Bogár Gábor: Áprilka meg én
•
Kiguvadt a szemem, de semmit sem láttam. Amit láttam hihetetlen és elképesztő volt. Semmit sem hallottam. Amit láttam és hallottam, nem felelt meg a valóságérzékemnek.
Cserkeszek plumbálódtak hosszú sorokban a szubsztimáció hatására, minden kádenciát ellehetetlenítve. A tájékozódás komoly nehézségekbe ütközött. Csak tapogatództam. Amit tapintottam, az is misztikus volt. A szaglószervem által közvetített citromillat pedig motorikus epilepsziás tünetre vallott. Vagy én vagyok beteg, vagy a világ, amelyben élek.
Szorosabbra vettem a kapcsolatot Szortírral, akinek mindenre volt észszerű magyarázata és megoldáskészlete.
A kocsmában találkoztunk, egy asztal mellett ültünk, és söreinket szopogattuk, magatartásunk renitens voltának tudatában – hiszen a sört nagy kortyokban kell legurítani. Szortír beszélt, én pedig szorgalmasan hallgattam.
– Nézd! Nem muszáj mindennek szinkronban lennie, bár kétségtelenül van rá belső igényünk. Ha csak sétálsz, ha csak lazítani akarsz, muszáj elengedned azt a vágyadat, hogy körülötted és főleg benned harmónia legyen. Főleg, ha forgalmas helyeken járkálsz. Reziduálisra kell csökkentened a külvilág érzékelését, a járókelőkkel és önmagaddal szemben támasztott elvárásaidat. Így őrizheted meg belső békédet.
A mellettünk lévő bokszokból üveg-koccanások, hangos, fülsértő, obszcén beszédfoszlányok hallatszottak. Ilyenkor erős vágyam támad arra, hogy kimossam a fülemet. A szomszédos asztaltól bizonytalan léptekkel egy vendég jött át hozzánk, és megállt az asztalunknál. Egyenesen hozzám lépett.
– Honnan ismerem magát? – kérdezte kissé akadozó nyelvvel.
– Nem tudom. Ön mit gondol? Lehet, hogy a tévében látott? Vagy valamilyen filmben vagy színházi előadáson?
Asztalszomszédunk gondolkodóba esett.
– Nem tudom. Lehet. Mert nagyon ismerős a képe. Tényleg. Talán a tévében.
– Soha nem szerepeltem a tévében.
– Akkor tehát filmen.
– Filmben sem szerepeltem.
– De hát biztos, hogy ismerem. Nem találkoztunk már valahol?
– Ne haragudjon, de nem tartom valószínűnek. Nagyon jó az arcmemóriám.
– Pedig én biztos vagyok benne, hogy találkoztunk már valahol.
Kezdett zavarni, hogy nem folytathatom Szortírral való izgalmas beszélgetésemet. Ezért megpróbáltam udvariasan lerázni dülöngélő látogatónkat.
– Nézze! Gondolkozzon még egy kicsit! És ha eszébe jut, feltétlenül jöjjön vissza!
Manőveremet siker koronázta, a vendég bizonytalan léptekkel visszaimbolygott az asztalához.
– Nézd, ez engem iszonyúan frusztrál és elbizonytalanít – fordultam újra Szortírhoz.
–Próbálj azokra a dolgokra összpontosítani, amelyekben biztos vagy! Legyenek számodra fogódzóul!
– Csakhogy semmiben sem vagyok biztos. Emberek mellett megyek el az utcán, utazom velük járműveken, és démonnak tűnnek. Néha pedig angyalnak. Ellenben olyan is volt, hogy akit embernek néztem, arról száz százalékig bebizonyosodott, hogy angyal. Öreg néninek látszott, aztán a tömegben, ahol mozdulni sem lehetett, úgy eltűnt, mint egy kipukkanó szappanbuborék. Döntéseket hozok, többnyire rossz döntéseket, de bármit határozok el, és teszek meg, utána mindig sokáig mardos a kétely, hogy jól döntöttem-e. Nincsenek fogódzóim. Mindenben bizonytalan vagyok. Lassan nem tudom, hogy menet közben melyik lábamat tegyem előre, és melyiket utána.
