint az sem, hogy von Amsdorf „kisfiamnak” szólította, miután a lányává fogadta.
Katharina most már felváltva sétált hol Nymivel, hol von Amsdorffal a kolostor kertjében. Beszámolt a professzornak a kihallgatott beszélgetésről, s védelmébe vette Ave von Schönfeldet, akinek szerinte esze ágában sem volt „behálózni” Luthert.
– Ave éppen hogy rettegett a doktorral kötendő házasságtól!
– Joggal.
Katharina fölnézett a professzorra, s amikor felfedezte a mosolyt a bársonyos fényű Krisztus-szempárban, maga is elmosolyodott.
– De miért rágalmazzák Avét? És miért örül Melanchthon, hogy a házasság kútba esett?
– Mert féltékeny. Isten a Melanchthon lángelméjét egy nyomorult testbe rejtette. Őt magát szinte kötéllel vonszolták barátai az oltár elé, azt remélve, hogy a házasság majd kigyógyítja titokzatos sorvasztó betegségéből, krónikus álmatlanságából, és megszabadítja rémlátomásaitól. De ha ő meg is házasodott, azt már semmiképp sem szeretné, ha Luther is megházasodnék.
– No de… miért?
– Magam sem értem. Annyi bizonyos, hogy amit e szánandó kukac a doktor iránt érez, sok tekintetben hasonlít a szerelemhez.
Luther röpiratai újabban már mind a parasztokat lázadásra bujtó Thomas Müntzert vették célba, aki csakúgy, mint a zwickaui próféták vezére, Storch posztókereskedő, azt hirdette, hogy Isten elsőrendűen nem a Biblián keresztül, hanem személyre szóló látomásokban szól az emberhez. Az önmagát választottnak kikiáltó Müntzer Luther értesülése szerint előbb Türingiában lázított, gyújtó hangú beszédeiben fosztogatásra, gyilkolásra buzdított, s a világvége közeledtét hirdette, majd továbbmerészkedett északra, s a városi tanácsot megbuktatva Mühlhausen királya lett.
Katharina a Cranach-ház felé tartott, hogy meglátogassa a kis Margarethét, s megtudakolja, hogy érzi magát új otthonában. A Piactérre érve megpillantotta a kislányt, aki Vanetha mellett szökdécselt a magas házak tövében, s a távolból is jól hallhatóan kacagott.
– Átköltöztem Schneiderékhez! – újságolta, amikor Katharina beérte őket. – Vanethával lakom egy szobában!
– Miért hagytad ott a Cranach-házat?! – förmedt rá Katharina.
– Mert ott olyan unalmas.
– Unalmas…?
– Igen. Egész nap a konyhában, este meg a vendégek.
– Csupa felnőtt – vette át a szót Vanetha –, aki nem beszélget egy tizenkét éves gyerekkel. Még azt sem kérdezték meg tőle, mit szeret, mit enne szívesen.
A Cranach-ház valóban olyan volt, mint egy dúsan megrakott asztal, amelyről bárki szabadon szedhet magának, aki a házba betér, s ha talál valami kedvére valót, amint képletes értelemben Maria és Ave, jóllakhat, ám ha nem talál, felkopik az álla, mert eszi, nem eszi, nem kap mást. Katharina tán helyesli is a kislány döntését, aki a személyre szóló figyelmet hiányolva elmenekült a festő házából, ha az útja nem Vanethához vezet. Így azonban búcsú nélkül faképnél hagyta a két leányt, s felpaprikázódva csaknem futva tette meg az utat a Cranach-házig.
– Miért engedted el Margarethét?! – tört rá Barbarára.
– Ez nem zárda – válaszolta fölényes nyugalommal az asszony. – Akinek nem tetszik minálunk, szabadon távozhat. – Jelentőségteljes pillantása elárulta, hogy nemcsak Margarethe, hanem Katharina kiköltözésére is céloz.
– De Margarethe még gyerek! A gyerekeid közt lett volna a helye!
