Csáji László Koppány: Kapuk testén átlépő meztelen lélek
(Megnyitóbeszéd Velich Dóra Teó és Velich Rita
»A szellem misztériuma« című kiállításán
– 2023. augusztus 25., Székesfehérvár)
Tisztelt Közönség, Kedves Teó és Rita!
Szeretettel köszöntök mindenkit Velich Dóra Teó és Velich Rita A szellem misztériuma című kiállításán. Mielőtt a művek és a kiállítótér elemzésébe kezdenék, kérem engedjék meg, hogy gondolataimat kissé távolabbról kezdjem.
A dráma lényege nem a katarzis, hanem a metamorfózis: az út. Az út a billenő idő metaforája. A dráma lényege az átbillenés: ajtó (vagy kapu), ami egy másik létállapotba vezet. A katarzis nem más, mint a kapu misztériuma. Előtte persze ott van a test és a szellem, ott vannak a jelmezek, maszkok, párbeszédek és események, de a katarzist az átlépés, átlényegülés adja.
Ezen a kiállításon jelmezeket és festményeket látunk, amelyek külön-külön is értelmezhetők, de együtt, kölcsönhatásukban alkotják valójában a kiállítást. A jelmezeket Velich Rita tervezte, míg a festményeket Velich Dóra Teó alkotta. Hogyan kapcsolódnak így, együtt a drámához és a kapu misztériumához? Több részből álló, mégis összefüggő teret hoztak létre, az egyes alkotásokat installációvá formálva. Ezáltal a szellemi beavatás misztériumának drámai terét hozták létre. A jelmezek mint a levedlett bőrök, a felöltött majd levett maszkok, fejdíszek, a szellemet szimbolizálják ugyan, de az átváltozásnak csupán eszközei, a lélek és a szellem nélkül csupán burkok, amelyek megjelenítik a drámai út állomásait, a szerepeket és a személyiséget, azonban – ahogy például a központi teremben, jobb oldalon látható festményeken is megjelenik – a kapun ezek nélkül lépünk át. A kapuban mindenki jelmez és maszk nélkül áll. Ez a katarzis lényege: egyfajta liminalitás, az átmeneti állapot pőresége és magánya, az átlépés misztériuma. Ezt az átlépést a lélek csak egyedül, sallangoktól és jelmezektől mentesen teheti meg.
Fölösleges hát a jelmez, fölöslegesek lennének ezáltal a maszkok? Korántsem. A szellem valójában a lélek útjának transzcendens pillanata: csak levetkőzni tudja, de nélkülözni nem az odavezető út szerepeit, magatartását, drámaelméleti szempontból „személyiségfejlődésének” állomásait. A dráma ezeknek az átöltözéseknek és levetkőzéseknek folyamata. Ha a lélekvándorlás misztériumára gondolnék, akkor az átöltözések és szerepek ismétlődésére figyelnék, ha pedig egy eszkatologikus, lineáris folyamatra, akkor pedig a célba érésre vagy elbukásra. De akár a Nirvánába olvadásra is. A ciklikusság és a lineáris eszkatológia nem ellentétes egymással. A Nirvána vagy a Paradicsom hasonlóan eszkatologikus végállomás, mindkettőnél van egy végső kapu: az utolsó átmenet. Bár a körforgás tarthat évmilliókig, egyszer véget ér. Egyszer mindenki eljut egy olyan kapuhoz, ahol a lélek, a szellem mezítelenül áll az ismeretlen végállomás előtt.
Velich Dóra Teó festményei többek között ezt a kettősséget ragadják meg: a kaput, amin túlról nem jön vissza soha, senki sem. A kapukat, amelyek visszavonhatatlanul átvezetnek egy új létállapotba; e teljesség-ciklusok alkotják a mandalákat. Velich Rita jelmezei pedig megtestesítik (inkorporálják) a múltak és drámai helyzetek sokaságát. Ahogy a főterembe belépünk, az István a királyból Gizella és egy ősmagyar nő oppozíciója fogad, majd pedig a Macbeth szereplői sorakoznak, egészen a legbelső, intim térig, ahol a koronázási palást és Sarolta fogja közre a visszatükröződő emlékezet csarnokát. Az idők összetorlódása nem anakronisztikus, hiszen csak így vezethet el a konkrét helyek és helyzetek feletti dimenzióba, a misztérium terébe, ahol a jelmezeket magunk mögött hagyjuk, de ők mementóként ott maradnak. Az átlépéskor magunk mögött hagyott jelmezeket is szimbolizálja ez a kiállítás. A szerepek és jelmezek nélkül nem lehetnénk ott, ahol vagyunk; értelmetlen lenne a kapu. Paradoxonnak tűnhet, de a szellem a test és az út misztériuma nélkül nem állhat a kapuban, nem lényegülhet fénnyé. Ez volt az alapgondolata az antik Mithrasz-hitnek is, amelynek emlékeit a Brit-szigetektől a Kaukázusig megtaláljuk a hajdani Római Birodalomban és azon túl is. Most hallgassuk meg az aquincumi Mithrasz-himnuszt, amit a ránk maradt hiányos ismeretek mozaikjaiból állítottam össze!
