Déri Anna: Öröklakás
•
A parti nádas előtt legyökerezem. Csúszik a taknyos békanyál a talpam és az agyagos föld között. Síkosra taposom magam alatt a talajt. Ősz van és huzat, már bukfencet vet lefelé a nap a bodorfelhők között, de még vakít a fénye. Messzire nézek, kutatok. Egy-két vitorlást látni csak, azok is kifelé indulnak. Érkezik a vihar, a Badacsony mögött látni is, mossák a partot a hullámok, lemarják az emlékeket.
Futva indulok el. Próbálom átugrani a lépcsőfokokat, de megcsúszva ütközöm a vassal. Lila lesz tőle a lábam, éppen, mint a verések után. Hassal esek előre, megremeg a háj, amikor találkozik a vízzel. Csíp.
Leúszom egészen az aljáig. Kinyitom a szemem, úgy keresem. A fejemet belefúrom az iszapba is. Keveredik a mocsok a hajammal. Kaparok egyre lejjebb, haltetemeket találnak az ujjaim. Idelent minden szabad és süket. Maradni akarok, de ahogy fogy a levegőm csíp. Felrúgom magam, a karomat szorosan a combom mellett tartom, a tenyerem befelé néz. A felszínen végre kinyitom a szemem. Csíp. Sárillat van. Csíp.
Beúszom a nádas közepébe. Ide szokta kivetni őket magából. De nem találok mást csak életet. Apró fészkeket tojásokkal. Fogom őket és összenyomom. Kezdem feladni. Simogatják az arcomat a levelek. A lábamnak nem kellemes, nem tudom min taposok. Majdnem eltévedek miközben menekülök kifelé.
A lépcsőnél megállok és visszanézek. Nem volt nyár, hogy apám ne hozott volna el a Balatonra. Sosem csaltam még meg senkit. Csíp.
Hagyom előtűnni az arcát bennem, aztán elpityeredem. Elnyel a víz.
Illusztráció: ~Tekintetnyi nádas
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
