Toót-Holló Tamás: Jégkockák Isten kohójába – tisztelgés a Magyar Fotográfia Napja* előtt
Benkő Imre: ACÉL-Mű; Szabó Zoltán: Jégkockák Isten whiskyjébe
(*Augusztus 29.)
Drótostető és Farkaslyuk. Aztán meg a Bajkál szíve: az Olon sziget a maga híres Sámán sziklájával – amely előtt még Dzsingisz kán is meghajolt Európa felé vonulva. Hogy mi hozhatja össze ezeket az egymástól távol eső észak-borsodi és dél-szibériai tájakat? Két zseniális fotóriporter kamerája. És a tetejébe még jelen sorok írójának személyes érintettsége – aki azt vallja: az egyik fotóalbum megörökítette, a másik pedig megváltoztatta az életét.
Isten áldotta, de ember meggyalázta tájak fotói sorakoznak egymás után mind Benkő Imre, mind Szabó Zoltán kiváló fotóalbumában – amelyek mégis szépek. Annak ellenére is szépek, hogy az ipart telepítő ember akár a Bükk-vidéken, akár a Bajkál-tó partjainál is a maga részéről bizony képes lenne mindent megcsúfolni a maga vasból épített gyárszörnyetegeivel. De valahogy ez mégsem sikerül. Vagy legalábbis nem végérvényesen sikerül. Mert az idő mindig Istennek dolgozik.
Benkő Imre fotóalbuma, a hamar legendássá vált ACÉL-Mű (Forrás: Robert Capa Fotográfiai Központ)
Ember nem tudja elvenni Isten whiskyjének ízét
Hiszen a természet még romló állapotában is rá tud csatlakozni a szüntelen teremtés soha véget nem érő varázslatára. Mert az ember Isten whiskyjének nem tudja elvenni az ízét se Észak-Borsodban, se Dél-Szibériában. Hiába jó ugyanis az ember a teremtés műveinek tudatos vagy öntudatlan lezüllesztésében, szerencsére maga az isteni mű, a teremtés is szüntelen.
És hosszú távon mindig a teremtés áll nyerésre. Akkor is, ha ez nem így látszik. Ha az, ami látszik, inkább katasztrofális. De mégis. Mindennek ellenére is.
Akkor is, ha Benkő Imre képein jórészt a Bükk csodás tájaira épített vasgyár kohói és kéményei ütköznek ki a tájból a leginkább. S akkor is, ha Szabó Zoltán képein is gyakorta felbukkannak a kiszáradó Bajkál-tó homokos partjain árválkodó, szétmálló, elrozsdásodott csónak- és hajótorzók. A Magyar Fotográfia Napja alkalmából is méltó módon szemlélhető, fotótörténetileg is releváns jelenségekként.
Ózdon talán már véget ért a vasgyár mindent eluraló létezésének nyomasztó fölénye a természet felett – a Hangony-patak vize újra tiszta, nem pedig vörös színben játszik. A gyár kéményeit felrobbantották, a vasgyár korábbi épületeinek helyén egy digitális kultúrgyár, a Manda-projekt foglalt magának többé-kevésbé pozíciókat.
A Bajkál-tó mellett sem dübörög már annyira a szocialista nagyipar, amelynek tébolya miatt – és persze a Bajkál-Amur vasútvonal erősen vitatható civilizációs vívmányai folytán – Bajkalszk és Szelenginszk közelében papír-és cellulózgyárak létesültek, amelyek szennyvizét gyakran tisztítatlanul hagyták a tóba ömölni.
Szabó Zoltán Jégkockák Isten whiskyjébe című fotóalbuma (Forrás: www.szemtanu.com)
De ezt a csodás tavat mostanság megtalálta a globális üzleti világban aktív Nyugat és a Kelet is, amelyeknek autógyárai mostanában előszeretettel űznek sportot abból, hogy a Bajkál-tó jegére vigyék ki a legújabb típusaik bemutatóját a nemzetközi autós újságírók elkápráztatására.
Ez ügyben persze maguk az oroszok járnak elöl a rossz példával: a Lada alig létező erényeit soha nem restek a befagyott Bajkál-tó valószerűtlen szépségeivel kompenzálni.
És persze a Nyugat is kapva kap ezen a trendinek vélt lehetőségen: a Lamborghini Uros sebességrekordot beállítani kívánó száguldását ők is előszeretettel álmodták a Bajkál-tó csodás téli hangulatai közé. Ahogy a fejlett ipari kultúrával rendelkező Távol-Kelet sem fogta vissza magát akkor, ha a rendhagyó autóbemutató műfajával akartak kísérletezni: a nagy japán autógyárak közül például sem a Lexus, sem a Mazda nem volt eddig különösebben érzékeny a természeti tájak védelmére, ha nagyot akartak villantani a nemzetközi autós újságírói szcénában.
De eddig ez csak kitérő. A fotóalbumokban szereplő tájak megidézésével. És főleg a szüntelen teremtés ura és parancsolója megidézésével, aki nem véletlenül szerepel Szabó Zoltán fotóalbumának címében a maga decensen túlvilági és nyilván gigantikus whiskyjével. Amelybe a télire befagyó Bajkál-tó jégtömbjei készülnek jégkockáknak.
Amely jégkockákat pedig bármikor el tudnánk képzelni Isten valamelyik saját, szinte már egy túlvilági koktél shakernek is beillő, kiüresedett és kihűlt kohójában is, amely legalábbis a Sztalker Zónáját idézi.
Ahogy Ózd minden kohója is ezt tette az én időmben. És talán még teszi most is.
Tudom, mert onnan jöttem. Ahogy a fotós körútjairól Benkő Imre is onnan jött. Azzal a különbséggel, hogy én ott születtem, és ott nőttem fel. Ennyit akkor elöljáróban a személyes érintettségem első fejezetéről. Benkő Imre bravúros fotóesszéjéről. És arról, hogy ez a fotóalbum, túl minden zsenialitásán, számomra egy végtelenül személyes – a magam személyes érintettségét személyesen is megtaláló – látlelet egy városról.
© Benkő Imre: Karbantartók. Kohógázüzem. Ózd, 1989
Egy városról, amely itt, Benkő fájdalmasan lényeglátó kamerája előtt elsősorban persze a kohászok városa, de amely egyébként is legendákat termő, már időtlen idők óta kohókkal megszórt, izzó ércekkel átforrósított vidék.
Konok fekete kunok: fémművesek, mágusok és alkimisták
Kezdjük a Benkő Imre fotóin látható ózdi arcokat legelőbb is azzal kontextusba helyezni, hogy Mircea Eliade nyomán egyenes szellemi fejlődést tételezünk a mágusokon és alkimistákon keresztül egészen a modern idők fémműveseinek és kohászainak alakjáig.