Barbara fölényes nyugalma az élete legbelső körét megcélzó támadástól szertefoszlott, eltorzuló arcából kifutott a vér, s háta különös módon meggörbült.
Katharinát sohasem érzett, már-már tébolyult harag kerítette hatalmába.
– Ha magára hagyva a bűn útjára téved, hogy számolsz el vele Luther doktornak?!
– A doktor kérésének eleget tettem, sőt többet tettem, mint vállaltam – válaszolta az asszony, már ismét fensőbbséges nyugalommal. – Nincs mivel elszámolnom, nem tartozom semmivel.
– Biztos?? – visította Katharina, mert hirtelen eszébe jutott, amit Nymi Luther ingyen megszerzett írásainak árusításáról mondott. – Nagy szerencsétek, hogy a doktor nem tud számolni!!
Kirohant a házból, majd a kaputól néhány méternyire megállt, s a falnak dőlve sírva fakadt. Még sohasem aggódott senkiért, s most meglepetésként érte a belé sajduló, kínzó aggodalom a két veszélyben forgó, rászedhető emberért, Margarethéért és Lutherért.
Ave születésnapja alkalmából meginvitálta uzsonnára egykori társnőit. Nymi szerette volna megismerni Basiliust, ezért Katharina magával vitte őt is a kis ünnepségre, Maria férje, Michael viszont nem tudott elszabadulni a festőműhelyből, Else megfázása miatt maradt távol, Lene nénének pedig nem volt szíve magukra hagyni csirkéit.
Basilius doktor a vártemplom közelében bérelt egy háromszobás, emeleti lakást. Heten zsúfolódtak össze a kicsiny fogadószobában, Katharina emlékezetébe idézve a klastrombéli hálókamrákban zajló éjszakai beszélgetéseket. A két áldott állapotban lévő Schönfeld nővér közrefogta az örömtől sugárzó Basiliust, akinek figyelméből felesége húgának is bőséggel jutott. Maria rajongott a sógoráért, s áhítattal csüggött minden szaván. A három ember körül dicsfényként ragyogott a boldogság aurája, míg egy másik, kisebb sugarú aura Vanethát és Margarethét övezte. Katharinának feltűnt, hogy Vanetha sokkal szolidabban öltözködik, mint korábban, s egyetlen illetlen szó sem hagyja el a száját. Imádattal teli tekintete még olyankor is Margarethén nyugodott, ha máshoz beszélt, így hát többnyire nem is lehetett tudni, kihez szól. A kislány, mint az elkényeztetett gyermekek általában, affektált, mórikálta magát, és bele-belekotyogott a felnőttek társalgásába.
Katharina örült, hogy Nymi elkíséri az uzsonnára, mert ha Vanetha firtatná, mikorra várható a királyi esküvő, a gazdag patrícius fiú oldalán azt a látszatot keltheti, hogy jobbra cserélte az elűzött uralkodót. Ám alig töltött el néhány percet a fogadószobában, már belátta, hogy nincs mitől tartania: Vanetha minden figyelmét Margarethe köti le, s tán már meg is feledkezett egykori társnőjének szédítő kilátásairól, amiket nemrég még elragadtatottan üdvözölt.
A Basilius és Nymi közt azonnal megmutatkozó kölcsönös rokonszenv feloldotta a diák gátlásait, s rácáfolva korábbi megállapítására, miszerint boldog emberekkel nehéz beszélgetni, élénken részt vett az eszmecserében, amely természetesen a közelmúlt legjelentősebb eseménye, a paviai csata felemlítésével indult. A változó hadiszerencsével zajló ütközet, mely végül a császári csapat győzelmét hozta, a hírek szerint mészárlásba torkollott, melyből a franciák oldalán harcoló svájciak a Ticinón átúszva próbáltak menekülni, ám nehéz bekecsük, buggyos nadrágjuk a mélybe húzta őket. Szemtanúk szerint a legközelebbi gát előtt nyolcezer holttest torlódott össze. Basilius egy tréfás esetről is beszámolt, amelyről kollégájának, Francesco Sforza milánói herceg háziorvosának leveléből szerzett tudomást: a kincstár üresen kongott, a győztes zsoldosokat nem volt miből kifizetni, s a hadak fővezére, Pescara márki, várkastélyába menekült a feldühödött hadfiak elől, akik azonban megrohamozták a kastélyt, kirángatták vezérüket a szekrényből, amelyben elrejtőzött, és kényszerítették, hogy a saját zsebéből fizesse ki őket.
