Csontos Márta: Egy filozófus-költő sajátos képi világa
(az emberlétből fakadó szabadság értelmezése az élet nagy játszóterén)
A halál békétlen lett,
s még többet akart,
az életre ráejtette,
a lélekzivatart.
(Juhász Anikó: Támadás)
Juhász Anikó Lövészárok, hókabin című kötetének* olvasásakor már az első versek is azonnal rabul ejtettek, pedig a szerző honlapján tájékozódva egyértelművé vált, hogy elsősorban nem költőként tartják számon. Juhász Anikó a Magyar Filozófiai Társaság alapító tagja, témavezető, az MTA tagja, a modern élet- és egzisztenciálfilozófia jeles képviselője, aki Oswald Spenglerről írt magyar nyelvű monográfiát.
Tudományos munkássága mellett Juhász Anikó azonban jelen van a szépirodalomban is, több verseskötet és irodalmi díj birtokosa.
A szerző a szabadvers minden előnyét kihasználja írásaiban, egységes ritmusrendet sem alkalmaz, a szöveghálókban számtalanszor találkozunk a hatásfokozó enjambement használatával, amikor a sorvégek átlépnek a következő sorba, tovább erősítve a mögöttes tartalom fontosságát. Szokatlan, olykor szélsőséges, de mégis rendkívül szuggesztív képei a „gondolatpatak” szabad áramlását úgy fokozzák, hogy hatással vannak érzékszerveinkre, ahogy belépünk ennek a sajátos költői univerzumnak a kincsesházába. A képvalóság ereje azonnal elvarázsol bennünket.
Juhász Anikó lírai beszédmódjában a verbális narráció egyfajta vizuális kommunikációvá is manifesztálódik, ebben a különleges nyelvi matériában valódi képek nélkül is filmszerűen láthatóvá tett gondolatokat kap az olvasó továbbértelmezésre. Fontosnak tartom megjegyezni azonban, hogy a versek befogadója azonos szellemi szinten kell, hogy legyen a szerzővel, kellő filozófiai érzékenységgel kell rendelkeznie.
Juhász Anikó verseinek témája jelen kötetben a háborútól és a pusztítástól elválaszthatatlan halálélmény megjelenítése, ahol az ember mint egy történeti közösség tagja kerül a fókuszba, az összefüggések és a történések folyamatos változása azonban a történelmet mindig újraírja, s újra halljuk Ady „ember az embertelenségben” elkeseredett kiáltását. Ebben az apokaliptikus világmegmozdulásban, Juhász Anikó S lenéz Isten a háborúra… című versében szembesülünk a kegyetlen igazsággal: …a testbe / belefúródik a csend, a csecsemőből / deszkafalra mászik a / jövő, rokonból ellenséget / formál a vad indulat.
De vajon meg tudjuk-e erősíteni egy pusztulóban lévő létfilozófia alapjait az élet nagy játszóterén, ahol az idő beszakad, mély kátyúk fogadják a megrémült perceket…, és ahol a gyermek véres katicabogár?
Kierkegaard nyomán haladva a szubjektum egzisztenciája közömbös az objektív gondolkodás számára, hiszen az egyént elsősorban saját léte érdekli. A hatalom és a győzelem kettősségében az igazság sokszor áldozatul esik a hatalomnak, s ennek a pusztításnak az értelmetlensége jelenik meg a szerző Jácintok éneke című versében, ahol virágot emésztő körforgás van; a virágok nem tudják a földet meghódítani, eljött a halott ideje, amikor az ember jelenvalóvá teszi saját halálát; a halott ideje múlt és jelen között húzódó különös selyemfonal lett.
A háború okozta pusztítás és rémület megjelenése Juhász Anikó verseiben nyilvánvalóan Oswald Spenglerről írt monográfiájához is kapcsolódik. A szerző fokozott érzékenységgel reagál a napjainkban a normálist diszkrimináló abszurd helyzetekre, az értékvesztésre. Jól látja, hogy az értelmetlen tévelygések hátterében – ahogy ezt Spengler könyvében is olvashatjuk – a nyugati kultúra válsága, összeomlása húzódik.
Félteni kell mindazt, amit századokon át megőriztünk mostanáig, az ember által előidézett folyamatok különösen sebezhetővé tettek bennünket, ahogy a költő nagyon szemléletesen megfogalmazza: mélyre esett az idő nyugodt szívverése / kipp-kopp, csak vergődik a pillanat.
Kierkegaard szerint a kétségbeesést akkor küzdhetjük le, ha egzisztenciánkat Istennel kapcsoljuk össze; Juhász Anikó előbb idézett versének zárósoraiban is megfogalmazódik: az ember már gyorsabban menne Istene felé / és békébe ágyazná lába nyomát.
