Leena Krohn: HALÁLOM URA
•
Pap Éva
A számomra legkedvesebb finn írótól választottam bemutatásra novellát. Hogy miért tőle, az a közölt fordítás alapján nyilvánvaló, s hogy miért éppen ezt, arra többféle válasz is kínálkozik. Jó néhány novelláját fordítottam, regényeinek fordítását szerkesztettem, valamennyi mélyen megérintett. Gondolok itt elsősorban a Donna Quijote című kötetre, vagy az Angyaltrombita című regényre, amit Kovács-Győrffy Éva fordított (mindkettő a Polar Könyvek sorozatban jelent meg), de valamennyi művét megemlíthetném.
Krohn a lélek mélyére lát, nem elégszik meg a fecsegő felszínnel. Arra készteti az olvasót, hogy kíméletlen őszinteséggel nézzen szembe önmagával, ne higgyen se saját, se mások szándékos vagy nem szándékos tévedéseinek, hazugságainak.
A Halálom ura novella főhőse a vasútállomáson meglát egy torz alakot, egy valószínűsíthetően alkoholista hajléktalant, s a látvány, amint az alak mintha ütésre emelné a kezét, menekülésre készteti. A békésen pergő hétköznapjai mögül egyszer csak előtolakszik valaki, akinek a létezését egyenesen katasztrófának tartja, de akitől nem tud szabadulni, gondolataiból többé már nem tudja kiűzni.
„Vajon mennyi időt kapok arra, hogy a megértést megtanuljam? És vajon mennyire volna szükségem” – teszi fel a kérdést a novella hősnője, s így folytatja: „Istenem, ezer meg ezer élet!”
A novellát harminc évvel ezelőtt fordítottam. Örülök, hogy most újra előkerestem. Nyilván más érzéseket és gondolatokat ébreszt bennem, mint harminc évvel fiatalabb koromban, de csodálatom és nagyrabecsülésem Leena Krohn iránt mit sem változott az évek során. Sőt. Minden egyes műve kincs. Szívből ajánlom!
Leena Krohn
HALÁLOM URA
Vajon mit csinálnak azok az emberek, akik ott álldogálnak a vasútállomás üvegajtaja mellett, a napilapokat, gyümölcsöt, csokoládét árusító bódék között? Vajon nem ácsorognak-e minden város vasútállomásán ugyanolyan véletlenszerűen egymáshoz csapódó embercsoportok, amiknek tagjai között semmi egyéb kapcsolat nincsen, mint hogy történetesen egy és ugyanazon időben egy és ugyanazon helyen vannak?
Kinek van találkája az óra alatt? Vannak, akik a vonatok indulására vagy érkezésére várnak. Sokan azért jöttek, hogy kikísérjenek valakit és elbúcsúzzanak tőle, vagy éppen isten hozott-tal fogadják az utast. Látogatóba hívták az egyiket, tárgyalásra, vagy beteg barátja felkeresésére érkezett a másik, vagy éppen hazafelé igyekszik, hogy mielőbb elkészíthesse az ebédet. Különféle kétes alakok is mászkálnak, lebzselők és megrögzött alkoholisták, akik az egyetlen, ám holtukig saját tulajdonukat, az időt múlatják ott, ahol legsűrűbb a tömeg.
Úgy terveztem, hogy átvágok a vasútállomáson, veszek néhány lapot, majd kisétálok a piactérre, ahol füstölt lepényhalat akartam venni. Tekintetem egyszer csak megakadt valakin. Erősen rövidlátó vagyok, úgyhogy talán még össze is húztam a szemem, hogy jobban lássam.
Ráesett a tekintetem, s elég szokatlan módon meg is tapadt rajta. Ritkán nézek a járókelőkre, többnyire gondolataimba merülve járom az utam, sőt, hogy egészen őszinte legyek, mostanság egyre kevésbé érdekelnek az emberek. Nem hiszem, hogy én magam bármiképpen is feltűnést keltenék. Már nem várok sokat az emberektől, sem jót, sem rosszat, és remélem, hogy velem szemben sem támaszt senki túlzott követeléseket. Úgy érzem, mindenből kivettem a részem. Nem akarom senki nyugalmát megzavarni, abban a boldog reményben, hogy engem sem háborgat senki.
