Csontos Márta: Késnek az emberhangok, Monológ a félelemhez (versek)
Késnek az emberhangok
Az ablaküvegen már ott a
reggeli fény, újszülött sugarak
botladoznak meleget
kolduló macskaköveken.
Késnek az emberhangok,
csak a szárnyas lomblakó énekel,
a fűben egy halott fióka.
Téma balladához hajnalban?
Most a lelkem is karanténban van.
Idebent a magány emel falat,
odakint ég a teremtés lángja,
felhők cseppjeiben utazik a Názáreti,
nincs semmi szemfényvesztés.
Most kell küzdeni a megmaradásért
ebben a földre vetett rémületben.
Monológ a félelemhez
Rengeteg sötét van a szívedben,
talán már szégyelled is magad,
hogy csak egy karnyújtásnyira
van az a fénygerenda, amit tegnap
színültig töltöttél – hiába,
s most az esélytelenek próbálkozásával
vagy bekötött szemű isten, nem
tudod önnön lángoszlopodhoz kötni
magad, nem tudsz fárosz lenni,
legyengített száz meg száz őrület,
s néha már úgy érzed, nincs jogod
ülni saját emlékműveden, csak egy
fogyó villanás lehetsz az őserdők
lombos árnyain, ott lebegsz
a nemlét fölött, a pusztítás
fáradhatatlan mértéktelenségében.
Illusztráció: Tépett lap egy halott fiókához
Ezek is érdekelhetik!
Szederkényi Éva Kata versei* →
Takács Nándor: Az ősök hagyatéka (versek) →
Hegyi Botos Attila: Szikrázó habok. Ant’issa tűzkövei →
