Háy János: Boldog boldogtalan*
* részlet a szerző új regényéből
Ezzel a lánnyal és a jógival is épp egy szokványos eset történt meg, az addig jár a korsó a kútra megnevezésű esemény, melynek a kimenetele általában nem szerencsés, vagy pontosabban fogalmazva, ez mégiscsak egy irodalmi mű, ügyelnünk kell a pontosságra, nem lehet szerencsés.
A lány elindult, ez később van, de nem áruljuk el, végül mi lett a magzat sorsa. A lány elindult, iskolapszichológus volt egy alapítványi iskolában, ahol egyébként a történelemtanár is tanított, de a lány nem ismerte, nem olyan régen volt ott, és annak a tanárnak nem voltak olyan problémái vagy problémás tanulói, akiket hozzá kellett volna küldenie. A töritanár úgy volt, hogy egyénileg nem érdemes rájuk figyelni, a legegyszerűbb az lenne, ha mobiltelefonnal és némi partidroggal beutalnák az egész osztályt a diliházba, mert odavalók, vagy evakuálnák őket egy lakatlan szigetre, hogy ott végezzenek egymással. Biztos volt benne, hogy ez már egy olyan korosztály, akiket tényleg csak a börtöntől való rettegés tart vissza attól, hogy lemészárolják a társaikat. Már akiket még visszatart, mert némelyeket ez sem gátol abban, hogy rárontsanak a saját osztályukra az apukájuk gépfegyverével. Ráadásul az alapítványi iskolákban az átlag fölött önteltek és nagyképűek a gyerekek, mert eleve olyan családból jönnek, ahol már a szülők is gátlástalanok, tele vannak pénzzel, ki bírna ilyet megfinanszírozni, csak a legfelső réteg, egymás között élnek, közéjük kívülről senki nem keveredhet. Ha valamilyen alapítvány meg is pénzelné egy tehetséges borsodi cigánygyerek tanulmányait, az első hónap után fejvesztve menekülne abból a rettenetes közösségből, ahol az osztálytársak félmilliós mobiltelefonon keresztül látják a világot. S ennek a menekülésnek a szülők csak örülnének, hiszen liberálisnak vallják magukat, legalábbis addig, amíg a közösségeik határait nem lépi át egy betolakodó, mondjuk, ez az alapítványi keretekből megfinanszírozott cigány (cigány kihúzva) tanuló. Amikor reggel az iskola büféjében összeverődtek a családszervezésre felesküdött anyukák, többször is szóba került, hogy ezt a cigánygyereket ki kéne ebrudalni az iskolából, persze amikor végül beadványt írtak, abban úgy szerepel a nem kedvelt gyerek, hogy az osztály új tanulója, nehogy valaki rasszizmussal vádolhassa meg őket.
Bár nem fizették rosszul az alkalmazottakat, így aztán az iskolapszichológust sem, az ilyen helyre kerülő pszichológusok mégiscsak azért jöttek, hogy eleven kapcsolatot tudjanak kiépíteni a módos szülőkkel, hogy a magánpraxisuk felé tudják terelgetni a tanulókat, és a szüleiket is (akkor lehet eredményes egy terápia, különösen anyagilag, ha az egész család jár). A lány másmilyen volt, ő hitt abban, hogy lélektani szempontból az emberiség megmenthető, holott nem, de ez egy olyan tévedés, amit csak később, általában az élete végén lát be az ember, s rögvest gyanúba is keveri ezzel az állítást, hogy nem azért mondja-e mindezt, mert neki már ezen a földön fű sem terem, nem még olyan nagyszabású dolog, mint az emberiség megmentése. Végül, bár, mint említettük, nem akarta és nem volt célja, de ő is kiépítette azt a klientúrát, ami később alapja lett a magánpraxisának, amiből elég sok pénz jött ahhoz, hogy fenntarthassa, nem csak e regény tartama alatt, hanem azon túl is az emberiség megmentéséről szőtt álmait. Amúgy, ha az emberiséget meg lehet menteni, akkor ez a lány is meg lesz mentve, egyszerűen logikai alapon, hacsak nem az történik, hogy a megmentés eseménye már csak a halála után következik be, mint amikor felfedeznek egy hatásos gyógyszert a nyirokrendszeri rákok ellen, ám ez azokon már semmit nem segít, akik a felfedezés előtt haláloztak el. A lány elindult.