Számomra ugyanis nagyon is jól átélhető ez az ezeréves távlatokban elhelyezkedő hagyomány, amelyet a város lakóinak lehetséges törzsi identitásától sem választanék el feltétlenül. Ózd ugyanis az úzoktól – ezektől a magyarul fekete kunoknak is nevezett, a mai Moldova területén élő gagauz népcsoportokkal rokon sztyeppei nomád törzstől – kapta a nevét, s bizony némely ózdi arcot látva, beleértve ebbe a saját családom tagjait is, máig felfedezni vélem a fekete kunokra jellemző úz arcvonásokat.
Legendákat termő vidék tehát Ózd, amely legendákat a város egyik leghíresebb írója, Csontos János az Angyaldekameron című – Ózdot éppen Úzvárként bemutató – regényében szépen össze is foglalta.
S amely legendák mintázatába jól cifrázik bele a szintén ózdi gyökerekkel bíró, Paál Zoltán ózdi kohász által lejegyzett híres-hírhedt, nagyon sokak által – egyébként jogosan – vitatott, de nagyon különleges kultuszra is szert tett mitikus mű, az Arvisura. Hozzáteszem: hitelességi kérdések ide vagy oda, nekem azért ózdi gimnazista srácként elég különleges élmény volt, hogy a gimnáziumi osztályfőnököm férje történetesen nem volt más, mint az Arvisura három prófétájának egyike. Hát igen. Így, ilyen bizarr szellemi élményektől körülvéve nőttem fel abban a városban, amelynek kohászatát jobbára már én is a végnapjaiból ismerhettem meg, csakúgy, mint Benkő Imre.
Ha ózdi vagy, máshogy nézed a Sztalkert, mint bárki más
A végnapokat megélni ezzel együtt gyerekként mégis sokkal szórakoztatóbb volt, mint amennyire az ACÉL-Mű képein látható arcokra kiütköző magány, félresodródás, kiúttalanság és elhagyatottság mutatja. Igen, ezek az érzések is ott voltak velünk – és a kohászatban dolgozó rokonaink körül is. De gyerekként nem tehetsz mást, mint hogy örülsz az életnek, ha netán hagyják.
S ha éppen egy vasgyár összeomlása, végső vegetációja alkotja a gyermekkorod környezetét, akkor ennek az apokaliptikus, de számodra mégis gyönyörű tájnak örülsz.
Ha ózdi vagy, így aztán nem tudod úgy nézni a Sztalkert, mint valaki más. Vagy Monory-Mész András filmjét, a Meteót sem. Mert nem azt fedezed fel bennük, amit más – a romlásnak indult tájak fenyegető sugallatát. Hiszen neked ebben nem volt semmi fenyegető, amikor annak idején rozsdás, ablaktalan gyárépületekbe beszökve bújócskáztál. Sőt, beléd ivódott valami a rozsdamarta tájak elégikus költészetéből is, ami aztán egy különleges érzékenységgel, megbocsátó szeretettel ajándékozott meg a pusztuló ipari tájak iránt.
© Benkő Imre: Kohóbontás. Ózd, 1994
Nézem tehát Benkő Imre képeit (Gyár. Ózd, 1996; Ipari Park, Ózd, 2011), s ráismerek azokra a helyekre, amelyeken meghúzódva kamaszként gitárokkal a kezünkben vonultunk félre rossz, de megfizethető almaborokat inni, hogy a zene és a bor mámorát megtalálva aztán olyan kormosan és kapatosan keveredjünk elő, mintha a pokol legmélyebb bugyraiból előtántorgó ördögfiókák lennénk.
Nézem a gyújtósi képeket a városközpontból (Üzletház. Gyújtó városközpont. Ózd, 1989; Gyújtó városközpont. Ózd, 1991), s az ismerősnek tűnő arcokon kívül nekem persze azonnal beugrik a gimnáziumi évfolyamtársam, Béla históriája, aki egyik este annyira önfeledten csókolózott a barátnőjével valahol az üzletközpont egyik félreeső zugában, hogy nem vette észre, hogy az üzletközpont vasrácsát elhúzták, őket pedig bezárták. Hogy aztán a történetük a városi legendárium része legyen, s mindenki tudni vélje, hogy milyen manőverek vezettek odáig, hogy hajnali kettő tájt valahogyan mégis kiszabaduljanak.
S ha már Bélát idézem fel, akkor az album egyik legdrámaibb Benkő Imre-képét (Robbanás. Folyamatos acélmű. Ózd, 1990) is hadd helyezzem személyes kontextusba. Épp a minap söröztünk együtt a Városmajorban valaha volt ózdiak társaságában, amikor Béla szóba hozta az egyik rokona szerencséjét, majd tragédiáját.
A város emlékezetében máig él a Benkő Imre képével is megidézett, 1990. március harmadikán történt, tizenhárom halálos áldozatot követelő hidrogénrobbanás: ahogy az ő családjában is.
Az egyik unokatestvére ugyanis pont előző nap, március 2-án görbített el maga körül olyannyira egy estét, hogy másnap ugyan be tudott botorkálni a munkakezdésre, de őszintén megvallotta, hogy most inkább hazamenne, szabadságot kérne, mert a másnaposságtól munkavégzésre képtelen állapotban van. És aztán pont az ő munkahelyén következett be a robbanás, ami – ha ott van – szinte biztos, hogy az ő életét is kioltotta volna. Ittuk a sört, áldottuk a rokon szerencséjét, de Béla felemelt mutatóujjal jelezte, hogy a történetnek még nincsen vége. Aztán azzal folytatta, hogy alig egy év múltán a rokona olyannyira kiütötte magát, hogy Arló és Borsodnádasd között bandukolva, a járdáról hamar leszédülve épp az úttesten elborulva aludt el, ahol aztán egy rendőrautó hajtott át rajta, amit természetesen már nem élhetett túl.
Ehhez nem nagyon tudtunk mit hozzátenni. Ha ózdi vagy, érzed ezeknek a történeteknek a szinte eleve elrendelt drámaiságát.
Hogy Benkő Imre porban, romos törmelékben heverő, elárvult munkáscsizmás képét látva ne csak a drámát lásd, hanem megjelenjen előtted a valaha a gyárban dolgozó szeretteid egész sorának arca.
Ilyenkor pedig azt érzed, hogy nemcsak a Sztalker a te filmed, hanem a Macskajaj is. Hogy ózdinak lenni végtére is nem más, mint egyformán otthon lenni Tarkovszkij és Kusturica világában.
