Laczkó Mária: Mese habbal
•
„Két tenyér csattanó hangját hallhatod.
Mutasd meg, hogyan szól egy tenyér.”
(zen koan)
A rám váró feladat eléggé felkavart, és különös, zilált hangulatban töltöttem az előző estét. Reggelre sem múlt el a nyugtalanságom.
Amikor beléptem a sötétségbe, nekimentem valaminek. Zaklatottságomban elfeledkeztem róla, hogy a régi előszobaszekrény félig eltorlaszolja a padlás bejáratát. Ahogy meglöktem az ormótlan monstrumot, a lábamra esett valami a tetejéről. Fojtott hangon káromkodtam.
Odatapogatóztam a spalettához, és kinyitottam. A meggyfa sűrű levelei között beszüremlett a napfény. Kissé felmelegedett a bensőm. Azt is láttam már, mi zuhant rám. Egy festmény.
A kisméretű képet egy réges-régi nyáron, boldog hobó-utazásunk alatt vettük Splitben. A városból csak az Adriára emlékeztem, meg a hippikre, akik a főtéren, a szobor alatti lépcsőkön tanyáztak.
Szemügyre vettem a festményt. A beeső napfényben életre kelt, szinte felszikrázott, én pedig hirtelen ott találtam magam a jugoszláv tengerparton, több mint negyven évvel korábban, a múlt században. 1972-t írtunk, és aznap volt a születésnapom.
A fiatal művész – csupa göndör haj, szakáll, szőr – mezítláb állt a parton, mellette az állványa, és miközben a képeit árulta, széles ecsetvonásokkal festette a tengert. Te szánakozva mosolyogtál odafentről, 190 centi magasságodból.
Addigra már mindenhová eljutottál a szüleiddel, a Louvre-ba, a Pradóba, az Uffizibe, egyszóval mindenhová. Persze hogy elnézően mosolyogtál. Én azonban ott, a valamikori Jugoszláviában láttam meg életemben először a tengert. És haza akartam vinni. Azon a képen minden megvolt, azúrkék ég, fodros bárányfelhők, türkiz-színű, végtelen víz, amely a távoli dombok felé mélykéken hullámzott, és persze hófehér vitorláshajók a messzeségben.
Nem eladó, gesztikulált a férfi kézzel-lábbal – akkoriban még nem beszélt mindenki angolul -, és a járókelőkre mutogatott. Csodálkozva bámultunk rá. Erre ő rajzolt néhány pálcika-figurát a festményre, és diadalmasan nézett ránk. Emberek? Nix, jelentettem ki. Csak a tenger kell. Megpróbáltam átölelni a képet. A válasz egy fejrázás volt. Ekkor kezdtem el licitálni. Nem volt nehéz, az ujjaimmal mutogattam a számokat. Te azonban a karomra tetted a kezed, és egy vastag dinárköteget húztál elő a zsebedből.
Pusztán azért a jóleső, hálás érzésért, hogy rám akartad költeni az összes pénzedet, szerettem volna visszamenni 1972-be. Meg azért a tántoríthatatlan, reményteljes bizakodásért is, amellyel akkori énem a jövőbe nézett.
Szerelmes voltam. Nem érzékeltem, hogy mi ketten más-más helyet foglalunk el egy titkos – vagy talán csak előttem homályos – hierarchiában; őszintén hittem, hogy nincs különbség ember és ember között. Azt persze tudtam, hogy fő-fő-fő elvtárs apád miatt előnyösebb helyzetben vagy, mint én, de az sohasem jutott eszembe, hogy emiatt többre tartsalak magamnál.
Hiába törtem a fejem, nem jutott eszembe, hogyan került a festmény a padlásra. Én a hálószobában szerettem volna felakasztani, arra a falra, amelyik az ágyammal szemben áll, és reggelenként rásüt a nap. A tengert akartam, már az ébredésem pillanatában. De hirtelenjében még arra sem emlékeztem, hogy láttam-e valaha azt a képet az ágyból. Talán nem, ha itt van fent. De ki hozta fel? És miért? Hát bármit elfelejthetünk?
Szórakozottan odaléptem a padlásablakhoz, és kinéztem. Senki sem járt az utcán, de én hirtelen élesen és tisztán láttam magam előtt, ahogy kézen fogva sétálunk odalent egy réges-régi nyáron, egy másik életben.
Nemcsak a házunk előtt andalogtunk, bejártuk az egész környéket, egészen a vasútállomásig, és azon is túl. Ha visszagondolok arra az időszakra, ma is átélem azt a sűrű, zsibbadt kábulatot. Távoli, halvány foltokból állt a világ, és mintha egyedül minket világított volna meg fény. Csodálatosnak és gyönyörűnek éreztem magam, és nem kételkedtem benne, hogy a folytatás is mesebeli lesz, hétországra szóló lakodalmat csapunk, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk.
Gyakran álmodom ezekről a sétákról. Megyek, mendegélek a pestimrei utcákon, mindig tavasz van vagy nyár, és a fák, mint sok-sok szerelmespár, összeborulnak fölöttem. Ilyenkor elégedetten ébredek, csak az a különös, hogy soha nem emlékszem rá, velem voltál-e álmomban.
A környéken sétáltunk akkor is, amikor önfeledten mesélted, hogy együtt tanultok Zsuzsával. Erre lecövekeltem a fazekasműhely előtt, és hosszasan ordibáltam veled.
