Juhász Zsuzsanna: Andersennek, Ikonhús
•
Andersennek
Nem haldoklóművész volt, hanem beosztóművész. Egyre kevesebbet evett és ivott. De olyan precízen, észrevétlenül csinálta, hogy végül elaludt.
Pedig de mennyire akarta az életet. Hisz ezért csinálta. A beosztást. És addig még be is vált neki. Csakhogy tökélyre vitte. És nem vette észre, és mi sem.
Holott még arra is rájött, hogy alva kevesebb energia kell. Mert egyszer kijelentette, hogy ramaty állapotban van, de nem haldoklik. Hát mit csinál, kérdeztem tőle.
Kizárom a zavaró tényezőket. Aha, mondtam. Akkor próbáljon eggyé válni a mindenséggel, majd az tisztába teszi és megkeni felfeküdt bőrét. És az áramlást, ami oda, a mindenségbe viszi, átmozgatja elgémberedett tagjait. De nem mondtam. Ezeket már nem.
Mit tehettem volna, ha egyszer ebben hitt. A visszafogottságban. A szép lassú hátrálásban. A semmibe vagy valahova máshová. De erről ő se beszélt. Áltatta magát. Az élettel, ami, ha beosztjuk, nem fogy el.
És mi? Vajon észrevesszük-e, hogy egyre kevesebb jóérzéssel tápláljuk magunkat. És persze a mindenséget. Azzal az érzéssel, hogy valami jót tettünk, és az jó. Nekünk is.
Mi lesz, ha nem vesszük észre, hogy nem vettünk elég gyufát a gyufaárus kislánytól. Ahhoz, hogy életben maradjon karácsony este.
Ha egyszer csak a szerzéstől, a zsákmányolástól és kizsákmányolástól derülünk jókedvre. Észrevétlen.
Ikonhús
Jól van, nem jelentem a főnökségnek. Azért sem jelentem, hogy azt mondta, ha nem hagyom békén, kiharap egy darabot a karomból.
És bár ez egy gyógyító-gondozó intézmény, és ezért itt így nem lehet beszélni, mégse volt kedvem felháborodni és visítva menekülni Öntől, asszonyom. Mert ugyan meg, megállt bennem az ütő egy pillanatra, de a biztosítékaim valahogy megmaradtak mégis. Talán felháborodtam egy kicsit, így utólag úgy látom. Fel, mert kellett, fel, mert úgy illett, hogy felháborodjak, de mégis eléggé nyugodt maradtam, hogy még vissza se szóljak valami hasonló barbárat. Nincs is sajna a készletemben semmi ilyesmi. Harapós megoldásokat én anyámtól nem tanultam. Apámtól meg pláne nem, mert ő meg igazán nagy ködösítő, fehérítő, csúsztató volt. Igazi békeharcos, azaz inkább a valóságot változtatta meg, inkább angyalt csinált még az ördögből is, csakhogy megmaradjon a családi, állami, munkahelyi, szóval össztársadalmi béke. Igaz, néha úgy fújtatott az asztmától, hogy egy szép, nagy vitorlást is el tudott volna indítani, de ez őt nem érdekelte. Szedte az asztmagyógyszerét és kész. Hál’ isten, annyira nem volt képzett, hogy összefüggést keresett volna zihálása és elfojtott indulatai, haragja és vágyai közt. Pedig az elfojtott ez-az megbosszulja magát, azt látom. Látom is és el is ismerem, de Önt valahogy mégis becsülöm a beszólásáért. Végül is nekem semmi önfegyelmembe nem került, hogy ne szóljak vissza. Nekem nem kellett uralkodnom magamon, hogy ne védekezzek, és ebből úgy gondolom, nem is éreztem megtámadva magam.