25 ezer ember a lelátón: 4-4-et játszunk a Fradi ellen
Aztán itt van a másik híres Benkő-kép (Kékacél. Ózd, 1988), amelyik a város emblematikus intézményét, a Kékacél Éttermet örökítette meg a Sztálin-barokkot idéző bejáraton szellemalakként átsuhanó munkásemberekkel. S ha ózdi vagy, látod azt is a lelki szemeid előtt, hogy mi fogadta a Kékacélba műszakváltás után érkező gyári dolgozókat: fémtálcákra akkurátus rendben kiállított, sok száz feles stampedli, kommersz pálinkával megtöltve. Ez a pálinkáspoharakból álló csendélet, ha műszakváltás előtt néztél be a Kékacélba, egészen szürreális látványt nyújtott – de persze valós tömegigényeket elégített ki. És persze képzeletben a képen túl látható világ felé kalandozva már látom is a Kékacél mögött megközelíthető, kicsit nívósabb pincehelyiséget, a Kékacél Borozót, amelyben a gimnáziumi érettségi után bankettet tartottuk. Tartva magunkat Hermész Triszmegisztosz bölcsességéhez: annak a bölcs tételéhez, hogy ami fent van, az van lent is. Hogy a feleseknek az a szépen sorakozó kiállása, ami műszakváltás után fent a Kékacél Étterem tömény varázsával szolgál a derék kohászemberek számára, az minket is csatába hívjon lent a banketten a Kékacél Borozóban, az érettségünket sajátosan ózdi módon – a másnapi macskajajjal mit sem törődvén – bizonyítva.
Aztán látom Benkő Imre egy másik kiváló fotóját (Dekorációs műhely. Ózd, 1989), a sok-sok dekorációs tábla egyikekén szépen kivillanó, számomra mindig dicsősége Ózdi Kohász-címerrel.
És ezt a képet látva persze képzeletben azonnal a szombati gimnáziumi tanítási napok egyikén vagyok, amikor úgy mentünk az órákra, hogy a sarokba már oda volt állítva a Gyuszi saját büszkeségeként magával hordozott fekete-fehér Kohász-zászló, annak tanúbizonyságául, hogy a tanítás után mi már a stadionba megyünk. Igen – hiszen ahhoz a szerencsés ózdi generációhoz tartozom, amelyik egy NBI-es hazai csapatnak szurkolhatott. S így én is ott lehetettem 25 ezer ember társaságában 1981. szeptember 26-án azon a meccsen, amelyen a Kohász gólzáporos és dicsőséges döntetlen játszott a Fradival, de úgy ám, hogy mindvégig egyenrangú partnerei voltunk a fővárosi sztárcsapatnak.
Ami ma már szintén a város legendáriumának része – s amely meccs emlékét szerencsére még videófelvétel is őrzi. Bizonyságul arra, hogy a Benkő Imre fotóján megjelenő dekorációs elemek ilyenformán számunkra identitásképző mintázatok voltak, amelyek egyébként mindmáig meghatározzák a szurkolói magatartásunkat. Így, az iparvárosi eredetnek köszönhetően lettem hát egy ideig Vasas-szurkoló, s így, ugyanennek az ihletettségnek köszönhetően vagyok – mindmáig a naposabb oldalon járva – rendíthetetlen DVTK-szurkoló.
Látni azt, ami a képeken túl van – mert láthatatlanul is benned él
Csak sejteni tudom, milyen lehet Benkő Imre albumát nem ózdiként átlapozni – de számomra pont úgy van jól minden a saját befogadói élményem szerkezetével, ahogy van. Hiszen én csak gazdagabb vagyok attól, hogy látom azt is, ami a képkockákban megjelenő fekete-fehér világ határain túl van.
Nézem Benkő Imre a Velence-telepen készült képeit (Velence telep. Ózd, 1995; Hűtőtorony. Velence telep. Ózd, 1991), s én azt is látom, amit egy nem ózdi soha nem tudhat: hogy a hűtőtorony előtt a Hangony-patak hídján megálló fekete posztókabátos, kalapos idős úr éppen a Sóhajok hídja, a Velence-telep építészetileg legizgalmasabb létesítménye felé néz.
Így aztán hiányérzetem sincsen: tudom, hogy Benkő Imre számára miért nem volt fontos a Sóhajok hídjának megörökítése – hiszen ő nem a tájat, hanem a tájba vetett, immár elmagányosodott ózdiakat akarta a képein megjeleníteni.
Valahogy úgy, hogy közben minden egyes képe ne csak dokumentumértékkel bírjon, hanem egyfajta kamaradrámát is bemutasson. Ami számára nem volt érdekes, az egy átlagos szemlélő számára szintén nem lesz érdekes – de számunkra, ózdiak számára akkor is jelen van. Túl a képek határain. A lelki szemeink előtt.
És persze itt vannak a tűnődések is az arcokat látva. Hogy a képeken szereplő arcok közül kit ismerhettem, s kit nem. Én 1984-ig, az érettségim évéig éltem a városban, Benkő Imre képei pedig pár évvel később kezdődően, a nyolcvanas évek végétől kísérik végig a város történetét, de az által megtalált arcok nyilván még az én időmben is a város utcáit járhatták. Ahogy tehát elragadtatással szemlélem a kötet egyik leghíresebb képét (Csirmaz Miklós, villanyszerelő. Ózd, 1989), az jár a fejemben, hogy nem az egyik iskolatársam – aki egyébként az amatőr színjátszó klubunk jeles tagja is volt egyszersmind – édesapját vagy nagybátyját tisztelhetem-e benne.
© Benkő Imre: Csirmaz Miklós, villanyszerelő. Ózd, 1989
Tekintettel arra, hogy se azelőtt, se azóta a Csirmaz névvel máshol nem találkoztam. S ha már ezen a dilemmán egyáltalán eltöprenghetek, máris a súlyos underground eszmékkel megáldott és megvert színjátszó körünk szent őrületekben és bolondos elszánásokban nem szűkölködő történetét is lepergetem magam előtt.
Aztán ott vannak Benkő Imre híres drótostetői, a kohászok majálisain készült képei – s ezek között is a személyes kedvencem (Majális. Drótostető. Ózd, 1989).
Azokkal a döbbenetes arcokkal a piákkal megrakott asztalon heverő luftballon mögött. A lufi mögött harmonikázó, már egyáltalán nem szomjas zenésszel és a vele együtt daloló ünneplőkkel. Ez az a városi szubkultúra, amelyet megismervén később soha nem kerülhettem olyan helyzetbe, hogy egy falusi kocsmában ne értettem volna szót a helybeliekkel. S ebben a szubkultúrában szereztem azt a jártasságomat is, ami aztán katonakoromban, egyetemi előfelvételis táposként is megóvott attól, hogy a mama kedvenceként számon tartott, nyámnyila ifjoncok közé soroltak volna Zalaegerszegen, a Petőfi-laktanyában.