Mit kellett volna mondanom neki, kérdezted csodálkozva, hiszen segítséget kért a Zsuzsa. Hirtelen elszállt minden haragom, és elnevettem magam. Tudtam, hogy nem tetteted magad, te tényleg ilyen vagy… Ilyen hülye. Soha nem jutna eszedbe, hogy az a lány akar tőled valamit. Fel sem merül benned, hogy Zsuzsa jobban tanul, mint te, nincs szüksége rád.
Ott álltam a padláson, és még mindig mosolyognom kellett az emléken. Le is ültem, hátha attól jobban visszatér az a hajdani nyár. Egy idő után mintha lelassult volna körülöttem a világ, és végre kiürült az agyam. Talpra kecmeregtem, és csak akkor vettem észre, hogy a te faládádon kuporogtam. Felemeltem a fedelét – nehéz volt -, és megpillantottam a régi tankönyveidet. Ismét utolért az ár.
Legfelül, egy fekete mappában megtaláltam a verseidet is. Az egyikre egyáltalán nem emlékeztem. Nézegettem a gyöngybetűs sorokat. A költemény legalább harminc éve készülhetett, mert az írásod később kuszává, olvashatatlanná vált.
Szerelmespárok
Összefűzve
Lépegetnek
Körbe-körbe
Házaspárok
Összekötve
Együtt-együtt
Mindörökre
Hirtelen meghallottam, hogy valaki óvatos, puha léptekkel jön fölfelé a csigalépcsőn. Képzeld, holnap játszóházba megyünk, újságolta már messziről egy hangocska. A feljáróban Hajnalka finom kis arca bukkant elő, és rajtam áthullámzott az öröm.
Anélkül, hogy a végére jutottam volna a versnek, gyorsan összecsaptam a mappát, és visszatettem a tankönyvek tetejére. A láda fedelét is lehajtottam. De a gyerek ügyet se vetett rám, izgatottan trappolt körbe-körbe a padláson, és eltűnt egy hatalmas porfelhőben, mint egy kis mesebeli boszorkány. A következő pillanatban megint elővarázsolta magát. Egy ruhákkal tömött zacskót vonszolt, és kicibálta belőle a hosszú indiai szoknyámat. Felpróbálta, majd hasra esett benne. Utána azonnal felpattant, és kitárt karral forogni kezdett. Ez a jegjobb dojog a vijágon, kiáltotta – ha izgatott volt, még mindig selypített. Aztán megint hasra esett. A szoknyában akart visszamenni, hogy megmutassa Vivinek, de nagy nehezen leimádkoztam róla, nehogy leguruljon benne a csigalépcsőn.
Egyedül maradtam. Felsóhajtottam, és bámultam a padlást. Előszobaszekrény. Dobozok. Nagymama régi Singer varrógépe. Kissámli. Fém ruhafogas. Zsákok és dobozok eszelős mennyiségben.
Gyűlöltem a gondolatot, hogy selejteznem kell. Nem akartam küzdeni sem élővel, sem holttal, nem akartam megbolygatni a múlt megkövült emlékeit, amelyek mélyén talán még mindig láva fortyog. Gyűlöltem azt is, hogy el kell adnunk a házat, maradni akartam. De ha Vivi és Hajnalka Carlóhoz költözik…
Találomra kinyitottam egy zsákot, és kiesett belőle a kék tolldzsekid, amit apád hozott negyven éve Párizsból. Amikor már kissé elrongyolódott, elhappoltam tőled, és ebben takarítottam a havat a ház előtt. Pihekönnyű volt, és úgy melegített, mint egy paplan. De pár év munkálkodás után már hajléktalan koldusnak néztem ki benne, úgyhogy végül száműztem szegényt ide a padlásra.
Ott ültem a padláson, ölemben az ócska dzseki, és furcsa, dermesztő hidegség telepedett rám. Mi bajom van?
Az a furcsa hidegség, amely átjárt, nem szomorúság volt, hanem valami más. Nem találtam rá szavakat. Az okát sem sejtettem. De hirtelen olyan érzésem támadt, hogy valójában tudom a magyarázatot, csak nem jut eszembe.
Úgy tűnt, hiába akarok visszakerülni a jelenbe. Kormányozhatatlanná váltam, elsodródtam, és végül megint 1972-ben kötöttem ki. Életem legboldogabb nyara. Persze erről akkor még fogalmam sem volt.
Stoppal mentünk le a jugó tengerpartra – fülsiketítő, dübörgő forgalom -, teherautók utasfülkéinek magasságából suhant el mellettünk a táj, süvítő szélben kapaszkodtunk koszos platókon. Ahogy közeledtünk a tengerhez, végképp beszippantott a szemkápráztató fény, a mediterrán színkavalkád és a soknyelvű, kusza hangzavar egyvelege.
Ha nem volt stop, a fűben aludtunk, és összebújva melegítettük egymást – pislákoló sötétség szentjánosbogarakkal, kabócacirpeléssel, virágillattal, az út végén pedig a sós tenger illata, csobbanó hullámverése.
Koszos hippik, mondták az emberek százféle nyelven. Tetszett, hogy hippinek néznek. Hallgattuk a legmenőbb együttesek számait, és mintha kezdtük volna magunkat Dennis Hoppernek meg Peter Fondának képzelni az Easy Riderból. Világunk egyre inkább összecsúszott a film világával. A kettő közti határ elmosódott, átjárhatóvá vált. Azt éltük meg, hogy hippik vagyunk, igazi hippik. Vajon mindegy, hogy az ember a szabadságot érzi, vagy csak a szabadság illúzióját?