—Áldott Nap, magas Isten, küldd le fiad vezetőnknek!
Káoszt megzabolázót, barlangban születettet,
Mennyei bírát, bűnt eltörlő szent fiadat küldd!
—Éjt vérző kukacok közt mocskot pörsen a hajsza;
Mind odaférne a húshoz: vájja magába a testet.
Hollód hírt hoz e létbe: Merkúr hív a homályból.
—Eljegyzett araként és vőként hívsz palotádba.
Mécsest adsz a sötétben, vénuszi fénnyel igézőt,
Kozmikus álmaid öblén ős-igazadra találunk.
—Röffen a dúvad, emészti saját bűzös pöcegödrét;
Vágyaitól elalélt már. Lusta világ süket űrjét
Töltsd meg a lándzsád tűzsugarával, Marsot idézve!
—Büszke oroszlánként, Jupiterként jöjjek a földre!
Titkokat őrző, s átörökítő égi szövetség,
Isteni rend aranyától, általam izzon a villám!
—Elfogy a Hold, majd újra kisarjad, lelkem a létrán
Fel-le bolyong. Ki repíti csatában a perzsa nyilat rám?
Csak te tudod, hisz körben látod az életem ívét.
—Hogyha az ember e földi világ magasába törekszik,
Mind tágabb horizontot akarna elérni a vágya.
Ám ha a Nap fia szólít, elvisz az égi futárral.
—Végül a létra fokáról átlépünk odaátra.
Megszabadulva a testtől, eggyé válva Atyánkkal,
Istenné nemesülten lüktet széjjel a fényünk!
E himnuszhoz hasonlóan Velich Dóra Teó festményein a csillagjegyek és bolygók szimbólumai éppúgy megjelennek, mint a fraktálok és áramkörök atomikus világa. A dimenzióugrások számára megélt élményt jelentenek, és az egyes kultúrák szimbólumai láncolatot alkotva ölelkeznek össze. Ezáltal adnak tökéletes teret Velich Rita jelmezeinek, amelyek szerepekkel és drámai konfliktusokkal töltik meg a festmények által alkotott tereket. A térszerkezet a kiállításon viszonylag bonyolult. Vannak zsákutcáknak tűnő, valójában az átlényegülést elősegítő, beavató terek. Az első éppen előttem van, csodálatos belső prizmatikus installációt alkotnak a falakra és a plafonra is elhelyezett festmények, amelyek tökéletesen és teljes egészében kitöltik a teret. Mintha a Mithrasz-himnusz sorai köszönnének vissza az alkotások címeiben: A beavatás kapuja, Kozmikus kapu, Fénykódok – belső fényszentély, kilépés a fénybe. Az alkotásokon az egyiptomi és zodiákus jelek jól megférnek a népmeséket idéző alakokkal és a rovásírásjelekkel. Teó nem a különbséget keresi ezek között, hanem azt, ami összefűzi őket, és ezt a legelemibb szimbólumokban találja meg: a fény, a kapu, a kör és a kereszt földrészeken és korokon átívelő, multivokális közös örökségünk. Az általuk alkotott intim tér pedig a kiállítás tökéletes bevezetője lehet a látogató számára. A zárt térben a Turandot és az Aida jelmezei láthatók. Nem hiszem, hogy külön magyarázatra szorulna az, hogy az általuk felidézett drámai helyzetek és átlényegülések milyen sokrétű jelentésréteget adnak hozzá a festmények által megalkotott installációhoz. Együttesükben aktualizálódik a belső, prizmatikus tér. A test és a lélek egymást feltételezik, ahogyan a szellem és a misztérium is. A szellem elképzelhetetlen a beavatások, átváltozások és a kapukon való átlépések misztériuma nélkül. A misztérium pedig elképzelhetetlen a test, a szellem és a lélek körkörös dialektikája, az átlépés szakralitása nélkül.
Victor Turner, a zseniális brit antropológus kiteljesítve Arnold Van Gennep átmeneti rítus (rites de passage) fogalmát ennek lényegi fázisát a liminalitásban látta. A liminalitás lemeztelenít és egyenlővé tesz. A liminalitás felszabadít és elold. Elold a test és a szellem béklyóitól, ugyanakkor misztériumközösséget alkot az eloldozottak között: ez a közösség a communitas. A mandala a lét ciklikusságának és a világ körforgásának metaforája, de a communitas perspektívájából a mandala a téridő dimenziójától elszakított időtlenné tett lélekbuborék. Ekkor egy pontból körben látjuk a létek végtelen körívét. Olyan kapuban állunk, amit a ciklikus időben gondolkodók élnek át. Az átélés, a misztérium élménye bárki számára megadatik, de csak avatott pillanatokban. Ezeket az utakat kutatja az érzelmek antropológiája: az ihletettség vagy épp a szeretkezés extázisától az elmélyült ima önátadásáig, a halál pillanatától a születés önkívületéig. Utána pedig jön az ébredés, jönnek a szerepek és jelmezek újra. Életünk során számtalan jelmezt veszünk fel, számtalanszor öltözünk át és sokszor lemeztelenedünk.