Talán túl sokat kívánok, talán önző vágyak ezek, ám kétségtelen tény, hogy gondolataimat egészen más dolgok kötik le.
Most Azonban tekintetem, mint a kaméleon nyelve, zsákmányként fogva tartotta az ismeretlen férfit. Ez az alak azzal vonta magára a figyelmet, hogy rendkívüli módon ocsmány volt, egyfajta Mr. Hyde vagy Dorian Gray. Vonásai brutálisan aránytalanok, egyenesen groteszkek, egész megjelenése ápolatlan és nyomorúságos, de nem olyan formán, ahogy idős korukra az emberek megrokkannak, sőt még csak nem is úgy, ahogy az alkoholisták, bár kétségtelenül kocsmatöltelék volt. A tömzsi emberke különböző színű borostával borított arcával és mocsoktól csimbókos hajával valóban undorító látványt nyújtott, ám a vonásai és az arckifejezése még a külsejénél is megdöbbentőbbek voltak. Hogyan is tudnám érzékletesen leírni? Egyszerre volt hátborzongató, rosszindulatú és eszelős, egyszóval visszataszító.
Esküszöm, hogy amint elhaladtam előtte, nem lassítottam le a lépteimet, esztelenség is lett volna. Valójában elég tempósan lépkedtem. Nincs tudomásom róla, hogy arcom bármit elárult volna – azaz nem grimaszoltam, ahogy a lányiskola némettanára mondaná. Nem ráncoltam a homlokom, nem vontam fel a szemöldököm, nem szegtem fel az állam. Igaz, ránéztem, de csak a szemem sarkából, anélkül, hogy felé fordítottam volna a fejem.
Ám a férfi éppen akkor pillantott rám, és a tekintetünk egymásba fonódott.
Megtörtént hát, ami városban máskor is előfordul: ha kitartóan nézel valakit, akinek fogalma sincs a jelenlétedről, akinek a gondolatai egészen máshol járnak és hátat is fordított neked, tekintetedet nyomban megérzi, mintha csak megérintették vagy egyenesen meglökték volna. Visszafordul és rád néz.
Mégis elárulta volna a szemem riadt hitetlenkedésemet, megvetésemet, undoromat? Igen, minden felszínre kerül, semmi nem marad rejtve. Az a nyilvánvalóan analfabéta ember egy szempillantás alatt ki tudta olvasni érzéseimet a tekintetemből.
Megdöbbentem. Pillantásom akaratom ellenére tetté változott, s már nem tehettem ellene semmit. Akár valami tapadó szerv elrugaszkodott tőlem, s az alak felfogta érintését, mely tán sértően tolakodó volt. Talán valóban zsákmánynak érezte magát, ahogy ez a tekintet beléhatolt, s most visszaüt.
Aznap hosszú, világos átmeneti kabát volt rajtam, kék kendő a fejemen, s csak halványan rúzsoztam ki a számat, fehér gyapjú zoknit viseltem és lapos sarkú bőrcipőt. Mindezt csak bizonyítékként említem, hogy semmi szembeötlő, netán provokatív nem volt rajtam, eltekintve attól, hogy leplezhetetlenül nagyra nőttem.
Úgy éreztem, észrevétlenül jöhetek-mehetek az emberek között, ekképpen hát rám irányuló figyelme éppoly rendkívülinek vehető, mint az, hogy az én szemem megakadt rajta.
Abban a szempillantásban, ahogy tekintetemet természetesen nyomban félrekapva elhaladtam mellette, különös, emberi hanghoz nem hasonlítható bődülés szakadt fel belőle, csatakiáltás, az esztelen gyűlölet mordulása.
És a férfi, lábait furán szétvetve utánam eredt. Pupillája kitágult és éjsötétre mélyült, kezét ütésre emelte, arca ördögi vigyorra torzult.
