Podonyi Hedvig: Feketerigók
•
Dédnagypapa sok mindent látott már. 1880-ban született, az orra előtt fordult huszadikba a tizenkilencedik század, vonult át véresen az első világháború, azután a második, és még sok minden más. A vasútnál dolgozott, és amikor épp nem, akkor a kertjét művelte.
Vénséges korában is folyton a kertben matatott. Kopottas nadrágjának zsebében mindig volt pár spárgadarab a rakoncátlanabb szőlőhajtások megregulázásához, gyöngyháznyelű bicskájával akkor is akkurátusan csippentgette ki a kerti út szegélye mellől a gyomokat, amikor már alig-alig tudott lehajolni.
– Nézd csak! – mondta nekem egy nap, és csoszogós léptekkel a kerti műhelyépülethez vezetett, melynek oldalához döntve már régóta rozsdásodott néhány nagy vasrács. Azoknak a tetejére mutatott:
– Rigófészek!
A fészek csendben csücsült odafönn, egy ötéves számára nem tűnt érdekesnek. Fél perc múlva már ott sem voltam, sunnyogva jártam körbe a kertet. Azt lestem, honnan tépkedhetnék le észrevétlenül szép virágokat, amikből gyönyörű királylányokat lehet csinálni: cseresznye a mosolygós fejük, szirompalást a színpompás ruhájuk. Ezzel jó sokáig el is bíbelődtem, csak egy kis macskadögönyözés kedvéért tartottam szünetet, amikor Mici cicám megkörnyékezett.
Ebéd után az egyik kerti széket a műhelyépület mellett találtam. Dédnagypapa tette oda. A kedvéért felmásztam rá és közelebbről is megnéztem, mi van odafönn. A fészekben három vöröses pöttyökkel tarkított, mesebelien kék kis tojás bújt egymáshoz. Sosem láttam még ilyet!
Attól kezdve mindennap többször felmásztam. Legközelebb négy tojást találtam, majd ötöt, nemsokára pedig már a feketerigó mamával néztem szembe. Riadtan pislogott, de el nem hagyta volna a helyét. Párja a közei almafáról csattogós hangú vészjelzéseket adott neki; fura érzés volt, hogy én vagyok a veszély. Dédnagypapa azt mondta, az anyamadár a testével melegíti a tojásokat és hamarosan kikelnek belőlük a kis rigók.
– De mikor már? – türelmetlenkedtem.
Azt válaszolta, két hét múlva. Szerintem sokkal-sokkal tovább tartott, de azért bizakodtam.
– Tudod, Mici – magyaráztam a cicámnak –, a rigómama most a tojásokon ül. A végén annyira felmelegszenek, hogy inkább kijönnek belőlük levegőzni a fiókák. Meglátod, milyen aranyosak lesznek!
De nem voltak aranyosak. Majdnem csupasz, rózsaszín kis testükkel ügyetlenül araszolgattak egymás hegyén-hátán, bumfordi fejükön dudori szemek csúfoskodtak, nagy csőrüket tátogatva fáradhatatlanul élelemért kiabáltak.
Amíg a szokásos fészekszemléimet tartottam, mindig egyvégtében szólt a madárvészjelzés, azután a szülők visszaröppentek a kicsikhez és folytatták az etetést. Már messziről is figyeltem, mit csinálnak, és egyre jobban értettem őket. Addig azt hittem, csak úgy összevissza röpdösnek, ahogy kedvük tartja, de most már tudtam: fontos dolguk van.
A hernyókkal, gilisztákkal tömött fiókák napról napra madárszerűbbé váltak, tényleg aranyosak kezdtek lenni, tollas-szárnyas kis gömböcök, kíváncsi, csillogó gombszemekkel. Dédnagypapa azt mondta, nemsokára repülni is megtanulnak.
– Képzeld, Mici, már nő a tolluk! – meséltem a cicámnak, aki dorombolva dörgölőzött hozzám. Sokáig simogattam bársonyos, kényes-fényes bundáját.
A következő alkalommal nagy csend fogadott a fészeknél. Belekukucskáltam, üresen állt.
– Kirepültek! – ujjongtam, bár csalódott is voltam, hogy nem lehettem ott a nagy eseménynél.
De Dédnagypapa megcsóválta a fejét:
– Elpusztultak. Úgy látszik, rossz helyen volt a fészek. Elérte a macska.
Jó ideig szóhoz sem jutottam. Próbáltam elhessegetni mindazt, ami erről eszembe akart jutni.
– Utálom a Micit – jelentettem ki végül, a könnyeimet nyelve.
Dédnagypapa viszont nem látszott szomorúnak.
– A macska az macska. Ilyennek kell szeretni.
Aznap délután temetést játszottam. Eltemettem az összefonnyadt virágkirálylányokat, pár kavicsot, egy madártollat, amit a fészek közelében találtam, de még az egyik kezemet is a másikkal – béke poraikra, ámen.
Mici, a gyilkos csak másnap került elő. Nem tudtam megállni, hogy meg ne simogassam.
Illusztráció: Hubbs Art Folk Print
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
