Halmai Tamás: „…érzéken felül nincs csalódás”
Hegedűs Gyöngyi: lehessen bármi (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2023)
„Ami megment bennünket, az az, ami eltávolít bennünket önmagunktól.
Egyetlen vándorló virág szépsége, egy másik lény jótékony és váratlan
gesztusa, egy korallfényű vers elragad bennünket önmagunktól,
megment bennünket alvó létünktől. És mindent egybevetve,
radikális módon a halál sem tesz mást.
A halál az élet eksztázisaként is felfogható.”
(Christian Bobin, interjúrészlet, ford. Báncsi Szilárd)
A kortárs kereszténység versnyelve (Vasadi Péter, Czigány György, Nagy Gáspár, Sajgó Szabolcs vagy Iancu Laura lírájában) jellemzőmód imaszólamok személyességével él, bibliai allúziókból épít poétikát, és a zsoltáros létbizalom tónusát rétegzi. Hegedűs Gyöngyi költészete a nyelvkritikus gondolati hagyományokból (is) forrásozik, távolító-elemző gondolkodásmódja gyakran szól harmadik személyben az alanyi létezésről. Versbeszéde egyszerre epikus és elliptikus; ez az elbeszélő-kihagyó kettős hajlam pedig avantgárd módon merész szövegépítésben teljesedik ki, páratlanul sűrű, tömény, összetett retorikai textúrát eredményezve – a költő második kötetében is.
A lehessen bármi – főbb irányaiban – a gyásszal, tágabban a halállal, más szóval az elmúlással foglalkozik; azaz az idővel, az anyaggal, a testtel – és a lélekkel (mint testtel, anyaggal, idővel).
Az anyai és a női identitás (sőt jelenvalólét) frekvenciái keverednek a sebzett nyelv és a gyógyító stigmák paradoxonával, a betegség ontológiája egy metafizikus költészeti ambíció kitartásával, alanytalan belátások a nyelvtani én – fényképes kíséretre is hagyatkozó – szubjektivitásával. A pandémia világtapasztalatán eközben az apokalipszis múlhatatlan ígérete szüremkedik át; a családi léttudat horizontján tengerek eszmélete csobog.
Nem csak a szókészlet: a hangfekvés is tárgyszerű orvosi észleleteket idéz; forró indulatot, lírikusi pátoszt nemigen találunk itt. Üdvtörténelmi tereket jár be a szavak higgadt misztikája: a mondattani kérdésességek-nyitottságok (ki beszél? kiről beszél?), a váratlan rímek, a szómetsző sortörések, a kisbetűk aszkézise és a versek végéről elhagyott-félreszabadított pont.
A költő egyik védjegye, a szójáték kevéssé játék, és alig szó. E művészi többlet fontosságára jellemző, hogy több típusát különböztethetjük meg. A talán legkontúrosabbak:
(a) Betűnyi billenés, elírást imitáló rátalálás: „a mindentudás rapefruitja” (egy nap ötven órája); „sérülök-fordulok” (name over); „kérjük ürítse ki sebeit” (delta); „halálon túli magyar” (Jn 10,22); „nincs olyan révszak” (nyár); „ítéletmentes folyó általi” (folyó általi).
(b) Két kifejezés egymásba csúsztatása: „A semmihez tartás végett.” (A pusztulás egész ideje alatt); „hiszekegyszeregy” (Nappal sírás); „nincs látogatási tilalomfa” (a különc); „sebhelyesírás” (ha ők nincsenek).
(c) Parafrázisok, allúziók, átiratok: „Itt áldok, másképp / nem tehetek.” (A pusztulás egész ideje alatt); „Se neved, se nélküled: Ez az én Istenem.” (uo.); „piheg a komp, kikötötték” (a különc).
(d) Sortörések kiváltotta jelentéstöbblet: „jelenté- / süket” (az egyik térdre rogyás helyett); „akarok-e / még sokszor evil- / ágra, nem a túlra feltámadni” (a csillogásért); „nem- / zedékeken át” (a minden sejtésből kigyógyultak); „a résen át nézni a vág- // tató felhőket” (legyen a hó az); „ki ál / matlanul fordul az éjszakába” (tél közepén, Balázs-napon).