Nem lett volna csupán könnyed kis tarkólegyintés, úgy tűnt, mintha minden fellelhető energiáját arra az ütésre mozgósította volna, amellyel engem akart eltalálni – hol is? A fejemen? Vagy talán a mellemen, És hogyan lehetséges, hogy ez a meglehetősen satnya, alkohol nyomorította test ekkora gyűlölettel teli erőt tud fakasztani magából, mint amekkora ebbe a hirtelen felemelkedő kézbe tódulni látszott? A féktelen gyűlölet miféle rejtekéből bukkant elő?
Áporodott vizelet, szesz és odvas fogak bűze csapott az orromba, visszafogtam a lélegzetem. Bizonyára nevetséges látványt nyújtottam, amint félreszökkentem, de a váratlan és ijesztő agresszió nem maradhatott válaszreakció nélkül. A férfi gyűlöletének igazságtalansága lelkem mélyéig megbántott.
Izgatottságomban nekilódultam, s néhány sietősre fogott lépés után elértem az állomásépület ajtaját és kinyitottam. Észrevettem, hogy a járókelők közül néhányan utánam fordulnak és elszégyelltem magam. Biztos voltam benne, hogy a férfi a sarkamban lesz, s amikor hátrapillantottam, valóban látni véltem, amint ijesztő alakja benyomakodik vagy beesik a lengőajtón.
Nehézkesen és ügyetlenül, kezemmel hadonászva futásnak eredtem. Végigrohantam a bőröndjeiken ülő utasok között a csarnokon. Hónapok vagy talán évek óta nem futottam, s már csak azért is utáltam azt az embert, mert ilyesmire kényszerített.
A mozgólépcsőn sem fékeztem iramom, biztosra vettem, hogy a nyomomban liheg. Míg keresztülszáguldottam az aluljárón, fel a lépcsőkön, végig a fedett butiksoron, egész idő alatt hallani véltem, hogy az a rémség már a fülembe hörög. Válltáskám jobbra-balra lendült, s oldalba vágott egy öreg hölgyet, de nem álltam meg, nem vártam meg, hogy mit szól.
Berontottam a forgóajtón az áruházba. Az árubemutató éppen egy új mosószerrel töltött automata mosogatókefét emelt a magasba, s még átsuhant a fejemen, hogy majd máskor, ha lesz időm, veszek egyet, olyan praktikusnak látszott.
Lassanként megnyugodtam. Oly sok ember vett körül, annyian jöttek-mentek, hogy üldözőm aligha tudott volna tovább követni. Egy másik ajtón át kiléptem az áruházból, és átmenve az úttesten, betértem a szemközti kávéházba, melynek halljában mindig állt egy kidobóember.
Levettem az állványról egy újságot, kék kendőmet a szomszédos székre hajítottam és mint máskor is, ha ebben a kávéházban ültem, capuccinót rendeltem. Zihálásom nem akart csitulni. A tetőablakon át újságomra a téli nap halvány fénye hullt.
Az oldalsó asztalon a közeledő karácsony tiszteletére hétágú gyertyatartó állt.
Ám a férfi alakja egyre ott lebegett előttem, ijesztően nagyra nyúlva, mint a palackból kieresztett szellem, amely fejével a plafont verdesi. A belőle áradó bűzfelhő emléke orromat facsarta. Megdermedtem.
Az én életem és az ő élete egyetlen ponton sem érintkezett egymással – futott át az agyamon – ama könyörtelen ütésen kívül, amely elől sikerült kitérnem. Én egész más világhoz tartozom, nem hiszem, hogy bárkit is zavarnék. Nem akaszkodom senkire, csendes, egyszerű életet élek, s bár nem dúskálok a javakban, életem mégiscsak rendelkezik bizonyos értékekkel. Magam intézem a dolgaimat, nem varrom más nyakába. Csaknem egész életemben tanultam, s tanulok mind a mai napig. Hivatásom van, kutatómunkát végzek, s ez mélységes elégedettséggel tölt el. Saját lakásomban lakom, bár a kölcsönt még nem fizettem vissza, van egy lányom és egy fiam, rokonaim, barátom, és sok-sok barátnőm. Rendszeresen, de mértékletesen étkezem. Naponta váltom a fehérneműmet. Vajon adósnak kell-e mindezért éreznem magam azokkal szemben, akik úgy vélik, nem jutott osztályrészükül ugyanilyen kiegyensúlyozott élet? Vajon mindazokat meg kell-e követnem, akik rosszabbul vagy szerencsétlenebbül élnek, mint én?