A beszélgetés ezután a beteg választófejedelemre terelődött. Basilius úgy vélte, hogy felépülésére nincs remény.
– Halála után ki lép a helyébe? – érdeklődött Nymi.
– A fivére, János. Luther remélhetőleg az ő védelmét is élvezi majd.
Amint a Barbarával való összetűzés után, Katharinán ismét úrrá lett a kínzó aggodalom.
– És ha mégsem…? – kérdezte.
Basilius elmosolyodott.
– Speremus quae volumes acciderint feramus! Azaz: reméljük, hogy teljesül, amit akarunk, ami pedig történik, azt viseljük el.
Az így vagy úgy révbe ért embereket láthatólag egy cseppet sem aggasztotta a reformátor sorsa, s mintha arról is megfeledkeztek volna, hogy boldogságukat mind Luthernek köszönhetik. Katharina csalódottan vette tudomásul, hogy a társasághoz igazodott Nymire a többiek közönyössége is átragadt, s míg máskor érzékenyen reagált barátnője hangjának apró rezdüléseire is, most a kérdésében rejlő nyilvánvaló felindulásra sem figyelt fel.
A beszélgetés fokozatosan Basilius és Nymi párbeszédévé szűkült, amitől azonban csak Katharina érezte kirekesztettnek magát: az eszmecsere Margarethe és Vanetha érdeklődési körén eleve kívül esett, a Schönfeld nővérek pedig, akik az orvos minden ítéletét fenntartás nélkül helyeselték, szószólójuknak tekinthették Basiliust, aki náluk avatottabban tud hangot adni közös véleményüknek. Nymi kíváncsi volt, miként értékeli az orvos Luther legújabb röpiratait, melyeknek tartalma és hangneme őbenne visszatetszést keltett.
– A doktor valójában semmit sem tud a parasztok háborújáról – mondta Basilius. – A szóbeszédre épít, abból is csak arra, ami táplálhatja haragját. Müntzer Mühlhausen királya lett! Müntzer fő bűne valójában az, hogy a doktornál már sokkal korábban áttért a német nyelvű misére… – az orvos ironikusan elmosolyodott –… és volt bátorsága feleségül venni egy kiugrott apácát, amire Luther csak másokat buzdít.
Ave szerelmes mosolyába most mintha elégedettség is vegyült volna, amiért sikeresen elkerülte élete kelepcéjét.
Katharina megérintette Nymi kezét, s amikor a fiú felé fordult, az Avétól ellesett szerelmes mosollyal pillantott rá, hogy a maga oldalára állítsa, s a továbbiakban az ő szószólója legyen, amint Basilius doktor a Schönfeld nővéreké.
– Mi van? – kérdezte ingerülten a beszélgetésben megzavart Nymi.
– Semmi…
– A parasztháború a doktor képzeletében egyet jelent Müntzerrel, Müntzer pedig az Ördöggel – folytatta Basilius –, s miközben vakon hadakozik ellene, nem veszi észre, hogy a saját tanításán ejt súlyos sebeket. A népszerűsége rohamosan csökken, s ha a megreformált vallás világvallás helyett végül egy poros kisváros lassan feledésbe merülő kátéja lesz, azt csakis magának köszönheti.
Katharina, hazafelé tartva, csődületre lett figyelmes, amely eltorlaszolta a kolostor bejáratát. Az épület közelébe érve üvöltést hallott odabentről, két férfi rontott ki a kapun, az egyik Justus Jonas volt, a másik egy nyomdászfiú, s miután félrelökdösték a kapu előtt csoportosulókat, az egyik jobbra, a másik balra rohant. Katharina átfúrta magát a tömegen, s benyitott a kapun. A toronyszoba előtti átjáróban Luther tombolt, hárman is próbálták lefogni, megnyugtatni, s közben egyre csak a bejárat felé pillantgattak, mint akik a felmentő seregre várnak.
