A besorolhatatlanságtól az elfeledettségig*
*Nyolcvan esztendeje halt meg Latzkó Andor
(1876. szeptember 1. – 1943. szeptember 11.)
Azt gondolnánk, hogy az irodalomból nem lehet csak úgy nyom nélkül eltűnni, hiszen a műfaj, az írott művek kinyomtatása is egyfajta kulturális és fizikai nyomhagyás, amely fenntartja az olvasói figyelem, odafordulás esélyét – ez a bravúr némely írónknak mégis sikerül. Latzkó Andor közel nyolcvan évre teljesen eltűnt a magyar irodalomból, hiszen nem csak a könyvei, írásai nem láttak napvilágot de még csak említések, hivatkozások szintjén sem jelent meg. Mi lehet ennek az oka? Bizonyosan a származása is, amely már önmagában előrevetítette a besorolhatatlanságát (félig magyar, félig osztrák), de a kétnyelvűsége, a kétvallásúsága, a szekértáboroktól való függetlensége is… Leginkább pedig talán az, hogy kellemetlen témáról, a háborúról írta a fő műveit, nyomasztóan őszinte és érdekeket sértő módon. Ettől még persze lehetett volna sikeres és híres író (ahogy világszerte az lett!), de a magyarra fordított főműve, az Emberek s a háború (Moly Tamás fordítása) szerencsétlen időszakban, a trianoni trauma kellős közepén, 1920-ban, és kissé zavaros, nehezen olvasható (germanizmusokkal terhelt) szövegként jelent meg. Latzkóra egy ideig még hivatkoztak, mint világszerte ünnepelt pacifista tollforgatóra, aztán a második világháború alatt a nácik elégették a könyveit, Latzkó meghalt… A háborút felváltotta a hidegháború, de Latzkó könyveit mégis mindenhol újranyomták. Kivéve nálunk.
Valamikor 2015-ben véletlenül hírét vettem, hogy létezik egy Andreas Latzkó „álnéven” külföldön bujdokoló, lappangó írónk, beszereztem a legismertebb kötetét (Menschen im Krieg), újrafordítottam, a Napkút Kiadó pedig az eredeti megjelenés századik évfordulójára, Emberek a háborúban címen 2017-ben kiadta. Mivel a honi lexikonokból is kikopott a neve, és az életrajza roppant hiányosan, töredékesen volt csak összegereblyézhető, szükségessé vált, hogy az életútját is felderítsük, ezt a kutatómunkát végezte el Cserhalmi Péter, igényesen, hiteles forrásokból. Köszönet érte! Írását Latzkó Andor halálának nyolcvanadik évfordulóján tesszük közzé. Reméljük, hogy minden ilyen lépéssel közelebb segíthetjük az alkotót ahhoz, hogy végre hazataláljon.
Kállay Kotász Zoltán
Cserhalmi Péter
Egy európai író
Latzkó Andor Adolf 1876. szeptember elsején látta meg a napvilágot Budapesten, egy jómódú izraelita családban. Apja Latzkó Károly a Popper és Latzkó cég tulajdonosa textilkereskedelemmel foglalkozott, később vállalkozását bankká alakította. Feleségével, Popper Jozefinával, 1871-ben házasodott össze Bécsben. Első gyermekük Klára volt, aki két évvel a házasságkötés után született meg, őt pedig Andor követte 1876-ban. A testvérpárnak később még két-két kisöccse illetve húga lett: Gusztáv (1879), Emma (1880), Irén (1882) és Vilmos (1883).
Visszaemlékezései szerint Andor kora gyermekkora boldogságban telt el, az első komolyabb megrázkódtatást számára a tiszaeszlári vérvádat követő budapesti zavargások jelentették.
Anyja, aki igazi bécsi hölgy volt, minden igyekezete ellenére sem tudott magyarul megtanulni, így Andor kétnyelvű környezetben nőtt fel és a szó-szoros értelmében vett anyanyelve a német volt. Apja – mint oly sokan –, a családi vállalkozás folytatójának szánta fiát, ezért azt szerette volna, hogy magyarul és németül egyaránt jól beszéljen. Mivel Magyarországon ekkor csak a budapesti evangélikus iskolában volt lehetőség a német nyelvű oktatásra, ezért Andor – számos korabeli sorstársához hasonlóan – itt kezdte el a tanulmányait, tandíj fejében. A leendő író annak ellenére, hogy egy milliomos fia volt, már ekkor is nagyon érzékeny volt szociális kérdésekre, különösen a vagyoni egyenlőtlenségekre.