Én sem selyem párnák között nőttem fel. Nekem is vannak gondjaim, melyek éjszakánként nem hagynak aludni. És úgy gondolom, ez elegendő fizetség mindazért, amit kaptam. Ám lehet, hogy tévedek. Talán olyan sokat kaptam az élettől és oly érdemtelenül, hogy kiegyenlíteni a számlát csak a halálom napján tudom, vagy még akkor sem. Azt azonban nem tudom elfogadni, hogy annak a vasútállomáson ácsorgó szörnyetegnek volnék adósa, sokkal inkább a szüleimnek és a nagyszüleimnek, gyerekeimnek, tanáraimnak és barátaimnak. Nem látok semmiféle ok-okozati összefüggést, ami arra engedne következtetni, hogy én azért élek jól, mert ő rosszul él vagy fordítva.
Ő! Tulajdonképpen kicsoda ő? Miért is kellene akár egy másodpercig is azon törnöm a fejem, miféle kapcsolat lehet köztem és egy ilyen lény között? Természetesebb kapcsolatot tudok elképzelni például egy macskával, egy verébbel vagy akár egy dongóval, mint a hozzá hasonló alakokkal. Azok együttérzést váltanak ki belőlem, bizonyos fokig még meg is tudom érteni őket, sőt akár bele is tudom élni magam az ő helyzetükbe: milyen érzés lehet például dongóként a ligetszépe kelyhében bukdácsolni? Vagy verébként a hóviharban? Mindenesetre egészen bizonyos, hogy tisztelem őket – nem úgy, mint őt!
Ők tökéletesen azonosak önmagukkal: macskák, verebek, dongók. Külön-külön mindegyikben maradéktalanul megtestesül saját fajtájuk ideája. Pontosan azok, amiknek lenniök kell. Rendeltetésüknek mind egy szálig megfelelnek, soha el nem tévelyednek. Ám bármi legyen is az ember rendeltetése, bizonyára nem az, mint ami az efféle szörnyszülötteké.
Látom persze, hogy emberformájú ő is, akárcsak én, neki is van keze, lába, s bizonyára belső szervei is ugyanott, ahol másoknak, ám idegenségét ez csak még totálisabbá teszi. Ezáltal sokkal érthetetlenebbé és megfoghatatlanabbá válik, mint egy macska vagy kutya vagy valamilyen rovar, s iránta érzett undorom már-már iszonyattá mélyül. Mert hogyan is lehetséges, hogy egy ilyen alak ember legyen?
Anyagcseréje és szerveinek működése ugyanolyan, mint az enyém, még ha ő hímnemű is, én meg nő vagyok. Körme, haja ugyanolyan gyorsan nő, akárcsak az enyém. Tudom, hogy DNS-ünk is szinte teljesen azonos, hiszen egyazon faj képviselői vagyunk, mégis úgy érzem, összehasonlíthatatlanul más, mint én vagy bárki az ismerőseim, rokonaim közül. Van benne valami, ami szerintem nem emberi, nem mutatkozik meg benne az ember ideája, miként a verébben megmutatkozik a veréb ideája.
Nevettek rajtam! Azt mondjátok: mintha te tudnád, milyen is az az idea! Ám valójában ti is tudni vélitek, csakhogy restellitek kimondani. Én bátran kimondom: az embernek szépnek, jónak, okosnak és igazságosnak kell lennie. Énbennem sincs meg mindez, bennetek sincs, de vajon nem törekszünk-e valamennyien arra, hogy szépek, jók, okosak és igazságosak legyünk?