Ismerlek, kérdeztem attól, aki írja a könyvet, akiről lemásolom, mint az a hülyegyerek, aki mellettem ült a padban, s most valamilyen nemzeti igazság mellett érvel egy politikai közösségben, másolta veszettül a matekot, pedig ő a bé csoportét írta én az a-t. Nem ismersz, mondja, akitől megkérdeztem, ahogy nem ismertem, ahogyan nem ismerted, azt a padtársat sem, mert ki tudhatta, hogy mi fog a kezéhez tapadni. Nem vér, annyira nem hülye, hanem az áttételes vér, a gondolatban meggyilkolt és megvert áldozatok vére, a mások kezével megkínzott áldozatok vére. Ő persze erre azt mondja, mosom kezeimet, holott meg se kéne mosnom, mert tiszták. Nem ismertem, csak azt tudtam róla, ami akkor látszott, ahogyan ezt a mai másolót sem ismerem, ahogyan a másoló sem ismer engem, mert hogyan is lehetne ismerni bárkit, tudni, hogy mi vezérli, hogy ennyire rosszat gondoljon mindenről, hogy a boldogságot és az életre való örömet felszámolja és helyébe a boldogtalanságot, mint egyedül követendő célt szervezze be, a reménytelenséget, mint utolsó reményt. Majd később, talán még ebben a könyvben ezt, az életakaratnak ezt a kevéssé örömteli részét is kilúgozza a szereplőiből, kitörli belőlük, s csak a semmit hagyja náluk, az ürességet, hogy minden legyen olyan, mint egy kipucolt anyaméh, amiben ciszták és fájdalmas gyulladások fogannak és nem gyerekek. Mi ez, ha nem bosszú, hogy ő nem volt képes örülni annak, ami történik az életében, holott semmi olyan nem történt, ami miatt több panaszra lenne oka, mint bárkinek. A saját sérelmével fertőzi meg a szereplőit. Minden író ezt csinálja, a saját beteg lelkét vetíti rá a világra, s ha sikerül a kivetítés, az olvasói épp olyannak látják a világot, mint amilyen az író lelke, rettenetesnek.
Milyen ember vagy te, hogy el akarod hitetni mindenkivel, hogy a sorsa menthetetlenül szerencsétlen? Mert szerencsétlen, mondja vagy írja és én másolom. Nem értem, miért vagyok másoló, hogy az, amit másolok, amit kiírok a másik fejéből, vajon az nem másolat-e? Másolata a világnak, vagy másolata azoknak a tapasztalatoknak, amiket az a másik ember megszerzett és az emlékezet valójában lemásol, átrendezve az eseményeket az épp megírni kívánt könyv elvárásai szerint. Nem értem, miért vagyok másoló, holott én nem annak a csoportnak a feladatait kaptam, amit ő. Miért? Miért kell azt másolnom, amit másolok? Mert az egész élet nem más, másolom, mint lassú araszolás a pusztulás felé és mindazok az évek, amikor el tudtunk feledkezni erről az araszolásról, lemondtak az igazság kereséséről, pedig ez az egyetlen érvényes emberi magatartás, akár az a feladatlapot kaptad, akár a bét.
Ül és írja, ez a dolga, mert író. Ő az, akik kimásolja a saját fejéből a valóságmásolatokat, ő az, aki korábban nem ment el az eddig magyartanár vagy magyartanárnőként emlegetett irodalomtanárnő temetésére. Már nem haragudott rá, gyerekkori sérelmek, rossz jegyek, otthoni fenyegetések, hogy nem folytathatja tovább a gimit, összetört vagy szétszakított álmok, ahogyan egy dalban énekli valaki, régen volt. Minden egyszer olyan lesz, hogy régen volt, s az is elfelejtődik, hogy volt, ahogyan minden kikopik a világból, először emlék lesz, utána semmi. Ha felidézed, már csak hibásan tudod elmondani azt, amit másokról tudsz, mert azok a mások már nincsenek ott és nem képesek korrigálni. De akik ott vannak, azok is hibásan emlékeznek még arra is, ami velük volt, hogy voltak-e tizenhat évesen pszichológusnál, ahol hosszú terápia volt ajánlva, s ők elmenekültek. Soha többet vissza, gondolták, mert a hosszú terápia végén egy intézmény van, ahová be kell majd feküdniük, s hogy milyen állapotban jönnek ki onnan, ha egyáltalán kijönnek, a jó isten se tudja. Meg a fiatal lelkes pszichológusnő, aki pont olyan, mint a korábban említett lány, csak az a különbség, hogy az említés pillanatában, a regény jelen idejében az a fiatal pszichológus lány már egy idős és jómódú, tudományos téren is elismert tagja a pszichológus társadalomnak. Nem ő fizet a továbbképzésekért, hanem neki fizetnek. Számtalan egyetem meghívott előadója, többek között a korábban említett fiatalabb kolléganőnek is a tanára, sőt, a mentora volt. Az a valaha lelkes pszichológuslány már maga előtt látta a fiút, mint esettanulmányt, amire egy látványos karriert építhet, de nem járt sikerrel, mert a kamaszfiú ha egyáltalán elment (egyébként nem ment el), az első alkalom után többet nem jelentkezett. Hála istennek jöttek mások, így aztán a látványos karrier nem maradt el.