Sőt, most hirtelen az eltűnt kincseim jutottak eszembe. Az anyám fizetésnapján kapott dugi kaják, kolbász- és csokifalatkák, amiket a párnám alá dugtam elalvás előtt másnapra, de reggelre vagy másnap estére valahogy eltűntek mindig. És a nagyobb testvéreim csak mosolyogtak rám békésen, mikor látták, hogy a párnám alatt kotorászok. Így nekem eszembe se jutott, hogy ők voltak. Csak most, most, hogy Ön igencsak megvédte, körülbástyázta a nyugalmát, az ágyát, hogy még csak véletlenül se vigyem el fürödni minden nap a felsőbb szervek utasítására. És bár nem őriztünk együtt disznót, és műveltség-olvasottság-nyelvtudás tekintetében is kb. fényévnyire vagyunk egymástól, azért talán nem lett volna rossz egy alomban felnőni, cseperedni Önnel. Mert egyrészt nem taglózott le Ön a mondatával, mert annyi minden kulturális más mostanában, másrészt az anyám, az én anyám is mondhatott volna valamit, mikor látta, hogy hiába keresem a falatkáimat. Mert azt, hogy ne ölj, azt értem, azt is, hogy ne árts másoknak. Azt is értem, amit sokszor mondott, hogy te ne legyél olyan, vagyis, ha képes vagy rá, kenyérrel dobj vissza, ha kővel dobnak meg. Tehát légy jó mindhalálig. No de a kolbászkám, az igen, az még fáj, az átsajog még mind az ötven azóta eltelt évemen. Azóta, hogy a testvéreim… megloptak. És azóta se kerültem olyan közel hozzájuk, bár négyen vagyunk, egyikünk se tartja a kapcsolatot egy testvérével sem, még csak pici, zsenge testvérpárocskák se alakultak ki, pl. hogy legalább a fiúk, vagy legalább a lányok tartanának össze. Nem, senki senkivel nem törődik. És akkor, Ön ugye érti, hogy mennyivel jobb lett volna, ha anyám gyengéden ugyan, a veleszületett lelki finomságával és árvasággal, azaz társadalmi kirekesztettséggel szerzett érzékenységével azt mondja nekem családfői hatalmánál fogva, hogy rúgj. Csapj a kezére, ha el akarja venni, ha bárki a párnád felé nyúl, csípj, rúgj, harapj is esetleg. De anyám nem mondta, és ezért röhejes is és szánalmas is, hogy párszor tíz deka gyulai kolbászért eladódott az én bizalmam a testvéreimhez, örökre. Csakhogy az Ön anyja otthon volt, az enyém meg mindig úton. Az én anyám kettő helyett is dolgozott, és élvezte a munkával szerzett hatalmat a családban, hogy szava van, szava lehet a gyerekei közt. Büszke volt magára, hogy négy gyereket nevel egyedül. Nem mondhattam hát, hogy védje meg a javaimat, s mivel külön ágyban aludtunk, még az esetleges ágytársamat se kérhettem meg, hogy együtt őrködjünk falatkáim fölött. Aztán majd testvériesen osztozunk. Nem, én sajna egy alapjában vidám, táncos-dalos kisebbséghez nem tartoztam, se egy jól beosztó, kiporciózó, és az elosztás egyenlőségét jól ügyelő kisebbséghez. Én valahogy lemaradtam, vagy inkább két szék közül a pad alá estem, úgy látszik, hiába tartozom a nagy tömeghez, a nagyobbsághoz. Ahogy tán az egész emberiséggel ballagok együtt egy úton, birkán, ahogy tán ideje lenne, most jött el az ideje annak, hogy milyen árat is fizettünk, fizetünk a nagy egészbe, a társadalomba való tartozásunkért. Hogy azért, hogy jóllakhassunk, és télen melegben lehessünk, vállaltuk jó pár évszázadig a szexuális nyomort, és azt, hogy befogjuk a szánkat, hogy ne fejezzük ki sehogy, se szóval, se tettel, hogy mi is az, amire igazán vágyunk, és hogyan, mivel akadályoznak bennünket. Vagyis lemondtunk még arról is, hogy beszéljünk, hogy a tudatunkban tartsuk azt, amire igazán vágyunk. Igen, egy tál lencsére, egy darab tüzelőfára cseréltük mindazt, ami valaha megkülönböztetett bennünket az állatoktól. Az emberségünket, a szép, egyenes gerincünket adtuk oda, hogy mi, hogy mi még jóllakhassunk, hogy nekünk, hogy nekünk még gyerekeink lehessenek (miközben milliók éheznek más földrészeken). Érti ugye, Ön érti, amit mondok? Mert azt nem írhatom, hogy amit írok, mert Ön keresztet rajzol aláírás helyett, Ön egész életében keresztet írt a hivatalos papírokra, mert Ön se írni, se olvasni nem tud, és mindig csak kérdezi, hogy hány óra, mert az órát se ismeri. És Ön mégis van, Önt eltartják, Önt jól tartják, ahogy eddig is, és ezután is fogják – tartják Önt, míg él. És ez, ez a zseniség, ez a lébecolás, ellevés valahogy állam bácsi és a gyerekek jószívűsége közt. A nagycsalád mozgósítása, az. És a látszatelköteleződés egy másik, bőkezű vallás iránt. Hisz’ látom én, az apanázsért Ön hangosan a Jóatyához imádkozik, de a szíve mélyén Máriahívő, mert nem nagyratörő Ön, tudja, hogy Isten messze, de a Máriácskák közel. A szomszédok, jószívű asszonyok, jószívű unokácskák mind közelebb vannak, és hamarabb és gyakrabban segítenek, mint a Magasságos. Hát hiszi azt, amit, akit kell, és cselekszik, vágyik úgy, ahogy a szíve diktálja, látom én.