Lene néne egy szakajtó kosárral a karján derűsen álldogált a lépcső alján.
– Jön az mindjárt – nyugtatta meg a rémült Katharinát.
– Ki?
– Csak éppen nem tudják, hol keressék – szólt közbe egy szakállas, bocskoros ismeretlen. – Otthon-e vagy az egyetemen.
– Hát azért mentek ketten – oktatta ki a bocskorost a jól értesült Lene néne. – Az egyik itt keresi, a másik ott.
Kivágódott a kapuszárny, s mint egy mókus, szemmel alig követhető sebességgel, Melanchthon futott be rajta, a toronyszobánál teremve mindkét kezét a doktor vállára tette, majd lábujjhegyre állva súgott valamit a fülébe. Luther elcsendesült, s hagyta, hogy Melanchthon a szobájába kísérje. A csukott ajtón kisvártatva a doktor kedves hangszerének, piccolójának vidám hangjai szűrődtek át.
– Hol volt? – kérdezte Jonastól Lene néne, s mivel a tudós ember nem figyelt rá, megrángatta a kabátujját. – Hol volt?
– Otthon.
Lene néne győztes mosollyal Katharinára nézett.
– Látod, mondtam én: vagy itt van, vagy ott!
Ifjabb Philipp Melanchton keresztelői szertartásán zsúfolásig telt a kolostor kicsiny kápolnája. Katharina előző este vett búcsút Nymitől. Az idősebb Baumgärtner, akit valaki névtelen levélben figyelmeztetett, hogy sarja rangon aluli házasságra készül, hazarendelte fiát. A kápolna ajtaját nyitva hagyták, hogy Melanchthon rajongói, az udvaron tolongó egyetemisták is részesei lehessenek az ünnepi eseménynek.
Luther doktor arca elgyötört volt, ám hatalmas hangja most is oly diadalmasan zengett, hogy nemcsak az udvaron állók hallhatták, de a kíváncsiskodók is odakint az utcán.
Katharina régtől fogva beleszőtte imádságaiba a doktort, utóbb pedig már senki másért nem imádkozott, csak őérte. Luther őrangyalává ávanzsálva valahol evilág és túlvilág közt egy pontosan meghatározhatatlan helyen gyakorta társalgott vele. Képzelt eszmecseréjüket kevésbé érezte álomszerűnek, következmény nélkülinek, mint amit annakidején Nymivel a valóságban folytatott.
A szertartás után megkereste von Amsdorfot. A professzor sietett haza, mert ebédvendégeket várt. Katharina egy darabon elkísérte, s beszámolt neki Nymi távozásáról.
– Rangon aluli házasságra készült? – álmélkodott von Amsdorf. – Ugyan kivel?
– Hát velem!
A professzor elnevette magát.
– Ne butáskodj, kisfiam! Ti olyanok voltatok, mint a testvérek, nem, mint egy szerelmespár! Vagy tévedek? – Megállt, s fürkésző pillantást vetett a leányra. – Csókolóztatok?
– Dehogy! – A szerelem említése Avét és Basiliust, majd egy ugrással a születésnapi uzsonnán zajló beszélgetést juttatta Katharina eszébe. – Basilius doktor úgy beszél Lutherről, mint akinek a csillaga leáldozott.
A professzor heves tiltakozására számított, ehelyett von Amsdorf komoran bólintott.
– A megreformált vallás maga szerint is egy lassan feledésbe merülő káté?!
– Na, nem, annál sokkal több. – A professzorban hirtelen felülkerekedett a pletykára éhes egyetemi ember. – Basilius ilyeneket mond?
– Igen! És hogy Luther doktor valójában semmit sem tud a háborúról, az ő szemében a parasztháborút Müntzer testesíti meg.