Őneki azonban esze ágában sincs. A hozzá hasonlóak iránt semmiféle rokonszenvet nem érzek, nem is érezhetek, még csak távoli, absztrakt szimpátiát sem. És ugyan bizony miért is kellene? Nem akarok álszenteskedni. Senki nem kötelez rá, hogy együttérezzek vele, s azzal egyébként se segítenék rajta. Nem fogok bánkódni azon, hogy részvétnek nyoma sincs bennem.
Magam elé húztam az esti lapot, amit valaki az asztalon felejtett, de erőmből éppen csak arra futotta, hogy a főcímeket elolvassam. Be kellett vallanom magamnak, hogy izgatottságom még mindig nem csillapult, az ördögi rémalak gondolataimat továbbra is fogva tartotta.
S most megpróbálok igazságos lenni. Megértem, hogy számtalan tényezőnek – géneknek és külső okoknak – köszönhetően jutott abba a kétségtelenül szerencsétlen helyzetbe, amiben most éppen van. Honnan tudhatnám, hogy egyáltalán tehet-e ő róla? Vagy hogy mennyiben a saját érdemem, hogy én az vagyok, aki vagyok? Fogalmam sincs, választott-e ő bármikor bármit is az életében?
De még ha ki is lehetne mutatni, hogy ekkor és ekkor ő maga választott vagy nem választott valamit, ugyan mit érnék vele? Én csak azt látom, hogy ő ilyen meg ilyen, s arra reagálok. A látható nem puszta felszín és maga a valóság sincs ott minden látható mögött. Ő az is, aminek látszik, s részben ennek köszönheti, hogy ilyen helyzetbe került. Az pedig, hogy miért olyan, amilyennek látszik és amilyen, tökéletesen közömbös számomra. Hogyan is tudnám a kezdet kezdetétől nyomon követni az ok-okozati láncolatot? Mi másra tudnék és ugyan mi másra kellene reagálnom, mint éppen arra, aminek ő látszik?
Azonkívül vannak pillanatok, amikor úgy vélem, hogy – bármilyen kegyetlenül hangzik is – minden ember egyedül és kizárólag maga felelős nemcsak a saját tetteiért, hanem azért is, amit mások követnek el vele szemben, ami vele történik, amilyen körülmények közé kerül. Meg vagyok győződve róla, hogy mindenki maga választja magának a szerencsétlenséget.
Miközben ilyen gondolatok keringtek a fejemben, be kellett vallanom, hogy zsákutcába jutottam: ezek szerint igazi áldozatok nem is léteznének? Ez esetben azt is be kellene ismernem, hogy az ütés, amelyet a csavargó rám akart mérni, bizonyos szempontból jogos lett volna, és én magam idéztem volna elő. Rendben van, emlékszem még a pillantásomra, amely felért egy tettel, vállalom érte a felelősséget. Valójában azonban úgy gondolom, hogy nem állt szándékomban ilyen pillantással végigmérni a nyomorultat, márpedig ha nem volt szándékos, hogyan vállalhatnék érte felelősséget? Hiszen csak úgy adódott.
S amikor ekképpen beszélek, eszembe jut, hogy azok közül, akik gyilkoltak, sokan hasonlóképpen fogalmaznak: úgy adódott. És ez az úgy adódott vajon felmenti-e az embert a tett súlya alól, amely tettet mégiscsak ő hajtotta végre? Vagy úgy van ez, hogy a legmegfontoltabb cselekedetek is csupáncsak úgy adódnak?
De mi az oka annak, hogy még mindig mélyen megbántva érzem magam?
És ha az ütése eltalál? És ha lerángat a földre, és halálra rugdos? Azt kellene-e rá mondani, hogy ilyen meg ilyen tekintetet vetettem rá, megkaptam hát, amit megérdemeltem?
Nem túlzás ez egy kicsit?