A képeknek nincs jelentése, csak használati értéke van
És itt persze bejön a képbe egy sajátos nézőpontjáték is. Ami egyben egy művészetelméleti, befogadásesztétikai dilemmát is jelent. Odáig vezetve, mint amit a nyelv filozófiájáról szólva Wittgenstein is képviselt, amikor azt hangoztatta, hogy a szónak nincs jelentése, csak használati értéke van. Benkő Imre képei ugyanis pontosan ezt bizonyítva jelennek meg az én személyes befogadói elváráshorizontomon. Jeléül annak, hogy a wittgensteini tétel jelen esetben a fotók világára is kiterjeszthető.
Hiszen ezek a képek számomra nem csupán zseniális műalkotások, hanem olyan életrajzok is, amelyek akarva-akaratlanul az én életemet is megrajzolják. Vagyis számomra más a jelentésük – hiszen számomra más a használati értékük is.
Miközben persze tanult szakmámból következően, bölcsészként bármikor el tudok szakadni ezektől az előfeltevéseimről, s szolgálatba tudom helyezni magam független szemlélőként: hogy meglássam például Benkő Imre képeiben azokat a csodákat is, amit rajtunk, személyünkben is érintett ózdiakon kívül mindenki más felfedezhetett bennük. Megértve, hogy mit jelenthetnek mindezek a képek például az ACÉL-Mű előszavait jegyző nemzetközi szaktekintélyek – akár a londoni Colin Jacobson, akár a michigani Howard Bossen – számára. Hogy miért tartotta érdemesnek Benkő Acélváros-sorozatát az amerikai Greensburg városában álló The Westmoreland Museum of American Art múzeuma arra, hogy azokat szerepeltesse a 2019-es Molten Light: Photography, Steel and the Modern World (Olvadt fény: fotó, acél és a modern világ) című kiállításán.
Benkő Imre drámai képei – ha nemzetközi mércével mérjük őket– egy végítélet tanulmányai. Egy a kohászat ózdi ellehetetlenülésével vesztes pozícióba került város és úgyszintén vesztes pozícióba került szakmacsoport szereplőinek és érintettjeinek bemutatásai.
Mélységes mély empátiával elkészített képek olyan emberekről, akiknek még azt is át kellett élniük, hogy a korábban a saját megélhetésüket biztosító gyár elbontásában segédkezzenek (Kohóbontók. Ózd, 1994). Ez az emberi dráma Benkő szinte minden képén átsugárzik: látunk figyelmeztető sztrájkot tartó munkásokat (Figyelmeztető sztrájk. Finomhengermű. Ózd, 1991), látunk felszámoló munkásgyűlésen dermedten, a sorsukba már beletörődve álló munkásokat (Felszámoló munkásgyűlés. Folyamatos acélöntőmű. Ózd, 1992), s látunk robbantás áldozatává válva összeomló, valaha impozáns, a város látképein mindig délcegen felmagasodó kéményeket (Gyárbontás. Ózd, 2000).
© Benkő Imre: PEKÓ Acélipari Művek. Felszámoló munkásgyűlés. Ózd, 1994
Látjuk az ózdi kohászat megmentőjeként érkező cégtulajdonost egy fekete Volga ajtajánál a semmibe révedve figyelni (Petrenkó János, a PEKÓ Acélipari Művek cégtulajdonosa. Ózd, 1989), s látjuk álmainak szertefoszlását is: a gyárában zajló felszámoló munkásgyűlés képeit (PEKÓ Acélipari Művek, felszámoló munkásgyűlés. Ózd, 1994).
Ami mind-mind azt bizonyítja, hogy Benkő Imre Acélváros-sorozata, s az annak alapján összeállított fotóesszé-kötet egyformán pontosan ábrázolja az Ózdon végjátékát élő kohászat gyártörténeti és emberi dimenzióit is – nagyjából ugyanazzal a művészi igénnyel, mint amivel egyébként Almási Tamás is dolgozott a maga ózdi dokumentumfilmes sorozatával. Felkavaróan általános képet szolgáltatva arról, hogy milyen az, amikor évről évre múlik, s egyre csak múlik a múlt dicsősége – s végül nem marad más, mint az utolsó munkahelyként nevesíthető ócskavastelep borzongató üressége (Utolsó munkahely. Ócskavastelep. Ózd, 1991), vagy az átmeneti szállásokra elkeveredő, lecsúszott élethelyzetek dermesztő kietlensége (Átmeneti szállás. Ózd, 1993).
© Benkő Imre: Átmeneti szállás, Ózd, 1993
Benkő Imre szakadatlanul tartós jelenléte az Acélváros közvetlen környezetében persze odáig is elvezet, hogy az elmúlás dicstelenségének képei mellé az emlékezés méltóságának felemelő képeit is társítani tudja. Ebből a szempontból rendkívül fontosak, mert a teljességhez szintén hozzátartoznak, az Ipari Örökségvédők Baráti Körének összejöveteleit ábrázoló képek (Ipari Örökségvédők Baráti Köre. „Kultúrgyár”. Ózd, 2016; Filmstúdió – Ipari Örökségvédők Baráti Köre. Ózd, 2016).
Árulkodó jelekkel kifejezve azt is, hogy van élet a végítélet meghozatala és elszenvedése után is. Az emlékek élete – legyenek azok a gyárban eltöltött évek emlékei, vagy a gyár által meghatározott városban leélt gyermek- és kamaszévek emlékei.
És itt már minden mindennel összeér, ami Ózd örökségét hordozza: az ipari örökségvédők civil aktivitása, de az Ózdról elszármazott lokálpatrióták, művészek soha nem szűnő emlékezete is, így azoké az íróké is, akik – velem együtt – soha nem felejtik el, honnan jöttek. Mert csak így láthatják világosan, hogy hová tartanak. S csak így láthatják igazán világosan azt, amit Benkő Imre fotóesszéjének kötete ebből a letűnt világból ma is érvényesen felmutat.
© Benkő Imre: Játszótér, Ózd, 1994
Itt köszön hát vissza egyébként az az általam már korábban is felemlegetett befogadásesztétikai dilemma, amit a személyes érintettség ténye von maga után. Hogy elfogadható-e, hogy valaki ezt a kötetet látva ne csak az emberi drámák nyomasztó súlyától roskadozzon, hanem keserédes emlékek egész sorával kacérkodjon. Mert én ezzel bizony így vagyok – s ilyenformán, magamból kiindulva egy sajátos befogadásesztétikai jelenséggel példálózhatok. Jelezve azt, hogy bármiről szól is ez a kötet egyebekben, egy kicsit azért engem is megörökített. Valamit az én múltamból is visszaidézett. És Isten bocsássa meg nekem az ezzel az érzéssel együtt járó léha könnyelműséget.
A mentségem csak annyi, hogy mindezzel együtt életre-halálra ózdi vagyok. S azokkal a gyárkéményekkel együtt bennem is összeroskadt valami. De felálltam. S azóta is felállok.