Én meg itt vagyok két szék között és belátok mindent. Látom én, hogy anyám nem mondhatta, védjem, ami az enyém, nem, mert nem tudta biztosítani nekem a harcom védelmét, nem, mert nem volt otthon, s ha én csak meg is nyikkanok, hogy nemá’, ne vegyétek el, az enyém, én azonnal túlerővel kerültem volna szembe, három, nálam nagyobb testvérem osztotta volna az észt és a pofonokat, hogy miért is jogos nekik elvenni azt, ami az enyém. Így hát nem szóltam senkinek, se anyámnak, se nekik, a testvéreimnek, mikor anyám otthon volt, hazaért végre. Inkább eltöprengtem, inkább jó képzelőerejű lettem, erős, nagy a képzeletben, és hívő, csontom velejéig hívő, és hithű is, mert teremtettem, de hű is voltam azokhoz, akiket képzeletben teremtettem ugyan, de voltak. Voltak nekem, mint gonosz manócskák vagy hatalmas, szélsuhogású tündérek, majd jó, erős apák és otthonülő, ráérős anyák, ahogy a kamaszkorom beköszöntött. De ne sajnáljon, volt nekem hatalmam is, a székletem az enyém volt, és uralkodtam rajta, amennyire csak lehetett, egzecíroztattam a kutyát, hogy várjon, várjon az evéssel, míg kitojom. És megtanultam várni, Aranyom, meg én, kivárni az időmet. Mert nézze csak, érdemes volt, érdemes várni, egyrészt a következő hónap fizetésnapját, ami újabb kolbászt és csokit hozott, másrészt ezt, ezt a napot, amikor is újra találat ért Ön által, rövidülés, valami megfosztottság, elvétel. Igen, Ön végül is a méltóságomat tépázta meg a mondatával, legalább is első ránézésre, de valahogy mégse volt kedvem azt mondani Önnek, hogy a fizetésemben nincs benne, hogy Ön bármikor csak úgy megalázzon. Hanem töprengeni kezdtem inkább, egészen addig, míg visszafelé lépegetve el nem jutottam az ellopott kolbászomig. És amit ott láttam, az jó volt, valami jókedv, valami zabolátlan, gyermeki jó harci kedv kezdett ficánkolni bennem rögtön. És én ezt köszönöm Önnek, ez nekem inkább Öntől való ajándék, hogy tudom, most már tudom, vagyis csak érzem, mit kellett volna tennem vagy mondanom, vagy legalább éreznem, mikor a testvéreim megloptak. Dühöt, Asszonyom, azt, legalább elfojtott, de sistergő haragot mégis. Mert három testvér ide, anyám munkamániája oda, valahogy mégis úgy kellett volna lennie, hogy érezhessek, legalább egy picinke haragot érezhessek a nagy szoc. világrendszerben, vagy bármilyen rendben. Mert rend az volt körülöttem mindig, a nagy, a társ.-i rendezettség az megvolt mindig, csakhogy én mégse nőhettem volna fel harag nélkül, ötven évig töprengve, ötven évig éltetve a parazsat, a harag parazsát, a testvéri lopás miatt érzett haragomat. Ami közben, úgy látom, szépen elhamvasztotta a bizalmamat a családban, legalább is a testvéri közösségben, és ami nem múlt el. Ötven év múltán is ott volt bennem, nézze csak, Aranyom. És lássa is, miféle életre nem való, életképtelen, béna lettem, hogy nem tudtam semmit mondani Önnek. Mikor Ön, mint alku tárgyát, felajánlotta a karharapást énnekem ágybéli békéje fenntartása érdekében. Viszont láthatja, bár az első pillanatokban se köpni, se nyelni nem tudtam a meglepetéstől, rögtön ezután arra gondoltam, hogy a francba, jó pár hétig munkaképtelen leszek, és hogyan fogok megélni a csekély betegbiztosításból. És már-már fohászkodni kezdtem csak úgy, hirtelen, bárkihez jóformán. A főnöknőmhöz, Istenhez, egy kis női istenkéhez is akár, aki még nincs is, akit most kezdenek előcsalogatni, megteremteni a dolgozó anyák, hogy segítsen, segítsen kenyeret keresni maguknak és gyermekeiknek. De nem, a fohász felé indulásom leállt seperc alatt, mert az a fura, szertelen jókedv öntött el, az Ön mondatának magamévá tevéséből származó jókedv. Az Ön mondata, Aranyom, ami mindig is hiányzott az életemből, az az ötven éve hiányzott mondat, az az ikon, ami nekem tiltott volt mindig is. De most láttam, hogy jó, hogy lehet, hogy nem harapnék, dehogy, no de a birkaságom is, lásd, lássa, hová vezetett.