Ez az akkor lelkes, ma már elismert pszichológus sok évvel később találkozott ezzel a valaha kamasz férfival, akiről nem lehet tudni pontosan, hogy járt-e nála, mindkét állítás hitelesen képviselhető annak ellenére, hogy ellentmond egymásnak. Találkoztak, s bár volt korkülönbség, de a pszichológusnő ötven fölött is jól nézett ki, lett közöttük egy kapcsolat. Megtehette, nem ütközött szakmai korlátokba, nem volt már páciense, ha egyáltalán valaha volt. Pár évbe telt, hogy észrevette, mert az első időben ritkábban találkoztak. Minden kapcsolat így indul. Először alig találkoznak, mindenki átrendezi az életét, legfőképp a korábbi kapcsolatát (kapcsolatait), és csak ezután jöhet a sülve-főve, s akkor, amikor már egyetlen leheletet sem lehetett eltitkolni, észrevette a férfi elköteleződését, hogy pontosabban legyünk és szakszerűek, addikcióját. Nem úgy itta a bort, ahogy inni szokás, hanem fölhajtotta, épp annyit, amennyi a pohárban volt.
Ezzel oldottad meg a problémáidat, kérdezte egy alkalommal, amikor végignézte a folyamatot.
Nem, mondta a férfi, azokat a problémákat egy szerelemmel oldottam meg, az a legjobb gyógyszer.
És akkor, hogy jött ez a másik.
Elfogyott a gyógyszer, mondta a férfi, szellemesnek érezte magát, szellemesnek is kellett lennie, mert ezzel tudta a nő szerelmét fenntartani. De nem vagyok alkoholista, akkor fejezem be, amikor akarom, de minek fejezzem be, ha így is jó, és nevetett, mert ezt megint szellemesnek gondolta.
A nő tudta, hogy aki ezt mondja, az már régen az anyag fogságában van, az alkoholizmus minden fázisát ismerte, a bőr állapotát, a kipárolgás szagát, s hogy mikor, mit mond az érintett. A bármikor abba tudom hagyni, azt jelenti, hogy pont abbahagyni nem tudja már, egész nap arra gondol, hogy miképpen szervezze meg a napi adagjait, a délutáni vagy esti muníciót, s ha kihagy egy napot, már számolja, hány órát kell a következő alkalomra várni, és ha megcsúszna, idegesen nekiesne bárkinek, akár a jól kinéző ötvenes pszichológusnőnek is. Hiába hangoztatta alig egy órával korábban, hogy veszettül szerelmes bele, ezt a szerelmet az alkohol időbeni megcsúszása rögvest felszámolja. Gyorsan meg kell szabadulni ettől a férfitől, gondolta a pszichológusnő, mielőtt valami végérvényes történik, mondjuk, beköltözik a lakásába, vagy bármi, ránézve kínos felelősség jelenik meg a közös életükben.
Hol van a pasid, kérdezte egy kolléganője az egyik balatonfüredi képzésen. Általában olyan helyeken szerveztek képzést, ahol a szállodai szolgáltatás magas szintű, és a környezet is vonzó. Épp a wellness-részlegben voltak, hát egy képzés során fizikailag is, ahogy mondták, feltöltődnek. Csak másképp zajlanak majd a mindennapok, ha a hétvégén volt egy kis masszírozófürdő, sókamra, meg szauna, úszni nem, az korszerűtlen, meg kicsi is a medence.
Már nincs, mondta a nő.
Szakított?
Nem, én szakítottam vele.
Azért ez nagy bátorság így hatvan körül.
