„…mint a jazz-zenekarok jam session produkciója”
Kovács katáng Ferenc Kapitány Ágnessel és Kapitány Gáborral beszélgetett
Előszó
„Miért mesélek én? Hogy tudjátok, hogy éltem? Magam bátorítom: még ébren vagyok, ébren!? Vagy egy strázsa jelenti… de kinek és minek? Mi az ember? Nyílvessző? az íj? vagy az ideg?” [3] (Kapitány Gábor)
Kovács katáng Ferenc: „Folyton eszembe jutsz, apám / Hisz már csak ez a rendje / Egymáson át, mint szál a tűn / Megyünk a végtelenbe” (Apám). [1]
Gábor versrészlete kapcsán szeretném megkérdezni mindkettőjüket, honnan indultak, kik voltak őseik, kiket őriznek emlékeikben?
Kapitány Ágnes: Én szerencsére nagy családban nevelkedtem, édesanyámék heten voltak testvérek, édesapámék hárman, összesen 25-en vagyunk unokatestvérek. Meghatározó gyerekkori élményem, amikor Sárváron a nagy család körbeülte az asztalt, és nagyapám asztali áldása után hozzáfogtunk az ebédhez. Nagyon erős rend, tartás sugárzott belőlük, egy polgárosuló gazdálkodócsalád tagjaiból: nagyapám két testvéréből pap lett, egy másik testvéréből tanár, unokatestvéreim túlnyomó része diplomás. Persze egy nagycsalád igen bonyolult viszonyrendszer, tele „vonzásokkal és választásokkal”, bonyolult hierarchiaviszonyokkal, de a gyerek számára ez szinte észrevétlenül tudatosodik. Mindig szoktuk mondani, hogy a gyerekek hihetetlen szenzorokkal rendelkeznek és a maguk módján mindent képesek érzékelni. Azóta is nagy igényünk van erre a nagycsaládi hálóra; rendszeresen rendezünk Velemben nagycsaládi találkozókat, amelyeken időnként 80-90 ember gyűlik össze. Mindkét fiunk esküvőjén is hasonló számban voltak jelen a rokonok és a széles baráti kör.
Édesanyám a megye egyik legismertebb biológia-kémia szakos tanára volt. Lelkesen készült az óráira, izgalmas kísérleteket állított össze, olyan készülődéssel várta az újabb és újabb tanéveket, hogy családi mondássá vált nálunk édesapám figyelmeztetése: „kékül már a szilva, hamarosan kezdődik a tanév”. S a pedagógusnap alkalmából szekérderéknyi virággal érkezett haza, nem volt otthon annyi vázánk, így a fürdőkádat is be kellett vonni a virágok tárolására. Édesanyámtól elsősorban a munkamorál fontosságát kaptam.
Édesapám – aki kezdő pedagógusként azt is feladatának tartotta, hogy a faluban színjátszókört, röplabdacsapatot, bábszínházat, zenekart szervezzen – hosszú ideig ifjúsági színházat működtetett később Szombathelyen is, (amatőr színházrendezői diplomát is szerezve) , remek előadásokkal; tájolással olyanokhoz is eljuttatva a színház élményét, akik korábban soha nem tudtak volna eljutni egy városi kőszínházba. S eközben még hivatott pedagógusként arra is volt gondja, hogy a színház megemelő, ünnepi voltára és a közönség méltó viselkedésének ebben játszott szerepére figyelmeztesse a betóduló, hangoskodó gyerekeket. A színjátszás, az előadóművészet pályája elején magával ragadta: a „Valahol Európában” stábjában ő foglalkozott a gyerekszereplőkkel (erre utalt a cím, amikor élete végén „Valaki Európában” címmel készítettek vele riportfilmet).
Nemrégiben hallottunk egy rádióműsort, amelyben első tanítói „állomáshelye”, Őriszentpéter egyik ma már idős lakosa lelkesen emlékezett vissza – sok évtized után – arra a hatásra, amit a „tanító úr” gyakorolt a falura és személyesen őrá, mint gyerekre annak idején.
Mindig újat kereső, nyughatatlan és kreatív szellemével Szombathely kulturális életében mindenképpen jelentős szerepet játszott: ő kezdeményezte a nemzetközi Savaria Táncversenyt, egyik elindítója volt a mára Európa legnagyobb jelmezes történelmi fesztiváljává lett Savaria Történelmi Karneválnak, az Iseumi Nyári Játékoknak a hatvanas években, szervezett országos kórustalálkozókat, Megyebált, emlékezetes karácsonyi ünnepségeket, a bélyeggyűjtők nagyszabású nemzetközi találkozóját. (Már nyugdíjasként felkérték, hogy a Szombathelyre látogató II. János Pál méltó fogadtatásának megszervezésében is vegyen részt.) Élete vége felé a közönség megszavazta neki a megye Prima Primissima díját. Édesapámtól a kultúra kiemelt jelentősége mellett azt is megtanultam, hogy nincs lehetetlen; kreativitással, emberi együttműködéssel (szinte) mindent meg lehet oldani.
Ami rám gyakorolt közvetlen hatását illeti: szerény fizetésük mellett is nagyon fontosnak tartotta a könyvek vásárlását, megbecsülését, méltó elhelyezését. Szombathelyi otthonunk éke volt az impozáns üveges könyvszekrényekkel borított könyvtár-szoba. Szent áhítattal léptem be ide, a könyvek világába, s ma is, ha könyvtárban járok, mások könyvei közé kerülök, úgy érzem magam, mint „maci a málnásban”. A könyveket nálunk nagyon meg kellett becsülni, bekötve vehettük csak kézbe. Egyik születésnapomra szépen tervezett ex libriseket kaptam ajándékba, máig is büszke vagyok ezekre a könyvekre. Édesapám már hatéves koromban megtanított kis olvasónaplót vezetni, ebbe felírtam a könyv szerzőjét, címét, a könyv szereplőit és néhány emlékeztető mondatot. Az olvasás olyan mértékben tudott beszippantani, hogy szó szerint nem hallottam olyankor semmit a külvilágból, nyilván nagyban elősegítve ezzel a koncentráló képességet. Édesapám nem a nemi előítéletek szerint nevelt. Rengeteg olyan könyvet adott a kezembe, amelyek a hagyományos nemi sztereotípiák szerint inkább fiús olvasmánynak számítottak volna. Ez megerősítette az öntudatomat, az önállóságomat; az a női szerep, amely a nők „gyengeségére” hivatkozva igyekszik kényeztetést kicsikarni, sosem volt rokonszenves a számomra. Édesapám egész kicsi korom óta hozzászoktatott a felnőtt feladatokhoz. Szenvedélyesen fotózott, ehhez kialakított egy kicsi fotólabort is, ahol ő maga hívta elő a filmeket. Már öt-hat évesen engem is bevont ebbe, megtanítva azt a felelősségteljes és koncentrált figyelmet igénylő feladatot: hányat számolva kell benntartani a fotópapírt az előhívóban, majd csipesszel finoman kiemelve behelyezni a fixírbe, hogy aztán csipeszekkel fellógatva száradjanak az elkészült képek. Aktív része lehettem egy igazi varázslatnak. De a rendezvényein is rendre kaptam – és nem csak én, hanem a baráti köröm tagjai is – kisebb-nagyobb feladatokat (borítékok címzésétől kezdve egészen a külföldieknek való tolmácsolásig), érzékeltük, hogyan jön létre sok-sok ember munkája által egy sikeres rendezvény végeredménye.
De mindezek mellett talán az egyik legfontosabb annak a rendíthetetlen emberi tartásnak a példája, amit életének történetét megismerve megtapasztalhattam, s ami bizonyos szempontból sűrítetten tartalmazza mindazokat a történelmi kataklizmákat, amelyekkel a huszadik század során sokaknak szembe kellett nézni, meg kellett küzdeni.
Kapitány Gábor: Bár nagyon különböző családokból jöttünk, mindketten másodgenerációs értelmiségiek vagyunk. Az én nagyszüleim iparos emberek voltak, hat-nyolc osztály végzettséggel (apai nagyanyám, egy hivatalnok lánya volt az egyetlen kivétel, ő tanítónői képzésen esett át – a tizenkilencedik és huszadik század fordulóján ez még viszonylag ritka volt – de sosem tanított, háziasszonyként élte végig az életét). Anyám, akinek nagyon kis korában meghalt az édesanyja és mostoha nevelte, szellemi képességeivel próbált kiemelkedni, ő volt az első a családjában, aki eljutott az egyetemre: bölcsészkart végzett, és aztán egész életében tanított, előbb középiskolában, majd főiskolákon. (Ennek köszönhetően én mintegy a Színház-, és Filmművészeti Főiskola mellett nőttem fel, végigkövetve színész-, és rendezőnemzedékek pályakezdését). Apám is elindult az elsőgenerációs értelmiségiek útján: két évet végzett jogon, de aztán abbahagyta; később mint középvezetőt be akarták iskolázni (a Műegyetemre), de az intézményes képzést nem neki találták ki. Ennek ellenére számomra ő volt az eszményi értelmiségi, akit az egyik legfőbb szellemi mesteremnek tekintek. Szenvedélyes könyvgyűjtő és -olvasó volt, nulláról indulva tizenhat éves korától több tízezres könyvtárt gyűjtött össze az érdeklődésének megfelelő könyvekből, s ez a szépirodalmon kívül elsősorban humán tudományokat: filozófiát, történelmet, pszichológiát, szociológiát, művészettörténetet és néprajzot jelentett. Sajátos filozófiát alakított ki a taoizmus, Marx és Heidegger összeötvözésével. Noha nem sikerült vágyai szerinti pályára kerülnie (és könyvekkel foglalkoznia), mindig nagyon is gyakorlati feladatokat végzett (mai kategóriával menedzsernek mondhatnánk: jó vezetői és szervezői képességeinek, és nagyapám, az aszfaltozó kisiparos mellett szerzett gyakorlati ismereteinek köszönhetően a háború utáni szocialista időkben beruházásokat vezetett, hol országos, hol intézményi szinten). Amivel leginkább hatott rám, az a szellemi függetlensége volt. Szeretetteljes, szemérmesen magába húzódó ember volt. Vonzódott a szokatlanhoz, a lázadóhoz, de sokkal inkább szemlélődő és mindent pontosan megítélő alkat volt, mintsem cselekvő. Aki ugyanakkor jól kézben tudta tartani a dolgokat; én sokáig szinte mindenhatónak láttam.
Engem, mivel nemcsak egyke voltam, de nagyszüleimnek is egyetlen kéznél lévő unokája, meglehetősen elkényeztettek, de szüleim oldaláról ez azt is jelentette, hogy igyekeztek nekem mindent megadni, ami a szellemi fejlődésemhez kellett. Az olvasásra (a hatalmas könyvtárban talán nem csodálható módon) magam kaptam rá (egy betűkockákból álló játék segítségével két és fél éves koromban), hároméves koromtól rendszeresen olvastam. Olyan szenvedélyesen, hogy például Mándy Iván karácsonyra kapott remek Robin Hoodját még aznap este végigolvastam. Én ugyan nem vezettem olvasónaplót, de rendkívül sokat olvastam, néhány kedvenc könyvemet tizenöt-hússzor is újra, nagyon élvezve, hogy mindig új mozzanatokat lehet bennük észrevenni. Ezen keresztül értettem meg, hogy az irodalom, a művészet mindig milyen sok réteget rejt magában. Ma a szépirodalmat már mintegy „szakmai szemmel” olvasom: érzékelve még a remekművekben is fellelhető írástechnikai (ritmikai vagy éppen a pszichológiai hitelességet csorbító) hibákat, és fellelkesülve az olyan újabb s újabb szerzők megjelenésén, akik továbbviszik azt a fantasztikus világteremtő tevékenységet, amit a művészetek jelentenek.
