Szilasi Katalin: Foszlányok
•
I.
Nem tudom, hogy szeretett-e engem apám. Minden érzésével, minden gondolatával fiúhoz készülődött.
− Mert mit kezdjek én egy kislánnyal, mondja meg, Fehér bácsi! – fordult a szembe szomszédban lakó, reszketeg fejű öregúrhoz. A félhomályos kapualjban álltak, ahol huzat is volt meg büdös is. Az udvarhoz tartozó két kutya, Bundás és Zizi, általában ott végezte el a kisdolgát, furcsán feltartott lábbal.
Születésem után két és fél évvel rácsodálkoztam erre a mutatványra, és én is megpróbálkoztam vele. Nagyanyám elfenekelt, anyám meg elmagyarázta, hogy állva csak a fiúk tudnak pisilni, és hogy Bundás és Zizi fiúkutyák. Ez volt az első alkalom, hogy én is jobban szerettem volna, ha fiúnak születek. Az ő pisilőjük sokkal ügyesebb, mint a lányoké.
Apám meg Fehér bácsi, ki tudja, miért, nagyon szerettek ebben a visszhangos kapualjban beszélgetni.
− Nem tudom én, Bandikám, hogy a fiú jobb-e vagy a lány. Minket nem áldott meg az ist… , akarom mondani a sors – javította ki magát az öreg, hisz az ötvenes évek legelején még a kapualjnak is füle volt –, gyermekkel. Pedig szegény feleségem mennyire szerette volna!
Emma néni szürke hajú öregasszony volt, sokdioptriás szemüveget viselt, ondolált frizuráját mindig háló tartotta össze. Szeretetét, gyermek híján, Lili nevű papagájára pazarolta. Mikor megszülettem, rám is gyakran vigyázott, ha anyámnak orvoshoz kellett mennie vizsgálatokra. Ő szegény már akkor betegeskedett. Emma néni egy tarka-virágos legyezővel hajtotta rólam a legyeket, ha az udvaron terebélyesedő hársfa alá kitett kiságyban elaludtam. Mikor anyám halála után a Csapó utcából átköltöztettek anyai nagyanyámhoz, a Kishegyesi útra, a jólelkű öregasszony nekem adta a legyezőjét.
− Vigyázz rá, fiam, ez az utolsó darab, ami megmaradt az én letűnt koromból.
Én persze akkor még nem tudtam, hogy miben különbözött az ő letűnt kora a mostanitól, de örültem a legyezőnek. Sokáig megvolt a falra akasztva, az ágyam fölött, míg Kovács Sanyika, nagyanyám szomszédjának a fia, össze nem törte. Sanyika egy évvel volt fiatalabb nálam, azt mondta, hogy szerelmes belém. Amikor megtudta, hogy el fogok költözni, és az iskolát már másik városban kezdem, toporzékolt, lekapta a falról a legyezőmet és összetaposta.
Ekkor megint nagyon bántott, hogy nem fiúnak születtem, mert arra tanítottak, hogy egy lánynak nem illik verekedni, és így nem lökhettem föl Kovács Sanyikát. Azért azon eltűnődtem, hogy Sanyi anyja is lány, mégis eltángálja néha Kovács bácsit, ha az részegen tántorog haza.
Visszatérve apámhoz meg Fehér bácsihoz a Csapó utcai ház kapualjába, az öreg még megkérdezte:
− Aztán miért nem akarja Bandikám, hogy lánya szülessen?
− Hát hogy vigyek én meccsre egy nyafogó kislányt? Egy nebáncsvirágot? Hogy tanítsam meg neki, hogy kell beívelni a labdát a kapuba a kapus feje fölött?
Apám ugyanis, míg katona korában át nem szökött Magyarországra, Aradon, a szülővárosában futballozott, Lajos nagybátyám szerint egész jól. Ezt a tudományát szerette volna átadni születendő fiának.
Mikor világra jöttem, anyám öccse hívta fel apámat a munkahelyén, telefonon.
− Megvan a Kiskató!
− Miféle Kiskató?
− Hát a lányod, sógor.
− Lány?
− Lány. Tán nem is tetszik?
Sokáig csönd volt.