Splitben a csöves fiatalok nemzetközi osztaga a szobor alatti lépcsőkön tanyázott. Mások voltak, mint az itthoni, kockás inges, hosszú hajú világmegváltók. Hanyag nyugalommal mozogtak, és higgadt öntudat, magabiztosság sugárzott belőlük. Vagy legalábbis ilyennek tűntek. A gyakorlat bebizonyította, hogy érdemes követni őket mind a mezítláb járásban, mind pedig a marihuána szívásában. Magától értetődő természetességgel osztották meg velünk a füvet. Soha nem felejtem el összetartozásnak azt az érzését – meg az arra járó turistákat, akik meredten bámultak minket. Jól elszálltam a fűtől, csak arra emlékszem, hogy a szobor éppúgy mosolygott ránk, ahogy te szoktál. Felülről.
Az amerikaiak hívtak, hogy tartsunk velük, éjszaka mindenki együtt lesz. Kettőnk közül csak én értettem meg, mire céloznak. Figyeltem, ahogy kézzel-lábbal, sajátságos nemzetközi mozdulatokkal mutogatják neked, miről van szó. Páratlan látvány volt. Próbáltam segíteni, de a röhögéstől nem jött ki hang a számon. Végre, nagy nehezen kapcsoltál. Lett is volna kedved a dologhoz, de én húzódoztam. Az viszont mélységesen meglepett, milyen vállalakozó szellemű lettél hirtelen. Utólag jutott csak eszembe, hogy esetleg többet szívtál, mint én.
Valójában szívesen kísérleteztem volna – nagyon is –, de nem árultam el neked. Végül – rám való tekintettel -, nemet mondtál, én pedig csalódással vegyes megkönnyebbülést éreztem.
Régen volt. Életem legboldogabb nyara – régen volt. Azt a vakációt soha nem múlta felül semmi.
Úgy tűnt, odakint egy kis szél kerekedett, hajladoztak a meggyfa ágai. Az öcsémmel nyár elején mindig feljöttünk ide a padlásra – csak kinyújtottuk a kezünket, és szinte ölünkbe hullott a sok meggy. Guszti egyszer kikapaszkodott egy ágra, az ág lehajlott, az öcsém pedig ott hintázott ég és föld, élet és halál között, az emelet magasságában. Az üvöltésre nagyanyánk kirohant a házból, de végül nagyapa mentette meg a helyzetet – meg Gusztit – azzal, hogy gyorsan előhozta a százfokú létrát. Persze én is halálra rémültem. Imádtam a kis hülye öcsémet, a saját kiszögellésemnek tekintettem. A mai napig, ha csak rá gondolok, meglepett örömöt érzek. Nem értem, hogyan bírják ki mások, hogy nincs Gusztijuk, akit régebben babusgatni meg irányítgatni lehetett, most pedig elveszhetünk hatalmas teste medveölelésében.
Jó volt itt felnőni – hála a nagyszüleimnek. Még ma is mintha balzsamos fuvallat érne, ha befordulok az ismerős, fasorral szegélyezett utcába. Tudom, hogy hazafelé tartok, nemcsak a családi fészekbe, hanem visszafelé, a gyanútlan gyermekkorba, abba a szinte felhőtlen, töprengés és aggodalom nélküli világba, amelyet nagymama és nagyapa biztosított számomra.
Hirtelen ismét elfogott az a furcsa, szorongató nyugtalanság. Sehogyan sem értettem az okát. Mi az isten bajom van?
Ismét 1972-be menekültem.
Splitből Drasnicébe utaztunk tovább, és két hetet töltöttünk ott. A falu magaslatra épült, a dombtetőn ódon hangulatot árasztó kis templom állt. Mellette feküdt a temető, amely hosszan elnyúlt a völgy felé. A sírokat fényképekkel és egyszerű virágokkal díszítették. Otthonosan éreztem magam azon a szerény, csendes helyen, otthonosabban, mint Split monumentális műemlékei között.
Nem tudtam betelni a tengerparttal sem, a hófehér sziklákkal, kövekkel, kavicsokkal.
Szinte állandóan fürödtünk, vagy a faluban mászkáltunk. Mindenhonnan ugyanaz a látvány, a szikrázóan kék végtelenség tárult elénk. Ismét mesebeli lánynak éreztem magam, mintha elvarázsoltak volna, vagy inkább mintha odavarázsoltak volna egy mese kellős közepébe, amelyben a szerelmemmel sétálok a tengerparton. Az élmény nem tűnt valóságosnak. Ha ezt moziban látnám, gondoltam, fülbemászó zene szólna, és giccsesnek tartanám a jelenetet. Lehet a valóság giccsesebb, mint a kitalált történetek?
Találtunk egy eldugott kis öblöt a parton. A sziklák körülvették és fölé hajoltak. Úgy tűnt, mintha egy nem túl mély, de rettentő magas boltozatú barlangba kerültünk volna. Ha beljebb húzódtunk, láthatatlanná váltunk. Első alkalommal aggodalmasan lestél körbe – nyilvános helyen még csókolózni sem szerettél.
– Ne légy már ilyen erkölcsös – szóltam rád bosszúsan. – Látszik, hogy kommunista meséken nőttél fel.
– Miért, az jobb, mint ami nálatok van? Simán besétálsz a fürdőszobába, miközben apád a kádban fekszik.