És még mindig azt látom, hogy jó, még pár nap elteltével is úgy látom, hogy jó. Hogy tetszik az Ön mondata, és nem vagyok teljesen elveszve sem, a hosszú, kitartó önfegyelmezés nem irtott ki belőlem minden harci kedvet. Ne aggódjon értem, megkerült, jó helyre került az ikonja. A helyére került, oda, ahonnan régóta hiányzott, ahol luk volt idáig. Ön teljessé tett engem, s ezekkel a hiányzó darabkákkal elindított engem egy teljes élet felé. Bárcsak ötven éve találkoztunk volna, de nem baj, jó ez így is. Mert amit tanultam Öntől, amit bekebeleztem, amit a személyiségem, lelkem vagy micsodám magáévá tett, az működik. Él és virul, mert látja, azonnal arra is gondoltam, van-e valami, amiért én most csípni-rúgni-harapni tudnék. És sajnos, az a munkahelyem, a munka volt, amire elsőként gondoltam. De azt Ön is látja, látja itt, hogy mit összecsípik-harapják, és -rúgják egymást a munkatársaim, puszta munkahelyféltésből. Mit összehazudnak, összemószerolnak mesterien, zsenimód a főnök előtt, csakhogy több munkát, több pénzt kapjanak tőle. És mit összehízelegnek, hogy nyaldossák csontig a fenekét, ha lehetne, a lelkük vagináját is odaadnák egyetlen túlóráért cserébe. Mert itt, ezt bizonyára látja Ön is, hogy minden lelkileg megy, lelki téren, itt nincs se harci terep, se ágy, ahol igazi harcban igazi kezekkel lehetne harcolni. Igazi körmökkel és igazi fogakkal. Itt minden csak szimbolikusan megy, itt csak ikonok vannak, csak szavak vannak, sárba taposó, hazug-gyilkos szavak. Semmi vér pirosa, csak a lélek fehérségébe való. Csak egy kis elkormozódás, csak egy kis porpiszok, végül is, lássa csak, Ön még biztosan látja a jó, a gyermekkorából hozott ágymelegből, hogyan koszolódunk mi el észrevétlen. Ön még látja, hogyan, mi módon eszik el egymás elől a kenyeret, s miféle ikonos, lelki kannibalizmusok árán próbálunk talpon maradni. Ön, mint kívülálló, látja, és jól láthatja ezt, hát most sajnálhatja tényleg, hogy írni nem tud. Pedig micsoda jó krónikása lehetne majdan mélységesen szégyellt, szimbolikus harapásainknak egymás lelkébe itt. És én is majd vigyázok ezentúl, Aranyom, és most már automatikusan eszembe fog jutni a mondata, ha kell.
Bár szerintem elég először csak odakapni figyelmeztetésképpen. Hátha elég lesz az is. Kell lenni hídnak, átjárásnak a valódi, a valóban harapó fogak és az ikonosztáz, jó kis lelki harcos fogak között, mert sajna már nem egy alomban alszunk. Nincs közös barlangunk, és nincs közös ágyunk se, sok-sok milliárd alomban próbálunk jóllakni, és embernek is maradni éppen. Elaprózódni egyrészt, elaprózódni egészen az önös létérdekig, a mindennapi kenyérig és melegig, másrészt kiterjedni, együtt érezni akár azzal is, aki a Föld másik oldalán él.
Ahogy Ön is elnézést kért aztán a maga módján. Mert azt mondta, nem rám gondolt, és csak úgy általában mondta, amit mondott. Megtanult hát csúsztatni, fehéríteni, ahogy apám szokott, és megtanult kiterjeszteni, másokra is átruházni, örökíteni a jogot, a testi-lelki béke megóvásának íratlan, de alapvető jogát.
A határtalan élet jogát, Aranyom, hogy amíg énnekem van mit ennem, ehessen más is. Hogy lelkiismeret furdalás nélkül haraphassak.
A kenyérbe.
Illusztráció: Den lille Pige med Svovlstikkerne
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