Művészetek és művészek iránti szenvedélye már gimnazista korában is megmutatkozott: egyszer ellopta édesanyja egyik aranygyűrűjét, hogy jegyeket válthasson magának és (költő) barátainak a „Kaméliás hölgyre”. Apja ezért büntetésből Stuttgartba küldte tanulni fiát, de a törekvés a visszájára fordult: egy nagyobb költségű dáridózást követően visszahívta a diákot Budapestre.
Érettségi után apja hatására, aki ekkor nagy lehetőségeket látott a vegyiparban, vegyészetet kezdett el tanulni a Műegyetemen, de Andort továbbra is csak a színház és az irodalom érdekelte. Egyetemi tanulmányai félbeszakadtak és egy féléves magánképzés után a Magyar Jelzálog Hitelbanknál helyezkedett el Budapesten. Ez szintén apja ötlete volt, aki azt akarta, hogy fia megismerje a Hitelbank sikerének titkait, majd átlépve a családi vállalkozásba, ott kamatoztassa a tudását. Azt, hogy egy konkurens cég vezérének a fia nem csak a fizetésért jár dolgozni, a pesti Hitelbank igazgatósága is könnyen kitalálta, ezért a számvitel legjelentéktelenebb feladatait osztották a fiatalemberre. Andort, aki önmaga szórakoztatására versbe szedett tanácsokat írt a hivatalos iratokba, rövidesen elbocsájtották…
Két és fél évvel érettségije után Latzkó Andor Adolf ismét a pályaválasztás kérdése előtt állt. Az egy éves kötelező katonai szolgálatáig hátralévő fél évet, apjával való megegyezés szerint, fele-fele arányban utazással és egy nagybácsi vállalatánál való gyakornokoskodással töltötte el. Európai körútja során két hetet töltött Párizsban, tíz napot Londonban, emellett Berlinben és Bécsben is járt. Mindezek közül a francia főváros gyakorolta rá a legnagyobb hatást…
Későbbi pacifizmusa ellenére az egy éves katonai szolgálatra pozitívan emlékezett vissza. A hadsereg révén ismerte meg többek közt a Magyar Színház igazgatóját, aki arra biztatta, hogy ne adja fel írói ambícióit.
Leszerelésekor a kocka már el volt vetve: Klára nővérének a családjához költözött és rövidesen elküldte egy kéziratát a Magyar Színház vezetőségének. Huszonkét éves korában, 1898-ban, mutatták be első darabját a Tíz évet, míg második, a Testvérek című, négyfelvonásos művét három évvel később már a Nemzeti Színházban játszották. Emellett 1898 és 1901 között a Pesti Napló munkatársa is volt.
Gyors hazai sikerét követően Max Reinhardt tanácsára alkotómunkájában áttért a német nyelvre és Berlinbe költözött. Ezért is válhatott a magyar olvasóközönség és irodalomtudomány számára elfeledetté, pedig fő műve az Emberek és a háború 1920-ban magyar fordításban is megjelent. A nyelvváltást valószínűleg a korabeli magyar közönség tagjai sem preferálhatták, ugyanis a dualizmus idején Magyarországon nemzeti, identitási kérdésnek számított a nyelvhasználat. Andor mellett szól azonban az, hogy a német a korban a kultúra lingua francájának számított a régióban, így művei innentől kezdve sokkal több emberhez juthattak el, mint korábban.
1902 tájékán nősült meg először, felesége az öt évvel idősebb Paula Köbel lett, akitől két fia is született Paul (1903) és Willy (1911). Az elkövetkező években sorra jelentek meg művei. Első német nyelvű darabját, Hans im Glück címmel, 1905-ben játszották Berlinben. Míg egy év múlva már Cordé úr regényét publikálta, ami az első regénye volt. 1911-ben az Apostol című vígjátékát mutatták be, 1913-ban pedig a Vadember című regénye jelent meg. Ugyanebben az évben távol-keleti útra indult, amely nagy hatással volt élete későbbi részére: az út során megfertőződött maláriával és soha nem gyógyult fel egészen. Ráadásul a morfiummal való kezelés miatt egy életre a szer rabjává vált.