– Mi rossz van abban?
– A meztelenkedés a katolikusokra jellemző.
Hülyék párbeszéde. Jobbnak láttam, ha hallgatok. A csend ellened dolgozott. Még hezitáltál egy darabig, aztán felhúztad a ruhámat, megcsókoltad a hasamat, és kijelentetted: szereted, hogy van pocakom. Elolvadtam.
Az ember csak utólag okos. Folyton zavart valami veled kapcsolatban. Sokáig tartott, amíg rájöttem, hogy egyszerűen csak jobb ember vagy, mint én. Nem tudtam megfejteni, miért. Vajon a családi hátszél taszított ebbe az irányba? Anyádéknak mindig is ti voltatok a legfontosabbak, Mónika meg te, még felnőtt korotokban is. Felmelegedtem attól, ami köztetek áramlott, elértek és megérintettek legszélső hullámai, de még így is fölöslegesnek, kívülállónak, betolakodónak éreztem magam. Bámultalak titeket, mint egy néző a moziból, és reménykedtem, hogy egyszer majd én is szereplő lehetek a filmetekben.
Engem életem első öt évében a nagyszüleim neveltek. Nagyon szerettem őket, de a többi gyerekért apu vagy anyu jött az óvodába, apu vagy anyu vitte őket ide-oda, apu vagy anyu adott nekik jóéjtpuszit.
A szüleim csak hétvégén jelentek meg Imrén, és nemcsak a telefon dugóját húzták ki azonnal a falból, amikor megérkeztek, hanem mintha kikapcsoltak volna egy vevőkészüléket is, azt, amelyikkel az én adásomat foghatták volna. Menj szépen játszani. De én a nagymamával akartam lenni. Szinte sohasem tágítottam mellőle, tapadtam rá, csimpaszkodtam belé, csüngtem rajta, ő pedig tűrte, míg meg nem jöttek anyáék. Akkor aztán ő is lerázott. A fokozott érzékenység nem tartozott a tulajdonságai közé; valamikor régen kegyetlenül kibabrált vele az élet. Egész fiatalon magára maradt két kicsi gyerekkel – a férjét éppen akkor vitte el egy tüdőgyulladás, amikor az eget verő válság hullámai betörtek az országba. Nagyanyánk kétségbeejtő helyzetbe került; éjszaka font, nappal mosott, ahogy a dalban, annak az elsüllyedt világnak a dalában énekelték. De akárhogy is robotolt szegény, nem telt mindig rendes ennivalóra. Valahogy túlélték azokat az éveket – hogy aztán a háború elragadhassa egyetlen fiát.
Még túl kicsi voltam ahhoz, hogy megértsem, milyen vérségi kötelék áll fenn szülő és nagyszülő között – és nem fogtam fel azt sem, hogy anyám a nagymama egyetlen, megmaradt gyereke –, de már gyanakodni kezdtem: lehetséges, hogy nagymama jobban szereti anyát, mint engem? Hiába küldtek játszani, mindig úgy helyezkedtem, hogy láthassam a nagyanyámat. Ott keringtem körülötte messziről, mint egy elveszett, láthatatlanná vált kisbolygó a napja körül, de közelebb nem merészkedtem.
Később a szüleim azzal magyarázták a távollétüket, hogy azokban az években „problémáik” akadtak. Csak akkor költöztek vissza Imrére, amikor Guszti megszületett. Vajon addigra megszűntek a titokzatos problémák? Vagy csak nem tudták tovább fizetni az albérletet?
Mire igazán érdekelni kezdett a múltjuk – és mire elhalványult bennem a gyanakvás, hogy nem voltam elég fontos a számukra –, már nem volt kit megkérdezni.
Csodálkozva figyelted a magad pihe-puha, meleg fészkéből, hogy milyen elutasítóan viselkedem a szüleimmel. Vajon ez volt az oka annak, hogy anyámék mindvégig bizalmatlanul néztek rád? Téged hibáztattak a magatartásomért? Vagy mással magyarázható, hogy soha nem engedtek igazán közel magukhoz?
A komonisták – mondogatták nagyanyámék féloldalas mosollyal –, kegyetlenek és szigorúan büntetik az erkölcstelenséget.
Te mindig is túlságosan szemérmes voltál, úgyhogy apádékról gondolkodás nélkül elhittem, hogy prűdek. Viszont kegyetlenségnek soha nyomát sem láttam, és elképzelni sem tudtam volna róluk ilyesmit. Inkább az ellenkezőjét tapasztaltam. Jóval később fogtam csak fel, hogy hiába szortírozunk, hiába gyártjuk szorgosan a magunk kis skatulyáit, az emberek folyton kimásznak belőlük, hogy mi meglepődjünk, álmélkodjunk és hitetlenkedjünk.
A rettenetes jóságod odáig fajult, hogy képes voltál bárkit megsajnálni. Emlékszem arra a napra, amikor egyetlen ülőhely sem akadt az 51-es villamoson. Vivit vártam, és már feltűnően nagy volt a hasam. Te izgatottan forgattad a fejed, kit lehetne megkérni, hogy álljon fel. De az utasok – soha el nem avuló szokás szerint –, mereven bámultak ki az ablakon. Akkor, közvetlenül mellettem, egyenletes, zsolozsmázó hangon, mintha ősi átkot mondana, morogni kezdett egy vén banya. Micsoda világ, édes istenem… Ilyenek ezek… Csak növesztik a hasukat, aztán elvárják az embertől, hogy adja át a helyét…
Leszálltunk a villamosról, és én végre kieresztettem minden dühömet. Te azonban nem reagáltál, némán jöttél mellettem. Pedig jótékony hatással lett volna rám, ha te is zúgolódsz – legalább utólag –, ha már nem védted meg bájos kis asszonykádat. Az ég szerelmére, mire való egy férj?