(e) Kifordító, továbbgondoló szerkezetek: „az esélyesek nyugtalanságával” (számot és személyt); „érzéken / felül nincs csalódás.” (Jn 10,22); „egynyári tél” (a különc).
(f) Egyedi, analógiás szólelemény: „nem a protagonista, / az agonista vagyok” (a csillogásért).
Idézek példaképpen – és kedvteremtésül – három verset. Az első a szómetsző enjambement-ok poétikáját érvényesíti, jószerével sorról sorra. Így előlegezi meg a fa a falakat, a te a testemet stb. Még névre is ráeszméltet egy testrész ígérete („kar / enina anna”). Az alanyi emlékezés versbeszéde, a teljességélmény utólagos tudata-tudatossága a szégyen lelkiségét dolgozza föl szavakká – hogy az ágy motívuma végül metonimikus átkötéssel fordítsa a szöveget az „erdőnek erejével” emberentúli szójátékába:
tépné fel
szégyelltem a tágasságot, a
miben élek. hogy van tér a fa
lak közt. hogy egymásba nyíl
nak szinte végtelen a te
rek, mintha egy láthatatlan kar
enina anna tépné fel el
őttem az ajtókat. és hogy ezt úgy él
tem meg, mintha másokhoz mér
ten folyamatos kény
eztetésben élnék. az egy
külön pont volt, hogy végig van ágy a te
stem alatt. sehol nem lógok le róla.
sehol. sehol: egy rengeteg, mi
erdőnek erejével ébreszt.
Transzhumán dimenziót nyit (más közelítésben: egy metafizikai embernélküliséghez keres fogalmi hitelt) az a vers, amely mintegy a teremtés (és a teremtő nyelv) előtti állapotában ocsúdik rá a kőzetes létezés fenségére. Itt látás és sírás ikeradományai, azaz a szem funkcionális kettőssége fogadja magába az érzékelő szubjektum megrendülését:
[ma láttam egy hegyet]
ma láttam egy hegyet.
még nem döntötte el,
melyik bolygó ez. még
azt sem, hány
testet fogad be. még azt
sem, lesz-e madártávlat,
vagy csak felülnézet.
még azt sem, kivárja-e az
embert. az már a sírás,
hogy nézhetem.
Református istentiszteleteken a gyülekezet válasza az igére a ráfelelő ének; verscímmé emelve liturgikus aurát teremt, közösségi létmódba ágyaz, esendőséget ajánl fel áldozati hódolattal ez a kifejezés:
ráfelelő ének
csak lombzúgás legyen
a ráfelelő ének
hogy az árnyékot
mit nappal egész testtel dicsértem
ne féljem a zsoltáros sötétben
hol a fénynek
már csak hazaútja van
jössz sebbel-lombbal
Uram
A „lombzúgás legyen” a keresetlenség kívánalma, melyben a saját akaratról lemondás nyilvánul meg. A továbbrajzolt metaforika árnyékot és fényt jószerével komplementer színekként azonosít. S hogy a „zsoltáros sötét” hazavezeti a nappalok maradékát: aligha okoz meglepetést abban a zárlatban, mely az Úr világosság elé siető alakját üdvözli. A „sebbel-lombbal” játékossága nemcsak hogy keretes szerkezetben fogja össze a vers intencióját, de a stigmákat is organikus rendek részévé békíti vissza. (Mintha ez az ősharmónia adna hírt magáról a rímek csöndes föl-fölbukkanásában is: „ének” – „fénynek”, „dicsértem” – „sötétben”, „hazaútja van” – „Uram”.)
Ha a lombok beszéde zúgás, a sebeké: költészet.
Illusztráció: könyvborító-részlet, H. Gy.
Ezek is érdekelhetik!
Halmai Tamás: Az utolsó dallam jogán →
P. Gábor Mózes: Galileai alternatíva →
Magyar Miklós: Renoir-illusztrációk Émile Zola regényéhez →
