Zöldy Pál: Csillag-lyukak
Nem, nem! Ez nem Tatjana levele, ez a Szívem, te szívem II. Napút 222+3. szám.
Recenzió lenne ez az írás, de a kötet lehengerelt engem. Pontosabban fogalmazva: letepert. És ezzel a fogalommal az emberi kapcsolódást hangsúlyozom. Csak veszem a mély levegőt, egyre-másra. Hogy a nők élik az életet, a férfiak pedig magyarázzák, azt valahogy eddig is tudtam. De, azt, hogy a mi okos, komoly és férfias magyarázatunk kiegészíthető? Sőt, kiegészítésre szorul? És hogy a hölgyek lassan átveszik a reflektálás szerepét is tőlünk – ez elgondolkoztat. Mivel, hogy tetszik a kötet és lenyűgöz a jelenség. Új világkorszak határán állunk – ezt hallom. Kénytelen vagyok elhinni. Az asszonyok megelégelték volna a tétovázásunkat? És eltáncolják és eldalolják és megszülik és egyáltalán…
De még, hogy el is mondják?! És gyönyörű gondolatokat fogalmaznak meg. Tétova kérdés, hogy kik helyett mondják? Miért mondják? Mert nem tudjuk? Mi férfiak? Mi emberek?
Az az érzésem, hogy annak idején a férfiak is egyszerre csak elkezdték megfogalmazni, elmondani, ahelyett, hogy élték volna tovább az élet titkát. És bizakodok, hogy az asszonyok nem futnak zátonyra. A tudás és a gőg falánk és csillapíthatatlan éhségű fenevadak, akár Szkülla és Kharübdisz sziklái, melyek között át kell jussunk. Nekem pedig úgy tűnik, arra kell vigyázzak, hogy ne csapódjak se a Férfi, se a Női szirtekhez. Éberség! Az idő sötéten fortyogó vizén rohan a hajónk, de a víz alattunk, a Nap pedig felettünk van és a csillagok is ugyanazok. Molyrágta éjben csillag-lyukak:
———–Nő az, ki szélbe rajzol hieroglifát vagy kecses dallamot,
melyet, ha férfi olvas, az csak itatóspapíron maszatol.
———-Addig látható a Világ, míg nők hordozzák szívük alatt a Napot
s tőlük peregnek elénk a holnapok.
———-Bárhol is csak meg mártják az éjszakában csorba tollukat,
lám csillag parázslik.
———-Mert ott fény fakad, ahol a nyúlós fekete kárpit ijesztő nagy
csendben átszakad.
Jó olvasni ezt a kötetet, gyönyörködni ringó járásában, megbámulni szűzies arcát, csendben maradni, mikor elgondolkodik, réved, önfeledten piheg, pengeti a húrt vagy énekel. Mert a nő, aki ezen írások fátyla alatt rebben, az már nem az aggódó anyám, hanem a társam. Aki azzal ajándékoz meg, hogy akkor – pontosan akkor – amikor kell, magamra hagy.
Illusztráció: Napútszám-méltató
Ezek is érdekelhetik!
Halmai Tamás: Az utolsó dallam jogán →
P. Gábor Mózes: Galileai alternatíva →
Magyar Miklós: Renoir-illusztrációk Émile Zola regényéhez →