− De – mondta végül apám bizonytalan hangon, és letette a kagylót.
II.
Apám anyám haláláról is telefonon értesült. Igaz, a klinika szintén küldött neki táviratot, hogy intézkedjen az elhunyt temetésével kapcsolatban.
Ő már születésem előtt is más városban dolgozott, több mint száz kilométerre Debrecentől. Csak hétvégenként járt haza, eleinte örömmel, vágyakozással, születésem után kíváncsisággal, vajon mennyit okosodott a kis bőgőmasina. Mert sírós gyerek voltam, hasfájós, szegény anyám sokszor egész éjszaka ringatott.
Apámat, ha otthon volt, gyanakodva figyeltem a kiságy rácsai közül, sokáig tartott, amíg megszoktam, hogy ő is hozzánk tartozik. Jó ideig közelebb éreztem magamhoz a nagy, barna ruhásszekrényt meg a tetején sorakozó befőtteket a hólyagpapírral lezárt üvegekben. Első emlékeimhez tartoznak még az ablak előtt, a járda szélén hajladozó fák, pontosabban az izgő-mozgó árnyékaik, amiket az utcai lámpák fénye vetített be a szobába, a falvédő figurái közé.
Mikor nagyobb lettem, apám a nyakába vett, úgy mentünk minden második vasárnap a futballmeccsre. Szerettem ott lenni. Érdekes volt a sok ember körös-körül, legtöbbjük kivörösödve kiabálta:
− Hajrá Loki! Hajrá Loki!
Apám ismerősei gyakran odajöttek hozzánk.
− Micsoda bogárszemei vannak ennek a lánykának!
− Nem mostad meg a szemed, mi?
− De szeretnék én tizenhat éves korodban találkozni veled!
Ezt az utóbbit nem értettem. Miért akar ez a bajuszos, kopasz bácsi találkozni velem tizenhat éves koromban? Hiszen itt vagyunk minden második vasárnap a meccsen. Akkor találkozhat velem, amikor akar.
Apám kezdett büszke lenni rám.
− Talán jobb is, hogy lányunk született, a lányok valahogy kedvesebbek – mondta otthon anyámnak.
Anyámat, szegényt, nem érdekelte a futball. Eleinte ő is velünk tartott, főleg azért, hogy átvegyen apámtól, ha túl hevessé válna a vita az ellenfél szurkolóival. Később, ahogy a betegsége súlyosbodott, idegesítette apám futballőrülete, de igyekezett nem mutatni. Szerette apámat, talán túlságosan is. Mikor bekerült a klinikára, levélben kérte, hogy élje szabadon az életét, hiszen fiatal, egészséges férfi.
Így vasárnap esténként apám csak Fehér bácsival tudta megbeszélni a homályos kapualjban, hogy ívelte be a Loki balszélsője a labdát, amiből aztán a meccs egyetlen gólja született.
Bennem a futballpályák különös hangulata örökre megmaradt. A labda tompa puffanása a füvön, a lábakon, az izgalom a kivörösödő arcokon, aztán a csalódás moraja, ha nem sikerült egy-egy támadás. Na, és persze a rekedt bekiabálások:
− Pfuj!
− Szemüveget a bírónak!
− Henc volt, nem látsz, te szemétláda?!
A cukorkaárus fehér köpenyben, nagy faládával a nyakában mindig a legizgalmasabb pillanatokban jelent meg.
− Savanyú cukorkát tessék!
− Menjen innen, vén bolond, nem látok magától!
− Ott árulok, ahol akarok. Nekem erre engedélyem van, kérem, a tanácstól.
Aztán mégiscsak odébb ment a villogó szemeket látva, de közben a kezembe csúsztatott egy cukrot.
− Ne, te fekete szemű!
Nem szerettem a savanyú cukrot, a markomban tartogattam. A meccs végére teljesen elolvadt, csupa ragacs lett a tenyerem. Apám egyenként szedegette szét az összeragadt ujjaimat, közben az árust szidta. Nekem meg szokatlanul szigorú hangon adta értésemre, ha még egyszer idegentől elfogadok valamit, engem fog elfenekelni.
Soha nem bántott.
III.