– De hát mi sem természetesebb ennél! A doktor szimbólumokban gondolkodik, mert speciális agyműködése nem teszi lehetővé, hogy számba vegye események sokaságát. A legérdekesebb az, hogy ítéletei végletesen leegyszerűsített világelgondolása ellenére is pontosak.
– Vagyis a parasztok háborúja az Ördög műve?
– Sokkal inkább a kiváltója volt az. Ennek a rabszolgaságban tartott, agyonsanyargatott, az élet minden örömétől megfosztott embertömegnek a követelései jogosak és méltánylandók.
– No de akkor miért mondja, hogy Luther ítéletei pontosak? Hiszen ő az Ördög művének tartja a háborút!
– Ó, bár annak tartaná! Akkor nem omlott volna össze. A reformációnak a világmindenség szellemi síkján hatalmasan hömpölygő folyamába beledőlt a történelmi matéria felrobbant óriáshegysége, a parasztháború, és eltorlaszolta az útját. Az Ördög nem tudja szellemnek anyaggal útját állni, ezt csak Isten tehette, és Luther nem érti, miért.
– Maga érti? – kérdezte remegő hangon Katharina.
– Hogy a fenébe érteném én azt, amit a géniusz sem ért?! – ordította von Amsdorf magából kikelve. A járókelők megálltak, s csodálkozva bámulták a tajtékzó úriembert. – Talán próbatétel… ahogy az egész nyomorult életünk!!
A vasárnapi istentisztelet végén Luther magához intette Katharinát, s közölte vele, hogy levelet írt az ifjabb Baumgärtnernek, melyben figyelmezteti, ha nem tér vissza mihamarább menyasszonyához, könnyen másé lehet a minden drágakőnél becsesebb kincs. Katharinát ingerültté tette a doktor melléfogása és a szóvirág, mellyel őt felékesítette, de még inkább az állandóan ismétlődő, keserves tapasztalás, hogy titkos kapcsolatukból nincs átjáró a mindennapokba.
Von Amsdorf az udvaron várta.
– Mit akart? – kérdezte.
– Írt Nyminek, hogy jöjjön vissza, és vegyen feleségül…
– Hogy minek üti bele az orrát mindenbe!
Amíg Luther pályájának zenitjén tündökölt, von Amsdorf sosem ragadtatta volna magát ilyen tiszteletlen kijelentésre.
Az ablakon beragyogó telihold már-már nappali világossággal árasztotta el Katharina kicsiny szobáját.
– Melanchthon szerint ilyenkor nem szabad útnak indulni – mondta a képzeletében alakot öltő Luther.
– Milyenkor?
– Teliholdkor. Philipp bolondul az asztrológiáért.
Katharina grimaszolt.
– Mit súgott magának, amivel lecsillapította?
– Hogy ennyi már biztosan elég lesz hozzá.
– Mihez?
– Ahhoz, hogy folytatni tudjam a munkát. A haragtól felfrissül a vérem, és az eszem élesebben vág. Héber szöveget németre fordítani olyan, mint a fülemülét rávenni, hogy kakukkoljon.
– Nem vagyok Baumgärtner menyasszonya.
– Tudom.
– Akkor minek írt neki?
– Hogy a saját tehetetlenségével szembesülve ő is tudja meg.
Meghalt Frigyes választófejedelem. A Luther előtti végső főhajtásként halálos ágyán két szín alatt áldozott.