KkF: Sok közszereplő hivatkozik iskoláira, pályaindító tanáraira. Ne hagyjuk ezt ki mi sem!
K. Á.: Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy Kodály zenei általánosba járhattam. A gazdag népdalkincs, a furulyaórák, a néptáncórák, a közös énekelés, a rengeteg próbával együttesen létrehozott kórusművek megtanítanak arra, hogy egymásra figyelve hogyan lehet a több szólamból „harmóniát” teremteni. A tiszta éneklés nagyon sokat ad az embernek, gyerekeinknek, unokáinknak is mindig sokat énekeltem-énekelek. A zenei osztálytól, a zenei képzéstől egész életre való útravalót kaptam. Az olvasás mint említettem, mindig az önálló szellemi világ megteremtését jelentette a számomra. Azt, hogy az olvasás élményét nem csak megélni lehet, hanem önreflexív módon elemezni is, talán először akkor éltem át, amikor az általános iskola ötödik osztályában egy kiváló irodalomtanárnő, Tihanyi Kató néni kezdett tanítani bennünket, akivel hosszú beszélgetéseket lehetett folytatni az órán arról, hogy kinek-kinek mit jelent egy elolvasott vers, novella, s hányféle értelmezés lehetséges, ezekben az értelmezésekben hogyan találkozhat az alkotó és a „befogadó”. Közelebb lépve a szavakhoz, sorokhoz, újra és újra elolvasva azokat: hogyan juthatunk el a jelentések egyre mélyebb rétegeihez, hogyan bomlanak ki addig rejtett összefüggések. A nyomozás izgalma. Hogyan lehet az irodalomnak személyre szóló üzenete.
Középiskolában, francia tagozatos osztályunkban ragyogó osztályfőnökünk lett Kocsis Gyula személyében, akit sajnos harmadik osztályban aztán elvittek a főiskolára, (az általa beszélt hét nyelv néhányát tanítani). Ő úgy tekintett rám, de tulajdonképpen az osztály minden egyes tagjára, mint csillogó lehetőségekre, mint varázslatosan érdekes elmékre.
A középiskolában egyébként kísérleti osztálynak számítottunk, tanultunk filmesztétikát és pszichológiát is. A filmek iránti érdeklődésem már a középiskola kezdeteitől nagyon élénk volt, szinte minden elérhető filmet megnéztem, s szerencsére ez az időszak a magyar filmtörténetben is igen virágzó, eleven volt. Indultam filmesztétika versenyen is, s az akkor népszerű „Ki miben tudós?” tévévetélkedők sorába illeszkedő országos versenyben első helyezett lettem. Az emberi viselkedés, az emberi viszonylatok bonyolult hálózata pedig kicsi gyerekkoromtól fogva nagyon izgatott, így ez a bevezető pszichológiai tantárgy is sokat jelentett a számomra.
Az egyetemen későbbi pályánk szempontjából fontos volt, hogy másodév után élhettem a specializáció lehetőségével. Ez az akkor még magyar egyetemeken ritka tutorális képzés volt, (egy tutor irányításával lényegében szabadon válogathattam össze magyar nyelv és irodalom szakos tárgyaim mellé elsősorban szociológiai és esztétikai tárgyakat): addigra már megjelent Gáborral közös publikációink alapján kaptam ezt a különleges lehetőséget. Itt az adott terület legkiválóbb szakemberei oktattak, nagyon sokat tanultam tőlük: Poszler György, Almási Miklós esztétikai, Nádasdy Ádám, Ruttkay Kálmán angol irodalmi, Elbert János világirodalmi, Huszár Tibor, Ferge Zsuzsa, Hankiss Elemér szociológiai kurzusai jutnak elsőként az eszembe, és Tőkei Ferenc, aki később egyfajta atyai barát is lett az életünkben.
K. G.: Lehet, hogy furcsán hangzik, de nekem a legmeghatározóbb tanárom második általános iskolai tanító nénim, Bíró Lászlóné, Rózsi néni volt: tőle tanultam meg, milyen jó tanulni. (Addig például a számok világa nem érdekelt túlságosan, de őtőle megértettem, hogy az is milyen jó, izgalmas játék lehet). Tőle kaptam azt a pedagógusi szeretetet is, ami megéreztette velem, hogy miképpen érdemes átadni a tudást. Középiskolai tanáraim közül az irodalom iránt szenvedélyesen elkötelezett Kontra Györgyné, Ilonka néni osztályfőnököm mint megerősítő, lelkes biztató játszott szerepet az életemben, (és abban is megerősített, hogy az irodalom mennyire fontos, a művek élvezeténél mennyivel többet nyújtó, és egy társadalom életében mennyire fontos szerepet játszó dolog); logikámat a nagyszerű matematikatanár (bár nagyon problémás pedagógus) Némethy Kati néni matematika-feladatai edzették, földrajztanárunktól, Leél-Őssy tanár úrtól pedig az adatok fontosságát tanultam, s a csöndesen karakán emberi tartás példáját is adta. De a legnagyobb hatást Szathmáryné, Kati néni, a történelemtanár gyakorolta, akitől megtanultam, hogy az emberi társadalom is logikus összefüggések hálója (és egyúttal érdekes emberi történések színtere), s hogy mindig érdemes rákérdezni a jelenségek mögött húzódó okokra, aztán azok okaira és így tovább. A művészetek (s elsősorban az irodalom, a vizuális művészetek és a film) jelentőségét részben esztétika szakos anyám oltotta belém, részben a sok jó mű: úgy szoktam mondani, ha valaki megnéz tízezer jó képet, meghallgat tízezer jó zenét, akkor elkezd érteni hozzá. (A zenéhez kifejezetten ezen a módon kerültem közel). Az egyetemről elsősorban hét oktató hatását emelném ki: a magyar szakon Király Istvántól az elemzési lehetőségek pluralitását (és a népi írók iránti vonzalmat), Németh G. Bélától az irodalom kevésbé reflektorfényben álló értékeire irányított figyelmet, az idén elhunyt Abaffy Erzsébettől az etimológia izgalmait. Fabriczius Kovács Ferenc pedig Karácsony Sándor sajátos szemléletét közvetítette hozzánk. A pszichológia szakon Barkóczi Ilona vezetett be (igazán szakszerűen) a tudomány történetébe, Ádám György (mert a TTK-n is voltak óráink) az élettant tudta olyan érdekessé tenni, mint középiskolai történelemtanárunk a történelmet, Popper Péter pedig a kriminálpszichológián keresztül mutatta be, mennyire bonyolultak az emberi psziché törvényei. Tőkei engem nem tanított, de írásai rám is jelentős hatást gyakoroltak.
KkF: A mi időnkben (feleségem 53-as, én 49-es vagyok) nem volt könnyű bekerülni az egyetemre. A kiváló érettségi sem mindig garantálta a továbbtanulást. Mindezt hogy élték át önök?
K. Á.: Kétségkívül óriási stressz volt, már maga a pályaválasztás is. A szakma, hivatás megtalálása bizonnyal sok akadályba ütközik. Először is ott van a család kimondott vagy kimondatlan elvárása. Folytatni a családi tradíciót? Anyagilag is sikeres pályát befutni? Társadalmilag elismertnek tekintett szakmát választani? Az én esetemben, mivel humán és reál tárgyakból egyaránt jó voltam, nagyon sokáig komoly dilemmát jelentett, érettségi után melyik egyetemre is menjek. Közgazdasági egyetemre? Ide akkoriban matematikából és történelemből volt a felvételi. Vagy a bölcsészkarra? Ugyan francia tagozatra jártam, de mégis a magyar-angol szakpárosítás jött szóba, ahová egyébként hússzoros volt a túljelentkezés. (A Színművészetin a filmrendező szakot már korábban elvetettem, bár a filmesztétikai verseny során többen buzdítottak erre, s valóban érdekelt is a filmkészítés izgalmas világa). Egészen a negyedik gimnázium januárjáig a Közgázra készültem, jártam is előkészítőre matekból és buzgón tanultam a történelmet. Édesapám sokat emlegette: a kultúrdiplomata pálya milyen szép feladat, és illenék is hozzám. Úgyhogy részemről komoly bátorság kellett ahhoz az elhatározáshoz, hogy januárban, amikor be kellett adni az egyetemi jelentkezési lapot, mélyen magamba nézve eldöntöttem, hogy hozzám a bölcsészképzés közelebb áll. Édesapám dicséretére legyen mondva, szó nélkül tudomásul vette ezt a döntésemet. Igen ám, de ott van ez a hússzoros túljelentkezés. Szinte lehetetlen bejutni! De bennem már akkor is nagy volt az elszántság és a kitartás, így hát kikölcsönöztem a színe miatt „Spenótnak” becézett magyar irodalomtörténet hat vastag kötetét, több ezer oldalt, s nekiálltam végigolvasni azt. Angolt már évek óta tanultam, de most részben rendkívül tisztelt, nyelveket tanító osztályfőnököm, aki nagyon becsült engem, vállalkozott arra, hogy különórákat ad, illetve ajánlottak valakit Budapesten, aki állítólag tudja, mi mindent várnak az angol írásbelin. Őhozzá a tavaszi szünetben utaztam „fel”, s a család anyagi helyzetét jól jelzi, hogy egy szép kávéskészletünket kellett a Bizományiban eladni ahhoz, hogy a tanórák árát ki tudjuk fizetni. Beszereztem ezen kívül egy szuper, angol nyelven írt nyelvtankönyvet és egy szintén angolul megírt két-háromszáz oldalas angol irodalomtörténet könyvet. Úgyhogy nem apróztam el a felvételire készülést, viszont minden nap négy-öt órát aludtam csak, az esti nyugodalmas órákban, amikor már mindenki lefeküdt, a konyhaasztalnál görnyedtem a könyveim és a füzeteim fölé, s ha már leragadt volna a szemem, kimentem a teraszra elszívni egy-egy édesapámtól elcsent cigarettát, (szégyen vagy sem, ekkor szoktam rá a dohányzásra, amit ma már senki sem gondolna rólam, s Misi fiunk születésének, illetve a várandósságomat megelőző elhatározásnak köszönhetem, hogy teljesen le tudtam szokni róla.) A hónapokig tartó nem-alvás azonban rettenetesen kimerítő volt. Az érettségit rögtön követte a felvételi, de a lényeg, hogy végül sikerült; a szóbeli felvételim talán még meggyőzőbb volt, s így bekerültem a bölcsészkarra. (Aztán az angol szak helyett másodév után a szociológia-esztétika specializációt vettem fel a magyar szak mellé). Ezen a három szakon, mint említettem, akkoriban sok kiváló tanárral találkoztam, ők, főleg az esztétika és a szociológia szakon már kisebb kutatásokat is ránk bíztak, illetve bevontak bennünket folyamatban lévő kutatásokba..