Ahogy persze a fentebb a keresztneveiken emlegetett iskolatársaim is ezt tették. Hiszen Béla egy neves könyvkiadó tulajdonosa. Gyuszi pedig – korábbi kancellári tisztségét már maga mögött hagyva – most épp egy high-tech autóipari cég ügyvezetője. Nem tudom, ők átlapozták-e Benkő Imre kötetét. Ha nem, majd nekik is ajánlom a figyelmükbe. Hátha rajtuk is ugyanazok az érzések viharzanak át, mint rajtam.
Látkép legalulról: Benkő Imre és Günter Wallraff közös öröksége
Ez a fotónapi esszé már csak ilyen. A szubjektivitás és az objektivitás között ingázik ide és oda. Hát most is ezt teszem. Most megint objektív értékeléseket megfogalmazva. Benkő Imre fotós kötetének szinte már világirodalmi jelentőséget is adva. Mert az ACÉL-Mű képeit látva nagyon is azt érezhetjük, amit Günter Wallraff világhírű könyve, a Ganz unten éreztetett meg világszerte oly sok olvasóval. Hogy milyen is lehet nagyon mélyen – egészen alul, mondhatni legalul lenni az emberi élet forgatagában. Ő török vendégmunkásnak álcázta magát, amikor például Duisburgban szintén egy acélműben (Das Thyssen-Stahlwerk) dolgozva próbálta magához szólítani azokat a helyzeteket, amelyeket egy németországi török vendégmunkás átélhetett.
Hadd tegyem hozzá: Günter Wallraff magát törökké minősítő, azóta világirodalmi rangot elért vállalkozása tőlünk aztán különösen nem lehet idegen. Mi, ózdiak, javarészt ugyanis mégis, még most is fekete kunok vagyunk.
Magunkban tehát mi is törököt fogtunk – tekintve, hogy az úzok Közép-Ázsiában maradt törzseiből keletkezett a szeldzsuk-törökök népcsoportja, amely népcsoportot a mai török népek ősének lehet tartani. Csak mi, ózdi úzok nem vendégmunkásként, hanem őshonos lakosokként szenvedtük el, amit legalul adatik meg elszenvedni azoknak, akiknek ott már csak túlélni, vagy onnan már csak felfelé törni lehet.
Úgy gondolom, hogy Benkő Imre fotóalbuma egy magasabb absztrakciós szintről nézve lényegében ugyanazt az egész világon érvényes, a fehér ember ipari civilizációja által dominált környezetekben mindenütt érthető üzenetet hordozza, mint Günter Wallraff magyarul Legalul címen közreadott alkotása.
Könyvbemutató – Benkő Imre: ACÉL-Mű / STEEL-Art. ÓZD, 1986-2016, fotóesszé (Forrás: Robert Capa Fotográfiai Központ)
S ha már a társadalom mélyére süllyedt, deklasszált sorsokról ezt a fotóalbumot elemezve annyi szó esett, a történelmi igazság kedvéért – és az ózdi kohászat sorsát nem annyira követők érdekében – hadd tegyem hozzá az eddig leírtakhoz azt is, hogy tudomásom szerint Ózdon azért nem szűnt meg teljesen a kohászat. Olyannyira nem, hogy azt látom: a Max Aicher német építő- és acélipari vállalkozó tulajdonában lévő ÓAM Ózdi Acélművekből 2019-ben 20 százalékos tulajdonrészt vásárolt a magyar állam. Az acélgyártás volumene persze már nem a régi, de ez a máig működő gyár legalább garancia arra, hogy Ózdon nem szűnik meg a mágusok, alkimisták és fémművesek ezeréves tradíciója. Hogy Istennek legyen miért megkocogtatni a mi egészségünkre is a whiskyspoharában a Bajkál-tó befagyott jegének tábláit.
Képeskönyv a Balkánról: jégkockák Isten whiskyjébe
Igen. Most tudok akkor áttérni Isten whiskyspoharára, amelyet a címével egy Bajkál-tóról szóló fotóalbum ajánlott a figyelmembe. Hogy amiként a Benkő Imre-album valamelyest megörökítette az életemet, ez az album – Szabó Zoltán képeskönyve – egyenesen megváltoztassa a sorsomat.
Szabó Zoltán 24. Bajkáli vándor (Kurbulik, 1993) című fotója (Forrás: kincseskamera.hu/galeria/bajkal/)
Hogy hogyan? Először még nem volt feltűnő, hogy ez a szellemi kapcsolat mennyire átütő erejű lesz később. Kezdetben ugyanis csak annyi történt, hogy ezt a bravúros kiállítású albumot egyszerűen csak észrevettem – azonnal felmérve, hogy itt a zseniális fotók mellé zseniális tipográfiai megoldások szegődtek, s az a szellemi alkotókör – a Nap, Szél, Csillagok Könyvműhely –, amelyik ezt a könyvet létrehozta, számomra példaértékűen izgalmas irányban kísérletezett: a rendkívüli fotós tartalomhoz rendkívüli szövegmontázsokat és tipográfiai megoldásokat társított. Ezeket a kedvező benyomásaimat rögtön meg is írtam Szató (ez a különös hangulatú becézés Szabó Zoltán önként választott művészneve) munkásságáról a Napút folyóiratban vezetett állandó prózakritikai rovatomba, a Prózaporondba, amit akkor még – a szellemi átalakulásom előtti módon – Toót H. Zsolt névvel jegyeztem.
Szabó Zoltán (Forrás: www.szemtanu.com)
Ezzel a Napút 2000/3-as számába írt kis gondolatfutammal látszólag le is zárult minden. De nem teljesen. Ott motoszkált bennem az érzés, hogy ezzel a szellemi körrel nekem még lesz valami dolgom az életben. Ezek az érzéseim ritkán jelentkeznek, de általában nem szoktak megcsalni. És ezzel párhuzamosan valami más is kiváltotta bennem ugyanezt az érzést.
Van szerencsém az egyik legnagyobb magyar bolgarista, a kiváló műfordító, költő és lapszerkesztő Szondi György barátságát már évtizedek óta a magaménak tudni. Ez a barátság egy kedves kis rítussal is gazdagodott az idők folyamán. Gyuri lelkes természetjáró és úgyszintén lelkes természetfotós is, s egy idő után szinte rendszeressé váltak a mailboxomban a Gyuritól érkező, számos csatolt természetfotóval ékes küldemények – amelyeket egy-egy bulgáriai túrájáról küldött el nekem.