Von Amsdorf összeismertette Katharinát a feleségével, Heidivel, s ettől fogva a leány olyankor is el-ellátogatott Amsdorfékhoz, amikor a professzor nem volt otthon. Von Amsdorf imádta a feleségét, akiről azt beszélték, hogy igen alacsony sorból származik, s írni-olvasni is alig tud. Határtalannak látszó jóindulatát, s minden hátsó szándéktól mentes érdeklődését Katharina kezdetben gyanakvással fogadta, s csak hetek múltán kezdett hinni e sohasem látott tünemény valódiságában. Heidi beszédmódja nem sokban különbözött Lene nénéétől, ám míg az öreg apáca kijelentései a tartalmatlan locsogás posványában gázoltak, Heidi látszatra hasonló szófordulatait minden emberi bölcsesség forrása táplálta. Katharina el-eltűnődött, hogy vajon van-e összefüggés az asszony jósága és bölcsessége között, s ha van, melyikből fakad a másik: a jóságból a bölcsesség, vagy fordítva, egy veleszületett bölcsességből a jóság. Szívesen meghányta-vetette volna ezt a kérdést von Amsdorffal, ha nem érzi tapintatlanságnak a probléma kapcsán Heidi tanulatlanságára utalni.
Egy nap késő délutánján Katharina és Heidi a professzor távollétében beszélgetett a félhomályos szobában, amelyben csak egy mécses égett a házaspár csecsemőkorban eltávozott gyermekének emlékére.
– Magister Melanchthon felesége rágalmakat terjeszt – mondta Katharina.
– Áspis az.
– Ave egyáltalán nem illett volna Luther doktorhoz.
– Csak mint jobb cipő a bal lábra.
– Még szerencse, hogy a doktor olyan sokáig habozott megkérni!
– Nem habozott az. Nem akarta elvenni, hát nem kérte meg.
– Pedig Cranachék is forszírozták.
Heidi legyintett.
– Mit tudnak Cranachék a szívről?
A kolostor kapujában egy idősödő, köpcös férfiú és egy bentlakó szerzetes beszélgetett. Amikor Katharina a közelükbe ért, a szerzetes feléje bökött az ujjával:
– Ő az – mondta, s már be is fordult a kapun, magára hagyva addigi beszélgetőtársát.
Az idegen meghajtotta magát Katharina előtt.
– Kaspar Glatz, orlamündei lelkész vagyok. Luther doktor bátorítására kerestem meg önt, hogy házassági ajánlatot tegyek. Egy arra alkalmas, nyugalmas helyen megvilágítanám, mit várok el.
Katharina elképedésében nehezen talált szavakat.
– Ez a hely alkalmas – mondta végül.
Glatz bólintott. Fénylő, kerek arcán kenetes kifejezés jelent meg, s hangját megemelte, mint aki a szószékre lép.
– Tiszta életű, istenfélő hölgyet keresek, aki nem hivalkodó és nem tékozló. A tékozlást mindenekfelett elítélem! Luther doktor biztosított, hogy e házasság az ismert körülmények ellenére sem befolyásolja károsan üdvözülésemet.
Az orlamündei lelkész udvarias elutasítása után Katharina a kolostor kertjének hatalmas fái közt keresett megnyugvást. A derült ég csillagporral szórta be az egyre halkabban pityegő, álomba szenderülő madarakat. Két lucfenyő között alakot öltött Luther.
– Megőrült?! Hogy küldhette rám ezt a szörnyet?!
A doktor nevetgélt jól sikerült tréfáján.
– Úgy hallom, megint vesekőtől szenved.
– Husz is attól szenvedett – mondta büszkén Luther.
– Tartja magát az előírt étrendhez? Miket eszik?
– Nem mindegy, mit eszünk? Belül úgyis minden szarrá válik.
– Tudja jól, hogy nem szeretem a csúf beszédet!
– Én csak egy bugris paraszt vagyok, más a beszédem, mint a nemes kisasszonyoké…
– Maga Krisztus óta a legnagyobb ember, aki ezt a Földet taposta! – Katharina sírva fakadt. – Miért kell ilyen rondán beszélnie?
– Az Ördög gyötri, kísérti, amióta minden összeomlott – mondta von Amsdorf a feleségének.
– A rusnya férge a meggyöngültet támadja mindég.
– Tény, hogy már nincs miért élnie.
– Nekünk sincs, édes uram, mégis élünk.
– De a doktor túl nagyformátumú szellem ahhoz, hogy beérje kicsiny emberi örömökkel.
– Márpedig muszáj lesz neki, ha élni akar.
