Stanczik-Starecz Ervin: Isten tava, László királyunk átkel a Dráván
•
Isten tava
Tó. Mint a többi.
Partján, sás és nád közt
vadrécék rejtőznek.
Hínárban békák leselkednek.
Nézem az eget és a vizet:
egyformák.
Hány tekintet koptathatta őket…
Alszik még bennem néhány
különös jelenés e helyről,
amit elfoglaltam
mások után, valakik előtt.
Nagyot lélegzem, mint az égi víz,
halvány est esője magába fest.
Remélem, így fog történni,
s ha nem, akkor is magadba rejtve
fogok lenni.
László királyunk átkel a Dráván…
Nővére levelében halálfélelem szavai. Férje hirtelen halt. Maradt három pendelyessel, s száz hataloméhes rác, horvát, szlavón lihegő báróval az udvarában. A jóságos öcs kiélezett sereggel sietett rendet tenni. Áthajózott a lápos Dráván, nem rendelt pihenőt sem magának, sem hadainak. Még a hold ki sem kerekedett, s minden tisztáztatott írott tekercseken, függőpecsétekkel, s véres kardhegyekkel.
930 éve történt mindez, s búsongva járok-kelek a Dráva jobb oldalán. Kisszentmártonban, hol rendíthetetlen s meleg szívű királyunk átkelt szilaj csapataival a megáradt folyón. Én is áthajózhatnék az ócska kompon, de csak szívem bujdosna jobban, ha látnám a fekete-zsíros földeket, s hallanám: még mindig Bimbónak, Hajszásnak nevezik ökreiket a magyari parasztok.
Még fél századot sem élt délceg királyunk, s védte a keleti gyepűt a kunok ellen; fényesen hódított; s varkocsos ősmagyarokat szoktatott új névmásokra. A miénkből enyém és tied lett…
Száznyolc magyar nemzetség nehezen nyelte ezt.
Nézem a mártoni öreg temetőt. Gaz verte, süllyedt sírokban pocsolyák. Elkorhadt kereszten még kibetűzöm, bár vas tartotta valaha: „Chák család” – Mikor fútt szél erre embert? Csak angyalok beszélnek itt Ajtonyról, Soltról, Jenőről, Botondról, Beséről. Látogató lelkek.
Még a vén fűz is átvágyakozik. Ferdén nőtt. Dráván túlmutat. Leülök tövébe pihenni, mint farkaskölyök, kit itt hagyott az anyja. Látom, a plébános közelít. „Nem idevalósi?” – kérdi.
„Ha én nem, akkor ki?!” „Bocsánat. Látom imádkozik.” Szeme könnybe lábad…, s visszatér nyájához.
A lapályon túl vénséges, vályogfalú korcsma omladozik. Betérek egy iccére. Két öreg borongál csendesen. „Isten áldása!” – köszönök rájuk. „Az mindég elkél” – mosolyognak a mély ráncok. Koccintunk. „Mikor megy a révhajó, bátyáim?” „László földjére magyarinak bármikor” – mondja az egyik. „Még a vízből is kihúzzák, ha mondja, hazatekereg.”
Illusztráció: Atacama (szerzői fotómelléklet)
Ezek is érdekelhetik!
Hegyi Botos Attila: Szikrázó habok. Ant’issa tűzkövei →
Hegedűs Gyöngyi: incantation of the great mercy →
Vitéz Ferenc: »Aranyos rigmusok« (versek) →