A szakma, hivatás megtalálásának döntő eleme az volt, amikor Gáborral megismerkedtünk, és hosszú-hosszú beszélgetéseink során körvonalazódott, hogy milyen módon is érdekel bennünket a minket körülvevő világ, a művészetek, a társadalom. 1973-ban jelent meg az első közös tanulmányunk, én akkor fejeztem be az első évet, nem voltam még húsz éves, s ebben már, főleg utólag visszatekintve csíraformában ott van sok minden, ami a későbbiekben kutatásaink irányát jelentette.
K. G.: Általános iskolában végig kitűnő tanuló voltam. Középiskolában nem szerettem volna az lenni, hogy jobban elfogadjanak: ez sikerült is. De azért az átlagom végig jeles volt, földrajzból iskolai versenyt, latinból kerületit nyertem. Ha az országos versenyen helyezést szerzek, automatikusan bekerülhettem volna az egyetemre, de erre semmi esélyem nem volt, ezt már akkor tudtam, amikor az országos verseny előtt gyülekezve hallottam az egyházi gimnáziumok diákjait egymással latinul társalogni. Ehhez hasonlóra sem voltam képes. De latin szakra nem is kívánkoztam. Szerettem volna magyar- történelem vagy magyar- pszichológia szakra jelentkezni, de abban az évben erre nem volt lehetőség. Negyedik gimnáziumban egy orvosnak készülő barátom hatására még a biológia szak is megfordult a fejemben, de a rendszertant nem nagyon szerettem. (Viszont az etológia a mai napig nagyon érdekel). Azért addigi vonzalmaim alapján nálam is a bölcsészkar tűnt a leglogikusabb választásnak. De mit vegyek a magyar mellé? Általában nyelvszakokkal párosították. Egyetlen nyelvszak jött szóba, amiből valamennyit tudtam: az orosz. (Angolul is tanulgattam, meg olvasgattam már, de mivel középiskolában nem angol, hanem a latin volt a második idegen nyelvem, mégiscsak biztosabbnak tűnt az orosz, aminek a nyelvtanából talán többet tudtam az angolnál). Úgy emlékszem, a felvételikor mindent egybevetve a maximális pontszámnál egy fél ponttal volt kevesebbem, de ezzel erre a szakra simán felvettek. Előfelvételisnek, mert a középiskolai osztályunkbeli huszonhat fiú közül benne voltam abban a hatban vagy hétben, akit alkalmasnak nyilvánítottak, és így tizenegy hónapot az egyetem előtt sorkatonaként kellett töltenem. (Ebből egy elkapott kanyaró és aztán a kórházban egy jóindulatú pszichológus jóvoltából csak hat lett: leszereltek; a többi hónapot leszerelésem és az egyetem kezdete között könyvtári raktárosként dolgoztam le. Később, amikor már sok éven át lefizettem az alkalmatlanná nyilvánítottak katonaadóját, visszaminősítettek, és tartalékosként kétszer is behívtak, összesen öt hónapra, vagyis a tizenegy hónapot csak azért is leszolgáltatták velem, de a tartalékosi öt hónap azért sokkal kényelmesebb volt). Visszatérve az egyetemhez, az első évben nagyon szenvedtem az orosztól, ugyanis ami középiskolában elég volt, az itt nem, hiszen a legtöbb tárgyat oroszul tanították, és alig értettem belőle valamit. Szerencsére az év végén, miután azért átmentem az orosz vizsgákon, és kérvényeztem, hogy szakot változtathassak, jó eredményeimre tekintettel engedélyezték, felvételiztem a pszichológiára, és oda sikerült is bejutnom. A két szakot egy év csúszással végeztem el, a magyart 1972-ben, a pszichológiát 1973-ban. Ez a csúszás nagy szerencse volt, mert így utolsó egyetemi évemben megismerkedhettem az akkor elsőéves Ágnessel, akivel azután a pályánk és egész életünk összefonódott.
KkF: Sokrétű tudományos tevékenységük s ezek nyomán megjelenő publikációik felsorolása több helyen olvasható az interneten. Itt arra kérném önöket, hogy akár tematikai, akár időrendbeni csoportosításban foglalják össze több évtizedes munkásságukat a laikus olvasóknak.
K.Á.-K.G.: Közös pályánk az esztétikai megismerésmód kutatásával és az oktathatóságát célzó kísérlettel indult. Ez mindkettőnket izgatott. Egy gyár fiatal, önként jelentkező dolgozóinak próbáltuk megtanítani, hogy addigi életük eseményeit, gondolatait miképpen tudják egyes esztétikai szabályok elsajátításával esztétikai értékkel bíró szövegekké alakítani. A hipotézis az volt, hogy egyrészt az esztétikai jellegű szövegalkotás bizonyos mértékben elvben mindenkinek megtanítható; (ahogy a Kodály-módszer szerint a zene). Másrészt, hogy a folklórból kinőtt individuális művészet évszázadai után lehet létjogosultsága újfajta kollektív alkotási formáknak. Hogy ez a kísérlet mennyire volt sikeres, nem a mi tisztünk megítélni. A kísérlet során azonban olyan kérdésekbe ütköztünk, amelyek további munkásságunkat az értékrendszer-, és motivációbeli különbségek elemzése felé fordította. Általában is elmondhatjuk, hogy egész életünkben igyekeztünk a többek között Szent-Györgyi Albert által megfogalmazott tudomány-eszmény szerint haladni: mindig a probléma vezetett, s ha ez egy más tudományterületre való átkanyarodással járt, ezt nem éreztük akadálynak, igyekeztünk azon a területen elmélyíteni a tudásunkat. 1975-től dolgoztuk ki motivációelemzési módszerünket, amely az egyes emberi motivációk és beszédbeli megjelenési, projektálódási formáik közötti összefüggésen alapul. Azon a később egy reprezentatív mintán is alátámasztott állításon, hogy mivel az ember motivációi az emberek minden megnyilvánulásába – s a beszédbe különösen – kivetülnek, ezért az emberek beszédszerkesztési formáiból visszakövetkeztethetünk motivációikra, azok egyensúlyára vagy egyensúlytalanságára, az egyensúlytalanságból származó pszichés problémákra, s végül mindezek alapján az e problémákat kezelő terápiák is kialakíthatók. (Később tanítványaink egy csoportjával kidolgoztuk és publikáltuk a motivációk vizuális megjelenésének elemzésmódját is). Kisgyerekkorunk óta egymástól függetlenül mindkettőnket nagyon izgatott az emberek beszédének, önkifejezésének sokfélesége, kerestük ezek okait, s nagyon reveláló volt, amikor az e tapasztalatainkra ráépülő több éves munka nyomán egy koherens és jól működő rendszer, egy elemzési háló kezdett körvonalazódni. A módszert több könyvben is publikáltuk („Vonzalmaink és választásaink mélyszerkezete”, Kossuth, 1989, illetve „Rejtjelek”, Interart-Szoroban, 1993), a Magyar Televízióban 13 részes ismeretterjesztő sorozat készült belőle, amelyet eddig háromszor mutattak be.
Az értékek, értékrendszerek kutatása a 80-s évek során vált (egyik) fő területünkké. (Ezzel kapcsolatos eredményeinket „A társadalmi formációk struktúrájának tükröződései a mai magyar társadalom értékrendszereiben” című 1984-ben megvédett kandidátusi disszertációnkban, illetve „Értékrendszereink”, című könyvünkben – Kossuth, 1983 – publikáltuk).
Érdeklődésünk az értékkutatáson belül elsősorban és mindinkább a verbálisan nem explikálódó, szimbolikus mozzanatok felé fordult. 1980 és 1985 között a Művelődéskutató Intézet nagy empirikus felmérést folytatott Győr Sopron és Békés megye intézményeiben, amelynek során elsősorban az épületek, mint látványok és az iskolai oktatás egyes elemeinek értékközvetítő hatásait vizsgáltuk. (E kutatás alapján írtuk „Intézménymimika” című könyvünket /VITA, 1989/). A vizsgálatot – a változások megfigyelésére – 2005-ben megismételtük Szombathelyen, Nyíregyházán és a két város agglomerációs övezetében. (Ebből készült az „Intézménymimika – 2” című könyv /Új Mandátum, 2006/).
A rendszerváltásnak (a társadalomtudományok számára nagyon sok izgalmas kérdést felvető) időszakában egyrészt megpróbáltuk megragadni azokat a szimbolikus magatartástípusokat, politikai szubkultúra-variációkat, amelyeket a változások felszínre hoztak („Szereposztás”, VITA, 1991), másrészt a politikai változásokban és a többpárti választásokon látványossá vált értékpluralizmust. (E célból elemeztük ezután egy longitudinális vizsgálat keretében minden parlamenti választási év kampányműsorainak értékvonatkozásait (Lásd: „Értékválasztás 1990”, ’94, ’98, 2002, 2006, 2010, 2014). Lásd: https://mek.oszk.hu/16900/16967/. A kilencvenes években az értékkutatások, a motivációkutatás és az ezekhez csatlakozott világképkutatás közös eleme, a szimbólum vált vizsgálataink alapjává, miközben a mindig is az értékszociológia, a tudásszociológia, a szociálpszichológia és a kultúraszociológia mezsgyéjén egyensúlyozó tevékenységünk a szocio-szemiotikában és a kulturális antropológiában (annak is a saját kultúra kutatására szakosodó irányzatában) találta meg lehorgonyzási pontját. Addigi kutatási eredményeinket ekkor kezdtük el oktatni az ELTE BTK Kulturális Antropológiai Tanszékén. A saját társadalom kulturális antropológiájának oktatásához módszertani tankönyvet írtunk és jelentettünk meg a Kossuth kiadónál 1995-ben „Rejtjelek 2” címmel, (beépítve abba eddigi érték-, és kultúraszociológiai kutatásaink eredményeit is; e könyv alapján is készült egy 13 részes sorozat, amelyet a Magyar Televízió 1996-ban mutatott be.). Ugyancsak tankönyvként használják „A tömegkommunikáció szimbolikus üzenetei” címmel, először 1998-ban és módosított kiadásban 2006-ban megjelent kötetünket. A szimbólumkutatások illetve a szimbólumfogalom oktatási alkalmazásának megalapozására pedig, a különböző tudományterületeken folyó szimbólumkutatás kiemelkedő magyar képviselőinek bevonásával két interdiszciplináris kötetet szerkesztettünk. („Jelbeszéd az életünk”. A szimbolizáció kutatásának története és kutatásának módszerei, Osiris-Századvég, 1995, illetve „Jelbeszéd az életünk – 2”, Osiris 2002 címmel).