A frankenhauseni csatában Müntzer parasztseregét megsemmisítette a fejedelmi csapat tüzérsége. A hírek szerint ötezer paraszt és bányász vált az öldöklés áldozatává. Müntzert elfogták, megkínozták, karóra tűzött fejét a városkapu előtt közszemlére tették ki. Harmincöt éves volt.
Basilius doktor kitámolygott Luther szobájából, majd a lépcső aljára érve csaknem feldöntötte Katharinát.
– Baj van?
Basilius hosszú másodperceken át nézte a lányt, mígnem, ha a személyt nem is, a páciensért aggódó hozzátartozót felismerte. Saját felindultságát tüstént legyűrve, orvoshoz illő szabatossággal közölte a diagnózist:
– Fennáll az öngyilkosság veszélye.
A kert felől feltűnt Lene néne, oldalán Glatz-cal, aki előzékenységből maga vitte az idős nővér tojással teli szakajtóját. Katharinát megpillantva az orlamündei lelkész oly nyájasan mosolygott, mintha házassági ajánlata kedvező fogadtatásra lelt volna.
– Mondtam én, hogy nem úgy van az. – Lene néne kacsintott. – Még szépen megbeszélitek.
Az égbolt tűzvörösre váltott, s mint egykor Baltazár palotájának falára a mene, tekel, a Katharina számára hozzáférhetetlen ocsmány szavak voltak fölírva rá, melyeket Isten azért alkotott, hogy a lélek velük nyilváníthassa ki felháborodását.
Amint a szobájába lépett, Luther megsimogatta az arcát, s csak azután öltött alakot. A szellemi diskurzusok után az érintés most a két testet hívta párbeszédre. Luther kitárta a karját, s Katharina a mellére borult.
– Nem tudok hidat verni innen oda! – kiáltotta kétségbeesetten.
– Próbálja meg mégis. – Az ölelés időtlen elragadtatásában Luther a leány hajába temette az arcát. – Segítsen nekem!
Katharina minden ízében reszketve állított be von Amsdorfékhoz. A professzor fel-alá járt a szobában, s elfúló hangon ismételgette:
– Istenem, most segíts!
– Szólni kell a doktornak, édes uram… – Heidi meggörnyedt ültében, s gondolatának selyemszálát úgy készült útjára bocsátani, ahogyan a pók a potrohában termelődött fonalat pergeti át a kiszemelt faágra. –…eljött a házasodás ideje!
– Ki merne most ezzel elé állni??
Heidi hozta az ura kabátját s kalapját.
– De hol az, aki nőül menne hozzá?!
Az asszony tekintete Katharina felé villant.
– Te hozzámennél, kisfiam?
Katharina bólintott.
– No de… ez olyan kellemetlen!
– Kellemetlen, kellemetlen. Az előnyöket kell nézni, édes uram! A doktornak ott lesz a szép otthon, feleség, gyerekek, és Melanchthonékat megüti a guta.
Von Amsdorf útnak indult. Ahogyan az imént a ház ura, most Katharina járt fel s alá a szobában, majd türelmét vesztve a professzor után eredt. Amire a kolostorhoz ért, von Amsdorf már eltűnt az épületben. Katharina egy oszlop mögé húzódva várt.
Alig telt el néhány perc, megjelent a professzor, örömtől sugárzó arca már messziről elárulta, hogy jó hírt hoz.
– Rendben van! Nem is volt nagyon meglepve.
Katharinát megérintette a sejtelem, hogy Luther tudomással bír a kettejük titkos kapcsolatáról.
– Hivatalosan Cranach fog megkérni a számára.
– Cranach…?
A nagyhatalmú festő a küldönc szerény szerepében!
A professzor, kalapját levéve, tréfásan meghajolt Katharina előtt:
– Frau Luther…! – Megkondult a vártemplom nagyharangja. A Krisztus-szempárból eltűnt a mosoly. – Vigyázz magadra, kisfiam!
Illusztráció: szerzői fotómelléklettel (wittenbergi Fekete kolostor)
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