– Nézd, Perci! Tegyünk egy próbát. Van most valami terved?
– Igen. Szeretnék ruhákat venni, mert a régiek már – amint látod – lemállanak rólam.
– Rendben. Elmegyünk együtt az üzletbe, és menet közben elmondod nekem a benyomásaidat, és amit gondolsz vagy tapasztalsz. Oké?
– Jó. Menjünk.
A forgalmas utcán Percept a szembejövőket nézte, Szortír pedig barátja reakcióit figyelte.
– Nézd meg ezt a nőt! – mondta Percept – Milyen elvetemült, gonosz arca van.
– Mi ez az ítélkezés, keresztény létedre? Ezer más oka lehet az arckifejezésének. Szomorú, kimerült, fájdalmai vannak, tragédia érte vagy valamilyen súlyos veszteség, esetleg épp veszettül mélyen gondolkodik valamin… Soroljam még?
– Igazad van. Nem is tudom, mi van velem. Hiába imádkozom szeretetért nap, mint nap: évek óta egyre jobban gyűlik bennem a harag az emberek iránt. Nem tudom, hogy kezdődött, és azt sem, hogy pontosan mi az oka. Csak úgy érzem, hogy eldurvult a világ, és az emberek egy része ehhez tökéletesen alkalmazkodva gátlástalan, bunkó és gonosz lett, ami engem egyre hamarabb feldühít. Azt hiszem, elég, ha naponta egy-két ilyen benyomás ér, és már mindenkit sötétnek látok.
– De ebben biztos vagy? Biztos, hogy jól látod? Tudod, hogy a tapasztalataink szubjektívek. Nem te változtál meg?
Percept elgondolkozott.
– Igen. Én is megváltoztam. De biztos, hogy nem csak én.
– Azt javaslom, hogy ahelyett, hogy az ilyen vélt vagy valós sérelmek elkövetői helyett inkább magaddal foglalkozz. Próbáld meg tisztázni magadban, hogy mit érzel, mi váltotta ki, és mit tudsz tanulni belőle. Ne bántásként fogd fel, ami ér, hanem az önmagad megismerésére való jó lehetőségként!
– Jaj! Már elhagytuk a Hádát. Ott akarok ruhákat nézni. Bocs, elbambultam.
Percept és Szortír visszafordultak. Csak néhányszáz métert kellett visszamenniük.
A fizetőpultnál, amely a bejárattól jobbra, az üzlet elején volt, gyönyörű, mosolygós, barna szemű nő állt. Belépéskor kedvesen üdvözölte őket.
– Nagyon jókor jöttek! Ma reggel volt a havi árukészlet-csere. Tele vagyunk a legjobb minőségű új ruhával.
A két barátnak földbe gyökerezett a lába.
A gyönyörű, kedves hölgy az volt, aki két perccel korábban szembejött velük. Szótlanul, de jelentőségteljesen egymásra néztek.
– Köszönjük. Akkor felmegyünk körülnézni – mondta Szortír, aki előbb tért magához annyira, hogy meg tudjon szólalni; és megfogta döbbenten lecövekelt barátja karját, hogy a férfiosztály felé húzza.
Távozáskor Percept nem tudta megállni, hogy az eladóhölgynek valahogy ki ne fejezze hódolatát. Izgalmában nyelt egy nagyot, majd mély lélegzetet vett, és így szólt:
– Tudja, hogy maga nagyon szép?
– Hát, ezt már sokan mondták.
– Annyira jólesik szívmelengető mosolya. Úgy érzem, nekem otthon is szükségem lenne valakire, aki ilyen kedvesen mosolyog rám. Meghívhatnám munka után egy kávéra vagy üdítőre?
–Nagyon kedves öntől, de én nem iszom kávét, mert magas a vérnyomásom. Üdítőt pedig azért nem, mert nagyon egészségtelennek tartom.