A halál felé vezető úton az ember saját feltöltött kísérhetjük végig, ahol a választás során számtalanszor rosszul értelmezett lehetőségek áldozatául esünk.
A Lövészárok, hókabin már címében is sejteti, hogy a halál fókuszba helyezésével Juhász Anikó megmutatja, miként teszi az ember jelenvalóvá saját halálát. Feltételezhető, hogy a szerzőt erősen foglalkoztatja a tanatológia tudománya is, mely a haldoklással összefüggő megnyilvánulásokat értelmezi.
Mióta nem vagy köztünk, / kiesett fészkéből az idő… – fogalmaz Juhász Anikó vallomásosan egy gyönyörű versében a szeretett személy elvesztését követően. Tantalosz szenvedéseit is idézik sorai, megmutatva, mennyire korlátozott olykor az ember saját sorsának irányításában, számtalan esetben váratlanul és visszavonhatatlanul általa nem befolyásolható erők csapdájába esik.
A tér fölemelt és leejtett idő… – olvashatjuk a szerző egyik néhány soros versében. Tudjuk –ahogy Juhász Anikó csodálatos képi világa feltárja –, az ember egyszerre akarja megvalósítva látni, majd elfeledni reményeit és emlékeit, hiszen lehetőségeiben mindvégig korlátozott marad.
Mai szóhasználattal úgy mondhatjuk, hogy Juhász Anikó írásai nagyon „erős” versek, olvasás közben hihetetlenül kitágul számunkra a horizont, képlátásunk fokozódik, magunkat is könnyen a narrációba helyezzük. Egy fantasztikus vizuális narráció jön létre a nyelvi matériába beépítve, ami lehetővé teszi az érzékfelettiség, az ésszel felfoghatóság kiszélesítését. A világról alkotott tudásunk és az egyedi történések sajátos ötvözete tárul elénk. Az emlékezet hosszú házait / bejárni olyan, mintha / mindennap / átöblítenénk magunkon / az idő fehér vásznait, / hogy elénk hulljon / róla az, ami egykor / belemerevült – summázza a költő a lényeget Meghalni, messzebb menni… című versében
Minden költőnek sajátos képi világa, ismételten felbukkanó motívumai, toposzai vannak. Juhász Anikó jellemző toposzai: csend, fény fa, csillagok… Számomra a csend motívuma igazán megragadó, szinte az egész világegyetem belesűríthető. Lássunk erre néhány példát: Felszúrta az éjszakát a csöndre (Vízjel), megkezdett csendem az / Ég felé igyekszik (Szeme a fának), Isten aranytálcájára gyűlik a csend (Szóróparcella), az ablaktáblán megállt a csend (Zuhanás II), A halottak már nem marakodnak a csenden (A halottak nyugalma).
A „csend” tartalommal való feltöltése a költészetben nem számít újdonságnak, Juhász Anikó „csendje” azonban nagyon is harsány, a háborús körülmények között szuperlatívuszokban szólaltatja meg a feszültséget, a kitörésre készülő rettenetet, a megmásíthatatlan végzetet, az emberi cselekedetek ön- és világpusztító törekvéseit, nyomon kísérhetjük, hogy vonul végig az emberben az „életapadás”.
A filozófus-költő tisztán látja, hogy az emberlétből fakadó szabadság nemcsak a természet feletti uralom megszerzését célozza meg, veszélyben van napjainkban a humanitás, a világban kilátástalannak látszik az igazságosság. Talán azért van mindez, mert beleszülettünk a bűn tradíciójába, talán a napjainkban eluralkodó kulturális és gazdasági öntörvényűség az oka, talán értelmetlenül kapcsoljuk össze az értelem transzcendentális, valamint a lét ontológiai meghatározását?
Szabadság, jó és rossz, lelkiismeret cselekvés előtt és után, a „Halál-felé-való-lét” értelmezése, ezek együttélésének értelmezése jellemzi Juhász Anikó egészen egyedi költői univerzumát. A kötet a létezés kérdéseire keresi a választ, és feltárja az emberi kapcsolatok alkalmankénti értelmetlenségének anomáliáit. Mindemellett egy rendkívül igényesen összeállított kötet, a szerző a költői mesterség szakavatott művelője. A gondolkodó ember polcára mindenképpen ajánlom, nem fog csalódni.
*(Juhász Anikó: Lövészárok, hókabin [Cédrus Művészeti Alapítvány, Bp., 2023])
Illusztráció: Kötetméltató
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
