Petőfi arcai (Levélfa, 70.)
•
2023. június 24.
Kedves jó Mihályom! Utolsó posta (!). (Neked legalábbis a Petőfi 200 alkalmából.) Arra gondoltam, hogy manapság, amikor olyan sok szó esik az iskoláról (s olyan keveset tudhatunk valójáról), talán nem ártana, ha legalább egy március15-i ünnepség erejéig bepillanthatnánk falai mögé. Megleshetnénk működését. Magam is így, aki egykor, éppen az ezredvégen az alább olvasható megemlékezést celebráltam a Vas utcai tanulóifjúságnak. Azóta negyed évszázad folyt le a Dunán, de alig változott valami. Talán a padokat és a tornaszereket kicserélték, tanulók jöttek-mentek, a világ azonban maradt olyan-amilyen: „ha nem rosszabb, de / Nem is jobb a tavalyinál.” A lecke tehát továbbra is föl van adva. „Petőfi arcai.” Vagyis szerepjátszása. A gondolatot, de hisz tudod, Palágyi Menyhért alapozta meg Petőfi-könyvében (Petőfi, Budapest, 1909, Petőfi-Könyvtár XIII), leginkább a „színésznek” a költői tevékenységben való részvételét hangsúlyozó kijelentésével. Megjegyzem még, hogy a verseit belsőleg el is játszó Petőfi koncepciója később nagy karriert csinált – Horváth János 1922-es Petőfi-monográfiájában (Petőfi Sándor, Budapest, Pallas Rt., 1922) tér majd vissza a „lírai szerepjátszás” és a „személyiségközpontú líra” kettősének elméletében. (Ráadásul úgy, hogy e kettő között Horváth János nem lát időbeli határt: a lírai szerepjátszás végigkíséri az életművet, csak később nem a „népfi”, hanem Shakespeare, Byron vagy egy forradalmár jelmezeiben – párhuzamosan és így teljesedik ki személyiségközpontú lírája is.) Itt mindezekről persze szó sem lehet (!), csupán a képek látványával érvelhet (érvelhetett) a megemlékező. Ahogy is azt az alábbiakban olvashatod. „Tisztelőd s barátod”: Pali [*]
[*] Suhai Pál levele Praznovszky Mihálynak
Petőfi-portrék ikonográfiai kérdései
Egy olyan világban, amelyben nemcsak a hajat szőkítik, de az olajat is, amelyben nemcsak a festményt hamisítják, de az emberről alkotott képet: az imázst is, különösen fontos, hogy a képmás, a hiteles kép kérdésével foglalkozzunk. Petőfi ürügyén is. A következőkben ugyanis Petőfi-portrék, a költőről életében készített arcképek ikonográfiai kérdéseit fogjuk megvizsgálni.
(Vagyis a képekből kirajzolódó képet. Nem egyszerűen a tükörképet vallatjuk tehát: a tükörben, hanem a tükör képét is: a tükörképben. A tükröt meg lehet kerülni ugyan, de nem érdemes. Mert mindig valami vagy valaki mutatja a képet. Elemi érdekünk tehát, hogy lássuk őt is, a „képmutatót”: „lássuk a medvét”: a tükröt a képben!)
Az emberről sokféle kép rajzolható, kinek-kinek ízlése szerint. Petőfiről is, erről a közhelyszerű egyértelműséggel jellemezhető, s általában így is jellemzett valakiről, aki, úgy látszik, sokat tudott a képmás természetrajzáról (is), különben nem őrködött volna szinte egész életében féltékenyen, már-már különc módjára a maga megjelenésén: öltözködésben és portrékban egyaránt. A mellékelt képek legalábbis ilyen Petőfit mutatnak nekünk.
Nézzük meg tehát ezeket a képeket! Összesen hét portrét láthatunk. Az első képet (1.) 1845-ben Barabás Miklós készítette. A Pesti Divatlapban, Vahot Imrének, Petőfi kenyéradó gazdájának a lapjában jelent meg ez a litográfia (magyarul: kőrajz).
1.
A hét kép közül még egy kőrajzot láthatunk, ez a közismert, itt 4. számmal jelzett, 1848-ból való nemzetőrkép. A közbülső két kép, a 2. és a 3. rézmetszet, ezeknek a rajza szintén Barabás Miklóstól származik. Közülük az első 1847-ben jelent meg az Összes költemények első kiadásának a címlapján.
2.
Úgy látszik, a szentimentális vonásokkal megrajzolt litográfiához hasonlóan ez a portré sem felelt meg Petőfi önmagáról alkotott elképzeléseinek, ezért egy bizonyos Tyroler nevezetű rézmetszővel át is rajzoltatta a képet. E tárgyban íródott német nyelvű levele fönn is maradt:
„Lieber Herr von Tyroler! Kedves Tyroler Úr! Sajnálom, hogy nem látogathatom meg személyesen, pokolian beteg vagyok. Ha levelem nem érkezik túl későn, akkor legyen szíves, olyanra csinálja a szakállamat, ahogy erre a képre saját kezűleg lerajzoltam, mert az utóbbi időben így növesztettem. De különben semmit se csináljon e kép szerint, és legkevésbé az orromat, és kérem ne csinálja a szakállamat túl sűrűre és sötétre, mert nem sűrű. Amint egészséges leszek, felkeresem. Tisztelője: Petőfi Sándor.”