Egyszer akart megverni. Az ötvenes években „kiemelték”, párttag lett, elvtárs. Kötelezték a mezőgazdasági technikum elvégzésére, mert Szolnokon, akkor éppen ott laktunk, a tanács földművelésügyi osztályára akarták kinevezni csoportvezetőnek. Éjszaka tanult, gyenge világítású, huszonötös égőnél. Akkor már másik felesége volt, akit nem sokkal anyám halála után vett el. Engem is elhozott Debrecenből, anyai nagyanyámtól, iskolakezdésre. Meg hogy egy család legyünk.
Éjszaka volt, ő az asztalnál vakoskodott a tankönyv fölött. Én valamiért nyafogni kezdtem, nem hagytam abba, akárhogy csitítottak. Felállt, és az ágyam fölé magasodott:
− Most megöllek!
Akkor az ablak melletti ágyból kikelt a második anyám, és terhes, nagy hasával odasietett hozzám. Rám borult, úgy védett apám fölgerjedt haragjától.
− Ne, Bandikám, ne! – kérlelte, amíg apám vissza nem roskadt az asztal melletti székbe.
Még egyszer rám nézett, én is őrá, ijedt szemekkel. Mind a ketten tudtuk, hogy képes lett volna megtenni, ha nincs fölöttem az az idegen, de mégis védelmező anyaöl, ami Magdi féltestvéremet hordozta.
Ettől kezdve megszakadt köztünk az a kapocs, ami a szülőt a gyerekével összeköti. Nem ültem többet az ölébe, ha mentünk valahová, az utcán a második anyám kezét fogtam. Anyámmal mentem beiratkozni az iskolába is, és mikor az „anyja nevét” kérdezték, az ő nevét diktáltam be a tanítónőnek. Később úgy kellett kijavíttatni a bizonyítványomban az igazira.
Apám amúgy nem volt rossz ember, de én attól az estétől kezdve, hogy megfenyegetett, idegenkedtem tőle. Valahogy azok közé az emberek közé került a képzeletemben, akiktől pont ő óvott, hogy ne fogadjak el tőlük semmit.
IV.
Aztán csak rákényszerültem, hogy elfogadjam apám anyagi segítségét.
− A jövő héten felvételizni megyek az egyetemre – mondtam egy nap vacsora után a konyhában. Anyám mosogatott, én az edényeket törölgettem. Apám az újsággal bajlódott, valami cikket keresett benne, amit még reggel kezdett el olvasni. Az egyetem szó hallatán felkapta a fejét.
− Hova akarsz te menni?
− Egyetemre. Hiszen jelesre érettségiztem.
− Most akarjuk bevezettetni a gázfűtést. Vagy azt szeretnéd, hogy továbbra is cipeljem fel a pincéből a másodikra naponta a szenet? Majd férjhez mégy szépen…
Hirtelen nem is tudtam mit mondani, csak leraktam a konyharuhát, és bementem a szobába.
Lefeküdtem az ágyamra, és néztem a szemben lévő ház ablakait, amikben lassan felgyúltak a fények. Az egyikben egész éjjel égették a villanyt. Egy öreg, zsidó házaspár lakott ott, megjárták Auschwitzot. Az asszony, mint egy leheletkönnyű madárka, azóta nem tudott a sötétben megmaradni.
De én akkor a saját bánatommal voltam elfoglalva. Természetesnek vettem, hogy tanulhatok tovább a gimnázium után. Nem a becsvágy hajtott, nem is annyira a tudásvágy, inkább valami bizonyosság, hogy ez nem lehet másképp, ennek így kell történnie. Megint eszembe jutott, milyen szerencsétlenség is, hogy lány lettem. Ha fiúnak születtem volna, akkor apám még büszke is lenne rám, hogy tovább akarok tanulni.
Gondolom, számvetést csináltak anyámmal, mert egy idő után megváltozott a véleménye. Ha nem is örült neki, de nem ellenezte többé a továbbtanulásomat.
Szegedre vettek fel, de kollégiumot nem kaptam. Az albérlet drága volt, és akármennyire is megkedveltem a várost a maga délies lustaságával, a következő évtől már Debrecenben, a „Kossuthon” folytattam a tanulást.
V.
