Csáji László Koppány: Az útifilm és a portréfilm szerelmének gyümölcse*
*(a Szerelmes földrajz című portrésorozat laudációja a Magyar
Örökség-díjátadón 2023. szeptember 23-án a Ráday-házban)
Egy zseniális ötlet még nem elég ahhoz, hogy korszakalkotó alkotás legyen belőle. Egyértelmű, hogy Szabó Zoltán Szerelmes földrajz című művét „leporolni”, majd címét és fő célkitűzését 60 év után felhasználva újra gondolni, immár korántsem irodalmi vagy geográfiai, hanem ezeken túlmenően filmes dokumentum-műfajjá újra alkotni az ezredfordulón, zseniális ötlet volt. Azóta immár majdnem negyed évszázada gyártják e sorozatot, rendületlenül. Zseniális ötlet volt e remekmű szellemiségének filmes tovább gondolása, de kellett még valami, hogy új műfajjá, etalonná váljon. Ahhoz, hogy ebből az ötletből korszakalkotó mű legyen, egy lelkes, profi stáb kellett, továbbá valaki, aki ezt szellemiségével összefogja és szerkeszti – a mára több mint háromszázötven résszé bővült sorozatot, a forgatókönyveket megírja és producerként is összefogja. A remekművet alkotó stáb tagjait napestig sorolhatnám, olyan hosszú a névsor, de ki kell emelnem szellemi vezéralakját, forgatókönyvíróját, Hollós Lászlót, és rendezőjét, Dala Istvánt.
Hollós László agrármérnök, újságíró, producer nemcsak megálmodta, hanem Dala István rendezővel közösen meg is valósította a tájegység-ismertető dokumentumfilm és a portréfilm műfajának fúzióját, az útifilm és a lírai önéletrajz megújítását ezzel a sorozattal. Megálmodta és megvalósította azt az új műfajt, amit immár így, egyszerűen „szerelmes földrajznak” neveznek filmes berkekben. Együtt úszott Zsigmond Dezsővel, máskor pedig együtt sétált Andrásfalvy Bertalannal (kedves témavezető professzorommal) Zengővárkonyban, a Zengő lábánál, és együtt merengett a hiányzó láncszemeken és foghíjakon Melocco Miklóssal Zsámbékon. A Városligettől Bollobás Béla Cambridge-i emlékein át Vadász György Szentendrééig ezer és ezer további helyszínt járhatunk végig a sorozattal. Mit tudnánk Balatonarácsról, ha a sorozat nem hozta volna közel hozzánk? Egy ötvösműhely illatát hogyan élhetnénk át, ha nem a megszólalók személyes élménye révén?
A Szerelmes földrajz című filmsorozatban egyesül a líra, az oral history (emlékezéstörténelem, történetmesélések által megrajzolt történelem), a portréfilmekre jellemző vallomásosság, az útifilm, az ismeretterjesztő dokumentumfilm és a magazinműsorok pergős, unalmat nem engedő ritmusa. Magával ragadó, személyes és informatív. Tökéletes filmes egységet képez, gravitációs erőteret, ami még a 21. századi, ötmásodpercnyi hírekre és csak a gyorsan tovább gördíthető információkra fogékony közönségét is megragadja. Nemcsak, hogy megragadja, megbabonázza és megváltoztatja. Olyan tájakat hoz közel, és a közelhozás által „mesél el” számunkra, amelyekről sokan vagy csak sztereotípiákban gondolkodtak, vagy még csak nem is hallottak.
Ebben a „közel hozásban” van a Magyar Örökség díjjal méltán jutalmazott Szerelmes földrajz című filmsorozat alkotógárdájának fő érdeme. A közelhozás nemcsak a „gépen föléje szálló” térkép-perspektívából az élmények, emlékek világába való átfókuszálást jelenti. Azt is, természetesen, de nem csak azt. A lenyűgöző légifelvételekből a premier plánba, a tekintetek és mesélő mozdulatok világába átélezésen túl a közel hozás valami mást is jelent. Hasonlóan fontos ugyanis, hogy a közönséget úgy fogja kézen, úgy ragadja meg, hogy a nézők eközben tovább gondolják, megérleljék magukban a látott és hallott információkat. Aki megnézi a sorozat adásait, nemcsak az adott epizód személyes vallomásának befogadójává válik, hanem saját szerelmes földrajzát is hajlamos megalkotni. Mit mondanék én? Milyen helyszínekről és történekről mesélnék? Milyen értékek azok, amiket én tudnék hozzáadni a sorozathoz? Ezek a kérdések azok, amelyeket a nézők – magukban érlelve – megfogalmaznak azon túl, hogy befogadják és emlékezetükben megőrzik az alkotások mondanivalóját.
Ezáltal a filmsorozat minden egyes alkotása az értékközvetítés, a hazaszeretet és a kötődések vallomásán túl kovásszá válik, helyszínekhez, emlékekhez és történetekhez kötődünk általuk – szárba szökkennek bennünk a hallottak, saját, személyes filmünk elképzelésére inspirálnak a csodaszép képek. A táj, a házak, a tavak nemcsak jelentéssel telítődnek, hanem saját, egyéni értékeinkkel és történeteinkkel tovább gondolható valósággá válnak. Olyan helyekké, titkokká és élményekké, amelyek emlékeinkké érlelődnek. Büszke vagyok arra, hogy ezt a kitűnő sorozatot a Magyar Örökség-díjátadó ünnepségen laudálhatom, hiszen alkotógárdája komoly missziót vállalt, az utókor számára is maradandó értéket hoztak létre.
*
Pillanatképek a díjátadó ünnepségről
Illusztráció: Magyar Örökség-díj, 2023. szeptember 23.
Ezek is érdekelhetik!
Komáromi Gabriella: Az apáca cipője →
P. Gábor Mózes: A múlt őrei és a jövő útmutatói →
Antal Anikó Zsuzsanna: Kékfestő →