Csak úgy. Minden további elhatározás vagy szándék nélkül. Inkább csak céltalan, de kedves gesztusként. Ezeket a fotókat eleinte csak futólag néztem át, de Gyuri egy-egy képe annyira bravúros volt, hogy lassan szokásommá vált, hogy egy külön folderben elmentettem a fotóit, s azok közül a kedvenceimet is megjelöltem. Különösen azokat, amelyekben a természeti tájak tüneményei között egy-egy optikai csalódás miatt szabályosan felismerhetővé váltak az erdők és a hegyek titokban kirajzolódó, de közben rejtve rejtező szellemei, tündérei, óriásai. Aztán egy idő után fel is hívtam Gyurit, jelezve neki, hogy bizony már a természetfotóinak a gyűjtőjét tisztelheti bennem. S talán azt is megemlítettem neki, hogy ezekkel a képeivel egyszer talán még dolgom lesz.
Összefonódtak a szálak: a Bajkál-tó mellől véletlenül Hottóra nyílt a kijárat
Amikor az évtized vége felé egyre határozottabb formát öltött az a makámában megszólaló tudatáram-prózám, amely a garabonciások hiedelemvilágának jegyében a garabonciások titkos fekete varázskönyvének újrateremtését célozta, az is egyre világosabbá vált számomra, hogy egy varázskönyvet nem elég megírni, hanem könyvészetileg, tipográfiailag is egyedi megjelenésű alkotássá kell avatni. És akkor szép lassan minden elejtett szálat felvettem és összebogoztam. Amilyen motívumokkal dolgom volt, azokra a dologidőt magamban végre megtaláltam.
Tudtam, hogy a Szabó Zoltán fotóalbumait jegyző Nap, Szél, Csillagok Könyvműhely tipográfusát meg kell találnom, s együttműködésre, közös munkára kell kérnem. S tudtam, hogy neki Szondi György elvarázsolt hangulatú természetképeit kell a figyelmébe ajánlanom.
Minden így is lett: megismerkedtem Németh Csaba Elekkel, aki Hottón élt, s akivel hosszú éveken át tartó közös munkába tudtam feledkezni, nem ritkán napokon át vele összeköltözve, a hottói alkotóházában együtt könyvet készítve. Ő pedig megismerkedett Szondi György természetfotóival – azokban ugyanazokat a csodákat felfedezve, mint amelyekkel nekem is dolgom támadt korábban. Szondi György és az általa vezetett Napkút Kiadó a kőmisztérium-trilógiám és a királyregény-trilógiám kiadója lett, s a könyvterveket mindvégig Németh Csaba Elek jegyezte. Ez azóta már történelem – s egyszersmind egy szellemi otthonra találás személyes története is, amelyről az egyik interjúmban részletesebben is beszéltem a Magyar Naplóban. De ez az egész most megint csak egy kitérő volt – viszont elengedhetetlen kitérő. Hiszen ezzel tudtam magyarázatot adni arra a tételmondatomra, hogy két olyan fotóalbumról áll módomban a magyar fotó napján megemlékezni, amelyek közül az egyik megörökítette, a másik pedig megváltoztatta az életemet. De most akkor el tudok időzni végre a Bajkál-tónál újra. Hogy Szabó Zoltán képeskönyvét méltathassam most már közvetlenül is – felismerve benne egy nagyszerű fotóművész nagyszerű anyagát.
Szabó Zoltán 5. Betakarózva (Szvajatoj Nosz, 1993) című fotója (Forrás: kincseskamera.hu/galeria/bajkal/)
Aki, túl azon, hogy ezzel a könyvével akaratlanul is megváltoztatta az életemet, minden személyes érintettségemtől függetlenül is páratlanul nagyszerűt alkotott ezzel a sorozatával – nem véletlenül érdemelve ki ezzel a munkájával 1996-ban a Sajtófotó Pályázat legjobb kollekcióért járó díját. S aki nem véletlenül választotta ki a kiváló fotóihoz azokat a döbbenetesen újszerű tipográfiai megoldásokat és rafináltan izgalmas irodalmi szövegmontázsokat, amelyekkel a könyvműhelyük máig iskolateremtőnek tekinthető munkát végzett. Mert érezte, hogy az a Bajkál-tó, amit ő megörökített, különleges művészi bánásmódra érdemes. Ahogy a fotóinak köszönhetően, úgy a könyv irodalmi és könyvészeti megoldásait illetően is.
Végnapjaikat élő archaikus közösségek, népek és tájak
A Jégkockák Isten whiskyjébe fülszövegében Szabó Zoltán azt írja, hogy fotóesszéket készítve mindig a maga útját járja: mindig a végnapjaikat élő archaikus közösségeket, népeket és tájakat örökíti meg – ahogy végeredményben a Bajkál-tó esetében is ezt tette.
S ahogy ezt végeredményben Benkő Imre is tette a maga Acélváros-sorozatával. Mert ha már ebben a fotónapi esszében ez a két életmű merőben szubjektív szempontok szerint ugyan, de egymásra kezdhet reflektálni, akkor ezt a viszonyrendszert akár még jobban is ki lehet bontani.
Mert nem nehéz észrevenni a Bajkál-tó halászainak és Ózd kohászainak életében ugyanazt a sorsközösséget – a szocialista tervgazdálkodás örökségével együtt élni már nem tudó, de kellően meg nem térülő erőbefektetések keserű, illúziótlan, a szakma végjátékában már egyre inkább akadozó elvégzését.
Vannak olyan Szató-képek, amelyek a munkafolyamatok szintjén, s vannak olyan Szató-képek, amelyek az arcokra barázdált keserű vonások hangulataival üzenik meg ezt a hasonlóságukat Ózd szintén végnapjait élő archaikus közösségeivel.
Benkő Imre egyik leghíresebb kohászarca, Csirmaz Miklós (Csirmaz Miklós, villanyszerelő. Ózd, 1989) vélhetően egyáltalán nem ütközne ki a Bajkál-tó halászainak arcai közül sem. Azok a barázdák, amelyeket a barakkokba zárt szocializmus mindennapjai véstek ki az embertelenségben is emberinek megmaradó, de nem mindennapi módon elgyötört arcokra, egymással erős, tagadhatatlan, a kommunista éra alatt eltöltött baljós idők érlelte rokonságban vannak. A fotóból oldalra kirévedő, konok és keserű, pipából cigit szívó öreg tekintete (3. Tajgatűz. Olhon, 1993) ugyanúgy erről beszél Szató albumának elején, mint zöld rönkökből összeállított ház halványkék ablakán át megint csak oldalra kisandító lány arca (75. Leselkedő. Kurbulik, 1994). Elvágyódás ül ezeken az arcokon, de túl az elvágyódáson ott van mindenkiben a beletörődés is. Hogy innen nincs hova elmenekülni. Hogy Moszkva messze van, a Bajkál pedig örök.