Az átöltözések sorozatában a kapuk, a liminalitás communitas-élménye az, ami átsegít, ami átlényegít és átemel az új létbe, vagy a létünk egy új stádiumába. Ezek az élmények azok, amiket a szakralitás rítusokként ragad meg, amikor átéljük az Isten, a Szent vagy épp a Semmi közelségét. Átlényegüléseink végső katarzisa, a végső kapu látszólag a halál. A halál azonban a kereszténységben a túlvilágba való átlépés, más vallásokban pedig az újjászületésnek vagy például az ősök közösségében való feloldódásnak kezdő lépése, transzformációja. A halál kapuja éppúgy megjelenik ezen a kiállításon, mint ahogy a továbblépések és újrakezdések, új utak megnyitásának kapui.
Velich Dóra Teó nemcsak magasan képzett festőművész, hanem a világot bejáró kutató is, aki a legkülönfélébb kultúrák értékeit gyúrja, alkotja egybe alkotásain. Ezért is használja előszeretettel a most kiállított munkáin az egyik legfontosabb világszimbólumot, a mandalát. A rejtett, beavató terek kaleidoszkópjainak tükörterét is ezek alkotják, az élet-epizódok a jelmezek felöltésének intim terei. A zsákutcák is részei az útnak, ahogyan a levetett jelmezek és az elhagyott szerepek is azok. De a kapukban pőrén állunk. A kapukon jelmezek és szerepek nélkül lépünk át, a csupasz szellem magányos pillanatában a szellem misztériuma köszön ránk. Ezek a szent pillanatok kísérnek, ezekre várunk, és amikor befejeződött a szerepünk, ezeknek adjuk át magunkat. A szent misztériuma a kiállítás másik nagy mondanivalója.
Rudolf Otto, a 20. század első évtizedeinek egyik legnagyobb hatású valláskutatója A szent című főművében a numinózus fogalmát alkalmazza erre az élményre. Ennek átélése a misteriam fascians és a misterium tremendum: e kettősség az, ami egyszerre letaglóz és lenyűgöz, egyszerre láttatja létünk kicsinységét és az isteni szférába emel. Megszűnik a racionális és a transzcendens világ közötti látszólagos határvonal. Ez az élmény kultúrákon átível, és Otto ebben a racionális, oksági elvvel ne nem írható élményben látja a vallások közös gyökerét. Közös nevezője a hindu, a buddhista, az animista, de a keresztény, iszlám és zsidó hitnek is. A Szent megélése, a numinózus élménye a Turner-i értelemben liminális egyesülés akár csak egy pillanatra, de akár hosszabb időre is a kapukon való átlépés misztériumával. A kapuk testét vesszük ekkor magunkra, levetkőzve jelmezeinket és szerepeinket. A szellem misztériuma a Szent élménye. A szakrális tér, a dráma, a profán szerepek, a jelmez és a maszk csak formák – az átmenetek lényegítenek át és alkotnak újjá. Újabb és újabb drámákba csöppenünk ezen a kiállításon is, az önmagára reflektáló út tanít meg az átlényegülésre.
E kiállításon az Aida vagy épp a Turandot, a Varázsfuvola, a Bajadérok vagy az István, a király jelmezei a létmandala körforgását hivatottak megtestesíteni. Most éppen a Turandot Ping, Pang és Pong szereplőjének jelmeze előtt állok. Velich Rita koncepciója az volt e jelmezek megtervezésekor, hogy egyrészt a szegedi szabadtéri színpadon távolról is jól felismerhető alakokként értelmezhetők legyenek külön-külön, de együtt is alkossanak egészet, hiszen mozgásukból a darabban egy önálló létforma született, ami néha sárkányt, máskor egy mandala körét alkotta. Velich Rita az egyik legismertebb magyar jelmeztervező, aki a kiállításon látható jelmezeit az Opera és az Operettszínház, továbbá a szegedi szabadtéri színpad előadásaihoz, készítette, de az István a király különböző feldolgozásaihoz alkotott jelmezek közül is sokat láthatunk.
Aki kíváncsi az alkotások pontos címére, vegyen el egy lapot, amelyen a számok alapján beazonosíthatja őket. A címek ilyen, diszkrét kezelése azonban azt sugallja: a néző – felülemelkedve a konkrétumokon – magukat az alkotásokat, így, egységében látva is értelmezheti.
Számtalan dologról tudnék még beszélni, de nem szeretném rabolni a közönség idejét, hogy legyen idő elmélyülni a kiállítás terében, elidőzni az alkotásoknál, felfedezve a festmények és jelmezek közös terét, feltárni drámai párbeszédüket. Ezennel tehát megnyitom a kiállítást!
Helyszíni fotók: a szerző
Illusztráció: fényképrészlet fh.
Ezek is érdekelhetik!
Komáromi Gabriella: Az apáca cipője →
P. Gábor Mózes: A múlt őrei és a jövő útmutatói →
Antal Anikó Zsuzsanna: Kékfestő →