Az első világháború kitörésekor, mint tartalékos tiszt, azonnal behívót kapott és mivel a tüzérségnél szolgált, először egy átképzésen kellett részt vennie, hogy megtanulja az új lövegek használatát. A háborúban a 15. számú Tábori tüzérségi ezredben szolgált, mint hadnagy. Egy év sem telt el, amikor 1915. szeptember 15-én gránát sokkal egy tábori kórházba szállították. „Látta, amint két ökröt meg három embert szétvág a gránát” és bár „abban a pillanatban semmi baja sem történt […] két nap múlva, amikor véres marhahúst tettek eléje az asztalra, üvölteni kezdett, hányt, rángatózott. Fél évig reszketett egész testében, nem akart semmit enni, alulról kellett táplálni.” A korban háborús neurózisnak nevezett pszichés zavart ma már poszttraumás stressz szindróma (PTSD) néven ismeri az orvostudomány, de akkoriban a klinikai pszichiátria még gyermekcipőben járt… Latzkó Andor végül 40 évesen, 39 kilós testsúllyal szerelt le hadirokkantként – míg a bevonulásakor 67 kilót nyomott.
A „haldoklónak”, „reménytelen esetnek” nyilvánított író Svájcba utazott gyógykezelésre és 1916 karácsonyát már Davosban töltötte. Itt kezdte el írni leghíresebb művét, az Emberek és a háború (eredeti címén Menschen im Krieg) című novelláskötetet, amit a Neue Züricher Zeitung közölt folytatásban. A hat novella önálló kötetben először a zürichi Raschler Kiadónál jelent meg 1917 júliusában és azonnal bestsellerré vált. Negyedév alatt húszezer példány fogyott el belőle Svájcban, de külföldre is csempészték, pedig számos hadviselő országban be volt tiltva. Sikere az irodalmi értékén felül annak is köszönhető, hogy ez volt a második olyan szépirodalmi mű, amely egy frontot járt író tollából származott és első kézből mutatta be a háború borzalmait.[1]
A svájci évei alatt barátkozott össze többek közt a háborúról író Fritz von Unruh-hal és Henri Barbusse-val, a száműzetésben élő irodalmi Nobel-díjas Romain Rolland-dal, illetve Stefan Zweig-gel is. 1918-ban már a legkiemelkedőbb pacifisták egyikének számított.
Svájcban vesztette el első feleségét is, aki 1919. április 30-án halt meg rákos megbetegedésben Bernben. Az író ugyanezen évben elhagyta az alpesi országot és Ausztriában, majd Magyarországon keresett otthont. Ekkor látogatta meg édesanyját is Budapesten, azonban az országban uralkodó zűrzavar miatt – a belügyminiszter tanácsára – rövidesen újra elhagyta a szülőhazáját. Vélhetően ebben az évben ismerkedett meg későbbi feleségével, Stella Otarof-fal is, aki egy elszegényedett grúz nemesi család sarja volt. Később, 1923-ban, házasodtak össze Salzburgban.
Andreas Latzkó végül az olaszországi Alassióban talált huzamosabb időre otthonra, ahol Mussolini hatalomra jutásáig maradhatott biztonságban. Itt születtek meg a Marcia Reale, az Überfluss és a Fritzi című novellái, illetve itt dolgozott a Der Helfer című regényén is.
Innen a Salzburg melletti Niederalmba költöztek, ahol egy régi barokk palota alsó emeletét bérelték ki. Sokat járt hozzájuk egyik legjobb barátja Hermann Bahr és itt látogatta meg először a holland Adriaan Michael de Jong[2] is. Ő a Menschen im Krieg elolvasása után határozta el, hogy felkeresi annak szerzőjét és felkéri, hogy írjon rendszeresen a Het Volk nevű holland szocialista lap általa vezetett tárcarovatába. Így született meg a Levelek Ausztriából című cikksorozat, amely később önálló kötetben is megjelent hollandul. De Jong személyében Latzkó egy újabb életre szóló barátságra tett szert. 1923-ban az ő felkérésére utaztak Hollandiába, ahol Latzkó felolvasásokat tartott az Emberek és a háborúból Hágában, illetve Amszterdamban is.