– Rendben. Akkor elmehetnénk egy cukormentes cukrászdába.
– Tényleg nagyon köszönöm, de sajnos már van programom ma estére. Ráadásul könnyen el tudom képzelni, hogy a férjem, akivel mindent megbeszélünk, nem örülne annak, ha ezt megtudná. És hogy illusztrálja, amit mondott, Percept felé nyújtotta jobb kezét, megmutatva gyűrűsujján egy szép aranygyűrűt.
– Megkérdezhetem… a nevét? Legalább a nevét elárulná? Jaj, bocsánat. Én Percept vagyok.
– Ne haragudjon, de azt hiszem, ez nem szükséges –mondta az eladó.
– Hát akkor a viszontlátásra. Legyen szép estéje – búcsúzott Percept, teljesen lelombozódva.
Pedig Áprilka hazudott. Gyakorlatilag mindenben. Már két éve nem volt barátja, férjnél pedig még sohasem volt. A gyűrűt pedig csak azért viselte, hogy elejét vegye a nemkívánatos ajánlatoknak. Mert éppen elégszer volt szerencséje a tíz év alatt, amióta az üzletben dolgozott, hasonló udvarlásokhoz, éppen elégszer ment el így randizni, és éppen eleget csalódott már ezeknek a randiknak a kimenetelében ahhoz, hogy ne ugorjon, ha valaki füttyent. Pedig Percept nagyon szimpatikus volt neki, a nevét is rögtön megjegyezte, és megszerette. Alig várta, hogy este hat óra legyen és bezárjon a bolt. Remélte, hogy meg tudja osztani az esetet Nettával. De azt se bánta volna, ha egyedül elmélkedhetne róla. Úgy gondolta, hogy ha tényleg tetszik Perceptnek, akkor nem fogja ilyen könnyen feladni.
Netta nagyon megörült, amikor édesanyja végre hazaérkezett. Nagyon szerették egymást. Azonnal Áprilka nyakába ugrott, és vízfolyásként ömlött belőle a szó. Áprilka leültette a kanapéra maga mellé, de alig tudott figyelni kislánya élménybeszámolójára, annyira várta, hogy rá kerüljön a sor. Elmesélte, hogy találkozott egy nagyon kedves férfival, és reméli, hogy még máskor is látja majd. Miközben Áprilka Nettának Perceptről áradozott, Percept Szortírnak Áprilkáról. Már két éve nem volt társa, de az utolsó szerelmi kapcsolata olyan rázós volt, hogy nem is nagyon vágyott újabbra. Elege volt már a csalódásokból.
– Na, hogy is volt azzal az elvetemült, gonosz arccal? – utalt vissza Szortír napindító eszmecseréjükre. – Ha jól emlékszem, ez volt az első benyomásod a gyönyörűséges eladóhölgyről.
– Igen. Hihetetlen, ugye? Nagyon vágyom rá, hogy újra láthassam!
– És a gyűrű? Nem zavar?
– De, nagyon. De hátha nem is jegygyűrű.
– Ezt meg miből gondolod?
– Nem gondolom. Csak megérzés. Olyan magányosnak látszik.
– Látod, mennyire nem akarod objektíven értékelni a valóságot?! Először gonosznak és elvetemültnek látsz valakit, aki szép és kedves. Aztán – csak mert szeretnéd azt hinni, hogy lehet köztetek valami – azt gondolod, hogy nincs férje, csak jegygyűrűje. Szerinted van olyan – mint mondtad: magányos – nő, aki csak úgy hobbiból jegygyűrűt visel?
Ettől kezdve Percept állandó látogatója lett a T. úti Hádának. Amikor éppen találkozott Áprilkával, mondott neki néhány kedves szót, beszélgettek is erről- arról, ha nem volt más vevő; de újabb randi-meghívással nem mert előhozakodni. Pedig Áprilka is nagyon kedves volt hozzá, és várta, hogy Percept újra kezdeményezzen. Most már elment volna vele. Aztán egy szombaton véletlenül összefutottak egy sétálóutcában. Mindketten egyedül voltak, és nagy örömmel üdvözölték egymást.