Végre megszólaltál. Szörnyű élete lehetett a néninek, jelentetted ki szánakozva.
Ahelyett, hogy végre hozzáfogtam volna a padlás lomtalanításához, megint odaléptem a ládádhoz, és kinyitottam.
Az irathalom alján családi fotókat találtam, meg képeket egy régi kirándulásról, a hetvenes évekből. Négyen állunk, immár örökre megmerevedve a zebegényi kilátó tetején, a szikrázóan kék ég alatt. Nyilván megkértél valakit, hogy kapjon le minket az új fényképezőgépeddel, amelyből rögtön kibújik a színes fotó. Akkoriban nem sok ilyen polaroid masina akadt nálunk.
A fényképen András és Tamara hunyorog a napsütésben, és átöleli egymást, mi ketten meg csak állunk egymás mellett, mint két faszent. Mindig nekem kellett megfognom a kezedet. Mintha még akkor is ellenedre lett volna a testi érintkezés, ha magunk voltunk az üres lakásban. Eleinte, míg nem ismertem a szüleidet, azt hittem, azért vagy ilyen visszafogott, mert nálatok egyszerűen nem szokás kimutatni az érzelmeket. Vannak ilyen családok. Csakhogy később kiderült, hogy kizárólag te vagy ilyen. Láttam, hogy a mozgásod is más, mint a többi hasonló korú fiúké. Nem az a laza, jobbra-balra ingó felsőtest, himbálózó karok, széles alapú járás, mint másoknál, hanem merev, egyenes tartás, hátrafeszített váll, mintha szégyellnéd a tulajdon vonzó tested…
Andrással és Tamarával sülve-főve együtt voltunk az egyetemen. Persze a zebegényi kirándulás idején még nem sejtettem, hogy a sokat ígérő kezdet után milyen különösen alakul majd négyünk sorsa.
Bármennyire is furcsa, sohasem tudtam megfogalmazni, miért találtalak vonzónak.
Nem voltál szép gyerek, azzal a hosszú arcoddal és erős álladdal. Sportos alkatú, az igaz, de tinédzserként nem a testük alapján értékeltem a fiúkat. Később ez is megváltozott; gyakran vissza kellett fogni magam, nehogy megbámuljam a jókötésű férfiakat. Még később megint megváltozott minden, és többé senkit sem bámultam meg. De ez már egy másik történet.
Ha mindenképpen meg kellene fogalmaznom, hogy miért, akkor talán az a kedves, szomorkás, szeretetet árasztó mosolyod… De valahányszor megpróbálom megfejteni és szavakba önteni, mit éreztem és miért, az igazi ok elsiklik előlem, és tudom, hogy magyarázatom csak súrolja a valóságot.
Szerencsém volt. Most nem arra gondolok, hogy meghódítottalak, és szó szerint levettelek a lábadról – én voltam az első az életedben –, hanem arra, hogy kit ismerhettem meg személyedben. Ha az ember szerelmes, akkor dzsungelba merészkedik, és semmire sincs garancia. De te sohasem okoztál csalódást. Később ugyan minden elromlott, de arról senki sem tehetett – az a sors keze volt.
Láttam persze, hogy másoknak is tetszel – például Zsuzsának, aki arra kért, hogy tanuljatok együtt –, de a fazekasműhely előtti hiszti volt az utolsó, aztán nem féltékenykedtem többé, még gondolatban sem. Tudtam, hogy szeretsz, mindig is biztos voltam benne.
Te soha nem vetted észre, hogy Tamarának is rád-rád kalandozik a tekintete, és másképp viselkedik a jelenlétedben. Talán ő maga sem vette észre. De én igen. Addigra túljutottam a féltékeny korszakomon, és inkább csak mulattatott a dolog.
Tamara. Olyasvalaki volt, akinek csak a szája mosolygott, a szeme nem.
Miután András szakított vele, arra számítottam, hogy még inkább nyomul majd rád. Azt vártam, hogy attól kezdve le nem száll rólad. Tévedtem. Azok közé tartozott, akik eltűntek az életünkből. Teltek-múltak az évek – egyre gyorsabban –, és barátnőnk nem került elő. Csak Andrással tartottuk a kapcsolatot.
Tamara tavaly jelentkezett ismét, több évtized után. Meglepett, hogy mennyire megörültem neki. Talán mert része volt a boldog, napfényes múltnak. És ennyi idő után már igazán nem számított, hogy valamikor fáradhatatlanul riszált neked.
Nagy erőfeszítéssel felálltam. Nem tudtam, mióta üldögélek a ládán, de nem tétlenkedhettem tovább. Nekifogtam, hogy megszemléljem a lomokat. Egzotikus bazár a beáramló napfényben. Régi, törött játékok, Hajnalka kinőtt ruhái, Guszti gombfocigyűjteménye, apám fényképezőgépei – volt belőlük vagy fél tucat, mindig megvette a legmodernebbet, a régit pedig félretette –, Vivi láncai, karkötői, fülbevalói, csupa bizsu – újabban Vivi nevetségesen fenn hordja az orrát, és kizárólag értékes ékszereket hord, amelyeket Carlótól kap. Ez az olasz amorózó azt is elhitette a lányommal, hogy gyönyörű hangja van, és azóta Vivi naponta énekel. Természetesen nyitott ablaknál, hadd hallják mások is. De csak annyit ér el vele, hogy minden alkalommal együtt vonít vele egy kutya valamelyik szomszédból.