1924-ben Salzburgban újabb fia született, Dezidériusz, egy évvel később azonban súlyos csapás érte a családot: 1925-ben pár nappal azután, hogy Latzkó Andor és Stella elutazott a svájci Gurnigelbe, Paul fiuk meghalt egy közlekedési balesetben. Az író ezt követően teljes idegösszeomlást kapott és a korábbi étkezési zavarai is kiújultak.
1931-ben, nem sokkal a Hét nap című regénye megjelenését követően a Latzkó házaspár úgy döntött, hogy Amszterdamba költözik, ahol Willy fiuk dolgozott. Ekkoriban mutatták be Hollandiában az Erich Maria Remarque regényéből készült Nyugaton a helyzet változatlan című filmet, Latzkó Andort pedig több vetítésre is meghívták, hogy a saját szavaival vezesse be az előadást. Mindemellett számos holland egyetemen is tartott felolvasásokat a műveiből. Felesége visszaemlékezései szerint Andreas Latzko az Emberek a háborúban szerzőjeként széles körű ismeretségnek örvendett az országban. Bár itt is sok barátja volt, Stefan Zweiggel való kapcsolata továbbra is szoros maradt: a két barát egészen Zweig haláláig folyamatosan levelezett egymással.
Latzkó Andor 1936-ban 60 évesen, egy ajándékba kapott repülőjegy apropóján, még egyszer utoljára Budapestre látogatott és egy hónapot töltött családjával a fővárosban.
Később rádiójátékokat is írt, a második világháború kitörése előtt pedig számos művét újra kiadták. 1939. szeptember elsejéig az Emberek a háborúban összesen huszonhat országban jelent már meg. Nem véletlenül volt nagy az író aggodalma, amikor 1940. május 15-én a németek bevonultak Amszterdamba.
Latzkó két nappal később felkeresett egy ügyvédet, hogy „rendezze egyes anyagi kérdéseit”. Ezt követően „nem kellett többet elhagynia a lakását” és úgy élt egészen haláláig ott, mint egy fogoly. Zsidó származása mellett, pacifista tevékenysége miatt is volt oka félni a németektől. Annak ellenére is, hogy magyar állampolgárként bizonyos fokú védettséget élvezett a holland izraeliták elhurcolásának idején. Családjukat azonban nem hagyta teljesen érintetlenül a holokauszt: Dezidériuszt 1943-ban munkaszolgálatra hurcolták, mivel nem volt hajlandó aláírni egy a megszállók által diktált hűségnyilatkozatot.
Latzkó Andor utolsó éveiben sem maradt egyedül: a holland ellenállás és értelmiség tagjai folyamatosan látogatták és segítették őt. Végül 1943 szeptember 11-én halt meg, az életét végig kísérő malária szövődményében.
Felhasznált források és szakirodalom
Latzko, Andreas: Der Doppelpatriot. Texte 1900-1932. Hrsg.: János Szabó. Südostdeutschen Kulturwerk, München-Budapest, 1993.
Latzko, Andreas – Latzko-Otaroff, Stella: Lebensfahrt. Erinnerungen. Hrsg.: Georg B. Deutsch. Frank & Timme Gmbh., Berlin, 2017.
Rolland, Romain: Napló a háborús évekből. 1914-1919. Szerk.: Benedek Marcell. Gondolat Kiadó, Budapest, 1960.
Jegyzetek
[1] Az első ilyen munka Henri Barbusse (1873-1935) Tűz című regénye volt, mely 1915-ben jelent meg. Annak ellenére, hogy ezt a művet is pacifista regényként szokták aposztrofálni, nem tiltották be Franciaországban, mert nem kérdőjelezte a francia katonákról alkotott heroikus képet.
[2] A. M. de Jong (1888-1943), holland szocialista, antifasiszta író, aki Latzkó Andor több művét is lefordította hollandra.
Illusztráció: Latzkó Andor (1876-1943)
Ezek is érdekelhetik!
Jámborné Balog Tünde: Holtak vigíliáján →
Hegedűs Gyöngyi: Mondat margóért →
Vörös István 60 (Kovács katáng Ferenc nagyinterjúja az ünnepelttel) →