Ám az is lehet, hogy nemcsak arról a bizonyos tekintetről van szó, hanem olyan tettekről és mulasztásokról, amelyeket még eme közjáték előtt követtem volna el, s ebben az esetben az az ember csupán csak a sors vagy a karma eszközeként működött. Akkor is undorodnék tőle, és ütése bizonyos értelemben akkor is igazságtalan lenne!
Ettől függetlenül továbbra is igyekszem nagyvonalú és megértő ember lenni. Ha tehát most jönnének és nyomorúsága enyhítésére segítséget kérnének, természetesen segítenék, miért is ne, bár meg vagyok győződve róla, hogy az ő helyzetén semmi nem segít. Az azonban mégiscsak nevetséges és tisztességtelen, hogy mindennek a tetejébe még valamiféle empátiát is érezzek iránta.
Hallgattam a presszógép szörtyögését. A porcelánedények és a kanalak oly tisztán csendültek, mint az üvegharang. A szomszédos asztalnál valaki így szólt: Mindig ezt csinálja, sohasem veszi figyelembe mások érzéseit.
Az az igazság, hogy olthatatlan gyűlölet lobogott bennem iránta. Ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, egyenesen katasztrófának tartom, hogy egyáltalán léteznek hozzá hasonlók, ő ugyanis kétségkívül egyszerre pszichopata és bűnügyi eset. Szociális, pszichológiai és biológiai szempontból szánalmas, félresikerült lény. Ha csak eszembe jut is, mentálhigiéniám tiltakozik ellene. Ha a szaga még egyszer megcsapja az orromat, elhányom magam.
Csakhogy ő is gyűlöl engem, sőt még jobban gyűlöl, mint én őt, hisz nyilvánvalóan el akar pusztítani engem és a hozzám hasonlókat.
Én azonban nem török az életére, nem köpöm le, nem, én csak kitérek előle. Felőlem maradhat ott, ahol van, csak ne essen nekem. Nem én juttattam őt ebbe a helyzetbe, nem én igázom le és nem én zsákmányolom ki.
Nem akarok ott lenni, ahol ő van, miért nem hagy hát legalább egy keskeny közlekedő sávot, amelyen elsuhanhatnék mellette?
A pincérnő meghozta a kávémat, egy pohár víz és egy briós kíséretében. Még mindig reszketett a kezem.
De most már tudtam. Abban a jól ismert, barátságos és békés teremben nem lehetett nem tudni, hogy az az igazságtalan, veszett düh, amellyel az ismeretlen fickó rám támadt az állomáson, s ami elől csak üggyel-bajjal sikerült kitérnem, egyszer még mindent megsemmisítő erővel fog rám törni. Lábam alól kicsúszott az a masszív sziklatalpazat, amely még a mai nap indulásakor is biztonságot adott. Életem meglobbant, mint a láng, amelyre valaki ráfújt, de kioltani még nem sikerült neki.
Tudtam, előbb-utóbb sikerülni fog, rám talál, bármily észrevétlenül húzódnék is meg valamely félreeső zugban. Egy ideig rejtőzködhetnék előle, hirtelen-váratlan mozdulattal kitérhetnék, el is futhatnék – de meddig, milyen messzire?
Mert az az agresszió, amely célba vett, maga az élet csillapíthatatlan, pusztító energiája, amely nyomban telibe találna, mihelyt egy adott pillanatban feléje fordulnék, s felfedném védtelen, puha arcomat. És ha mégoly gondosan eszembe vésném is, ha a nap minden szakában ugrásra készen állnék is, mit sem segítene rajtam, hisz már nem az a kérdés, elég éber vagyok-e, vagy hogy milyen a reakcióidőm.
Az a nyomorúságos alak azt a valóságot testesítette meg, amely látszólag békésen pergő hétköznapjaim mögött rejtőzött. A nyugalom burka bármely pillanatban előre nem is sejthetően megrepedhet, s előbukkanhat az, amivel nem szívesen szembesülnék: saját elkerülhetetlen pusztulásom.