3.
Az Összes költemények második, 1848-as kiadásában megjelent 3. számú kép már eme instrukciók alapján készült, látszik rajta, hogy Tyroler megfogadta a költő tanácsát: a 2. képen látható kecskeszakáll itt már egészen az ajkak szögletéig terjed, tónusa is halványabb a kifogásolténál. (Petőfinek a róla készített metszetekhez való fenti, aktív viszonya szinte saját korunkat, a digitális technika időszakának emberét idézi, aki a fényképezés közelmúltjának látszólag mechanikus és mozdíthatatlan eljárásaival szemben ismét látványosan birtokba veszi és szabadon alakítja: alakíthatja a magáról sugárzott képet – a szabadságnak minden előnyével és veszélyével.)
De nemcsak a „szőrzetére” fordított gondot Petőfi, az öltözködésére is. Ha megnézzük, hogy milyen öltözékben mutatják e képek, ebben is bizonyos tendenciózusságot, szabályosságot ismerhetünk föl.
Kezdjük a szemlét Petőfinek egy olyan korszakával, amelyből nem is maradt fönn ábrázolás róla. Csak a kortársak följegyzéseire támaszkodhatunk ugyan, de ezekből is jellegzetes képe bontakozik ki az imázsát tudatosan meghatározó Petőfinek. A „szerkesztő úrénak”, aki a Pesti Divatlap munkatársaként is (ebben az időben írta egyébként a János vitézt, A helység kalapácsát, a népdal műfaját „újrateremtő” költeményeit) a vagabundot játszotta, s öltözködésével, ruházatával is igyekezett kifejezést adni korabeli felfogásának, a népköltő ars poeticájának. Leírják a kortársak, hogy prémes Csokonai-mentében, csizmában, fokossal és – Jókai szavaival – „bográcskalapban” járkált le-föl a már akkor is kirakatnak számító Váci utcában, nem kis megrökönyödésére az akkori úrinépnek.
De ez a szerepfelfogás megváltozott, szinte költői fejlődésének vetületeként. Ahogy abbahagyta a népdalszerű versek írását, úgy foglalta el a vidéki népfi helyét a romantikus, mondhatnám azt is: a jakobinus költőnek a felfogása az öltözködésben. Ennek jele, a kihajtott gallér szinte valamennyi itteni portréján megfigyelhető (két képet leszámítva, az 1845-ös litográfiát s az 1847-es dagerrotípiát – az előbbin még sálszerű nyakkendőt is visel az égre tekintő szentimentális ifjú). Megjegyzik egyesek, hogy a kor spanyolnátha-járványainak reakciójaként alakult ki ez a divat. A későbbiekben azonban már nem törődött ilyesmivel Petőfi. Mindig szeretett kigombolt gallérú ingben megjelenni. Sőt, ezért a ruhadarabért a legsúlyosabb konfliktusokat is vállalta, talán még egy kicsit ki is provokálta.
4.
Közismert példa erre a 49-ből való eset. Tudjuk, hogy Petőfi ekkor századosi rangban szolgált Bem mellett, aki ebben a minőségében, futárként küldte a debreceni kormányhoz a költőt. Petőfi a legmagasabb hadügyi vezetés előtt is ilyen lenge módon, kihajtott inggallérral jelent meg. Emiatt aztán Vetter Antal tábornok megrótta őt, még a hadügyminiszter, Mészáros Lázár is gúnyos megjegyzéseket tett az öltözékére. Petőfi fölháborodásában századosi rangjáról is lemondott, aztán pedig gyilkos szatírájú verseket és nyílt leveleket küldözgetett a hadügyminiszter címére. Ezekből a heves reakciókból is láthatjuk, mennyire fontos, szinte szimbólum-értékű volt számára az öltözék. Ez az ember nemcsak írta, de élte is a verseit. Így válhatott jelenséggé, a költővé emlékezetünkben.
5.
Még a két olajfestményen is, melyet Orlai Petrich Soma, a rokon és barát festett, árulkodó a megjelenés. Az elsőn (az 5. számún) az íróasztala előtt álló Petőfit látjuk, polgári környezetben, szinte a Júlia-versek biedermeier költőjeként. Ezt a minősítést majdnem száz évvel később Szerb Antaltól kapta a szerelmes versek költője. (Megjegyzem, sokan vitatták és vitatják ma is ezt a felfogást.) A képet 1848-ban festette Orlai, a 6. számút pedig 1849-ben, Mezőberényben, néhány héttel a költő halála előtt. Ez az utolsó, még életében készült kép karddal és pipával, a helyzet tragikumához talán méltatlan, vagy nagyon is illő groteszkséggel, civilben mutatja a katonát. A politikába már belefáradt, de a magánéletbe visszahúzódni mégsem tudó civil őrnagyot láttatja itt a festő, vagy még inkább a költő.
6.