Elkezdtem zsákokba tömködni hajdani életünk maradványait. A régi fekete-fehér fényképeket elraktam, egy pillantást sem vetettem rájuk. Pedig bizonyára azok is köztük voltak, amelyeket én fotóztam gyerekkoromban. Emlékszem, többször is hasra feküdtem a hátsó kertben, hogy alulnézetből fényképezhessem a házunkat, mert ettől igazi palotának tűnt. Igazság szerint az utcafront jobban nézett ki – valahányszor megpillantottam, amikor hazafelé tartottam az iskolából, eszembe jutott a kacsalábon forgó vár meséje –, de amikor lefeküdtem az úttestre, hogy megörökítsem, nagymama kirohant, és dühösen felszedett a földről. Pedig akkoriban nem is járt erre autó. Az ötvenes években egész Imre egyetlen kocsival büszkélkedhetett, egy Pobedával, amellyel a tsz-elnököt vitték ide-oda. Még az öreg doktor is – a nevére már nem emlékszem –, lovon járt a betegeihez.
Nagyapa szerszámkészletét megőrizem. Drága nagyapa! Bármit meg tudott szerelni. Óriási gyűjteménye volt csavarokból, drótokból, fadarabokból, kilincsekből, spárgákból, beszáradt ragasztókból, fémekől és titokzatos alkatrészekből. Zsákokba tömködtem a sok vacakot, aztán visszaereszkedtem a ládára. Nagyapa. A világ legjobb embere volt, szelíd, melegszívű és nagylelkű, én mégis mindig a nagyanyámba kapaszkodtam. Ő volt családfő, és tulajdonképpen ő volt az igazi apám. Nagyapa pedig minden bizonnyal az anyám. Kizárólag nagymamáról feltételeztem, hogy baj esetén megvédene – fogalmam sincs róla, miféle bajtól tartottam –, ugyanakkor szentül hittem, hogy vészhelyzetben nagyapát nekem kell majd megvédenem.
A nap már nem sütött be, a padlás sötét és baljós hangulatot árasztott. Fáradtnak, öregnek és reménytelenül üresnek éreztem magam. Valami jóra vágytam, vagy legalábbis ennél jobbra. És már jöttek is elő a képek megint, a festő a tengerparton, a hippik a szobor alatti lépcsőkön. Beteljesületlen remények. Erről szól a múlt. Mégis visszakívánkoztam, mert újra meg újra át akartam élni, hogy voltam én mesebeli lány is valaha.
Aztán hirtelen leállítottam a képzeletemben játszódó, ragyogó színekben pompázó filmet. Biztos, hogy jól emlékszem? Tényleg te voltál az, akinek Splitben kedve támadt a gruppenszexhez? Te, akinél szégyenlősebb emberrel sohasem találkoztam? Erőlködve próbáltam felidézni azt a régi napot. Nem csal meg a memóriám? Egész véletlenül nem én erőltettem, hogy vegyünk részt abban az orgiában, és te húzodoztál?
Ha Gusztival múltbeli dolgokról beszélgetünk, akkor szinte mindenre másképp emlékszünk. Most egyedül én emlékeztem kétféleképpen. És nem siettél a segítségemre.
Ha valóban szokatlanul viselkedtél aznap Splitben, akkor én miért nem foglalkoztam ezzel mostanáig?
Vagy már megint mindent túlbonyolítok? Egyszerűen csak megromlott a memóriám?
Talán ezért nem emlékszem arra sem, miért van rossz érzésem a dzsekiddel kapcsolatban?
Ismét leültem, és a kék tollkabátra koncentráltam. De úgy tűnt, hogy a régi tárgyak és emlékek végtelen felvonulása túlságosan megviselt. Ólmos fáradságot éreztem, és sehogyan sem sikerült összeszednem a gondolataimat. Hiába tudtam, hogy közel járok, és az a valami ott van a nyelvem hegyén, a megoldás nem ugrott be.
Miközben még mindig körbe-körbe zakatoltak a gondolataim, hirtelen észrevettem, hogy van még valami az előszobaszekrény tetején. A félhomályban nem tudtam kivenni, mi az.
Felkeltem, nyújtózkodtam, és a kezembe pottyant egy másik festmény, egy reprodukció Gauguin Tahiti nők sorozatából. Én hoztam fel a padlásra, és én tettem fel jó magasra, hogy ne lássam soha többé. Emlékszem, olyan volt az egész, mint egy temetés. Azután történt, hogy végképp lemondtunk a tahiti utazásról. Nem akartál a szüleidtől pénzt kérni.
Régebben, az ébrenlét és az álom határán sokszor megelevenedtek a szemem előtt Gauguin képei. Szinte elvesztem a melegvörös, narancssárga, rozsdabarna színekben, a kék meg a zöld leggazdagabb árnyalataiban. Megjelentek a festő fekete hölgyei is, stilizált, gyönyörű, sötétbőrű figurák, akik finoman suhantak néhány centivel a föld fölött, kecsesebben, mint az igazi nők.
