Nagy Koppány Zsolt: Fordítók, fordítsatok remekműveket!
Nem tartom magam különösebben jó műfordítónak:
nem vagyok elég türelmes, nem vagyok elég alázatos, sőt megkockáztatom, nem ismerem elég jól azokat a nyelveket, amelyekről (ritkábban: -re) fordítok (angol és román, ne gondoljanak sokkal többre).
Ennek ellenére életemnek voltak olyan időszakai, amikor kénytelen voltam szótárt ragadni, és orrvérzésig fordítani. Mivel írni szándékozom egy hosszabb dolgozatot a kedvenc műfordítóim meghozsánnázása-témakörben, úgy gondoltam, hogy először – mintegy ellenpontozásképpen – a magam fordítói kalandjairól mondok el egyet és mást (olyasmiket, amiket még nem vallottam be például a Nem kell vala megvénülnöd 2.0 című regényem A fordítás gyönyörűsége alcímet viselő részében sem).
Többnyire habkönnyű lektűröket (Elizabeth Adler, Tasmina Perry, Alex Miller munkái) és életüket fölötte unalmasan és bárgyún megíró (vagy megírató) politikus-emlékiratokat (Bill Clinton, George W. Bush, Őfelsége Núr, Jordánia királynéja) fordítottam, és igazi élvezetekben – mint amilyen egy válás előtt álló pár vagyonának felosztásáról szóló egyezkedés szövege volt, vagy valami igazi novellakincs, a magasirodalom birodalmából (Kenzaburo Oe, Adrian Oţoiu, Caius Dobrescu) – ritkán volt részem.
Még úgy is, hogy a Mennyei Fordításkiosztó Hivatalban rám osztották Pamela Anderson „önéletírásának” fordítását (melyet nyilván a saját, lakozott műkörmöcskéivel pötyögött be, és semmi esetre sem vette igénybe egy derék szellemíró segítségét), amely a rendkívül szerény Star címet viselte (a magyar kiadásban is). A huncut kiadó fóliázva árulta a könyvet, ugyanis a védőborítón a kisasszony hempergett anyaszült meztelenül (csak a kritikus testfelületeket takarta le egy-egy – és még egy – stílusosan odafotosoppolt csillag), ám aki nem sajnált érte háromezer pengő forintot kiadni, az otthon, a fólia eltávolítását követően, a borító belső oldalán au naturel is megcsodálhatta az áradó bájakat. Ezt a közel háromszáz oldalas könyvet, mi tagadás, szívesen fordítottam, mert miután valahol a harmincadik oldal környékén elcsattan az első csók (két tinilány között), kétszázhetven oldalnyi fékevesztett reszelés kezdődik (persze csak körmöt és szörfdeszkákat reszelnek, nehogy rosszra gondoljanak), melyet csak ritkán szakít meg egy-egy mellimplantátum behelyezésének részletes és érzékletes leírása.
Mégis, a viszonylag nagyszámú könyv lefordítása után leszűrt tapasztalatom az, hogy műfordítást végezni rendkívül nehéz munka (hiszen nem csaponghatunk szabadon a fehér papíron, mint azt a saját könyveinkben tesszük, tartani kell magunkat az eredetihez, lehetőleg megképezni annak univerzumát magyarul is, szépen csengő mondatokat kell létrehozni úgy, hogy az értelem ne sérüljön, satöbbi), melynek művelőit a köz nem becsüli olyan mértékben, mint amilyen mértékben ők odateszik magukat annak érdekében, hogy magyar nyelvre ültessenek más kultúrkörben született szövegeket. És akkor a kreativitásról még nem is beszéltünk. Íme, egy példa, hogy lássák: a műfordító élete sem fenékig lefordítható szójáték.
Történt egyszer, hogy próbafordításra jelentkeztem egy kiadóhoz. Meg is kaptam tőlük az anyagot, amellyel bizonyíthattam, micsoda szótártalpra-esett legény vagyok: egy Word-fájlnyi előszó, a szerző és a könyv címének említése nélkül, nyilván hogy ne tudjak sehonnan inspirálódni. A könyv – legalábbis az előszó tanúsága szerint – valami igen viccesnek szánt vállalkozás volt, amelyik nem szerényebb célt tűzött maga elé, mint hogy nagyjából mindennek, tehát még egyszer: mindennek a történetét megírja, alig pár száz oldalon. (Nem azonos Bill Bryson munkájával, az A Short History of Nearly Everything című kötettel – ez a könyv nearly nélkül az absolutely everythingről szólt volna.)
Az előszó angol humort felvonultató mentegetőzései között akadt egy passzus, amelyikben a derék szerző (aki a Hogyan Írjunk Gyorsan Könyveket-iskola egyik jeles képviselője – ezért is bízták rá a könyv megírását, remélve, hogy néhány hónap alatt elkészül vele; „Nem így történt. Közel sem kellett hozzá ennyi idő”) bevallja, hogy szerkesztője nagy bánatára sajnos megfeledkezett néhány igencsak fontos dolog megemlítéséről – például az elektromosság felfedezéséről (is). Aztán így folytatja: „Look, I’m sorry… but SO WATT? (electrical joke).” Azaz – igencsak leleményes módon – az angol „So what?”-kifejezést („Na és akkor mi van?!”) a teljesítménynek a Nemzetközi Mértékegységrendszerből származtatott mértékegységét jelölő (és nem mellesleg James Wattnak, a gőzgép továbbfejlesztőjének nevéből kreált) szóval írja le, és ez igenis forrása a gyöngyözve patakzó kacagásnak (esetemben legalábbis mindenképpen).