Visszakerültem hát oda, ahol elkezdődött az életem. Igaz, hogy nem a Csapó utcába, de gyakran tettem kerülőt arra, mikor a villamosról leszálltam egyetemről jövet a Nagytemplomnál. A házban a húsz évvel azelőtti életnek már nyoma sem volt. Megöregedtek, elcsöndesedtek, elköltöztek az akkori lakók. Csak a hűvös, félhomályos kapualj maradt a régi.
Apám nem szerette, ha szóba hoztam a Csapó utcai életünket. Mikor a testvérbátyja, Lajos keresztapám meghalt, a népes rokonság kivonult a temetésére. Ősz volt, szokatlanul hideg, az erős szél csak úgy lobogtatta a koszorú-szalagokat, s a ravatalozó előtti kerti tóban is borzolta a vizet, jobbra-balra hajlítgatta a virágszárakat. A debreceni nagyerdei temető az egyik legszebb az országban. Igazi sírkert. Gyerekkoromban minden vasárnap délután kivillamosoztunk nagyanyámmal anyám sírjához. A sírfeliratokat nézegetve tanultam meg jóformán olvasni.
Lajos nagybátyám temetésén a kötelező sírcsokor mellett egy szál fehér szegfűt szorongattam a kezemben. Ez volt édesanyám kedvenc virága. Mikor a behantolás elkezdődött, második anyám rákérdezett:
− Ezt nem akarod bedobni a koporsóra?
− Nem – ráztam a fejem.
− Akkor biztos anyukádnak hoztad.
Nem szóltam, csak bólintottam egyet.
A temetés után elindultam anyám sírjához, a második anyám jött velem. Apám ott maradt a rokonokkal, csak fél szemmel nézte, merre megyünk. Mintha félt volna valamitől, úgy tolta el magától a múltbeli életét. Ebbe a múltba pedig, akárhogy is nézzük, én is beletartoztam. Ekkor, huszonéves koromban kezdtem megérteni az idegenkedését tőlem, amire válaszreakció volt az én eltávolodásom.
− Emlékszel még Fehér bácsira? – kérdeztem tőle egy alkalommal, amikor a téli szünetben karácsonyozni hazamentem.
− Rémlik, valami papagájuk volt… Nekünk is kellene venni egyet, nem gondolod, Anyukám? – fordult anyámhoz, aki a hatalmas cserépkályha mellett ült és kézimunkázott.
Szép terítőket tudott horgolni, meg varrni is, ruhákat magának, a húgomnak meg néha nekem.
− Minek az nekünk, Bandikám, csak a baj lenne vele.
Aztán mégiscsak lett apámnak papagája. Akkor már Pesten laktunk, a Victor Hugo és a Pannónia utca sarkán álló, nagy ablakos épület második emeletén. Apám és anyám vasárnaponként együtt jártak a Lehel téri piacra, egész hétre bevásárolni. Szép, tavaszi idő volt, szokatlanul melegen sütött a nap. Az ablakokat nyitva hagyták, hadd szellőzzön ki a téli szürkeség a szobákból.
Hazatérve anyám a kamrában pakolgatott, apám meg bement a nappaliba, hogy becsukja az ablakot. A függönytartó karnisról hirtelen rárikácsolt valaki vagy inkább valami.
− Te dög… te dög…te dög…
Egy sárga-zöld tollú papagáj trónolt odafönn, berepülhetett a nyitott ablakon az üres szobába. Aztán egyenesen apám karjára telepedett, ott ismételgette az egyetlen mondatot, amit tudott.
Úgy emlékszem, a szüleim egy ideig kérdezősködtek a szomszédoknál, a közeli boltosnál, nem szökött-e el valaki papagája. Még a kapura is kiragasztottak egy papírt, hogy hol lehet átvenni a madarat, de senki sem jelentkezett érte. Így hát teljesült apám vágya. Lórika kalitkát kapott, hintakarikával, apró tükörrel, etető-, itatótálkával. Remekül érezte magát. Apám takarította, röptette, tanította volna még mást is mondani a „te dögön” kívül, de ez nem sikerült. Ő takarta le, mikor hajnalban felkelt a nap, és a madárka papagájszokás szerint elkezdett rikácsolni.