Szabó Zoltán 75. Leselkedő (Kurbulik, 1994.) című fotója (Forrás: kincseskamera.hu/galeria/bajkal/)
Annak az egyszerre bénító, egyszerre pedig mindennel megbékítő érzésnek, hogy nincs innen hova elmenni, van mágikus realista erejű, s van szociográfiai hitelességű megörökítése is Szató képein. A mágikus realista kép erről a csekély műgonddal összetákolt mólón a halászcsónakot elhagyó, az esti szürkületben a part felé ballagó, kicsit görnyedt hátú öreg sziluettje (62. Landolás. MRSZ, 1993). A szociográfiai hitelességű kép pedig a vasúti talpfákon a zöld vonatkocsi mellett egyensúlyozó, rejtélyes tartalmú befőttesüveg fölé görnyedő alak megörökítése (36. Gördülő áruház. Marituj, 1993). Aki most nem a jég hátán megélve, hanem a vasúti talpfákon billegve gondolja úgy, hogy ugyan nincs kiút számára, de a számára megmaradt térben valahol ezért mindig otthonosan érezheti magát.
Szabó Zoltán 36. Gördülő áruház. Marituj, 1993 című fotója (Forrás: kincseskamera.hu/galeria/bajkal/)
Az emberek lakta, az ipari létezés átkos jelenlétével meggyalázott tájakon ez az otthonosság néha szellemek járta hangulatokkal delejez meg: ilyen az a ködbe vesző kép, amelyiken a partra húzott halászcsónak és a mögötte a vízben elterpeszkedő óriási halászhajó között keletkezik a tér véletlenül megszülető festői geometriájában egy költői hangulatokkal pár pillanatra, szinte véletlenül megáldott viszony (64. Ősív. Uszty-Barguzin, 1994). De az otthonosság bizarr nyugalmával szolgál az a kép is, amelyik úgy árasztja magából az abszurditásba temetkező világ egyfelől abszurd, másfelől a maga moccanatlanságában, a világtól való elzártságában mégis békés nyugalmát, ahogyan Bodor Ádám szövegei – vagy akár az azok nyomán készült Gothár Péter-film (A részleg) – összes helyszíne is teszi (70. Estebéd. Kurbulik, 1993). Ezen a képen az acélszürke, ráadásul fojtogató füsttel is elborított tóparti halászfalucska a maga földöntúli nyomorának látványa ellenére is valamiképpen mégis a rend egyfajta végletesen lecsupaszodott illúziójával szolgál.
Szabó Zoltán 70. Estebéd. Kurbulik, 1993 című fotója (Forrás: kincseskamera.hu/galeria/bajkal/)
A megélhetés kényszere – és ez ennek érdekében kidolgozott, ipari méretekben űzött foglalatosságok rendszere – is erősen rokon azokkal a hangulatokkal, amelyeket a kohó mellett sürgölődő olvasztárok körül felfedezni vélhettünk Benkő Imre képein: de a Bajkál mellett a munka heve a hó borította tájakon is elhatalmasodhat a halászokon. Mint például azokon is, akik egész raklapokra való halfogással vesződve borítják a havas mezőre a zsákmányukat – összehangolt mozdulatokkal, szinte a gyárakon kívül is már a brigádok munkaszellemét idézve (73. Terítéken. Kurbulik, 1994).
Ahogy a Benkő Imre által megörökített Ózdon, úgy persze itt is az ember létrehozta alkotások enyészete az egyik uralkodó hangulat: de úgy, hogy a fagy által szétrepesztett, elhagyott és pusztuló hajók – csakúgy, mint a magányosan rozsdásodó kohók – minden romlásukkal együtt is az elégikus hangulatok elvarázsolt képeit tárják elénk (Uszálybelső. Szvatoj Nosz, 1994).
Ezeknek a hangulatoknak Szabó Zoltán olyannyira a tudatában van, hogy képeinek címadása közben kicsit még ironikusan is tud viszonyulni az általa látott – a lehangolóan és a felemelően szép kategóriái között nehezen elhelyezhető – tájak megörökítése közben (48. Tehenyészet. Olhon, 1993).
Szabó Zoltán 48. Tehenyészet. Olhon, 1993 című fotója (Forrás: kincseskamera.hu/galeria/bajkal/)
Szabó Zoltán viszont akkor is az elemében van, amikor az emberi létezéstől meg nem érintett, elhagyatott, s az isteni teremtés alkotóerejétől szinte pompázó tájakat mutat meg nekünk a Bajkál-tó körül.
Szibériában lévén persze különösen maradandót tud alkotni akkor, amikor a tél és a fagy alkotta természeti tüneményeket hagyja a kamerája elé kerülni (1. Nyitnikék. Barguzin, 1994)
Szabó Zoltán 1. Nyitnikék. Barguzin, 1994 című fotója (Forrás: kincseskamera.hu/galeria/bajkal/)
De megérti a nyári viharok természetét is, amikor olyan zöld ágakat keres meg maga előtt a tó elé kirajzolódni, amelyek mögött a vihar után megbékélni készülődő tó haragoszöld vize a zöld egy másik, kegyetlenebb természetét is megfesti számunkra (55. Vihar után. Katuny, 1993).
A kötelező képeket persze Szabó Zoltán is elkészíti: ő is feldolgozza a maga számára is, de a mi számunkra is azt az élményt, amit a híres Sámán szikla jelent (13. Sámánfok. Huzsir, 1994).
De a természetfotóiban is ott van mindig valami olyan izgalom, ami a tájképek festőiségét árnyalni képes – amely izgalom persze, paradox módon, a melankólia izgalma is lehet.
Ebből az érzésből a kötetet átfutó módon betördelt, egy teljes oldalpárt elfoglaló panorámakép ad át számunkra talán a legtöbbet, amely már a címével is (31. Helye a csöndnek. Katuny, 1993) a Bajkál esszenciáját fogalmazza meg. Ez a fotó a kint és a bent dinamikáját tanítani való módon ábrázolja – ahol a határ a két világ között a halászkunyhó ablakkerete, a bent világának uralkodó szimbóluma egy fehér teáskanna, a kint világának rendjét pedig mocsaras, zsombékos partszakaszon, egy homokos földnyelven árválkodó halászcsónakok csoportozata alkotja. De úgy, hogy nehezen tudnád eldönteni, hogy kinek jutott itt nagyobb árvaság: a gazdátlannak tetsző hajóknak, az emberi kéz szorítása után hiába sóvárgó teáskannának – vagy éppen neked, e kép szemlélőjének, akire letaglózó erővel ragad át a naplemente fáradt fényeivel megsimogatott táj minden vigasztalansága, de egyben minden elvarázsolt, minden időn túli nyugalma is.