Hisz nem ma reggel gondoltam-e éppen – nem is gondolat volt, sokkal inkább együgyű bizonyosság –, hogy minden szépen rendben a maga helyén van és változatlanul így is marad? Legjobb tudásom ellenére hinni akartam, hogy az élet kiszámítható és szabályozható.
Ha csak egy kicsit is vallatóra fogtam bizonyosságomat, természetesen nyomban kiderült, hogy nem egyéb csalóka illúziónál. Napjaimat azonban mégiscsak ez határozza meg, az élet normalizálásáról szóló egyezmény. De vajon mely akarat ratifikálta? Ki ad biztosítékot arra, hogy továbbra is ugyanúgy telnek majd a napok, mint eddig? Hogy a katasztrófákat el lehet kerülni vagy legalábbis enyhíteni?
Bizonyára nem ő fog újra rám támadni. Nem kell feltétlenül ugyanannak a személynek lennie, aligha volna elképzelhető, hiszen neki nyilvánvalóan nem fogok erre alkalmat adni.
Ám ez az ember, aki tébolyult arcát felfedte előttem, csak egyike a számtalan sok démonnak. Magát a rettenetet testesítette meg, amely bárhonnan és bármikor újra rám törhet, onnan is, ahonnan a legkevésbé várnám. Akár saját sejtjeimből. Egy részük fellázadhat, szövetségre léphet egymással, exponenciálisan megszaporodhat, s a zűrzavar és a káosz addig tombolhat, míg végül belebetegszem. Míg végül belepusztulok. Vagy egy hirtelen fékezés és kormányozhatatlanná válna az autó, én pedig benne ülnék! Beszorulnék a hátsó ülés kéztámasza és az összenyomódott kocsitető közé és szétroncsolódna mindenem, a májam, a vesém, a bánatos, nagy szívem és egész, ruhában is oly mezítelen testem.
Így történne. Így történik majd egyszer. Hogyan élhetek ezzel a tudattal? Úgy, hogy folyvást elhessegetem magamtól? Előttem a márványasztalon még ott hevertek az előző vendégek által használt csészék, poharak és egy darabka összegyűrt cukorkás papír.
Áhítattal néztem a kávéscsészét és a puncsos poharat, s nem akartam többé üldözőmre gondolni. Az egyik csészében még maradt néhány csepp jéghideg kávé.
Ezek a tárgyak békét, biztonságot sugároztak, emberi érzést hordoztak magukban, hasznos, mindennapi, valóságos tárgyak voltak, legalábbis úgy tűnt, hogy azok. Amíg csak rájuk figyelek, nem fenyegethet veszély.
Eltűnődtem, kik is lehettek, akik ittak ezekből a csészékből, még mielőtt én beléptem volna. Anya és leánya, Férj és feleség? Két barátnő? Miről beszélgethettek vajon? S hová mentek innen?
Csak annyit tudtam róluk, hogy ketten voltak, mégis szinte láttam őket, amint egymás felé hajolnak, s mintha érzékeltem volna hangjuk halovány emlékét az asztalom körül.
Rokonszenvet éreztem irántuk, amit soha nem fogok érezni az állomás nyomorult népe iránt. Egy és ugyanazon asztalnál ültünk, bár nem tudtunk egymásról. Egyfajta érintkezés jött létre közöttünk, még akkor is, ha azok, akik előbb távoztak, nem is sejtették.
S a bizonyosság, amelytől hirtelen megszédült a fejem, azt is elárulta, kicsoda ő. Nem más, mint a Halál Urainak egyike, azon ötvennyolc vérszívó istenség közül az egyik, akikkel végső magányomban sorra találkozni fogok.
Igen, most már felismertem. Most végre eszembe jutott: a saját halálom ő.
„Borszínű a teste, három feje van, hat keze és négy szétvetett lába; jobb orcája hófehér, bal orcája piros, a kettő között pedig borszínű; teste egyetlen fénytenger, kilenc szeme dühtől szikrázva bámul a szemedbe, szemöldöke akár a szikrázó villám, fogai úgy villognak, mintha rézből öntötték volna, harsányan nevet, ó-la-la és ha-ha kiáltások szakadnak ki belőle és éles, sípoló hangokat hallat.”