– Tudja mit? – mondta Áprilka. Most megengedem, hogy meghívjon egy üdítőre.
Percept elcsodálkozott.
– De hát… Nem azt mondta, hogy egészségtelennek tartja az üdítőitalokat?
– Á, azt csak úgy mondtam.
– Értem. Hát ez remek! Akkor jöjjön velem! Tudok itt a közelben egy kellemes helyet.
Elindultak, és elég hamar egyre mélyebb beszélgetésbe bonyolódtak, hiszen az már Percept bolti látogatásai során is kiderült, hogy elég sok közös témájuk van. Percept alig tudta megállni, hogy ne ugráljon boldogságában. De amikor leültek az R. utcai pub teraszára, hirtelen elborult a hangulata. Eszébe jutott ugyanis az a fránya gyűrű, amelyet most is látott Áprilka asztalon nyugvó jobb kezén. Coca Colát rendeltek – mint kiderült, mindkettőjüknek ez volt a kedvenc itala.
– Itt nagyon finom a kávé… kezdte Percept, de aztán kapcsolt, és rögtön bocsánatot kért a figyelmetlenségéért. – Bocsánat, hiszen maga nem ihat kávét, mert magas a vérnyomása – emlékezett vissza a néhány héttel korábbi, legelső beszélgetésükre.
– Nekem?! – álmélkodott Áprilka. – Tökéletesen rendben van a vérnyomásom – szólta el magát, aztán ő is kapcsolt. – Ja, már emlékszem. Tényleg mondtam ilyet magának, még amikor először találkoztunk. Kérem, ne haragudjon. Én csak megbántás nélkül szerettem volna elérni, hogy lemondjon a velem való randizásról. Egyébként szívesen innék abból a különleges kávéból.
Percept intett a pincérnek. Segafredo kávét rendelt. Aztán nagyon mélyen elhallgatott. Fejében pezsegtek a gondolatok. Akkor talán…? Meg merje kérdezni? Hiszen ilyesmivel nem szokás viccelni. De tudnia kellett.
– Kérem, Áprilka, ne haragudjon, ha butaságot kérdezek. Akkor lehetséges, hogy a jegygyűrűje is csak…
– Jegygyűrű! – nevetett Áprilka, mert tetszett neki a férfi bátortalansága és finom érzékenysége. (Olyan tulajdonságok, amelyek miatt Percept szégyenkezett, mert férfiatlannak tartotta.) – Nekem nincs jegygyűrűm. Vagyis van ez – mondta – amit a nagymamámtól örököltem – és megérintette jobb keze mutatóujján a gyönyörű darabot. Csak azért viselem, hogy elriasszam a zaklatókat.
– Megtenné a kedvemért, hogy leveszi, ha már nem akar engem „megbántás nélkül elriasztani”?
– Persze – mondta Áprilka, és megint nevetett. – Ha zavarja…
Percept most meg azért nem tudott megmukkanni, mert annyira eltöltötte az öröm, hogy alig bírt megmaradni a helyén. Legszívesebben röpködött volna. Aztán erőnek erejével lerángatta magát a földre, hogy folytathassa a beszélgetést Áprilkával.
– Mondd, előfordult már veled, hogy igazat mondtál?
– Hát, igen – mondta Áprilka egy kedves mosoly kíséretében. – Ha jól emlékszem, volt már olyan. De nagyon ritkán fordul elő.
Egy darabig zenéről beszélgettek, ami mindkettőjük számára nagyon fontos volt. Mindketten szerették a rockzenét, csak Percept inkább a keményebb fajtát, Áprilka meg inkább a poposabbat. Az ő kedvence Madonna volt, meg a Spice Girls, akiket Percept is el tudott viselni. Perceptnek volt egy saját amatőr zenekara is, amelyben ő írta a számok legnagyobb részét. Ahogy látta, ez nagyon imponált Áprilkának, pedig azt tapasztalta, hogy a lányok menekülnek a művészféléktől. Eszébe jutott, hogy új húrokat kellene vennie a gitárjára.