Eljött az ősz, a nagytakarítás ideje. Anyám az ablakot pucolta. Az ablakpárkányt mosta le éppen, mikor a feje fölött, huss, kirepült Lóri. Valahogy kinyílhatott a kalitka ajtaja, a papagáj kiszabadult, aztán ahogy jött, úgy el is szállt. Apám és a húgom egész délután járták a környéket, vizslatták a ritkuló lombú fákat, hátha megbújt valahol a kis kedvenc, de nem találták sehol.
VI.
A húgom születésekor nyolcéves voltam. Elég idős ahhoz, hogy ne legyek féltékeny rá, meg ahhoz is, hogy csodálkozzam, apám most miért nem volt csalódott, hiszen megint lánya lett. Magdit születése pillanatától rajongásig szerette, a szeme fénye volt. Én pedig végképp kiestem a látóköréből. Olyannyira háttérbe szorultam, hogy azt sem tudta, hányadik osztályba járok. Egy alkalommal anyám helyett ő ment el a szülői értekezletre. Végighallgatta az osztályfőnök beszámolóját, az apukák, anyukák kérdéseit. Végül ő is kérdezett valamit velem kapcsolatban. Az osztályfőnök meglepődött:
− Hiszen az ön lánya nem ebbe az osztályba jár, ő már végzős, most beszélik meg a szalagavatóval kapcsolatos tudnivalókat. Tessék egy emelettel feljebb menni!
A többi szülő összesúgott apám háta mögött, voltak, akik nevettek is. Mikor otthon elmesélte, elképzeltem a jelenetet, ahogy csak áll ott tétován a gúnyos tekintetek között, aztán szégyenkezve kimegy a tanterem ajtaján. Megsajnáltam, mégiscsak az apám volt, egy esendő ember.
Ahogy telt az idő, egyre kevesebbszer utaztam haza, egy-két hetet töltöttem csak otthon a nyári szünetben.
A szorgalmi időszak alatt természetesen Debrecenben voltam, nagyanyáméknál laktam, a Kishegyesi úton. A „nagy ház” aurája éppen úgy belém ivódott, mint a Csapó utcai homályos kapualj. A hosszas várakozások a Kisállomás melletti sorompónál, a sínek súrlódó-vas szaga, az olajos palánk, ami a ház melletti fatelepet vette körbe, a kerítés tövében óriásira növő disznóparéjok érintése, a vonatkerekek ütemes csattogása az ablakok alatt, mind olyan ismerős volt, olyan nyugalmat árasztó, amitől az ember egyből otthon érezte magát.
A ház másik oldalánál még megvolt a régi temető, ahol a líciumbokrok teljesen benőtték a régi katonasírokat. Gyerekkorom kedvenc bújócskázó helye volt Csokonai sírja. Ezt az egyetlen sírt gondozták, gondolom, központi utasításra.
Életemnek ehhez a részéhez apámnak már semmi köze sem volt. Meggondolatlanul gyorsan férjhez mentem. Valószínűleg azért, mert szeretethiányos beteg voltam. Azt hittem, elég, ha engem szeretnek, vagy legalábbis fontos vagyok valakinek. A férjem Miskolcon tanult, hétvégenként utazott hozzám, Debrecenbe, a nyarat pedig együtt töltöttük Szolnokon, az akkor már özvegy anyósomnál.
Talán, ha fiúnak születek, nem hamarkodom így el a házasságot. Megbeszéltem volna, mondjuk, Fehér bácsival:
− Tessék mondani, jó dolog a házasság? Mennyi ideig tart a szerelem férj és feleség között?
− Én négy évig udvaroltam Emmuskának, több mint ötven éve élünk együtt, de még mindig fedezek fel benne olyan tulajdonságot, amire most is rácsodálkozom. A nők ilyenek. Képesek mindig valami újabb arcukat mutatni. Csak tudni kell észrevenni. Talán ezért szeretem még mindig Emmuskát.
De hát Fehér bácsi akkor már régen halott volt, én meg egyébként is lánynak születtem, nem biztos, hogy nekem is tanácsot tudott volna adni házasságügyben.
VII.