Jobb egyedül, mondta a nő, vagyis a kutyámmal, az azt csinálja, amit akarok, olyan, mint amikor a gyerekek kicsik voltak, csak ezek kicsik is maradnak, mármint függőségi szempontból, mert egyébként a pszichológusnőnek egy rendkívül nagy növésű, természetesen menhelyről kimentett kutyája volt, de mikor kicsi volt, még senki nem gondolta, hogy ekkora lesz, mert ki a franc ismerte a szüleit.
A férfi persze nem vette ilyen könnyen a szakítást, még hónapokig küldözgetett esemeseket, meg méleket, a nap legkülönbözőbb szakában rácsörgött, végül a pszichológusnő megváltoztatta az ímélcímét, s aztán kicsit később számot is váltott (hamarosan kiderül, hogy konkrétan mi váltotta ki ezt a cserét). A számváltás okozott némi problémát a páciensei körében. Sokan arra gyanakodtak, míg nem tudták meg az új számot, hogy a pszichológusnő miattuk változtatott számot, hogy ezzel felszámolja a felőle érkező segélynyújtás lehetőségét. Talán némelyek még öngyilkosok is lettek, de ezt nem lehet tudni, mert ők azok, akik már nem tudták megszerezni a számot, mert halála után az ember a legegyszerűbb dolgokra is képtelen.
A férfinek, az életben maradt és egyben szemfüles páciensekkel szemben, nem sikerült visszakuncsorognia magát, mert a nő, amikor egyszer felvette (ez még a nem megváltoztatott szám volt), hátha ezzel lezárhatja végleg az egészet. Persze pont az ellenkezője történt, inkább olajat öntött a tűzre, már ha volna bárkinek is eleven tapasztalata, hogy olajat önt a tűzre, mindenesetre az tényleg azt jelenti, hogy nagyon felkapnak a lángok. És most itt a konkrétum: emiatt lett később a számcsere, amiről korábban írtunk. A nő mondta, hogy nézd, én nem tudlak téged boldoggá tenni, fiatalabb vagy. A kor nem számít, mondta a férfi, az engem nem érdekel. De engem igen, mondta a nő, nem akarta szóba hozni, hogy a férfi iszik, és nem akar egy ilyen embert maga mellett, mert pontosan tudja, mi a recept, mi fog történni az elkövetkező tíz évben a zsírmájtól a rákig.
Számcsere.
A férfi a regény ezen oldalától valóban többet ivott, de már nem vette észre. Amikor a barátjával, ez épp az a történelemtanár volt, aki korábban szerepelt, aki él és nem az, aki meghalt, leültek inni, mert a történelemtanár is ivott, hogyan is tudta volna elviselni azt a helyzetet, amit korábban realitásnak neveztünk, hogy ott van a felesége, aki nem szereti ugyan, de nem is nem szereti, csak semmi. Az a semmi van ott, amit a jógaoktató is elért, és amitől boldog volt, legalábbis ezt hazudta, mert a semmitől senki nem tud boldog lenni. Meg ott a hülye kamaszok az iskolában. Amikor szerelmesek, az végképp kiábrándító, de az is, ha nem, és lefekszenek részegen fűvel-fával. Ezt mesélte a kocsmában, mire a barátja mondta, hogy ez még rosszul fog elsülni, ha ennyire közprédára bocsájtják azt, ami a legfontosabb, aztán hamarosan rátértek arra, hogy milyen kár, hogy amikor ők kamaszok voltak, nem így működtek a lányok, hogy majd megőrültek a vágytól, még egy öreg nőt, mondjuk, egy hatvanévest is megdugtak volna.
Az én volt nőm annyi volt.
Jó, de akkor szarul néztek ki a hatvanasok.
Ja, mondta a férfi. Hogy állsz az itallal, kérdezte a tanárt.
Nem iszom, mondta, ami így kezében egy fél unikummal és egy sörrel az asztalon elég meglepő állítás volt. Nem iszom, csak sört, mondta, az unikum akkor már fel lett hajtva. És te?
Egyre többet, de nem tudom másképp elviselni, vagyis már nem tudom, milyen lenne másképp.
A neurológus tévedt be a kocsmába, de a két férfi nem ismerte, így aztán nem köszöntek egymásnak, a neurológus a pulthoz ment és kért egy nagyfröccsöt, aztán leült egy üres asztalhoz, furcsa, hogy nagyfröccsöt ivott, talán, mert olcsó volt vagy mert nyár volt és melege volt, s úgy gondolta, ez jobban oltja a szomjat, meg kevesebbet kell tőle vizelni, mint a sörtől. Egyedül volt.
Illusztráció: Cím nélkül
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