Visszatérve a kihajtott gallér kérdésére, megállapíthatjuk, hogy Petőfi életének 1845-öt követő jelentős szakaszában szinte tüntetőleg nyitott gallérú inget viselt. A 7. számú, 1847-ben készült híres képet szemlélve viszont ismét nyakkendőben láthatjuk a költőt: igaz, hogy nem a sálszerű, hanem a rojtos végű, ún. Bocskai-nyakkendő van rajta. Mi lehet ennek az ellentmondásnak a megoldása? Valószínűleg az, hogy az elvhű és föltevéseihez szigorúan ragaszkodó Petőfi néha még kivételt is tudott tenni, mint éppen ebben az esetben is. Gondoljuk meg: 1847-ben vagyunk, ekkor kérte meg Szendrey Júlia kezét. A leendő férj szerepéhez a lázadó forradalmár jelmezénél bizony jobban illett a konszolidált polgáré. A kihajtott gallérnál jobbnak tűnt a nyakkendő. A dagerrotípia, melyet jegyajándékul küldött a költő, ennek a polgári hajlandóságnak lett volna a kifejezője (és hathatós bizonyítéka). A fenti gondolatmenet inkább következtetés, mint állítás. Bizonyítékként leginkább a szóban forgó dagerrotípia sorsa szolgál, az, hogy a fénykép magánhasználatra készült, s magánhasználatban is maradt. Csak Petőfi Zoltán 1870-ben bekövetkező halála után vált publikussá a kép.
7.
Mellesleg: ez egészen más technika, mint amilyenekről az eddigiekben beszéltünk. Eddig csak ilyen vagy olyan metszetekről volt szó, litográfiáról vagy rézmetszetről, ez azonban már modernebb eljárás, a fénykép őse, amelyet feltalálójáról, a francia festőről, Daguerre-ről dagerrotípiának neveztek el. A találékony francia ezüstjodidot használt fényérzékeny lemez előállítására, ez színeződött el aztán a sötétkamrában a fény hatására. Ezt már eddig is tudták, Daguerre újításának a lényege az, hogy megoldotta a látens kép előhívásának a problémáját – ettől kezdve lehetett fényképezni, fényképet csinálni. 1838-ban Párizsban már be is jegyezték szabadalmát, és nem telt el sok idő, 1846-ban, Jókai följegyzéséből tudjuk, már Pesten is létezett dagerrotip műhely, amely még ebben az évben Laborfalvi Rózáról is készített fölvételt.
A Petőfit ábrázoló dagerrotípiáról Várkonyi Nándornak a Nyugat 1940-es számában megjelent Petőfi arca című tanulmánya is megemlékezik. A tanulmány szerzője egyenesen azt állítja, hogy az összes létező kép közül ez az egyetlen, amely hasonlít Petőfire. Egyébként a kortársak is észrevették, hogy a metszetek alapján alig lehet a költőt fölismerni, hiszen ezek, így vagy úgy, mind idealizálnak, valamilyen ideáltípust mutatnak, és alig Petőfit. Minden vélt vagy valós szándék ellenére ezen a képen viszont egy összetéveszthetetlen valaki, egy sorsával (s az idővel) dacoló zseniális fiatalember látható. Várkonyi szavaival: „a zseni csodálatos önellentmondó kettőssége: a lángoló, végtelenbe lendülő rajongás, s a jellem áthatlan, önös kőkeménysége. S az arc mégsem érett férfié még, a szemek környékén, különösen, ha nagyításban nézzük, megérzik az izmok s a bőr ránctalan puhasága, s a nyílt, sima homlok és a sörte-kemény haj, mely minden szálával fölfelé meredezik, meg az ifjú test tiltakozása az idő és a lángész sorsa ellen.”
Nagy László egyik költeményének tanúsága szerint a vers műtét, a szem megoperálása. A mai embernek, akit a technika, a „kultúripar” újabb és újabb csodái percenként kápráztatnak el, különös szüksége lehet ilyen szemfelnyitó beavatkozásra. Főleg akkor, ha fiatal, s még mindent elhisz, minden mutatványért lelkesedik. Ezt jól megfontolva (az éppen esedékes március 15-i ünnepi megemlékezés, egy Petőfiről szóló rendhagyó irodalmi óra keretében, a tornateremben) vállalkozott a szerző a kényes műveletre: kb. másfélszáz tanuló szemének nyilvános és szimultán megoperálására (mint ahogy e tényt a fenti beszámoló szövege tanúsítja is).
(Vas utcai iskola, 1999 – rendhagyó irodalmi óra március 15. alkalmából)
Megjelent: Tudósítások a katedráról, Orpheusz Kiadó, 2007
Illusztráció: Az Összes költemények második, 1848-as kiadásából (ld. 3. kép)
Ezek is érdekelhetik!
„Bábeli” barangolások. Báthori Csaba és Suhai Pál levélváltása (Levélfa, 83.) →
»A mi Lóri bátyánk!« Angol nyelvű esszékötet Kabdebó Lóránt emlékére (Levélfa, 82.) →
Rilke-fordítások zarándokútján (Levélfa, 81.) →