A kilencvenes évek folyamán a társadalom legkülönfélébb szeleteiben vizsgáltuk a szimbolikus változásokat, s az évtized végén megkíséreltük összefoglalni a kilencvenes évek legfontosabb világkép-változásait: ezeket az eredményeket „Látható és láthatatlan világok az ezredfordulón”, (Új Mandátum, 2000) című kötetünkben tettük közzé. Az ezredforduló után hasonló módon dolgoztuk fel a következő évtized jelenségeit is, s eredményeinket a két évtized világképeit együtt tartalmazó kötetben „Látható és láthatatlan világok az ezredfordulón – és utána” (Typotex, 2013) publikáltuk.
1997 folyamán országos reprezentatív mintán az osztrák Österreichisches Ost-, und Südosteurope Institut-tal együttműködésben empirikus adatfelvételt végeztünk a mindennapok nemzeti szimbólumainak feltárására (és az eredményeknek a hasonló osztrák kutatásokkal való összevetésére. Ez azután hat európai nemzet kutatóinak közös munkájává bővült: (a „Changes of National Identities in Connection with the EU-enlargement”, illetve a „Cultural Patterns of EU-enlargement” című, osztrák-francia-svájci-szlovák-magyar-bolgár együttműködésben végzett kutatássorozat keretében).
A részben e kutatásból leágazó, a magyar identitás legkülönfélébb megnyilvánulásainak preferencia-különbségeit a mai magyar lakosság egy reprezentatív mintáján vizsgáló saját kutatásunk eredményei „Magyarság-szimbólumok” címmel jelentek meg. (Európai Folklór Intézet, 2000, 2002). Ez a könyvünk 3 kiadást ért meg. A kutatást több tématerülettel kibővítve ismételtük meg 2022-ben, ennek teljes feldolgozása még folyamatban van, de a magyarságra jellemzőnek tekinthető elemek (mintegy 1000 elem) enciklopédikus bemutatása már a nyomdában van „A mindennapi élet magyarság-szimbólumai” címmel, a Magyar Néprajzi Múzeum kiadásában.
Rendszeresen publikáltunk szocio-szemiotikai tanulmányokat a mindennapok különféle jelenségeinek szimbolikájáról, (a gasztronómiától az „utca nyelvéig”, a valóságshowktól az ünnepek jelrendszeréig) e tanulmányok gyűjteményes kiadása „A mindennapi élet jelrendszereiről” kötet (Loisir, 2014), illetve a „Symbolic Elements of Everyday Culture” című e-book. Lásd: https://mek.oszk.hu/10700/10782/10782.pdf
„Beszélő házak” (Kossuth, 2000) című könyvünk a kilencvenes évek lakásainak szimbolikájáról szól, „A tárgyak szimbolikája” (Új Mandátum, 2005) pedig tárgyszimbolikai kutatásainkat foglalja össze.
„Alternatív életstratégiák” (Typotex, 2014) címmel publikáltuk azon kutatásunk eredményeit, amelynek során tanítványaink olyan emberekkel készítettek interjúkat, akik az individuális sikert és anyagi javakat középpontba állító mainstream-értékrendtől eltérő életeszményeket követnek életgyakorlatukban is. A világ túlságos uniformizálása felé mutató hatások korában nagyon fontosnak éreztük az eltérő életutak lehetőségének és értékeinek felmutatását. Lásd például: https://www.youtube.com/watch?v=W5034e9N8ck és https://www.youtube.com/watch?v=U77LKaBaqao
2007-ben (a Kossuth kiadónál) jelent meg „Túlélési stratégiák (Társadalmi adaptációs módok)” című könyvünk, amely első része egy trilógiának. Ez a kötet egy évtizedes kutatómunka eredménye, amelynek során részben interjúk, részben szakirodalom-feldolgozás és elemzés segítségével igyekeztünk monografikusan körüljárni a társadalom adaptációs technikáit és ezek eszközeit, lehetőségeit, a különböző válsághelyzetekre adott válaszok típusait, és kísérletet tettünk ezek alapján – ebben is a mainstream alternatíváit keresvén – egy nem-individualista alapú etika levezetésére is. E könyv folytatásaként jelent meg „A szellemi termelési mód” című társadalomelméleti könyvünk (Kossuth, 2013), amelyben egy alternatív társadalmi forma, társadalmi rend lehetőségét és a jelen társadalmának ennek irányába mutató jelenségeit jártuk körül. (Jelenleg e kötet népszerűbb, részben rövidített, részben új szempontokkal bővített változatán dolgozunk). A trilógia harmadik része, a szimbolizáció jelenségkörét és ezzel foglalkozó kutatásainkat összefoglaló monográfia: „A szimbolizáció. Hogyan cselekszünk szimbólumokkal?” (Ventus Commerce – Kocsis, 2021). Ez úgy kapcsolódik a másik két kötethez, hogy a szimbolikus gondolkodásban az általunk körvonalazott etikai és társadalmi alternatívával adekvát ismeretelméleti alternatívát látunk. (Úgy véljük egyébként, hogy az MI-t elsősorban az emberi gondolkodásnak a fogalmi-logikai gondolkodásnak nevezhető formája hozta-hozza létre, s ezért ennek az embertől való átvételére képes, létrejötte viszont felszabadíthatja az emberiséget arra, hogy szellemi energiáit mindinkább a másik nagyon lényeges emberi megismerésmód, a szimbolikus gondolkodás felé fordítsa).
Egy immár ötven éves kutatói-alkotói pályánkba sok minden belefért, de végül is minden kutatásunk közös nevezője: a társadalom szimbolikus jelenségeinek kutatása: annak elemzése, hogy a legkülönfélébb jelenségekben miképpen lehet észrevenni a bennük kifejeződő mögöttes tartalmakat, társadalmi mechanizmusokat. Egy dolog nagyon fontos: életpályánkat sosem karriernek képzeltük, tudományos karriernek sem. Mindvégig úgy fogtuk fel munkásságunkat, hogy az embernek a társadalom, az emberek életének jobbításán kell munkálkodnia. Ha valami akár tudományos kérdésként, akár művészi feladatként foglalkoztatott bennünket, az sosem volt öncélú. Mindig arra irányult, hogy a világ elemeinek megértésével sikerüljön a társadalmat igazságosabbá, az emberek életét méltóbbá tenni. Mindig konkrét társadalmi problémákból indultunk ki, s mindig azzal a céllal, hogy jobb megoldások táruljanak fel. Ha mindezzel sikerült szakmai szempontból értékes eredményeket létrehozni, az legfeljebb következménye ennek az alapvető törekvésnek, a társadalmi elkötelezettségnek. Véleményünk szerint nincs elkötelezettség nélkül sem tudomány, sem művészet. Akit nem a változtatás igénye vezet, az is elkötelezett a változatlanság oldalán. (Hozzátéve ehhez, hogy a társadalom jobbítását egyes vonatkozásokban a változtatás, másokban éppen ellenkezőleg, az értékek megőrzése jelenti). A másik elv, ami egész életpályánkat meghatározta, a humanizmus mindenek felettisége. Minden igazságtalanság, minden erőszak, minden emberekre kényszerített mesterséges kaloda elutasítása. Semmilyen cél nem szentesíti az elérésére fordított eszközöket, éppen ellenkezőleg, bármilyen célt csak a hozzájuk vezető út (emberséges) eszközei szentesíthetnek.
KkF: Tanszékünknek (Oslói Egyetem Média és Kommunikációs Intézete) a 90-es évektől a választási években folyamatosan rögzítettem a közszolgálati médiában adásba került kampányokat. A beszédeket, a kerekasztal vitákat és a sajtókommentárokat doktoranduszok és konzulenseik értékelték ki retorikai és egyéb szempontok szerint. Az egyik periódusban lehetőséget kaptam arra, hogy megvizsgáljam a közvetítésekben alkalmazott kameraállásokat, vágástechnikát, a közel- és totál képek arányát. Egy rövid összefoglalóval segítettem a kutatók munkáját. Az önök 2014-es magyar választásról szóló tanulmányában többek között az alábbi fejezetindítás ragadta meg a figyelmemet:
„Elemzéseinkben az említett kampányeszközöket az alábbi szempontokból vizsgáltuk: az alkalmazott vizuális effektek (fények, színek, képi montázshatások, trükkök)…” [4]
Kérdésem nem szakmai, inkább provokatív, de mentségemre, magamnak is feltettem annak idején: Ki olvassa az ilyen tanulmányokat? Van-e haszna e munkának? Kapnak, kaptak-e visszajelzéseket?
K.Á.-K.G.: Hogy e kérdésre válaszolhassunk, meg kell különböztetni legalább háromféle visszajelzést. 1. Mennyiben használják az ember munkáját a társadalom irányítói, (mennyire használja az, amit „politikának” szoktak nevezni, de a hatalom birtokosait értik rajta)? 2. Mennyire reagál az ember eredményeire a szakmai hivatalosság: vagyis milyen ezen eredmények kritikai visszhangja? Ezt is politikai szempontok határozzák meg, de a politika szélesebb értelmében: a megítélés ebből a szempontból azon alapszik, hogy amit megítélnek, hogyan illeszkedik az uralkodó tudományos vagy művészeti paradigmákhoz. 3. Milyen hatást tud gyakorolni a munkánk általában az emberekre? A mi kutatói-alkotói attitűdünk lényege az volt, hogy abból, amit a világból a tudomány, illetve a művészet eszközeivel megismerhetünk, azt igyekezzünk közkinccsé tenni. Lehetőleg úgy megírni, hogy szélesebb közönség számára is olvasható legyen. Ez persze nem minden írásunkban sikerült annyira, amennyire szerettük volna: a tudományos szövegalkotás és adatközlés elvárásainak való megfelelést néha nem sikerült teljes egyensúlyba hozni az „olvasmányossággal”.
Mármost, ami a visszajelzéseket illeti: mindhárom értelemben kaptunk pozitív visszajelzéseket. Persze a mindenkori hatalom csak azt használja a tudomány eredményeiből, (és a művészet üzeneteiből) ami érdekeinek, céljainak megfelel (s ez a használhatónak mindig csak egy kis hányada). De ezen nem érdemes keseregni, a tudomány elsődleges célközönsége éppúgy nem a politikai szféra, mint ahogy a politika sem a tudománynak próbál elsősorban megfelelni. A szakmai-kritikai visszajelzés szempontjából fontosnak gondoljuk, hogy évtizedekig a szakmai szempontból kiváló MTA Szociológiai Intézetében kutattunk, (2004-ben megszereztük az MTA doktora fokozatot), és az ELTE 90-es években indult Kulturális Antropológia Tanszékén oktattunk, majd 2000-ben az addig megjelent kutatásaink, publikációink alapján a Moholy Nagy Művészeti Egyetemre hívtak bennünket társadalomtudományi tárgyakat tanítani. Azóta is, immár 23 éve a közben jelentős szellemi műhellyé lett MOME megbecsült egyetemi tanárai vagyunk. Eddigi közös munkánk öt évtizedében megírtunk és publikáltunk csaknem 30 könyvet és közel 300 tanulmányt (a magyar mellett angol, francia, német, lengyel nyelven). 2016-ban pedig mindketten külön-külön Széchenyi díjat kaptunk. A visszajelzések harmadik területén pedig mindig meglepődünk azon, hogy egyes írásaink milyen sok emberhez jutottak el. (Legszélesebb közönsége, olykor 800 ezres nézettsége persze a kilencvenes években sugárzott két televíziós sorozatunknak volt). A személyes visszajelzésekből az derül ki, hogy különböző írásaink valóban jelentős hatást tudtak gyakorolni, több közülük különböző egyetemeken ajánlott vagy kötelező olvasmány, elég sok a rájuk való hivatkozás is. (Az egyik legmeghatóbb visszajelzés erdélyi diákoktól jött: kollégáink mesélték, hogy amikor e diákcsoport intézetünkbe látogatott, és meglátták a névtáblánkat, lefényképezték, mint valami nevezetes látnivalót.) Nyilván az ember hatását jelzik a hűséges, visszatérő tanítványok, és azok a visszajelzések, amelyeket az országot járva kapunk arról, hogy egy-egy írásunk milyen szerepet játszott egy-egy ember életében. Ezek a visszajelzések minden hivatalos kitüntetésnél többet érnek. Nyilván még jobb érzés lenne, ha gondolataink, eredményeink a társadalmi létbe való beépülésének még több jelét látnánk, de összességében semmiképpen sem lehetünk elégedetlenek.