Miután kikuncogtam magam, szembe jött velem egy szép, nagy, kövér kétség, és én, nem nézvén a lába elé, beleestem: hogy fogom én ezt lefordítani?! Sőt: magyarítani! Mert ha odaírom (szánandó, de alkalmazott szokás szerint), hogy „lefordíthatatlan szójáték”, biztosan nem kapom meg a munkát a kiadótól, hiszen nekik nyilván olyan ember kell, aki elég kreatív ahhoz, hogy bármit lefordítson. Ha meg bármit összekínlódok, arról messze szaglik majd az izzadság, s ez a szag elriasztja a munkaadót.
Túlzás nélkül: napokig gyötrődtem a problémán.
Annyit tudtam, hogy valamiféle, az elektromosság történetéhez lehetőleg névvel kapcsolódó poénra volna szükségem, de nemigen vagyok járatos a tudomány eme szeletének világában sem (eltekintve attól, hogy gyermekkoromban egyszer megrázott az áram – ekkor derült ki, hogy tudok olyan hangfekvésben ordítani, mint a kedvenc metálénekeseim).
De aztán egy napon, miközben a temetőben sétálgattam, hogy a legpontosabb magyar verziót megtaláljam (mint Faludy György tette, midőn Rabelais Pantagrueljét ültette át magyarra), eszembe jutott Alessandro Volta neve, és meg is volt a (Volta) magyar verzió: „Nézzék, igazán sajnálom, de hát Volta mi volt, nem? (villanyos tréfa).” Rettenetesen büszke Volta-m magamra, úgy érzem, joggal – sajnos, az állást nem kaptam meg, mert, mint írták, túl szabadosan fordítottam, nem lévén eléggé pontos (nyilván mégis inkább azt várták volna, hogy „lefordíthatatlan szójáték”). (A könyv – tudomásom szerint – azóta sem jelent meg, sőt érdeklődésemre a címét és a szerzőjét sem árulták el mind a mai napig, mert számomra érthetetlen kiadói filozófia mentén „próbafordításra olyan munkákat adtunk ki, amiket nem terveztünk megjelentetni, a könyv sincs már meg” [idézet a könyv címét firtató levelemre kapott válaszból].)
Ez a kis kaland egy életre meggyőzött, hogy kevés szebb dolog van földön és égen, mint azoknak a nagyszerű műfordítóknak a munkája, akik nem csak pontosak, de kreatívak is, és akik úgy magyarítják bárkinek a szövegét, hogy az magyar paradigmából és magyar paradigmában olvasva is messzemenőkig érvényes legyen, és akikről a könyv későbbi fejezetiben olvashatnak még. Persze biztosan kimaradnak majd fontos játékosok, de hát történik, ami történik, lesz, ami lesz.
Original text
Foreword
Nobody in their right mind would attempt to write the history of absolutely everything, which, apparently, is why my publishers asked me. Knowing that I come from the Get Home Early School of Book Writing, they seemed fairly sure it would only take me a few months. Sadly, it didn’t.*
History’s a funny old subject. What’s important to some people just isn’t to others. For instance, my editor told me, rather peevishly, that I’d forgotten to mention the invention of electricity. Look I’m sorry but SO WATT (electrical joke). After all, you could hardly say it’s had any great influence on the twentieth century (blast – my wo
rd pr oce sso r s e em s to be p1 a y ing u p ).
That’s better – just a loose connection. Now where was I? Ah yes, I was talking about what’s important. As you will realize, I had to do quite a lot of shortening to get absolutely everything in (otherwise this book would be at least twice the length). If, by any remote chance, I’ve left anything else out (apart from Shakespeare and electricity) please write to me and let me know what it is in full detail.
On second thoughts, write to my publishers.
* It didn’t take nearly that long.
Fordítás
Előszó
Egyetlen épeszű ember sem kísérelné meg, hogy mindennek (de tényleg mindennek) a történetét megírja – nyilván ezért esett rám kiadóm választása. Tudván tudták ugyanis, hogy a Hogyan Írjunk Gyorsan Könyveket-iskola képviselőjeként cirka néhány hónap alatt elkészülök vele. Sajnos, nem így történt*.
A történetírás fölöttébb mókás dolog. Ami fontos az egyik embernek, egész egyszerűen nem az a másiknak. Csak hogy egy példát említsek: a szerkesztőm sokáig duzzogott, amiért elfelejtettem megemlíteni az elektromosság felfedezését. Nézzék, igazán sajnálom, mondtam is neki, hogy hagyja a francba. VOLT, ami VOLT, nem? (villanyos tréfa). Különben is, álljon ide elém, aki azt állítja, hogy valóban olyan hűdenagy hatással volt a huszadik századra! (A fenébe! – a szá mitto gépez etem ú gy tűni k wittzel ődik vele m s he ttzelni próbál).
Na, így már jobb – egy meglazult kábelt sodort arrébb az ár(am). Hol is tartottam? Ja, igen, azt magyaráztam éppen, hogy kinek mi a fontos. Amint látni fogják, elég sokat kellett húznom, hogy tényleg minden beleférjen (különben a könyv legalább kétszer ilyen vastag lenne). Ha esetleg valamit kihagytam (eltekintve Shakespeare-től és az elektromosságtól), kérem, írjanak nekem, és ne habozzanak teljes terjedelmében elém tárni azt.
Vagy mit is beszélek… zaklassák inkább a kiadómat.
Fordította: Nagy Koppány Zsolt
* Közel sem kellett hozzá ennyi idő.
Illusztráció: ~Electrical Shakespeare
Ezek is érdekelhetik!
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
Giuseppe Ungaretti: Reggel (Búzás Huba felvezetőjével, fordításában) →
