Komáromi Gabriella: „akár így is lehetett volna”
(Milbacher Róbert: Keserű víz [Magvető, 2023])
Veres Benő református lelkész 1866 októberében magyar, német, rác lakosságú falvak népével megérkezett a szlavóniai Szlánavodára, hogy megtalálja az „ígéret földjét”. Otthont keresnek, honfoglalásra készülnek, de hazátlanságból otthontalanságba, semmiből semmibe tartanak, amíg rá nem jönnek, hogy „nincs hova menekülniünk”… Úgy nyolcvan esztendő múltán visszafordulnak. A Milbacher család ekkor került a somogyi Nagybajomba, ahol mindig is „gyüttmentek” maradtak.
Kifejezőbb borítólapot kevesebbet láttam: egy fél szekérkerék fordulni látszik, lóg a lánc. Úton vannak valakik. Az ilyen járművön nagyon szegény emberek szoktak utazni. A regénynek van főszereplője, a szerző nagyanyja, Szalai Lídia. A könyv ajánlása neki szól. A mottó a Jelenések könyvéből való az Üröm csillagról.
Több kulcsmotívuma van a szövegnek. Az egyik az utazás, a legősibb vándormotívumok egyike. Annyi mindenért lehet útnak indulni, a szerző hősei csak emberi módon akarnak élni, egy darab földet remélnek, tiszta vizű forrást, de ahova jutnak, ott a víz is keserű.
Milbacher Róbert több száz oldalas regénye tele van meglepetéssel. A regény kezdetén kiderül, történhet bármi, szenvedhetnek bármennyit, minden hiábavaló, Szlánavoda nem az ígéret földje. Odacsalták őket. Hogy miként, csak a végén derül ki. De a kíváncsiságunk nem lohad le ettől. Meglepetés, hogy a szerző nagyanyjának életregénye fordított történet, a halálával kezdődik. Pontosabban orvosi leletekkel, kórházi zárójelentésekkel. Van ilyen életrajzunk is. Ez a halál az író első olyan élménye, amelynek tanúja volt. A többit mesélték neki sokan és sokféleképp. A valóság és a fikció kapcsolata ezért olyan bonyolult. Filmszerű képekben bomlik ki a nagyanya élete, néha variációkban. Szalai Lidikével, a gyerekkel csak egyszer találkozunk, pedig holtan már láttuk. Fiatalasszony kora tartogatja a legtöbb titokzatos és megrendítő jelenetet. Egy fényképen egyetlenegyszer boldognak is látszik. (Hajdanában sokat mesélt az írogató unokának, de a jegyzetfüzet elveszett.)
A Keserű víz másik kulcsmotívuma az emlékezés. Nem asszociációk (képek, ízek, illatok) hívják elő a múltat. Milbacher az emlékezéstechnika révén reflexív prózát ír. Az „akár így is történhetett” bizonytalansága sajátosan lebegő narratívát eredményez. Szüntelenül a történetek valószerűségét latolgatja. Ilyen pillanat, amikor a nagyanya férje temetése után kilép a temetőkapun. Odalép egy asszonyhoz, aki sárga nárciszcsokrot szorongat, mint az esküvőjén. Egymás szemébe néznek, szót váltanak. A szerző a nagyapa zaklatott nőügyeit ismerve több változatban megírja a jelenetet. Mintha játszana az elbeszélhetőséggel.
Nem történelmi regény Keserű víz, de a családregény nincs messze ettől a műfajtól, csak másképp készül. Az adatok, tények, nevek garmadája szakadhatott az Erdélyt író Móriczra. Gárdonyi, amíg negyvenkét apáca életét nem rekonstruálta, bele se kezdett az Isten rabjaiba. Milbacher elszántan kutatott, és megtalálta, amit lehetett, de a történelmi regény szerzőihez képest szűkölködhetett a tárgyára vonatkozó anyagban. Az orális emlékezetben meg módjával bízhatott. Néha a családregények szerzőihez képest is nehéz dolga volt. Családjának nem volt levelesládája, mint a Régimódi történet írójának, Szabó Magdának. Amikor Závada Pál a Weiss Manfréd-örökösök történetét (Hajó a ködben) vagy Iglódi Csaba a Dreher-szimfóniát írta, hivatalos iratok tömegével számolhatott. Milbacher Róbert kutathatott a templomok anyakönyveiben. A névanyag jó része onnan való lehet. Veres Benő lelkésznek talán előkerült a diáriuma. Tény, hogy ebben a történetben egy padláson talált levél már sorsfordító csoda. De a szöveg másról is árulkodik. A nagymama kedvenc írója Jókai volt, legkedvesebb regénye a Szegény gazdagok. Nyoma van a regényben. A kalandos életű, külön utakon járó Takács gyerek szerelmesét, a néma cigány lányt nem véletlenül hívják Anicának. Tragikus sorsában sem véletlenül szerepel a tűzvész. Egyébként a regény szimbolikus motívumaiban ott a víz (a keserű víz, a tiszta forrás, a kút, a vízfakasztás, a temetésen a sírba betörő víz) és a tűz (Anica halála, a zsinagóga felgyújtása). És rémületeivel, gyűlöleteivel, ámításaival átjárja a hiedelemvilág.
Ritmusa van, ahogy Milbacher Róbert mesél. Egyik fejezet a nagyanyáé, a másik Szlánavodáé. Van ennek a megoldásnak ára, mintha egy folytatásos film meg-megszakadna. Az egyik történet törvényszerűen halványodik, amíg a másikat meséli. Van mássága a kettőnek. Az egyik személyes, én-elbeszélés, A másikat egy mindent tudó (vagy mindent mégsem tudó) harmadik személy meséli. De nem két regényt illesztett össze a szerző. Érintkeznek, találkoznak a történetek. Az író ükapja gyermekként az első telepesek között volt. A dédapa a telep nesztora. A közösség története legalább olyan érdekes, mint a nagyanyáé. Bonyolult, remény és reménytelenség között hullámzik. Legerősebb figurája Szlánavoda „Mózese”, Géczi, aki a semmiből kerül elő, de vizet fakaszt, hatalomra jut, és a markában tart mindenkit. Az események olyan sűrűek, hogy néha egymástól veszik el a levegőt, egyik-másik fejezet mintha kissé szétesne ettől.
Az első dátum 1866 a könyvben, az utolsó 1996. A több mint száz év változó nyelvet jelent. Ahogy múlik az idő, fogynak a bibliás szavak, s nő mindenféle más, ami akkoriban a világhoz tartozik. Milbacher már megírta a regényt, amikor elment, hogy Szlánavoda hűlt helyét keresse, és megkóstolja a patak vizét, hogy keserű-e. Szerette volna magával vinni a nagyanyját is. „Hát ennyi” – írja szerényen az utóhangban. Világot teremtett, nagyregényt írt, maradandó emléket állított azoknak, akikről meg szokott feledkezni a történelem.
Illusztráció: Könyvméltató
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