– Mondd csak, nem sietsz sehová? – kérdezte a lánytól.
– Miért kérdezed?
– Gitárhúrt kellene vennem. Ha ráérsz, elmehetnénk együtt. Van itt néhány perc sétára egy nagyon jó hangszerbolt.
– Tőlem mehetünk. Nincs semmi sürgős dolgom. Elég, ha dél körül hazaérek, hogy megfőzzem Netta ebédjét. Addig anyám vigyáz rá. Elvannak együtt, mint a befőtt.
– Az a kérdés, hogy milyen befőtt?! Savanyú uborka vagy őszibarack. De ami még ennél is fontosabb: ki az a Netta?
– A lányom. És őszibarack.
– Rendben. Akkor menjünk.
A pincér fizetéskor még felajánlotta svédasztalukat.
– Ezernyolcszáz forintért annyit ehetnek, amennyit csak akarnak.
– Sajnos én nem tudnék annyit enni, amennyit akarok – hárította el udvariasan Percept. Emelkedett hangulatában akkora borravalót adott, hogy a pincér meghajolva köszönte meg.
A hangszerbolt felé egy forgalmasabb úton kellett áthaladniuk. Percept ilyenkor mindig nagyon koncentrált, mert tudta magáról, hogy egyébként mennyire szétszórt; és hogy egyszerűbb legyen Áprilkára is vigyáznia, ösztönösen megfogta a kezét. Áprilka kissé meglepetten, de meleg mosollyal nézett rá. Átkeltek az úton, és anélkül, hogy tudatosult volna benne, még mindig fogta Áprilka kicsi, puha kezét. Mennyei boldogságot érzett. Áprilka csodálkozva nézett rá, és megkérdezte:
– Perci! Miért fogod a kezemet?
– Jajj, ne haragudj, ez…
– Nem, egyáltalán nem baj, csak meglepődtem.
– Igen. Hát közlekedésnél nekem mindig nagyon kell figyelnem, és talán…
– Ne mentegetőzz már! Örülök neki.
– Tényleg?
– Tényleg.
– Nem csak azért mondod, mert megbántás nélkül szeretnéd elérni, hogy lemondjak a veled való randizásról?
Nevettek.
A vásárlás után Percept hazakísérte Áprilkát. Kiderült, hogy P. kertvárosi részén kb. három perc sétára laknak egymástól.
– Csoda, hogy eddig még nem futottunk itt össze – mondta Áprilka.
– Ja, nem. Én még csak néhány hete lakom itt. Bérelek egy házat. Jut eszembe, ma délután próbálunk a zenekarommal. Nincs kedved átjönni?
– De, lehet róla szó.
Aztán csak álltak szótlanul, nem messze Áprilka kapujától. Percept még mindig fogta Áprilka kezét, és megpróbálta összeszedni a bátorságát egy búcsú puszihoz. Áprilka rózsás arcának érintése földöntúli örömmel töltötte el testét-lelkét. Sután ácsorgott, szerelmét bámulva, amíg Áprilka kinyitotta a kaput, és bement.
Szortír nemrég állást váltott. Coachként dolgozott egy szoftverfejlesztő cégnél. Az előző munkahelyén is ezzel foglalkozott, leginkább csak azért váltott, mert szerette a kihívásokat. Nagyon lekötötték az új munkatársak, az új munkahelyek és körülmények, a feladatok megismerése; mégis feltűnt neki, hogy Perci hívásai mostanában valahogy elmaradtak. Kíváncsi volt, hogy mi van a barátjával, ezért most ő tárcsázott – ami a kapcsolatukban egyébként ritkán fordult elő.
– Mi újság cimbora? Régen nem beszéltünk. Hogy vagy?
– Jól, nagyon jól, köszönöm – áradozott Percept.
– Hát az meg hogy lehet? – kérdezte Szortír. Megváltozott ez a gonosz világ?
– Igen. Nagyon. Sokat vagyunk együtt Áprilkával…
Illusztráció: ~
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