KkF: S ha már a mek.oszk.hu oldalán jártam a fenti tanulmányuk kapcsán, beleolvastam a szimbólumokról szóló kötetükbe is.[5]
Biztosan nem örülnek a nagy-nagy egészből kiragadott apró résznek. A kötet végén található összefoglaló 30. pontjára kérdeznék rá. „A szimbólum rendkívüli erővel hathat az egyénekre (gyógyítani és ölni is képes).” Kifejtenék bővebben is olvasóinknak, hogy konkrétan mire gondoltak itt?
K.Á-K.G: A szimbólum, szimbolizáció fogalmát mi meglehetősen széles értelemben használjuk. Úgy gondoljuk, hogy a szimbólumokban való gondolkodás az ember olyan sajátossága, amely a fogalmi-logikai gondolkodással együtt, egymást kölcsönösen kiegészítve, támogatva segíti az emberiséget és az egyes embereket a világ megismerésében. A sok-, és nyitott jelentésű szimbólumokkal tud az ember közvetlenül kapcsolatba lépni a világ egészével. Míg a fogalmi-logikai gondolkodás mind jobban, minél pontosabban igyekszik körülhatárolni a világ jelenségeit (ez teszi lehetővé, hogy az ember célszerűen alakítani is tudja a világot), a szimbolikus gondolkodás összekapcsolja egymással a különnemű jelenségeket, és ezzel visszaközelíti a szemléletet a világ egészben, a vonatkozások sokaságában való befogadásához.
Mint számos társadalomtudós megállapította már: az egész emberi kultúra szimbólumokból épül. A szimbólumok a társadalom formálásának meghatározó tényezői. Amikor bármely célt megfogalmaz az emberiség, legyen szó vallási hittételekről, nemzetek boldogulásáról vagy osztályok harcáról, e célok is mindig szimbólumok, amelyekbe konkrét törekvések sokasága sűrűsödik bele. Éppen ezért tudnak a szimbólumok ölni is. Amikor Madách Az ember tragédiájában a bizánci vallásháborúkat jellemzi azzal, hogy milliók halnak meg egy ’i’ miatt (utalva a két hitelv, a Szentháromság egylényegűsége vagy különlényegűsége: a Homousion és a Homoiusion pusztán egy betű hozzáadásával élesen ellentétessé tett elvek különbségére) ez minden tragikus emberi ütközésre érvényes. Hiszen minden forradalomban és háborúban nem csak közvetlen érdekek, hanem azokból épített szimbólumok viszik harcba az embereket, legyen a szimbólum a Haza, a Demokrácia, a Szabadság, az Igazság vagy bármi más: ezek nem konkrét, kézzelfogható dolgok, hanem ember-alkotta szimbólumok. (És mint a tárgyszimbolika mutatja, a dolgoknak is sokszor szimbolikus tartalmai válnak lényegessé).
Szimbolikus aktusokkal tele van a történelem. Amikor Spartacus gladiátorharcra kényszeríti az elfogott patríciusokat, ezzel azt is kifejezi, hogy Róma hatalma nem örök, a szerepek felcserélhetők. A megalázás azért kell, hogy a győzelem szimbolikusan is kifejezést nyerjen. A diadalívek eredetileg igák, amelyek alatt – ezáltal mintegy állattá degradáltatva – el kellett vonulni a legyőzötteknek, a győzelem utáni kivégzések is magát a győzelmet szimbolizálják. (Leél vezér ezt a szimbolikus jelentést használja fel, hogy ha valóságos vereségét nem tudja is semmivé tenni, a szimbolikust megkérdőjelezi). Gandhi a szövőszékek mozgalmával, a rokkák pörgetésével nem akarta az ipart a kézművesség szintjére visszavetni, viszont szimbolikusan egyrészt azt jelezte, hogy vissza kell térni a gyarmatosítás előtti állapotba: az általa előtérbe helyezett hagyományos szerszámok az angolok által tönkretett indiai gazdaságot jelképezték, s így próbálta a saját alapokon nyugvó nemzetgazdaság gondolatát szimbolikusan is megalapozni. Az erőszakmentes politikai ellenállás gondolatával pedig azt bizonyította nagy (szimbolikus) erővel, hogy az indiaiak keresztényibbek tudnak lenni a kereszténység alapelvére rácáfoló, az erőszakot alkalmazó briteknél, s ezzel szimbolikusan azok hódításának indoklását, a szellemi-civilizációs fölényt is megkérdőjelezte. (Saját népének viszont azt sugallta ezzel a mozgalommal – a szimbólumok mindig többjelentésűek! –, hogy egyrészt az erőszak elszenvedhető, de túlélhető – s a nép egésze mindenképpen túléli, ha mindenkinek helyébe lép a következő –; az erőszak önkéntes elszenvedésével milliókkal élette át, hogy az angol hatalom: erőszakos elnyomás, de egyúttal azt is, hogy az erőszaknál erősebb tud lenni az ellenállás akarata, tehát az erőszakos elnyomásba való belenyugvás nem szükségszerű). Ma már tudjuk: a Bastille, a Téli Palota ostroma egyáltalán nem úgy történt, ahogyan beállították. De itt is elsősorban szimbólumokról, mindkét esetben a hatalom szimbólumairól van szó: a forradalmak pedig többek között éppen a hatalmat akarják szimbolikusan megsemmisíteni. (Azt is hozzá téve, hogy éppen a hatalmi szimbolika szempontjából árulkodó, hogy a különböző, az addig uralkodó hatalmat jelképező palotákba és a cári Kremlbe aztán a győztes bolsevikok beköltöztek, s a sztálini hatalom egy újfajta cezarizmussá vált).
Említettük, hogy a szimbólumok mindig több jelentésűek, s ezért ugyanaz a szimbólum egymással ellentétes társadalmi jelentéseket is felvehet. Amikor Xerxész dühében megkorbácsoltatja a tengert, ezzel ő azt akarja szimbolikusan is jelezni, hogy akkora úr, még a természet elemeinek is parancsol, (azokat az engedetlen szolgák büntetésével megbüntetheti) de tettének van egy általa biztosan nem óhajtott szimbolikus olvasata is: a mégoly hatalmas ember hatalma is csekély, és aki ezt nem veszi tudomásul, nevetségessé válik.
A szimbólumok társadalmi cselekvésekként való alkalmazásának és értelmezésének még számtalan példáját idézhetnénk.
De a szó szoros értelmében valóban gyógyítani is tud a szimbólum, amikor például mozgósítja az immunrendszert az, hogy a beteg hinni tud a mágia, az orvostudomány vagy az akarat erejében, hiszen ezekben is fontos szerepet kapnak a szimbolikus megnyilvánulások. A sámángyógyítások viszonylag gyakori sikerét nem is lehetne mással magyarázni. A sámán mágikus cselekvései nincsenek ok-okozati kapcsolatban a betegségek biológiai, biokémiai sajátosságaival, viszont azt az „életerőt” szimbolizálják, hogy említett könyvünkből idézzünk, „ami a sámán és betege közös világképében áthatja a világegyetemet (a beteg testét is beleértve). A ’világegyetemet’, az Egészet hívják tehát segítségül: a csodálatos gyógyulást a szimbólummal való cselekvés okozza, amelynek éppen azért tud ekkora ereje lenni, mert a szimbolikus (…) valóban összekapcsolja az egyént az Egésszel.” (Az egyéni és az Egész közötti kapcsolat felerősítése, mint erre fentebb utaltunk, minden szimbolizáció egyik lényege). Az egyént ilyenkor a hite gyógyítja meg (az agy, amiben mindez lezajlik, természetesen kapcsolatban van a szervezet egészével, és képes rá hatást gyakorolni), de közvetlenül egy szimbólummal való cselekvés teremti meg ennek a lehetőségét.
KkF: Találtam még egy 200 oldalas kötetet is a mek-en. Szimbolizáció és esztétika a címe (MOME – TK SZI, 2020).
K.Á.-K.G.: Igen, a monográfia előtanulmányaiként négy, a szimbolizációval hangsúlyosan foglalkozó társadalomtudományi területen próbáltuk meg feltárni a szakirodalmakat. Mit jelent, hogyan jelenik meg a szimbolizáció az esztétikában, a szemiotikában (Szimbolizáció és szemiotika, Inter-IKU, 2019), a pszichológiában (Szimbolizáció és pszichológia, l’Harmattan, 2020) és a kulturális antropológiában („A szimbólumok és a szimbolizáció kérdései a a kulturális antropológiában I-III. Antroport, 2016). Lásd: https://mek.oszk.hu/21700/21748/
KkF: Nem akarok s nem is tudok a téma ismerőjeként feltűnni, ezért hát kérdésem sem tudományoskodó. Hogy születnek, hogy állnak össze két toll nyomán a szakmai cikkek, a kötetek? Beavatnának bennünket az alkotói folyamataikba?
K.Á.-K.G.: Óráinkat, előadásainkat is általában együtt tartjuk, előre egyeztetve annak felépítését, és gyakran a másik szavaitól-gondolataitól inspirálva egymás szájából vesszük ki a szót, s ha pedig közben még valami vita is támad közöttünk valamilyen kérdésben, az teszi igazán izgalmassá, életszerűvé az előadást, kicsit olyan ez, mint a jazz zenekarok jam session produkciója. Már amikor megismertük egymást, az olyan egyetemi vitákban, amelyekben mindketten részt vettünk, éreztük az „összhangzatot”: az értékek, sokszor a gondolatok közösségét, képességeink egymást kiegészítő voltát, és a nagyon erős, intellektuális és emocionális közösséget. A közös munka módszere viszonylag hamar kialakult (immár 50 éve jelent meg az első közös publikációnk). Persze ezt a közös munkát mindmáig sok szenvedélyes vita kíséri (a gyerekeinket mindig megnyugtattuk, hogy ne ijedjenek meg, nem veszekszünk, csak éppen valami megfogalmazásbeli pontosságon vitatkozunk). A tudományos probléma felvetéstől kezdve a koncepció kialakításán, a hosszú ideig tartó anyaggyűjtésen és szakirodalmazáson át az első nyersfogalmazványok megszületéséig állandóan egyeztetjük a gondolatainkat. Ezután egymás kezére adjuk az alakuló szöveget, az így bővül és csiszolódik; hosszabb tanulmányok, könyvek esetében hatszor-hétszer is átmegyünk a szövegen, míglen végleges (?) formáját elnyeri. A közös munkában, de minden más vonatkozásban is alapelvünk volt, hogy nem kompromisszumokat kötünk, nem feladjuk a másik kedvéért azt, ami fontos nekünk, hanem megtaláljuk a közös nevezőt, amelyben mindaz benne van, ami a résztvevőknek fontos. Addig kell egyeztetni, amíg ilyen megoldásokat nem találunk. (És tapasztalataink szerint ilyen megoldás mindig található).