Apámnak az unokáival sem volt több szerencséje a fiú-lány dologban. Nekem egy év különbséggel két lányom született, Anna és Katalin. A húgomnak egy kislánya lett, ráadásul ő is a Katalin nevet kapta. Akkorra apám már megöregedett. Ki-kiment a meccsre, főleg, ha a Vasas játszott, de a legtöbb időt húgom kislányával töltötte. Dajkálgatta, kísérte óvodába, iskolába, nehogy baja essen a lánykának abban a zűrzavaros fővárosban. Egyszer engem is meglátogatott a szolnoki bábaképzőben, Anna lányom születése után. Tulajdonképpen örültem neki, hisz akkor már régen nem találkoztunk. A száz kilométer távolság köztünk volt.
Amikor szültem, a fájdalomtól és a kimerültségtől mind a két combom erősen remegett, és éreztem a langyos vérem folyását. De csak arra az egyre vigyáztam, nehogy valami rossz mozdulatot tegyek, ami árthatna a kicsinek. Még nem láttam, csak hallottam, hogy felsír, és ekkor tudatosult bennem, hogy van valaki, akinek én adtam lehetőséget arra, hogy éljen ezen a keservesen szép földi világon. És ekkor éreztem, hogy annál jobb nem is történhetett volna velem, minthogy lánynak születtem. Anyaként olyan érzésre tettem szert, amit férfi soha nem érezhet, legyen akármilyen nagy tudós, művész vagy éppen remek futballista.
Erről apámnak sohasem beszéltem, de valami hasonló érzés ébredt bennem, amikor utoljára láttam.
A János kórház intenzív osztályán feküdt. Hetekkel előtte elesett otthon, a fürdőszoba nedves kövezetén, s ahogy ez a nyolcvan feletti öreg embereknél gyakran bekövetkezik, combnyaktörést szenvedett.
− Asszonyom, műteni kellene a férjét – mondta anyámnak az ügyeletes orvos, − de mivel vérhígítót szedett, ezért várnunk kell a megfelelő vérképre, különben elvérzik a műtőasztalon.
Így hát apám két hét mozdulatlan fekvésre ítéltetett. A laboreredménye nagyon lassan javult. A húgom szinte naponta várta a zöld csempéjű folyosón a kezelőorvost:
− Doktor úr, mikor műtik végre az édesapámat?
− Bízza rám, hölgyem! – volt mindig a sietős válasz.
Egyik este telefonon hívott anyám:
− Apádat megműtötték. Nincs jól, nem lehet vele kommunikálni.
− Holnap odautazom.
− De nem tudsz vele beszélni.
− Nem baj. Látom legalább.
Másnap ott álltunk ketten a húgommal apám ágya mellett. Nehezen lélegzett, oxigént kapott.
− Apu… apu, itt vagyunk – hajolt hozzá Magdi.
Apám kinyitotta a szemét, látszott, hogy keres bennünket, aztán megakadt a tekintete a húgom arcán. Utána rám nézett, kicsit csodálkozva. Alig észrevehető melegség volt a szemében, de lehet, hogy csak én képzeltem oda. Szeretett volna mondani valamit:
− Ti… vagy… − nem lehetett érteni.
− Hagyjuk, ne erőltessük! – fordultam a húgomhoz.
A frissen operált test egy lepedővel volt betakarva, ami félrecsúszott rajta. Magdi, aki minden szempontból közelebb állónak érezte magát hozzá, megigazította. Egy pillanatra kilátszott apám lába, a combjának egy része. Sima, fehér volt a bőre, akár egy csecsemőnek. Ahogy ott feküdt, valóban olyan volt, mint egy tehetetlen kisgyerek.
Nem tudom, hogy szeretet vagy szánalom volt-e bennem ekkor. Nem tudom, hogy az apámat sajnáltam-e vagy a szenvedő embert. Egy hét múlva hívott anyám telefonon:
− Apád nincs többé.
Vannak érzések, amiket nem lehet a helyükre rakni. Valahogy kilógnak a többi közül. Elsimítanánk, de bele-beleakad a kezünk, s ha sikerül is lelapogatni, fel-felbukkannak valahonnan a tudatalattiból. Olyanok, mint a temetetlen holtak, nem hagynak békét az embernek.
Szilasi Katalin a 2023-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: R. Shephard
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