A festmény különös szépsége most is éppolyan hatással volt rám, mint fiatal koromban, feloldódtam, ellazultam. Talán emiatt történt, hogy hirtelen beugrott a válasz, amelyen annyit törtem a fejem; tudtam már, mi dermesztett meg, amikor a dzsekidet dédelgettem az ölemben.
Az a nap, amikor hátulról pillantottalak meg a Duna Plázában. Éppen beléptél egy kis indiai butikba a kék tollkabátodban, és azonnal el is tűntél a szalagfüggöny mögött. Mindez egy másodpercig sem tartott. De ez alatt a rövid idő alatt a bensőmet sarkvidéki hideg fagyasztotta meg. Ezzel egyidejűleg arra is ráébredtem, hogy nem téged láttalak. Nem téged. Mert addigra halott voltál már.
Akkor még fogalmam sem volt róla, miért nem örültem neked, miért dermesztett meg a látványod. De azután meglátogatott Tamara.
Vivi a tükör előtt, nyolc évesen, miután kiléptél az életünkből. Miért nézegeted magad annyit? Nem magamat nézem, anya. Ha kicsit hunyorítok… így… akkor apát látom a tükörben.
Amikor kiszálltál, a lányodat is elhagytad, nemcsak engem. Hogy tehetted? Egy kicsike lányt…
A Vivi miatti aggodalom sokáig felülírta bennem a gyászt. Hosszú idő elteltével szakadt csak rám a kétségbeesés, de az akkora volt, amilyent addig elképzelni sem tudtam. Attól féltem, hogy úgy járok majd, mint a nagyanyám, akit valószínűleg örökre megváltoztatott a fia halála.
Vivi mindig felvidított téged, míg én egyre csak faggattalak-nyaggattalak. Csupán egyetlenegyszer válaszoltál. Azt mondtad, hogy istentől is megfosztottak, és ezzel minden remény elveszett.
Én istennel tinédzser korom óta hadilábon álltam, és már régen kiszerettem belőle. Tudtam, hogy senki nem vette el tőled istent. Soha nem is volt meg neked. Nekem megvolt – egy ideig –, csak nem sokat értem vele.
– Istent is? – kérdeztem. – És még mit? Mit vettek el még tőled?
Nem válaszoltál.
Vajon megmenekülsz, ha van istened?
Türelmetlenül vártam Tamara látogatását.
Te szeretted őt, de én mindig úgy éreztem, hogy van neki éle. És valahogy kezdettől fogva túl sok volt számomra a Tamara-jelenség. Túl sok fog, állandó, fültől-fülig érő vigyor, erősen kifestett disznószem, harsány, élénk közönségesség. Jó, az rendben van, hogy a szemét festi, gondoltam, különben mások még azt hinnék, hogy nincs is szeme, de minek kell bordó rúzzsal vastagon kifesteni a száját, és a képét vörösre kenni? Hiszen annyira okos, ő a legokosabb a tankörben. Miért nem használja az eszét, amikor a külsejéről van szó, miért maszkírozza magát kurvának?
Amikor Tamara megérkezett, meglepett, hogy épp olyan benyomást kelt bennem, mint egyetemista korában. Örömmel üdvözöltem ismerős, de már kivénhedt kurvaságát, múltra emlékeztető disznószemét, amely most aranyosnak, ugyanakkor szánalmasnak is tűnt – és amelyet hiába festett, az akkor is csak kifestett disznószem maradt.
Még mindig fájóan okosnak találtam.
Rég nem látott vendéggel gyakran döcögve indul a beszélgetés, de mi rögtön megtaláltuk a közös hangot. Kinyitottam egy üveg bort, és rövidesen egymás szavába vágva beszélgettünk a hajdani ismerősökről. A csípős nyelvű Tamara mindig is roppant találóan jellemzett másokat. Kiderült, hogy három csoporttársunkkal is tartja a kapcsolatot – mind férfiak. Mulattam magamban. Vajon a lányok egyáltalán nem érdeklik? De akkor engem miért keresett fel?
Erre hamar megkaptam a választ. Tamara azt javasolta, hogy szervezzünk együtt negyvenéves évfolyam-találkozót. Ahelyett, hogy egyszerűen csak nemet mondtam volna, hosszas mentegetőzésbe bonyolódtam: semmi időm nincs, költözködés előtt állok, stb. stb. Mindig túlzásba viszem a magyarázkodást.
Ha tehettem volna, szívesen segítek. A hajdani egyenetlenségek, amelyek annak idején megakadályozták, hogy Tamara lényéhez illeszkedjek, már rég elsimultak bennem, sőt mintha soha nem is léteztek volna.
Tamara ejtette a témát, és a második férjéről kezdett el mesélni. Hogy az mekkora görény volt… Hatott már a bor.
Hátradőltem a fotelban. A figyelmem kissé elkalandozott. A saját házasságomon járt az eszem.
Amikor felocsúdtam, a vendégem várakozásteljesen nézett rám. Mint aki befejezte az elbeszélését.
– Te szegény – mondtam rutinosan –, és a mostani férjed?
– Egy ideje már külön élünk. Folyik a válóper – Tamara elnyomott egy ásítást –, és ami azt illeti, úgy szar az egész, ahogy van. Igazság szerint az exeim közül egyedül Andrással vagyok jóban. Annak ellenére, hogy… Vagy talán éppen azért. Érted.
Nem értettem.