KkF: „Hol nincs ki adjon, továbbadjon / Mert nincs se hitele, se kincse / Hiába táncol mindhalálig / Nem lesz, ki ősének tekintse.” (Memento) [1]
Keserű sorok. Valóságtartalmában nem kételkedem. Van remény? Önök ugye bízhatnak gyermekeikben, a jövő generációjában?
K.Á.-K.G.: Szerencsére ez az idézet nem rólunk, hanem a kultúra jövőjéért érzett aggodalmunkról, az öröklött értékek elherdálásáról szól. Az emberi életnek egyébként nem sok értelme lenne, ha nem bízhatnánk a jövő nemzedékeiben. És gyermekeink, unokáink és tanítványaink közül is többen már eddig is számos tanújelét adták annak, hogy amit mi – hogy a versidézetre utaljunk – „kincsnek” tekintünk, (itt elsősorban értékekre, világképekre, tudásokra gondolunk) lesznek őrizői. A MOMÉ-n, média design szakon végzett Mihály fiunk egyébként sok könyvünk borítóját tervezte, és a Filmlaborban megbecsült filmrestaurátorként dolgozik, Máté fiunk sikeres pszichológus és kiváló novellista. Három unokánk: Alexander Márk, Bori és Rozi is komoly reményekre ad okot. Mi a gyerekeinknek, unokáinknak mindig is igyekeztünk minél több személyes élettapasztalatunkat átadni, miként tanítványainknak is. És persze írásaink publikálásával is ez a szándék. Azzal tisztában kell lenni, hogy minden ember egyedi példány lévén a továbbvitel sosem teljesen úgy történik, ahogy a továbbadó elképzeli, hiszen aki továbbviszi, a saját személyiségéhez kapcsolja, és ettől módosul. Ezért van az is, hogy a jövő sosem jósolható meg teljesen, és hogy mint szintén Madách mutatja meg „Az ember tragédiájában”: minden emberi törekvés valami másba torkollik, mint amivel elindították. De hiszünk abban, hogy vannak örök értékek és ezek egyrészt továbbadhatók, másrészt a saját tapasztalatokkal gazdagíthatók. Éppen ez az emberi létezés értelme. Mint több írásunkban is hangsúlyozzuk: az ember lényege, hogy közvetlen visszacsatolás van az egyes egyének és a társadalom egésze között. És így az egyes ember mintegy az emberiség „felderítőjének” tekinthető, aki egy sajátos terepre: személyes életébe van kiküldve, és mindazzal, amit így vagy úgy átad a többieknek, mintegy jelentést tesz kiküldőjének, az emberiségnek. Ezek a „jelentések” beépülnek az emberiség tudásába, s mivel az egésznek az emberiség számára van értelme, nem a mi dolgunk eldönteni, hogy a „jelentésünkből” mit használ és hogyan.
KkF: „És éppen ezért, a ´tiszta forrás´, amire a kiadó egyik körkérdése vonatkozott, mindig adva lesz. A magyar kultúra egésze ez a tiszta forrás a kultúra legtágabb értelmében; számtalan példa bizonyítja a világban, hogy egyetlen ország, egyetlen nép emelkedése sem mehet végbe másként, csak úgy, ha (miközben befogad minden termékenyítő hatást) ebből a forrásból, önnön kultúrája sajátosságaiból táplálkozik.” (Napút Online, 2020) [2]
Erősek a 2020-ban elhangzott szavak. Vágyak-e vagy tények?
K.Á.-K.G.: A magyar kultúra értékei: tények. De a fenti mondattal arra is utaltunk, hogy ezen értékek csak úgy tudnak fennmaradni, ha a kultúra szervesen építkezik. Nem hiszünk az olyan globalizációban, amely homogenizál: mint mindenben, a diverzitás alapvető fontosságú, és a világ különböző kultúráit csak azok megmaradásával lehet, jogos „globalizálni”. Ezért is fontos a „ki kit integrál?” kérdése. Azok a társadalmak, kultúrák, amelyek elveszítik az önmagukból építkezés képességét, az integráló erőt, zsákutcába kerülhetnek. A magyar kultúra sok száz éves folyamata egymásra épülések sorozata, melynek során a legkülönfélébb külső hatásokat sikerült integrálnia. A népművészet és autonóm művészet egymásra épülésében is ez történt, ahogy például Bartók épített a zenei folklórra, vagy ahogy a táncház-mozgalom úgy adott új életet a folklór hagyománynak, hogy összekapcsolta a városi fiatalság életérzéseivel. A magyar társadalom talán utoljára a reformkorban volt képes minden szempontból (gazdasági, politikai, kulturális szempontból) a saját alapjain fejlődni. De ez az, amihez vissza kellene térni. Hogy a kérdésre feleljünk: ez a vágyak birodalmába tartozik, de nem hinnénk, hogy lehetetlen lenne. A magyar kultúra élete ma is gazdag: újabb és újabb filmes generációkkal, eleven zenei, és színházi élettel, tömeges hatású képzőművészeti kiállításokkal. Erősek persze a globalizáció homogenizáló, sekélyesítő hatásai is. Úgy gondoljuk, a legmeghatározóbb a gazdaság visszatérítése lenne a saját forrásokból való építkezéshez, de a szerves fejlődéshez való visszatérésre a szűkebb értelemben vett kultúra is óriási hatást gyakorolhat. (Hiszen a reformkor is a nyelvújítással és Széchenyi kultúrafejlesztési programjával kezdődött).
KkF: „Mert a nemzet optimális esetben: az anyanyelvünkön hozzánk szóló emberiség. És magyarságunk azt is jelenti, hogy ezeknek a kincseknek, az emberiség ezen kincseinek mi vagyunk az őrzői.” [2]
Ezek szerint a globalizációs törekvések ellen megvéd a nyelvi kultúránk?
K.Á.-K.G.: A sündisznóállás, a védekező attitűd nem jó alapállás. Bár mi is úgy gondoljuk, hogy az értékeket védeni is kell, a legjobb, ha nem a védekezésre helyezzük a hangsúlyt, hanem az építkezésre. Mire, milyen örökségekre tudunk építeni. Mert, mint korábban hangsúlyoztuk, az döntő kérdés, hogy ki kit integrál, s ha az építkezésre, a gyarapításra figyelünk, akkor (a saját alapokra) rá tudjuk építeni a külső hatásokat, s ezáltal integrálni is tudjuk őket, ahelyett, hogy kizárnánk. A magyar kultúra mindig is ezt tette. Tévutakra csak akkor siklott, amikor bezárkózni igyekezett, s az építkezés helyett legfeljebb állagmegóvás folyt, vagy amikor éppen ellenkezőleg, úgy nyílt meg a külső hatások felé, hogy próbálta teljesen átadni magát nekik, a saját épületet pedig hagyta leromlani. A kultúrák élnek és halnak, életük, csakúgy, mint az egyes emberé, a személyes tapasztalatokon alapszik. Ahogy például Radnóti megfogalmazza a hazaszeretet lényegét a „Nem tudhatom”-ban. Ezért nagyon lényeges, hogy egy olyan világban is, amely (uniformizáló) virtuális valóságokat termel, a személyest szólaltassuk meg, azt, ami a másoktól különböző arculatot adja egyénnek, közösségnek, településnek, országnak, kultúrának.
KkF: A Népszavának adott 2022 novemberi interjú végén mindkettőjüktől szó szerint idéznek egy-egy összefoglaló gondolatsort. Megszívlelendő észrevételek, tanácsok. [6]
„Mindig is erős volt az emberek manipulálása, és ez nagy mértékben szimbólumokkal történik, a gazdaságtól az interperszonális viszonyokon át a politikáig. Át kell látnunk ezen a mechanizmuson.” (Kapitány Ágnes)
„Helytelennek tartjuk, ha divatként kezelnek szellemi irányokat. Azt is, ha istenítik, azt is, ha démonizálják, kukába hajítják őket. Ez óriási pazarlás, hiszen majdnem minden szellemi irányzat fontos felismerésekkel gazdagította az emberiséget.” (Kapitány Gábor)
A Napút Online felületén nincsenek terjedelmi korlátok, kifejtenék bővebben fent idézett sorokat?
K.Á.-K.G.: A manipulációt mind a személyközi viszonyokban, mind a politikában (s persze a marketingben is) az egyik legkártékonyabb és legveszélyesebb dolognak tartjuk, éppen azért, mert olyan módon próbál hatni az emberekre, hogy azok nem láthatják át, mi is történik valójában. Melyek a manipulátor valós szándékai, s melyek azok a valóságos következmények, amelyeket a manipuláltaknak el kell szenvedniük. A hatalmon lévők mindig használták a manipuláció eszközeit, amelyek a modern demokráciákban rendkívül kifinomultakká, s ezért még nehezebben átláthatóakká váltak. Kezdettől fogva fontos hivatásunknak érezzük, hogy a szimbolikus összefüggések ismeretében minél több embert felvértezzünk a manipulációk ellen. Évtizedek óta tanítjuk, írásainkban elemezzük a manipuláció technikáit. Hiszen a valóságos demokráciának éppen az lenne az alapfeltétele, hogy az emberek úgy hozhassanak döntéseket, hogy pontosan átláthassák mindazt, aminek alapján dönthetnek.
Manipulációikban a politikusok és a marketing szakemberek már csak azért is nagyon sikeresek tudnak lenni, mert az emberek közti legközvetlenebb személyközi kapcsolatokban (a szülő/gyerek viszonyban, a párok közötti viszonyokban, a baráti kapcsolatokban is) évezredek óta eredményesen működnek azok a viselkedések, amelyek során az emberek saját érdekeik érvényesítésére másokat befolyásolnak, függőségben tartanak, félrevezetnek. (Hol a másik kisebbségi érzését táplálva, érzelmi zsarolás kalodájába fogva, hol pedig éppen ellenkezőleg, önbecsülésének hízelegve, és persze ezzel is azt sugallva, hogy a manipulátor mennyire hasznos, mennyire nélkülözhetetlen a számukra). A manipuláció mindig hazugságokon alapszik, de ezt a manipulált sosem veheti észre, mindig azt kell hinnie, hogy minden őérte történik. És ezt, a manipulátortól kapott látszólagos előnyök szemellenzőjének következtében el is hiszi. (Egyes emberi kapcsolatainkban olykor mi magunk is áldozatai voltunk efféle manipulációknak, ezeken keresztül is tanultuk felismerésüket és az ellenük való védekezést). A mi páros életünk talán éppen azért lehetett olyan, amilyen, mert teljesen egyenrangú volt, s ezért akkor sem adott volna teret a manipulációnak, ha nem lett volna bennünk eleve taszítás annak minden formájával szemben. Fontos, hogy ha az ember felkészült abban, hogy átlássa a manipulációs technikákat, ő maga sose manipuláljon. Azt hiszem, ezt egész életünkben sikerült elkerülni. Minden viszonyunkban szerintünk nyílt lapokkal játszani; meg vagyunk győződve arról, hogy mindig azt mondani, amit gondolunk, nem csak tisztességes, de (a bizalom ereje folytán) célravezető is.