Szabó Zoltán 31. Helye a csöndnek. Katuny, 1993 című fotója (Forrás: kincseskamera.hu/galeria/bajkal/)
„Sehol se vagy. Mily üres a világ” – mondhatnánk Pilinszky Apokrifét idézve. S ezt akár úgy is érthetnénk, hogy ezen a Szató-képen a kerti szék a kanna. A kinnfeledt nyugágy pedig a halászok csónakja. De te, aki ezt nézed, ugyanazt a sejtést hagyod átfutni magadon, mint amelyik Pilinszky versének költő énjét is megtalálta – azzal a szomorkásan kopogó kijelentéssel, hogy: „Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.”
Több ilyen fáradt, de a földből tántoríthatatlanul kimeredő, tétován kiágaskodó bajkáli jelenséggel szembesít minket Szató kamerája. Legyen az természeti jelenség: az égre is hómezőket rajzoló és bodorító felhők fehérségére komorul kirajzolódó fekete faágakkal (65. Ómen. Szvjatoj Nosz, 1994), vagy az erdei szikláknak sámántáncot járó, göcsörtös ágakkal integető halott fa igéző akrobatikájával (66 Sámántánc. Kurumkán, 1994). llletve legyen az emberi alkotás: a gazda birtokát girbegurbán elhatároló, szeszélyesen vonuló karókból összetákolt kerítéssel (40. A transzszibériai mentén. Marituj, 1993). Vagy legyen az a maga enerváltságában is eltökélt emberi kiállás: a kertjében egy bokor mellett ránk tekintő, ősz szakállú, egyenruhás alak engedelmes odaadásával (7. Szolgálat. Marituj, 1993).
Krisztus eljött Ázsiába, az Olhon sziget déli partjára
Szabó Zoltán albumának alkotói Thomas Witlam Atkinson 1860-ban megjelent – Utazások a Felső- és Alsó-Amur mentén című – útleírásának épp az Olhon szigeténél elidőző részében találták meg azt a passzust, amelyet az egész könyv végén egy jól odaillő záróakkordként hagytak felcsendülni. Aztán pedig hosszan kicsengeni. Méltó párként a szintén emblematikus erejű, az ablakon kinéző lány záróképéhez (75. Leselkedő. Kurbulik, 1994).
Atkinson Olhonban járva pedig a helyiek által a Szent-tenger legszentebb helyének tartott, 1200 lábig felnyúló, hatalmas szikláktól övezett partszakaszról is ír.
Megjegyezve, hogy az emberek azt mesélték neki erről a helyről, hogy amikor Krisztus eljött Ázsiába, felment a hegy csúcsára, s észak felé nézve megáldotta a vidéket, majd délnek fordult. A Bajkál fölött Krisztus a kezével intett, majd így kiáltott: „Ezen túl semmi nincs” – olvasható Atkinson a helyiek egyik hiedelemmondáját rögzítő feljegyzésében.
Szabó Zoltán 44. Mohónyelvek I. (Szvjatoj Nosz, 1994) című fotója (Forrás: kincseskamera.hu/galeria/bajkal/)
Ezzel az idézettel – ami a Jégkockák Isten whiskyjébe című kötetet irodalmi szövegmontázsokkal is megajándékozó, irodalmi idézetekből összeállított Hajónapló végén szerepel – a Nap, Szél, Csillagok Könyvműhely alkotói, élükön „a Szent-tenger legszentebb helyéig” is eljutó Szabó Zoltánnal, nyilván azt üzenték, hogy a fotósok kamerája egy olyan emberi alkotás, amellyel a semmi határáig is el lehet merészkedni.
Ez a megállapítás pedig valójában Benkő Imre Acélváros-sorozatára is jól illik. Nézz rá Benkő Imre ózdi képére, a Buszmegállóra (Buszmegálló. Ózd, 1995). Négy nőalak. Középen egy kendős idős asszony. Oldalra néz, de nem a fotósra. Csak úgy ki a semmibe. És egy melírozott hajú, kicsit a kunok arcberendezkedését idéző csinos, fiatal nő. Ő lehorgasztja a fejét. Jobboldalt egy fekete szoknyás, fekete farmerkabátos, középkorú nő. Ő is csak úgy eltöpreng. A bal kezével az állát simogatja. És van még valaki a kép bal szélén. Bőrdzsekis, tornacipős nőalak, neki a fejét nem is látni már a képen. Csak a haja lóg alá a dzsekire hátul. Kezében fehér nejlonszatyor. Ő mintha a buszmegálló oldalfalát díszítő reklámot nézné. A reklámon valószerűtlenül vagány, káprázatosnak tetsző nőalak. Meztelen vállakkal, abszurd módon az égnek meredő hosszú, fekete hajcsóvával. Jeléül annak, hogy a sampon, amit a plakát hirdet, a hirdetők szerint nem mindennapi erővel táplálja a hajgyökereinket. De az a nő nem valóságos. Ő már odaát van. Túl a buszmegállón, ahol már semmi sincs.
Ő is csak a semmi hajgyökereivel házal hát. Ha van a semminek hajkoronája. S nem csak ága.
Ahogy József Attila írja a Reménytelenül című versében. Egy olyan ágáról szólva a semminek, amelyen a szívünk kis teste csak hangtalan vacog. Csak hogy köréje gyűljenek, s nézzék, egyre csak nézzék szelíden a csillagok.
Ezen túl semmi nincs: Isten buszmegállója tényleg Ózdon áll
Benkő Imre és Szabó Zoltán ezzel a két csodás fotóalbummal szerintem azt is bizonyították, hogy vannak ők is olyanok, mint a csillagok. Hogy köréje gyűlnek egy-egy olyan szívnek, amelyik a semmi ágán vacog.
Mert jártak ők ott, ahol már a semmi határa húzódik. Az egyikük Olhon szigetén. A másikuk Ózd egyik buszmegállójában. Nagyjából ugyanabban az időben kattintgatva a gépeikkel.
Hogy megörökítsenek valamit a világból és megváltoztassanak valamit a világban. Hogy én is, személyesen is találva érezzem magam általuk.
Ünnep ez is. Ahogy a Magyar Fotográfia Napjáé, úgy a semmi határaié is. Amelyen túljutni már nem semmi.
Szabó Zoltán 61. A Világ peremén (Szvjatoj Nosz, 1994) című fotója (Forrás: kincseskamera.hu/galeria/bajkal/)
Hogy erre Krisztus elismerő szava is felcsendüljön Olhon szigetéről. És Isten valamelyik kohójának hűlt helye is koktél shaker legyen Ózdon. Hogy abból kipenderülve és a semmi ágán megpattanva végül Isten whiskyjének jégkockája is megforduljon a Bajkálon.
A szerző a Mediaworks kulturális divíziója, a Kultúrnemzet vezetője
Illusztráció: Oldalpár Benkő Imre könyvéből
Ezek is érdekelhetik!
Halmai Tamás: Az utolsó dallam jogán →
P. Gábor Mózes: Galileai alternatíva →
Magyar Miklós: Renoir-illusztrációk Émile Zola regényéhez →