Tamara felhúzta mértani szabályok szerint szerkesztett szemöldökét:
– Hát nem tudod? Nekem András mindent elmondott. Azt hittem, tudod.
Fogalmam sem volt róla, miről beszél. Ezt ő is hamar észrevette, és készségesen felvilágosított.
Nem mozdultam. Az agyam is lefagyott. Csak azután tudtam gondolkodni, miután egyedül maradtam. Hát ezért hagyta el András a feleségét.
De valójában nem ez érdekelt.
András és te.
Vajon észrevehettem volna?
A jelek… Nagyon mélyen megmozdult bennem valami. Elfeledett, eltemetett, homályba vesző érzések… Talán voltak jelek. Voltak jelek.
És nemcsak te sugároztál jeleket. A bensőm mindvégig közölni akart velem valamit. Miután Tamara felnyitotta a szememet, már tudtam, mi zavart benned. Nemcsak az, hogy jobb ember voltál, mint én.
Elárasztott a bűntudat. Jobb ember voltál nálam, és én még a versedet sem olvastam végig. Nem olvastam el a versedet!
Rávetettem magam a ládára, és gyorsan felnyitottam a tetejét. Közben egészen besötétedett. A fekete mappa tetején halványan világított a fehér papírlap. Ki akartam venni, de hirtelen megállt a kezem a levegőben.
Tamara látogatása óta már eltelt egy év. Ennyi idő alatt – úgy éreztem – sikerült feldolgoznom a másságodat, ahogy ezt manapság mondják. Akkor miért dermedtem meg a nap folyamán többször is, valahányszor eszembe jutott a kék dzseki? És miért ráz ki még ma is a hideg a Duna plázás találkozás emlékétől? Hiszen hosszú-hosszú éveken át szerettük egymást, nem igaz? Boldogok voltunk együtt. Az a depressziós korszakod az öngyilkosságod előtt – amikor mindig faggattalak-nyaggattalak, hogy mi bajod van –, csak pár hónapig tartott.
Megráztam a fejem, és kivettem a fehér papírlapot a ládából. A padláson évek óta nincs villany, hiába cseréltük ki a körtét a mennyezeten. Az utcai lámpa fényénél odaléptem az előszobaszekrényhez, kihúztam a középső fiókját, és elővettem a zseblámpát. Alig-alig pislákolt ugyan, de mivel régen lányosan szépen írtál, ki tudtam betűzni a sorokat. Elejétől a végéig elolvastam a versedet.
Szerelmespárok
Összefűzve
Lépegetnek
Körbe-körbe
Házaspárok
Összekötve
Együtt-együtt
Mindörökre
Háttal összekötve
Így élnek a párok
A férfi felkiált:
Visszafelé járok!
Bámultam a szabályos gyöngybetűket. Igen, ezt még fiatal korodban írtad. De akkor viszont…
Puhán kiengedtelek a kezemből. A papírlap libegve ereszkedett le a földre. A feketeség körülölelt, belém kúszott, és kitöltötte egész valómat.
Ha nem vágyom olyan mohón a szeretetre.
Ha nem úgy éltél volna, mint egy jó katona.
Arra ocsúdtam fel, hogy nem vagyok egyedül. A csigalépcső felől jövő fény Vivi sziluettjét világította meg. Mögötte Hajnalka szökdécselt. Meglepődtem, hogy nem hallottam a lépteket.
– Anya, mit csinálsz itt a sötétben?
– Nagyi, képzeld! – kiabálta ugyanakkor Hajnalka. Miért van az, hogy a gyerekek kizárólag ordítva képesek megszólalni?
A kislány közelebb jött, meglátta a papírlapot a földön, és lehajolt érte. Már el is felejtette, hogy mit akart mondani.
– Nagyi, ez leesett.
Nem mozdultam. Hajnalka kivette a zseblámpát a kezemből, bekapcsolta, és böngészni kezdte a sorokat. Már fél éve ismerte a betűket.
Vivi még mindig szuszogott a lépcsőmászástól. Istenem, miért olyan kövér ez a lány?
Ebben a pillanatban Hajnalka fennhangon olvasni kezdte az utolsó versszakot:
Háttal összekötve
Így élnek a párok
A férfi felkiált:
Visszafelé járok!
– Nagyi! Mi ez?
Még egy utolsó percig kapaszkodtam beléd. Örökkévalóságnak tűnt ez az idő, de nem lehetett több egy percnél, mert Hajnalka ennél többet nem bír ki szó nélkül.
Vivi meredten bámult rám.
– Az kicsim, egy vers – feleltem –, írta Petőfi Sándor.
A kislány ezt tökéletesen értette. Amikor elszavalja az Anyám tyúkját – ordítva természetesen –, mindig így kezdi: Anyám tyúkja, írtapetőfisándor.
Vivi vonásai ellazultak, én pedig felálltam, és összeütöttem a tenyeremet:
– Gyerünk, lányok, vacsora! Hajnalka, te fogod keverni a palacsintatésztát!
– Én keverem – felelte a gyerek csodálattal, és fürgén elindult lefelé. – Vivivi, Vivivi! – kiabálta vissza az anyjának. A lányom engedelmesen és esetlenül mászott le utána.
Vajon Carlo megfelelő lesz nekik?
Nehézkesen felálltam, és odaléptem a csigalépcsőhöz.
Hiszen tudod. Én már nem hagyhatom el őket.
Laczkó Mária a 2023-as Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: Davor Subotić spliti akriljának felhaszn.
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