A manipuláció leleplezése pedig azért is fontos, mert bár meg vagyunk győződve arról is, hogy az ember valahol az észlelése mélyén kisgyerek kora óta mindenben pontosan érzi, hogy mi az igazság, a szocializáció során ez elfedődik. Egyfelől éppen az elemi bizalom-igényünk miatt is szeretnénk hinni abban, hogy amit mondanak nekünk, amit láttatnak velünk, az úgy is van. Másfelől, mint említettük, a manipulátorok olyan technikákat is használnak, amelyek éppen ezt a bizalmat erősítik, olykor nagyon is nem bizalomra méltó céljaik elfedésére. A manipuláció leleplezése mindig az elnyomás elleni lázadás, legyen az elnyomó politikai erő vagy szülő, gyermek, szerelmi partner vagy bármilyen társ.
A másik említett gondolat a versenytársadalom kritikája. Nagyon sokan érvelnek a verseny előnyei, elsősorban fejlődés-indukáló hatásai mellett. Ebben van igazság, de a verseny valóban nagyon nagy pazarlással is jár. Amikor az egyik irányzatot, egyik paradigmát, egyik nemzedéket egy másikkal váltják le, amikor sok versengő szereplő közül csak egyesek emelkednek ki, ezek a verseny velejárói, de mi úgy gondoljuk, hogy a „leváltás” is, a kiemelés is pazarlás az emberi értékekkel. Mert egy gondolat, ami valamikor értékes volt, nem veszíti el attól értékét, hogy más gondolatok is megszületnek. Mert attól még, hogy valaki valamiben többet teljesít, mint mások, a többiek teljesítménye is fontos, (nem beszélve arról, hogy az egy-egy meghatározott szempontból folytatott verseny győzteseinek kiemelése elfedheti mindazt, amiben pedig a többiek a jobbak). Mi eszményinek egy olyan társadalmat tartunk, ahol nem a verseny, hanem a szintetizálás a cél. Amelyben a gyerekek olyan iskolában nevelkednek (ilyen már ma is több van), ahol nincs osztályzás (vagyis verseny, mennyiségi kategóriákba sorolás), csak a személyes képességek és hiányok megállapítása; ahol az embereket nem egymáshoz, hanem önmagukhoz mérik. Egy olyan társadalmat tartunk eszményinek, amelyben a tudomány munkása nem azzal igyekszik megalapozni saját sikerét, hogy kimutatja a többiek hibáit, hanem azzal, hogy szintetizálja a többiek teljesítményeit. (Ezt mindegyik résztvevő megteheti). A jelenben a mennyiségi szemlélet uralkodik: amikor minőséget „mérnek” (már e szó is árulkodik), valójában ott is mennyiségi jellegű összemérésről van szó. (A verseny így kívánja). Egy olyan társadalomban, amelyben valóban minőségi szemlélet érvényesül, ez azt jelenti, hogy mindenből és mindenkiből a benne lévő lehetőségek maximumát igyekeznek kihozni. Minőségeket nem lehet egymással versenyeztetni, mert nem lehet összemérni almát a körtével, márpedig minden ember és minden emberi megnyilvánulás másokkal összemérhetetlen egyediség.
KkF: Gábor! Előbb az Ágnessel közösen írt tanulmányaikat, köteteiket lapozgattam, s csak aztán vettem kézbe az ön verseit. Elolvastam mindkét kötetét (ez talán kiderült a korábban feltett kérdéseimből is).
Mit mondjak? Egy tőről fakadt két külön világ. Vajon hány ember fér meg egyben?
K. G.: Igen, persze más a művészet és a tudomány. De minden embernek két agyféltekéje van, van ki inkább az egyiket, más a másikat használja inkább, és vannak, mint mi is, akinél e kettő egyensúlyban van. Nem egyedülálló dolog ez, hogy néhány nagy példát említsek: Leonardo, Goethe, Schiller, József Attila, Sartre, Umberto Eco. Kortársaink közül Csányi Vilmos jut az eszembe. És nagyon fontos a két félteke közti együttműködés. Van, amikor a tudományos munkánk vet fel olyan kérdéseket, amelyre csak a művészet adhat választ, s van, amikor megírok egy szépirodalmi munkát és annak hatására születik egy tudományos célkitűzés. Az nagyon lényeges, hogy amikor az ember az egyikből átáll a másikra, ne tévessze szem elől eltérő törvényeiket, és mindig a megfelelő törvények vezessék. A tudományban nem megengedhető a művészet emocionalitása, szubjektivitása, sokszor még a metaforikusság is zavaró. Ha pedig a művészetben használná az ember a tudomány definiáló vagy rendszerező módszereit, szörnyen didaktikussá válna, és éppen az a „világszerűség” tűnne el belőle, ami a művészet egyik lényege. A kétféle gondolkodás szembeállításában a tudománynak talán nem is a racionalitás és a logika a sajátossága. Mert racionalitás és logika a művészethez is szükséges, enélkül szétesne a művek esztétikai szerkezete, ami igen jól látható akkor, – például Csontváry és Gulácsy utolsó képein – amikor egy művész elméje megbomlik. József Attila, mint mindenben, ezzel kapcsolatban is a lehető legpontosabban fogalmaz: „A líra: logika, de nem tudomány”. Igen, megvan a maga sajátos logikája a művészetnek is, tudománynak is, a kettő között talán az a fő különbség, hogy a művészet logikája nyitott, és a nyitottságot preferálja, és mindig az egészet célozza meg, a tudomány pedig zártságra, pontos körülírtságra törekszik. Mind a kettő nélkülözhetetlen az emberiség számára: a tudomány ahhoz, hogy az ember célirányosan cselekedhessék a világban, a művészet pedig ahhoz, hogy befogadhassa a világot… és a maga komplexitásában fogadhassa be. De talán nem véletlen, hogy egész tudományos pályánkon is a művészet alapját képező szimbolikus gondolkodással foglalkoztunk. Lehet, hogy külső szemlélő tudományos munkáinkban is ráismer a művész, vagy irodalmi tevékenységemben a társadalomtudós kezevonására, de ez nem lehet másképpen, hiszen az, aki vagyok, mindkettővel foglalkozik. De azt remélem, hogy mindkét területen a magam sajátos módján sikerült szakszerű alkotóvá válnom. (Ágnes is nagyon jó esztétikai képességekkel rendelkezik, s a szépirodalmi alkotások létrejöttében is fontos szerepet játszik, nemcsak inspirálóként, hanem az alkotási folyamat legkülönbözőbb fázisaiban kreatív módon is, többek között kiváló zenei és arányérzékével, a jelentések iránti finom érzékenységével.)
KkF: Szemfüles netezőnek tartom magam, mégis ritkán találkoztam verses- és prózai alkotásai ismertetőivel vagy kritikáival. Kérem, segítsen, ha tévedek! Beszéljen a kötetei fogadtatásáról, visszhangjáról!
K. G.: Hasonló mondható el, mint amire tudományos műveink visszhangjáról szólva már utaltunk. Sajnos csökkentek azok a fórumok, ahol irodalomról, filmekről, színházról, általában a művészeti alkotásokról alapos kritikák jelenhetnének meg. (Ez persze csak az offline fórumokra vonatkozik.) Azonkívül, bár az irodalmi szövegek alkotása általában magányos tevékenység, az irodalom, mint olyan, ugyanolyan közösségi műfaj, mint bármely művészet. Az irodalmi élet meg különösen közösségi tevékenység. Első verseim megjelenése idején, a hatvanas évek végén még benne voltam ebben (Bereményi Gézával, Tábor Ádámmal volt előadóestünk, az egyetem alkotókörében pedig sokan voltunk), később azonban nem csatlakoztam semmilyen csoporthoz, márpedig az irodalmi élet építkezésének lényeges tényezője, hogy az egyes csoportok tagjai segítik egymást. Bár az irodalmi tevékenységet egész életemben ugyanolyan alapvető életcélnak tekintettem, mint a tudományost, (tehát egyiket sem a másik mellett műveltem), de az irodalmi életbe sokkal kevésbé épültem be, mint amennyire a tudományos életbe beépültünk, (persze ott sem kedvezett a szélesebb körű recepciónak az, hogy nem igyekeztünk különösebben elkötelezni magunkat szekértáborok mellett).
Műveim kritikai visszhangja néhány kivételtől eltekintve elhanyagolható (e néhány kivétel Veres Bálintnak a Pannonhalmi Szemlében, és Nagy Dánielnek a Jel-Kép-ben megjelent értő elemzése, Hankiss Elemér itt is idézett ajánlása, és az a tény, hogy Tarján Tamás első regényemet beválogatta a „303 magyar regény, amelyet el kell olvasnod, mielőtt meghalsz” című könyvajánló kötetbe), viszont olykor egyes olvasók nagyon lelkes visszajelzései és a művek kiadóinak kitartó támogatása azt mutatják, hogy ezek a regények és versek is célba érnek, ha persze egyelőre nem is olyan széles körben, amennyire szeretnénk. Azt gondolom, hogy annak is szerepe van mindebben, hogy az irodalomban igazán saját hangomat csak szokatlanul későn tudtam megtalálni. De hiszek a „fata libelliben”: az olvasó általában nem azt nézi, hogy amit olvas, mely korban, milyen divatok keretében, milyen életkorú emberek által jött létre, hanem azt, hogy miképpen hat rá, mit talál benne. S mivel a saját hang megtalálása egyúttal azt is jelenti, hogy az ember önmagán átszűrve képessé válik a valóság lényeges összefüggéseinek közvetítésére, nagyon remélem, hogy akiknek a kezébe kerülnek a verseim és a regényeim, tudnak is majd mit kezdeni velük.
KkF: Kedves Ágnes! Egy 2017-es videófelvétel alatt olvastam a következőket:
„A művészek, tudósok és zenészek mellett sportolók is megvillantják lírai hangjukat április 11-én, a magyar költészet napján, az AGORA Szombathelyi Kulturális Központ közösségi oldalain. Kapitány Ágnes, Széchenyi díjas társadalomkutató Kapitány Gábor: Károli Gáspár emlékezetére című versét mondja el…”. [7]
Mesélne nekünk erről az eseményről?