Most, hogy kicsusszantam ennek az emberhúst faló lénynek a karmaiból, egy pillanatra megpihenhetek ugyan, ám végső menedéket sehol nem lelek. A kávéház kidobóembere nem őrizhet engem a világ végezetéig. Itt kell hagynom ezt a tiszta, kellemes illatot árasztó fészket kristály csilláraival és tompa fényű asztalaival egyetemben, s hamarosan el kell hagynom otthonomat, állásomat, barátomat, sőt magát a testemet is. Akkor aztán elébem állnak majd valamennyien, az állomás eszelőse és a többi vérszívó istenség. És milyen rémségesen!
„Fogukkal alsó ajkukba marva, üveges tekintettel, hajukat tarkójukon csokorba kötve, vékony nyakkal és hatalmas hassal, üssétek! öljétek! kiáltásokkal, agyvelőt nyalogatva, fejeket szaggatva és belső szerveket marcangolva; így jönnek majd, betöltvén az egész világmindenséget.”
És amikor végre feltűnnek, tudom, mit kell tennem. Nem szabad elfutnom. Meg kell állnom, hátra kell fordulnom, és nyílt tekintettel szembe kell néznem velük. Fel kell ismernem ezekben a lidércekben saját tükörképemet. Nem szabad elmenekülnöm előlük, hanem bevárván őket, a szemükbe kell kiáltanom: ismerlek benneteket, a semmi tévképei vagytok, saját elmém szüleményei – ti én magam vagytok!
S akkor a vasútállomás undorító részeges csavargójának is azt kellene mondanom: te én vagyok.
Ugyan ki lenne képes erre?
Ám ha nem vagyok képes rá, elpusztítanak. Kiszaggatják a szívemet, a beleimet, kihörbölik a véremet, felfalják a húsomat és élvezettel nyalogatva véres ajkukat kiszívják csontjaimból a velőt. Koponyámat kendőbe kötik és felakasztják, hadd libegjen zörögve a többi koponyával együtt. Szilánkokra hasogatnak, mégsem menekülhetek. Miért nem? Mert akkor én már meghaltam, mert akkor nekem már nem lesz testem.
S ők csak jönnek folyton folyvást, újra és újra felakasztanak, és nekem újra és újra el kell viselnem a halál borzalmait, anélkül, hogy kilehelném a lelkem. Így megy ez mindaddig, míg képes nem leszek elfogadni a legelviselhetetlenebb tényt. És ez nemcsak azt jelenti, hogy szavakba öntöm, hanem hogy fel is fogom. Nem hazudhatok csak azért, hogy olcsón megússzam. Nem tettethetem, hogy megértettem. Bizonyságot kell tennem arról, amit hiszek, s hinnem kell, amiről bizonyságot tettem.
Most azonban a kendők és a szőrmesapkák rejtekéből kiszabaduló hajak csillogásában egymásba mosódik a gyertyafény és a téli nap bágyadt sugára, és elömlik az arcokon, melyeket még egyszer ifjúvá varázsol, és puha pírba von az ital tüze.
A sikeresen elkerült veszedelem ráébresztett, hogy élek. Élek! Születésemtől eddig a pillanatig vezetett háborítatlanul életem. Hetekig, hónapokig nem is gondoltam vele. Újjászületésem mámorában csészémet szájamhoz emeltem, a tejes hab puhán érintette ajkam és szelíden táplált.
Vajon mennyi időt kapok arra, hogy a megértést megtanuljam? És vajon mennyire volna szükségem?
Istenem, ezer meg ezer élet!
Fordította: Pap Éva
Illusztráció: Leena Krohn-portré (forrás: https://areena.yle.fi)
Ezek is érdekelhetik!
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
Giuseppe Ungaretti: Reggel (Búzás Huba felvezetőjével, fordításában) →