K. Á.: A felkérés iskoláséveim városából, Szombathelyről érkezett. Szépnek tartom ezt a Költészet-napi kezdeményezést. Mint az eddigiekből is kiderült, a személyességet nagyon fontosnak tartjuk; sokat gondolkodtam, melyik verset válasszam, hogy a választás valóban személyes legyen. Nagyon-nagyon sok kedves versem van. Egymásnak is szoktunk verseket felolvasni. Végül magától értetődőnek tűnt, hogy a sok közismert költemény között én Gábor e kevésbé ismert versét olvassam fel. Már csak azért is, mert akiről szól, Károli Gáspár bibliafordításának felbecsülhetetlen szerepe van a magyar irodalmi nyelv gazdagságában.
KkF: Szintén videóbejátszásban, egy kőszegi konferencián Ágnes arról emlékezik, hogy Hankiss Elemér hogyan vélekedett a fiatalság, a szellemi frissesség megőrzéséről. [8]
Önök hogy gazdálkodnak a megállapításaival? Hallhatnánk néhány példát mi is?
K.Á.-K.G.: A leglényegesebb, hogy az ember megőrizze a nyitottságát. Nem tudunk egyetérteni azon kortársainkkal, akik bezárkóznak az új hatások elől. Akik csak fiatalságuk irodalmi élményeit, filmjeit tudják értékelni. Akik kívülről, valamiféle partról nézik a jelen fejleményeit. Szerencsére a nálunk idősebbek közül is látunk példákat a nyitottságra, az elpusztíthatatlan kíváncsiságra. S nagyon fontos a tanítás, a fiatalok közt levés, hiszen a világ újdonságait ők közvetítik a számunkra. (Nagyon sokat tanulunk tőlük). Sokat ad az utazás is. Szeretünk egyes helyekre visszatérni, de fontos az is, hogy újakat lássunk, új élmények érjenek. (A sok, friss élmény egyébként a szubjektív időélményt is módosítja: lassítja a szubjektív időt). Fontosak az emberi kapcsolatok. A testi erő karbantartása. (Ágnes jógával, Gábor heti háromszor egy órás tornával, mindketten sok gyaloglással, túrázással, úszással teszünk ennek érdekében). De érdemes gyakorlatokat végezni a memória frissen tartására is. És az egyik legfontosabb: legyenek mindig terveink. Az élet, amíg van, mindig a jövő felé halad és ez a haladás tartja fenn. Lehet, hogy az embernek csak néhány éve van hátra, de számos rövid életű művész és tudós életműve bizonyítja, hogy néhány év alatt is lehet jelentős életművet létrehozni. Hát akkor tervezzük ezt. Nem szabad az életművet soha lezártnak tekinteni, mindig arra érdemes figyelni, ami még előttünk állhat.
K. G: És szerintem fontos a szerelem megőrzése is. Világéletemben utáltam azt a mondást, hogy „a szerelem szeretetté szelídül”. A szeretet eleve benne van, de miért kellene leszelídülnie? Miért ne lehetne az embernek élete végéig őrizni ezt a szenvedélyt is? Ehhez persze mindkét ember lankadatlan aktivitása szükséges, nem megy magától, az összetartozást karban kell tartani, dolgozni kell rajta. Aki azt mondja, hogy a házassága egy életen át tartó idill, az vagy nem mond igazat, vagy nem néz szembe az igazsággal: a boldogság nem idill, hanem rengeteg megküzdés sikeres folyamata. Azt is fel szokták vetni, hogy „napi 24 órában együtt lévén nem unjátok meg egymást”? Mi azt gondoljuk, ha a másik az ember életét jelenti, ezt nemhogy megunni nem lehet, hanem akkor jelent szenvedést, de legalábbis rossz hiányérzetet, ha akár csak néhány órát is külön kell tölteni. A fától sem szokták megkérdezni, hogy nem unalmas-e napi 24 órában gyökereivel a földbe kapaszkodnia.
Ugyanígy lényeges az is, hogy az ember megőrizze magában a gyereket. A gyerek kíváncsiságát, élni akarását, és hogy visszakanyarodjunk ahhoz, amivel kezdtük: nyitottságát. Hiszen az a gyerek ott van bennünk, ott van az agysejtjeinkben, az én-tudatunkban, akárhány évesek vagyunk.
KkF: „Nem élt soha senki másban, mint jelenben / S a jelen csak szivárog. Egykedvűn, csendesen. / Gyere, hajtsd vállamra a fejed, kedvesem!” (Aurea prima sata´st…) [1]
Utolsó kérdésem ismét mindkettőjükhöz szól. A társadalomtudósnak/költőnek/prózaírónak is kell legyen magánélete. Hogy telnek a hétköznapjaik? Mivel kelnek és mivel fekszenek?
K.Á.-K.G.: Mi nagyon szerencsések voltunk, egész életünkben azzal foglalkozhattunk, ami igazán érdekelt. Így nem is nagyon kellett különválasztanunk a magánéletet és az alkotómunkát. Terveink mindig vannak, rendszerint több egyszerre. Megírni valók is, de az egyetemi oktatásban is. Sokat foglalkozunk doktoranduszainkkal, s korábbi tanítványaink közül is többel fenntartjuk az együttműködést. De azért persze nem csak munkából áll az élet. Egész életünkben fontosnak tartottuk, hogy minden tekintetben teljes életet éljünk. Gyerekeinkkel (és ma unokáinkkal) is foglalkozzunk annyit, mintha ez lenne a főállásunk. Sok időt töltünk barátokkal is. Szeretünk a kertben is tevékenykedni (adyligeti és velemi otthonunkban is); Ágnesnek a főzés is izgalmas alkotótevékenység, utazási szenvedélyünket már említettük. Színházba is gyakran járunk, filmeket szinte naponta nézünk, zenét is nagyon sokat hallgatunk. És sokat, rengeteget beszélgetünk, közös sétákon, vagy csak otthon üldögélve; állandóan megosztjuk élményeinket, gondolatainkat, érzéseinket. Elemezzük, értelmezzük a világ jelenségeit, a környezetünkben lévő emberek életének alakulását. És igyekszünk vigyázni egymásra.
Utószó(k)
„A múlandóság süt, tüzel / Árnyat s reményt együtt űz el / Ragyog a vízen, ami fehér / S nem céljába ér, mi révbe ér” Augusztus(i Balaton) [3]
„Jelentem: az élet szörnyen gyönyörű! / Jelentem: dög nehéz embernek lenni! / A társadalom egy órjás köszörű, / S te kés vagy, vagy csiszolt csillag vagy semmi”. (A felderítő jelentése)
Jegyzetek
[1] Kapitány Gábor: Hótűznéző (Napkút Kiadó, 2013)
A szerző utóbbi négy évben született versterméséből összeállított válogatást tart a kezében az olvasó. A kötetet alapvetően az élet/halál alapkérdéseivel és a mai társadalom elembertelenedő viszonyaival való szembenézés, a korkérdések egyetemes szintre emelésének igénye és a minden ember életében meghatározó személyes alapviszonyok mély átélése jellemzi. Gondolati líra, melynek filozófiája elsősorban a magyar nyelv filozofikus természetének kibontásából táplálkozik. Alaptémái az élet/halál, a szerelem, az apa-fiú kapcsolat, a transzcendencia, a világ szépségeinek felmutatása. Főbb jellemzői a mélyen megélt társadalomismeret, a pszichológiai érzékenység, a holisztikus látásmód, egyetemes összefüggésekben való gondolkodás, a rendkívül pontosra csiszolt, tömör szóhasználat és a nyelvi játékosság. Eddigi olvasói az egyes versek katartikus hatásán kívül arról a meglepetésről számolnak be, amelyet a versek líraiságának és filozofikusságának, a kontemplatív és szenvedélyes mozzanatoknak feszültsége okoz. Az egyedi hangot szándékos, a dekonstrukcióval szembeforduló visszatérés jellemzi egyfajta klasszikához, a szépség igenléséhez és zeneiséghez.
“Mély, derengő fényű, rejtelmes világ. Szomorúság, remény, áhítat. Lázadás, elfogadás, megbocsátás. Kérdések. Válaszok. Csend. Idő és időtlenség. Soha meg nem nyugvás. Oldódás. Titokzatos, vonzó világ.” – (Hankiss Elemér)
[2] http://www.naputonline.hu/2020/05/15/kapitany-agnes-kapitany-gabor-az-identitast-nem-csak-a-kultura-alakitja-ki/
[3] (Egy epikus monológja) Kapitány Gábor Burokversek Napkút Kiadó 2016
A Burokversek a 2016-ban Széchenyi-díjjal kitüntetett Kapitány Gábor második verskötete. (Az első Hótűznéző címmel szintén a Napkút Kiadó gondozásában jelent meg 2013-ban.) A Burokversek kötetcím arra utal, ahogy a nyelvben egymás burkában rejlenek s bomlanak ki a képzetek és gondolatok. A kötet végén tett „utazás” során külön ciklus idézi meg a klasszikus Mediterráneum (Hellász, Itália, Egyiptom) szellemét. A versek többsége a magyar gondolati líra hagyományait folytatja, pontosra csiszolt, tömör szóhasználattal és nyelvi játékossággal, de találunk a kötetben egy haikucsokrot is. Erre a versgyűjteményre is érvényesek Hankiss Elemérnek az előző válogatást méltató szavai: „Mély, derengő fények, rejtelmes világ. Szomorúság, remény, áhítat. Lázadás, elfogódás, megbocsátás. Kérdések. Válaszok. Csend. Idő és időtlenség. Soha meg nem nyugvás. Oldódás. Titokzatos, vonzó világ.”
Kapitány Gábor szociológus, kulturális antropológus, az MTA doktora, a MOME egyetemi magántanára feleségével, Kapitány Ágnessel együtt több mint húsz társadalomtudományi könyv és számos tanulmány szerzője. A két versköteten kívül eddig négy epikus művet publikált: Tizenkét evangélium (2002), Álommalom (2014), Mozart: d-moll zongoraverseny (2017), A nagy-nagy háború (2019). A Tizenkét evangélium bekerült a Tarján Tamás szerkesztette 303 magyar regény, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz című válogatásba.
[4] https://mek.oszk.hu/16900/16967/16967.pdf (Értékválasztás 2014. A 2014-es választási kampány vizuális üzeneteinek szimbolikus és értékvonatkozásai)
[5] https://mek.oszk.hu/21700/21748/21748.pdf (A szimbólumok és a szimbolizáció kérdései a kulturális antropológiában, MAKAT – Antroport Budapest 2017)
[6] Interjú K.Á.-K.G.-vel (https://nepszava.hu/3175216_kapitany-agnes-kapitany-gabor-tarsadalom-politika-magyarorszag-interju)
[7] https://www.youtube.com/watch?v=nUbnUnsumuE
[8] https://www.youtube.com/watch?v=nLRvHnoRPFI
Illusztráció: Széchenyi-díj (2016)
Ezek is érdekelhetik!
»…a szeretet erősíti az immunrendszerünket« (Beszélgetés Dr. Felszeghi Sárával) →
»Antigonéról másképpen« – Dettre Gábor filmrendezővel Domokos Johanna beszélget →
Az ember, aki valamiért is tudott élni, nemcsak valamiből…* (IV/4. rész) →
